Májusban felhívtam
a védőnőt, hogy el tudna-e látogatni, hozzánk, mer szükségem lenne tőle egy
írásbeli javaslatra, miszerint támogatja, hogy Rebeka felmentést kapjon a kötelező óvodai nevelés alól, amelyet mellékelnem kell a jegyzőhöz benyújtandó kérelemhez. Abban maradtunk, hogy ő majd
utánajár, pontosan mi a menete annak, ha az ember szeretné otthontartani a gyermekét. A beszélgetést követően három hónap telt el, nyáron nem akart sem ő sem én ezzel foglalkozni, így augusztus végére beszéltük meg a látogatást. A családlátogatás előtt pár
nappal összefutottunk az utcán, én a két gyerekkel voltam ő persze rögtön
odajött hozzánk. Kérdeztem tőle, hogy sikerült-e utánajárni, mire közölte, hogy
igen, ha a gyerek be van iratva óvodába, akkor nem szükséges semmiféle igazolás
vagy kérelem. - De a gyerek nincs
beiratva, miért lenne, ha egyszer nem akarom, hogy járjon, mondom, és a
beiratás áprilisban volt, most meg hát mindjárt szeptember van. - Ja, mondja meglepetten,
mintha júniusban, ami az áprilisi beiratások után volt két hónappal, már nem mondtam volna el,
hogy mi a helyzet. Akkor ír egy igazolást, válaszolja bizonytalan hangon, de
mégis mit írjon bele, kérdezi, esetleg azt, hogy Rebeka visszamaradott a
fejlődésben? Éreztem, hogy a vérnyomásom, ami már a puszta ténytől magasabb, hogy egy védőnővel kell megbeszélnem és egy jegyzőtől igazolást kérnem arról, hogy a
gyerekem otthon maradhasson velem, egyre
feljebb kúszik. - Hát azt talán ne írja
bele - ennyit sikerült kipréselnem erősen koncentrálva arra, hogy ne mondjak semmi olyat, ami a jóviszony ellenében hat, vagy ne tegyek legalább egy egészen picurka cinikus megjegyzést, hogy kinek az értelmi
képességei visszamaradottak. Bármilyen jól esne, öngólt rúgnál, nagy-nagy öngólt, ki kel jönnöd
vele, ez mindannyiunk érdeke, ismételgettem gondolatban, miközben
ujjfehéredésig szorítottam a babakocsit. Remek, hogy az elvileg segítségünkre
szolgáló védőnői rendszer engem leginkább csak hátráltat és akadályoz. Az egész védőnősditől fáztam az első pillanattól, de amikor Rebekával terhes lettem egy olyan tündéri, bűbájos védőnénim lett, akit nem lehetett nem szeretni. De elköltöztünk és valószínűleg az ember lányának az életben ilyen csak egyszer adatik meg. És azóta is ha aktuálissá válik az érintkezés valamilyen formája, valahogy rossz érzésem van az egésztől. Alkalmatlan időpontokban (soha nem alkalmas) fogadnom kell egy vadidegent az otthonomban, aki ostoba
kérdéseket tesz fel, hogy kipipálhassa a kérdőívet, meg kell vele vitatnom olyan dolgokat, amiben szerintem egyáltalán nem kompetens (például a védőoltásokat, amiről az általános közhelyeket leszámítva nemigen tud több információval szolgálni) és amiben segítenie kellene,
mert elméletileg az ő hatásköre és feladata, arról pedig fogalma sincsen. Mindehhez
persze jó arcot kell vágnom, mert hát tőle függ sokminden, hívhatjuk védőnőnek, de valójában ő egy fölém rendelt hatóság, akinek a feladata, hogy a gyerekem jólétét pásztázza árgus szemekkel, és szükség esetén megvédje (a családjától), így példaképpen ez
az óvodai igazolás is rajta áll vagy bukik. Vettem tehát egy mély lélegzetet és kedvesen
elmagyaráztam, hogy talán érdemes lenne azt beleírni, amit a törvény is kiemel
felmentési indokként, hogy otthon vagyok és családi környezetben is biztosított
a gyerek képességeinek kibontakoztatása, egyelőre szükségtelen az óvoda. Olyan
bizonytalanul nézett rám, hogy végül
feladtam és javasoltam, hogyha gondolja szívesen megfogalmazom, csak írja alá.
Jó. Ennyiben maradtunk.
Pár
nappal később délelőtt fél tizenegyre vártuk. Rebeka éppen felvasalható
gyöngyöket rakosgatott a húgommal, Ruben pedig mellettük játszott. Megérkezett,
leült és nekiállt végigkérdezni az ilyenkor szokásos dolgokat. Én pedig azt sem
tudtam hova legyek a büszkeségtől, először is Rebeka és Ruben is hangosan köszönt,
ráadásul Rebeka csókolom-ot. Majd amikor a védőnő elkezdte hozzám intézni a
róla szóló kérdéseket, én bevontam a beszélgetésbe és gyönyörűen elmesélte, hol
nyaralt, hogy fürdött a tengerben, "képzeld védőnéni ott olaszul beszélnek,
mert az egy másik ország és nagyon messze van". " Apa Budapesten
dolgozik és ott nagy a forgalom. Mi Szentendrére költözünk, az közel van
Budapesthez." A kérdésre, hogy azért találkozik-e gyerekekkel, van-e
eleget közösségben, felsorolta kik a barátai "Linda, Loló, Danika, Zsófi,
Emili, Andi, Dorka", majd azt is hozzátette, hogy tegnap a Lolóval a
mandulás játszótéren voltunk és kiflit ebédeltünk, amit anyával
sütöttünk". Majd a sajnálkozásra, hogy persze nekünk oda kell feljárnunk,
mert a közelünkben nincs is játszótér, elmesélte, hogy "de van, az neve,
hogy Eszperantó és anyával meg a Rubennel szoktunk oda menni." Mesélt a
Mesekuckóról, a nagyszüleiről, hogy mit látott a színházban és gyakorlatilag
mindenről, ami véleményem szerint bármelyik átlagos felnőttet lenyűgözne, és
valószínűleg azon a véleményen lenne, hogy milyen kedves, értelmes, bő és
választékos szókinccsel rendelkező három és fél éves kislánnyal van dolga. De
nem a védő nénit. Pár aha és ühüm válasz után, belenézett a papírjaiba majd
teljes komolysággal megkérdezte Rebekát, hogy meg tudja-e mutatni, hol van a
hasa. Szerintem Rebeka sem nagyon tudta mire vélni a dolgot, de szerencsére Ruben
megmentette a szituációt mert ő lelkesen megmutatta a pocakját, sőt a fülét, az orrát, a lábát és a
haját is. Van olyan három és fél éves, aki nem tudja megmutatni? De mire az
első döbbenetből sikerült volna felocsúdnom már jöttek a következő kérdések, tud-e
egylábon állni vagy, hogy a kezüket használják-e megfelelően (mint említettem
éppen felvasalható gyöngyöket rakosgattak, Ruben pedig az ölemben pötyizett).
Végül eljutottunk a papír aláírásáig, közben nagyon-nagyon kellett figyelnünk,
nehogy elkapjuk egymás tekintetét a hugommal. Mert én biztosan nem álltam volna
meg nevetés nélkül. Pár héttel később kezünkben tarthattuk a hivatalos
dokumentumot, a védőnő szakvéleményével alátámasztott jegyzői igazolást, miszerint
Rebeka értelmi és érzelmi fejlődése megfelelően biztosított itthon, velem. Persze nem is én lennék,
ha végül nem iratom be mégiscsak oviba, igaz, hogy egy napra, akkor is csak
délelőttre, ami valójában alig két óra, de mindenki megnyugtatására legalább
elmondhatjuk, hogy ovis. És amikor jön a szokásos kérdés: és te óvodás vagy
már? mi már teljes nyugalommal felelhetjük rá, hogy igen, bizony, ő már óvodás! Azok a
ragyogó, elismerő tekintetek, hű meg hák, amiket bezsebelünk ezért a tényért, sokkalta kellemesebbek és jóval kevésbé fárasztóak, mint végighallgatni a
rosszalló véleményeket, tanácsokat, hogy miért is kell a gyereknek az ovi meg a
közösség és miből maradunk ki, ejnye, ejnye. Na de ez már egy másik történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése