Nyolc perc

Nyolc perc. Ez nem is olyan sok, ugye? Hiszen mi van nyolc percre tőlünk? A válasz erre az, hogy most nagyjából minden. Nagyvárosi, budapesti viszonylatban, ami sokáig az egyetlen lehetőségnek tűnt előttünk a költözéskor, talán a sarki bolt lenne ennyire.  Mániákusan méregetem a távolságokat. Most már mindent tudok, ahova autóval járunk pontosan hány percre van: A piac odafelé 7-10 perc, visszafelé (rövidebb az út): öt perc. Mandulás játszótér: öt perc, Tévétorony nyolc perc. Állatkert hét perc, Zsolnay negyed parkolással együtt hét-nyolc perc.

Nyolc perc - ennyi autózásra leszünk Szentendre belvárosától. 12 perc volt kaputól a Dunakorzó, úgy, hogy már az étlapot nézegettük az étteremben, tehát le is parkoltunk és leültünk a sétány elején az egyik vendéglőbe.

Azért mégiscsak aggódom. Mert az ember az ismeretlentől, az újtól a változástól természetes, ha tart  kissé, különösen, ha olyan nehezen viseli a változásokat, mint én. És mert kevés élhetőbb környzetet tudok elképzelni magunknak, mint egy történelmi kisváros belvárosa, ahol jelenleg élünk, így méginkább izgulok, hogy legalább ilyen jó legyen. Legalább...
A szüleimmel és később Ricsivel is rengeteget jártunk Olaszországba főleg Toszkánába és Umbriába ahol jellemzően hasonló felépítésű, kisebb-nagyobb városokkal találkoztunk, azzal a különbséggel, hogy jobban védik a jellegét, a helyi építési szabályzatok például nem engedtek társasházakat építeni a villák helyére, vagy piros-sárga feliratú üzleteket vagy neonvilágítású reklámtáblákat elhelyezni a belvárosukban. Sőt sok helyen a belvárosba nem engednek be üzletláncokat és franchise hálózatokat, hanem helyettük kifejezetten a helyi és környékbeli termelők, gazdák és kézművesek termékeit áruló boltoknak adnak helyet.
Nyugodtan mondhatom, hogy Pécs méltán viseli a meditterrán jelzőt, mert a szerkezetében és jellegében nagyon is emlékeztet azokra az olaszországi városkákra és egyre inkább a törekvéseiben is   tetten érhetőek közös vonások. Mindig is a belvárosban akartam élni, és tíz évvel ezelőtt megvalósult ez a vágyam. Két és fél évvel ezelőtt, Ruben születésekor lakást váltottunk és akkor teljesedett be maradéktalanul az álom:  az utcánk eleje macskaköves és idehallom az összes belvárosi harang zúgását, a Széchenyi tér pedig az utca végén kezdődik. 

Nálunk ahogy a Pécsről való elköltözés, úgy a házépítés sem egy más életforma utáni vágyból született, ahogy sokan másoknál, akik kertet és udvart szerettek volna, mi teljesen elégedettek voltunk a jelenlegi élet és mozgásterünkkel. Ha már egyszer így alakult, akkor az otthonváltást felhasználjuk a belső életterünk bővítésére, de lehetőleg úgy, hogy a megszokott (és szeretett) életformánkon minél kevesebbet kelljen változtatni és minél inkább hasonlítson a jelenlegi környezetünkhöz és lehetőségeinkhez. Sosem vágytam családi házra nagy udvarral. Persze könnyű volt nem vágyni rá, amikor abban nőttem fel. Az egyik oka részben éppen az, hogy tudom mivel jár és, hogy a kertvárosi, zöldövezetes családi házas élet alapvetően mennyire elidegenítő létforma tud lenni.

Mit hoz az élet, most építkezünk és mégiscsak családi házban fogunk élni egy apró faluban. Ez ellentmondásnak tűnhet, de hosszas gondolkodás, város(rész) és lakóhely keresése után ez tűnik az életformánkhoz a legideálisabb élettérnek.

A falusi és a (kisvárosi)belvárosi élet között ugyanis sok hasonlóság van, nem véletlen, hogy a második belvárosi lakásunk megvétele előtt ez a két lehetőség merült fel bennünk választásként: maradni a belvárosban vagy elköltözni egy igazi pici, de városközeli faluba. Végül több okból is a város mellett döntöttünk: egyrészt nem volt igazán város közeli pici falu, másrészt nem találtunk megfelelő házat sem, és akkor még jóval drágábban lehetett építkezni, nem voltak rá támogatások így ez a megoldás bár szóba jött, hamar el is vetettük.

Most másodszor pedig éppen minden fordítva alakult. Nem találtunk lakást a belvárosban, megfelelő nagyságút és árban lévőt, ellenben találtunk belváros közeli apró bájos falucskát, és benne szép telket is.  Házat már neki sem álltunk nézni, mert a korábbi  háznézések alapján tudtuk, hogyha egyszer házban fogunk élni, akkor azt építeni szeretnénk, a mi életformánkhoz megálmodva, kialakítva. És bár nagyobb beruházásnak tűnhet a lakásvásárlásnál, hogy építkezünk, valójában ez volt az olcsóbb megoldás. Vagyis mondjuk inkább ésszerűbbnek, mert ha olcsóbb nem is, megközelítőleg ugyanannyi pénzből háromszor akkora életteret alakíthatunk ki magunknak, mintha lakást vettünk volna. Igaz ez Szentendrén, az ottani ingatlan árak mellett, Pécsett és környékén egy családi ház árából szép, nagy és jó állapotban lévő lakást lehet venni. Ott nem.

A falu alatt igazi falut értek, parasztházakkal, rétekkel, erdővel, állatokkal, régi templommal, piaccal és kocsmával és nem az új építésű elő vagy külvárosi zöldövezeteket, lakóparkokat vagy elkisvárosiasodott nagyobb településeket. 

Belvárosban élni tulajdonképpen hasonló indokok mentén szerettünk volna már annak idején is, mint egy kis faluban. Szeretünk volna olyan helyen lakni, ahol van élettér, közösségi terek, ahol az emberek kapcsolódnak egymáshoz és ahol nem azzal telik az életünk, hogy hozzuk-visszük a gyerekeket, bevásárolunk és kertet rendezünk. A tipikus kertvárosi, családi házas környezetben az emberek a házaik kerítésén kívül nemigen mozdulnak ki, nincs is hova és miért, ha igen akkor is csak célirányosan és többnyire autóval. A szomszédok között a kapcsolat a köszönésre korlátozódik, reggelente mindenki beül az autójába és  elindul dolgozni, iskolába, óvodába, este meg hazaér és kiszáll a garázsban. Bár az embereknek egyéni szinten nagyobb élettere van az udvaruk révén, de közösségi tereik szinte egyáltalán nincsenek, sokszor még a járdák is hiányoznak a házak előtt. Tudom sokan éppen emiatt az elszigetelődés adta nyugalom miatt kedvelik ezt a létformát, pedig a csend, nyugalom  is relatív. Valaki mindig füvet nyír, a kertek udvarok sokszor egymás szájában vannak és olyan kicsik, hogy nem nyújtanak valódi intimitást.

A belvárosi élet egészen más. Sok ember a zajt, tömeget és nyüzsgést kapcsolja hozzzá,  na meg szegény városi gyerekeknek nincs udvar ahol játszhatnának kezdetű gondolatokat. A forgalomkorlátozás miatt a zaj elenyésző és a nagy százéves házak egyébként is lefogják a hangot, a belső udvarunkban például madárcsicsergés van és a környező lakásfelújtásokon és az egymásnak átkiabáló beszélgető néniken kívül nincs más zavaró hang. És valóban nem jellemzőek az udvarok, vannak viszont terek, padok ahova ki lehet ülni, kávézók, ahova be lehet ülni, sétáló utcák,  gyalogosövezetek, ahol lehet sétálni és biciklizni, parkok ahol piknikezni és olvasgatni lehet. Ahol az emberek gyalog vagy biciklivel járnak óhatatlanul találkoznak, összefutnak így kénytelenek személyesen érintkezni egymással nap mint nap. Előbb utóbb akaratlanul is, kialakul egy laza kapcsolat, összetartozás tudat közöttük, a szomszédok ismerik egymást, A belvárosban vannak pékségek, zöldségesek, apró üzletek, nem kell mindenért a multikba menni, az ugyanazon a helyen történő vásárlás, a pékségek, zöldségesek, a kávézók kapcsolatot teremetenek a helyiek között. Az embereknek jórészt nincs kertjük, udvaruk, ha levegőzni akarnak, sétálni mennek, a közeli játszótérre vagy parkba viszik a gyerekeket, kiülnek egy fagyival a térre. Sokkal inkább együtt vannak, mint ez a zöldövezetes családiházas városrészek lakóira jellemző.

Egy klasszikus szerkezetű faluban az emberek bár más módon, de ugyancsak nap, mint nap érintkeznek egymással. Kevesen vannak, így mindenkit érdekel a másik. A közös részeket mindenki jobban a magáénak érzi, odafigyel rá. Mindenki köszön, mindenkinek, erősebb a közösségi  öntudat és önszerveződés, vannak falu napok, búcsú és más események, mise, a kocsma élet, piac (ami egy faluban egészen más, egy közösségi teret jelent és nem feltétlenül csak az alkoholizálók törzshelye). A gyerekeket kiengedik az utcára játszani, focizni, biciklizni van hely, tér és lehetőség arra, hogy formális szerveződés nélkül csak úgy együtt legyenek, játszanak egymással.

A családi házas övezetekben senki sem sétál, a kutya elintézi a kertben, amit el kell,  a gyerekek is az udvaron játszanak, nincsenek terek, és lehetőségek és igény sem a közösségi érintkezésre. Az emberek a szabadidejük jórészét az udvar, kert rendezésével töltik. És ha volt is rá idejük akkor sem akartak parkokban, tereken ücsörögni hiszen adott a szép környezet, amiből az ember nehezebben mozdul ki, inkább a munkájuk gyümölcsét, a kertjüket élvezik.

Nem tudtam, hogyan akarok élni és néha még ma sem vagyok benne egészen biztos. Azt viszont nagyon hamar eldöntöttem, hogyan nem szeretnék élni. Nem szeretném az összes szabadidőm a lakásom, házam, udvarom rendbetételével és szépítgetésével tölteni. Szeretünk a gyerekeinkkel játszani, jókat főzni, sokat olvasni, filmeket nézni, nagyokat sétálni és jönni-menni, programokat szervezni. Úgy nőttem fel, hogy azt láttam a szüleimnek mindezekre alig maradt idejük. Amikor nem dolgoznak, hétvégénként, szabadságok alatt mindig a kertben és az udvaron tevékenykednek és tennivaló mindig van a jóidő beköszöntétől az első fagyig. Édesapám azt mondja neki ez hobbi, és el is hiszem, hogy szereti, de úgy sejtem, hogy más tevékenységekben is örömét lelné, csak nem marad rá ideje. Nehéz megtartani az egyensúlyt, a ház körüli teendők hajlamosak az embereket beszippantani és a hobbiból szép lassan észrevétlenül a környezetük rabjaivá válnak és semmi másra nem marad idejük. Füvet kell nyírni, sövényt kell metszeni, gyomlálni, locsolórendszert téliesíteni, nyáriasítani, permetezni és a többi. Dehogyis érnek ők rá kávézgatni vagy fagyizni. Sokszor lelkifurdalással tölt el, hogy az igazi élvezői mindennek is leginkább mi vagyunk, amikor nyaranta ott vagyunk náluk a gyerekekkel. Mert az igazsághoz hozzátartozik ez is, hogy nyáron amikor elviselhetetlenül felforrósodik a kővel lerakott belváros, akkor csak választanunk kell a szentlőrinci vagy lellei udvar között...

A (bel)városban éppen azt szeretem a leginkább, hogy mindez adott. Van madárcsicsergés, parkok és terek és ezért nekem semmit nem kell tennem, rendbe tartanom, füvet nyírnom. Nem kerül sem energiámba sem pénzembe ez a sok szépen karbantartott élettér, ami nekünk  városlakóknak az udvart jelenti, helyettesíti. Reggel felöltözünk és reggeli közben eldöntjük, hogy melyik parkba vagy térre menjünk aznap. Pécs ebből a szempontból is nagyon szerencsés város, a Széchenyi téren, a Kossuth téren, a Jókai téren, a Szent István téren, a Zsolnay negyedben vagy a Tettyén a gyerekeknek többszáz méterek állnak rendelkezésre motorozni, rollerezni, biciklizni. Ha labdázni, bújócskázni, fogócskázni vagy piknikezni szeretnénk akkor elmehetünk a Barbakán kertbe, a Mandulásba vagy a Zsolnay negyedbe. Válogathatunk a szuperebbnél, szuperebb játszóterek között, amelyeknek ugyan felépíthetném egy kisebb változatát saját kertes családi házban, csakhogy még akkor is jóval unalmasabb lenne a sok másik gyerek nélkül. És nagyon elégedetté tesz, hogy egy-egy délelőttöt vagy délutánt ilyen szép, nagy és jól kialakított parkokban, játszótereken és környezetben tudunk eltölteni és egyáltalán nem hoz lázba a lehetőség, hogy lesz egy saját kertünk, udvarunk, inkább megijesztett, hogy a kényelmes mindennapjainkat, a sétákat fagyizásokat és a sok-sok közös játékot fel kell áldoznunk a kertben való robotolással és annak rendbentartásával, ami bármilyen szép vagy nagy, számomra mozgástér leszűkülést jelentene ha választanom kell közötte és a belváros adta élettér között.
 Amikor annak idején letettük a voksunkat a belvárosi lét mellett és lakást kerestünk, mindenárn udvarkapcsolatosat szerettünk volna. Hát abból nem sok van, aki belvárosi az tudja, és a legtöbben amúgy sincs sok köszönet. Sikerült udvarkapcsolatos lakást találnunk és használjuk is vagy évi tíz alkalommal az udvart. Pedig kedves kis udvar, hintával, homokozóval egy kis terasszal, de hát nem versenyezhet a városi parkokkal, terekkel azzal a mozgástérrel és lehetőségekkel, amik körülvesznek minket. Ha újra belvárosi lakáskeresés előtt állnék az udvar már nem lenne fontos szempont.

Az emberek szeretik ha valami a  sajátjuk. Az ő fájuk, az ő hintájuk, az ő teraszuk, az ő füvük. Természetesen ez alól én sem vagyok kivétel, de ha sikerül legyőzni ezt a késztetést akkor rájön, hogy az árnyék, a gyep, a virág ugyanúgy élvezhető, attól, hogy nem magántulajdon. Nem tudok betelni a városban a virágokkal különösen tavasszal szeretem a rengeteg tulipánt, nárciszt amivel telerakják a  belvárost. A virágba borult gesztenyefákkal és mindenféle más virágzó színes fával ami a Tettyén és a Zsolnay negyedben van. 

Lehet, hogy nagyon idealista vagyok, de sokszor elgondolom, hogyha a belvárosi nagy házak belső udvarait mind összenyitnák, és eltűnnének az apró poroló udvarok és kis belső udvarok közötti kerítések, hatalmas közös tereket, kerteket lehetne létrehozni, ahol a gyerekek tényleg játszhatnának, biciklizhetnének. Így csak maradnak apró kihasználatan udvarok, ahol minden lakó körömszakadtáig ragaszkodik a maga négyzetméteréhez és egy levendulát sem lehet kitenni vita nélkül. Vegyük a mi példánkat, amikor ideköltöztünk nyitottunk egy teraszajtót a közös udvarra, amit egyébként soha senki nem használt a két év alatt mióta itt lakunk. Tavasszal kipakolják a növényeket, az egyik lakó kerti székeket is tesz ki, a jó ronda koszos műanyag székeket és asztalt beállítja a kis udvar egyetlen napfényes helyére, mert neki az jár, de soha, egyetlen egyszer sem jön le, egy újsággal vagy kávéval. A lényeg, hogy lefoglalta az őt megillető területet és fent az erkélyről gondolom elégedettséggel tölti el a tudat, hogy az az ő része. Amikor cementlappal leraktuk a teraszunkat árgus szemekkel figyelte az egész szomszédság, nagyon aggódtak, hogy esetleg nagyobb területet rakunk le a gyönyörű lapokkal a ronda betonozott udvarból, mint ami minket megillet. 
Amikor a szüleimnél vagyok és elmegyünk sétálni a környéken és a kerítések mögé nézve látom a szebbnél szebb udvarokat, kerteket és óhatatlanul arra gondolok (én a megrögzött idealista), hogy tíz ilyen udvar már egy park lehetne, ahol lehetnének padok, szökőkút, járdák ahol a gyerekek biciklizhetnének, kismotorozhatnának és a munkaidő, amit a saját udvarok jelentenek játék és szabadidővé válhatna.

Amikor nem találtunk lakást Szentendre belvárosában, első körben elkezdtünk a város családi házas zöldövezeteiben körülnézni. De minden egyes ház vagy telek megerősített bennünket a fenti gondolatokban. Találtunk kis telkeket jó drágán, ahol a házak egymás mellett nőttek ki a földből, akár a gombák eső után. Mindenért autóba kellett volna ott is ülni, ugyanazokat a hátrányokat láttuk benne, mintha a környező  falvak valamelyikében laknánk, viszont azok minden előnyét is nélkülözték. Pár perc autózást megspóroltunk volna, de ha már bele kell ülni akkor szerintem mindegy hogy öt perc vagy tíz. Így elkezdtünk egyre távolabb nézelődni. És azért annyira messze nem jutottunk, mert nyolc percet autóztunk Szentendre belvárosától. Ez valamennyire megnyugtatott, hogy mindössze ennyire vagyunk a Duna parttól és attól a belvárosi miliőtől, amit én úgy szeretek. Lehet, hogy illúziókba ringatom magam de azt remélem, hogy így a házzal, kapunk egy nagyobb életteret egy csendes falusi környezetben, ahol nyitott ablaknál alhatunk és a gyerekek kimehetnek biciklizni vagy focizni az utcára. De megmarad az is, amit most úgy szeretünk, ha pár perccel távolabb is kerül, de még elérhető közelségben marad annyira, hogy nem kell nagyon gondolkozni azon ha ebédelni, vacsorázni vagy fagyizni szeretnénk egyet, vagy kedvenc időtöltésünknek hódolni, ülni egy téren és bámulni az embereket. A jelenlegi lakhelyünkön is öt perc mire leérek a kellemesebb sétálós részhez és éppenséggel ezt az öt percet nem annyira szeretem, a járda nélküli forgalmas belvárosi utcán való keresztülvergődést kismotorral, babakocsival. Szóval vállalható kompromisszumnak tűnik ez a nyolc perces autózást. Na jó,  legyen tíz.

Azért még barátkoznom kell a gondolattal, mert bevallom utálok vezetni, aminek a fő oka az, hogy szerintem sok ember az autózást a felgyülemlett feszültségei levezetésére használja. Ha nem indulok rögtön, amikor zöld van, ha nem tolatok be elsőre a parkoló helyre, ha kipakolnám a babakocsit és emiatt ne adj isten akár húsz másodpercet is várnia kell valakinek akkor már robban is a bomba. Duda, kiabálás, integetés, méltatlankodás. Az autózással, főleg a városon belüli autózással, az ember olyan plusz stressznek van kitéve, amit ha egy mód van kerülök.

Egyelőre azzal bíztatom magam és abban reménykedem, hogy a ház nem fog különösebb életmódváltást jelenteni, nem kell feltétlenül a séták helyett kertészkedésre váltani és hétvégénként sövényt metszeni vagy füvet nyírni. Több óvintézkedést is tettünk ezügyben. Megbeszéltük, hogy nem lesz locsolórendszerünk (fűnyíró és locsolórendszer ellenes vagyok, mert ez a két dolog testesíti meg számomra a kertvárosi életet, és persze a kisebb házméretű, távirányítós, utcafrontos garázs is, ami szintén nem lesz), ez már eleve kizárja a gondozást igénylő növények többségét, így maradnak az olyan igénytelenebb rendszeres gondozást nem igénylő virágok, mint a rózsa és levendula. A telkünk egy része erdő, és úgy döntöttünk, hogy az is marad. Nagyon bájos ez a kissé bozótos, facsemetés tisztás, egy kis patakkal a végében, amin túl kezdődik a pilisi parkerdő. Talán lesz egy szalonna sütő hely és egy kis hinta-homokozó, egy pad amin elücsöröghetek, amíg a gyerekek bogarásznak. A ház körül lesz egy nem túl nagy hagyományos értelemben vett udvarrész is, amit azokkal az erdei és mezei növényekkel szeretnék szebbé tenni, amelyek természetesen megtalálhatóak ott, így vélhetően minden locsolás és egyéb beavatkozás nélkül is szeretni fogják a helyüket. Szeretnék egy zsebkendőnyi kis veteményest, gyerekkoromban nekem is volt otthon, fantasztikus dolog látni ahogy kibújik a mag és növény lesz belőle, majd leszedni a saját padlizsánt, cukkinit, paradicsomot. A gyerekekkel jó program lesz a rendbetartása, pont annyi munkát fog jelenteni, amennyi örömünk is lesz benne. Lesz fűszerkert, az régi vágyam, a házat pedig szeretném befuttatni növényekkel. A verandára lila akácot szeretnék mert az Pécsre emlékeztet, ahogy a régi házak homlokzatáról csüng alá tavaszonként, loncot aminek fantasztikus illata van és a gyerekkoromba meg olaszországi tengerpartokra visz alkonyatkor, amikor a legerősebben illatozik, szőlőt és rózsát mert az meg a nagymamám házánál volt a lugasban és minden napernyőnél és hiper-szuper napvitorlánál többet ér az árnyéka. A házra pedig repkényt futtatunk majd, mert nincs szebb látvány ősszel a színesedő sárga-bordó leveleinél, a szüleimnél is ezzel van befuttatva a ház. Igyekszem nem túlzásokba esni, hogy nehogy elszaladjon  velem a ló, mert azért apám lánya vagyok, aki még ha időközben elbelvárosiasodott is, azért nagyon-nagyon szereti a növényeket. Hogy maradjon idő másra is. Egymásra.