2017. március 29., szerda

A legtöbb, ami adható




Minden várhat. A mosás, a teregetés, a telefonok, az edzés. Figyelmeztetem magam újra és újra, hogy semmi sem lehet olyan fontos, hogy elszalasszam a lehetőséget, hogy velük legyek. Nem fizikailag értem, hanem, hogy ténylegesen jelen legyek. A figyelmemmel, a szívemmel az egész lényemmel. És rájuk figyeljek. Nem is olyan egyszerű, kezdő szülőként kifejezetten tanulnom kellett. Emlékszem a percre, amikor rádöbbentem, hogy Rebekának inkább erre van szüksége és nem feltétlenül a kézzel varrt macira, amit épp neki készítettem. Állt a járókájában és nézett rám a rácsok között. Addig remekül elvolt én meg varrtam, zenét hallgattunk közben. Egy idő után megunta és velem akart inkább játszani én meg mérges lettem, hogy hát itt varrom ezt a macit neki és nem hagy. Nem hagy. Elszégyelltem magam. 
Nincs azzal semmi gond, kell, hogy legyenek egyedül, ne legyen minden percük valami társas tevékenységgel kitöltve, hiszek ebben. Az unalom művészetében, ami segít felfedezni, hogy jó egyedül lenni és magunkban csinálni dolgokat. Néha meglesem mit csinálnak és ilyenkor játszák a legédesebb játékokat. Ruben képes negyed óráig a kád króm tekerőjében nézegetni magát és beszélni a tükörképéhez. Rebeka babázik, főz. Sokszor elmerülten rajzol, papírokat vagdos. Ez jó. Nem is erről beszélek. Hanem arról, hogy ott a perc, az óra, ami a miénk, legalábbis lehetne ha ki tudnánk használni és élvezni a pillanat egyszerűségét. Ha félre tudom tenni a varrást, a sütést, az akármit és leülni mellé mesét olvasni. Beülni a bábszínházba játszani. Macit altatni. Meg kellett tanulnom igazi minőségi időt eltölteni a gyerekemmel, amikor anya lettem. Másoknak az megy nehezen, hogy rávegyék a gyereket, hogy lekösse magát, nálunk ez ment könnyebben. Biztos mert én is magányos tevékenységekbe elmerülős típus vagyok, ezt látta, nálunk teljesen átlagos délután, hogy varrok és Rebeka "sablonokat" vagdos nekem. Vagy egy filc anyaggal az ölében mellettem ülve ő is varr, lelkesen újabb és újabb színű cérnát választva a tűbe és így remekül elvarrogatunk egymás mellett. Leülni és egymással játszani, nekem ez az, amit gyakorolni kellett. Szeretek társasozni, labdázni, bújócskázni, mesélni, együtt sütni-főzni, festeni, gyurmázni, de a szőnyegre leülős gyerek által kezdeményezett és irányított játékok, szerepjátékok nehezebben mentek. Meg arra is rá kellett ébrednem, hogy amikor ráérek és igénye van rá, meg kell tanulnom erőt venni magamon és félre tenni azt, amibe éppen belemerültem. Ez nekem egyébként is nehezen megy, ha valamit csinálok, azt csinálom, nincs éjszaka, nappal, benne vagyok, élvezem és alkotok. A gyerek felébred. És akkor már csak éppen az lett volna vissza, hogy... és rájöttem, hogy mindig vissza van valami, ez döntés kérdése. Ahogy mindig be lehet tenni még egy adag mosást vagy valamit mást megcsinálni, elpakolni. Összepakolni az előszobában, a fürdőszoba polcain. Vagy a gyerekszobában. Az utóbbi, nálam komoly akadályozó tényező a játékban, mert nem bírom a kupit és inkább rendet rakok, ami elviszi azt a fél-egy órát amit csak úgy velük tölthettem volna. 
És mi az igazán fontos? Nem a rend és a magamra szánt idő. Igazán akkor vagyok elégedett a napunkkal, ha  este jó sok olyan pillanatot tudok visszaidézni, hogy velük voltam. Játszottunk, beszélgettünk, meséltünk. Mára megtanultam már kezelni az itthonléttel járó csapdákat és jórészt kikerülöm őket, vannak napok amikor ügyesebben, vannak, amikor kevésbé, de nem hagyom, hogy maga alá temessenek a tennivalók, elintéznivalók és, hogy akár egyetlen nap úgy teljen el, hogy nem töltöttünk minőségi időt együtt, bár egésznap együtt voltunk. Minimalizálom az elintéznivalókat, de így is maradnak kell dolgok, azokból viszont programot csinálunk. Talán ez az egyik oka annak, hogy annyira jól érzem magam, csak itthon. Ami nyűg, az akár móka is lehet, hozzáállás kérdése. Például nincs is annál viccesebb, amikor mind a ketten beülnek a kocsiba és úgy megyünk le-föl a szupermarketekben. Nem rohannak el, gyorsan végzek és mindannyian élvezzük. Legfeljebb másfél-kéthavonta megyek el velük, így mindig az újdonság erejével hat és óriási  élmény. Ezt leszámítva piacra járunk minden héten egy délelőtt, onnan szerzek be mindent. Ami elmarad, az jövő hétig vár, megoldom a kisboltból vagy nem oldom meg, kibírjuk nélküle. Egy délelőttöt rászánunk, még egy kör már nem lenne olyan kellemes. Azonban az az egy nap piacozás, szerintem bármilyen szuper gyerekprogramnál izgalmasabb számukra. Együtt végigvesszük mi kell, ők segítenek, figyelmeztetnek, már tudják hol a tejes, a mézes, a tojásos néni. Kóstolnak, nézelődnek, beszélgetnek. Már nem is sietek. Néha ott is ebédelünk. Lángost, palacsintát, sült krumplit, a lacikonyhán. A DM is heti egyszer van betervezve, de sajnos többször befutunk ezért azért, a gyerekek nagy örömére. Hátul van játszó rész, van kis gyerekkocsi, amivel le-föl száguldozhatnak és egy csomó finomság meg érdekes dolog: színes szappanok, körömlakkok, nyuszis szalvéták, giccses akármik a közelgő ünneptől függően. A gyerekorvos igazi mumus az anyaságom kezdete óta. Mindig utáltam menni, valahogy zsigerből nem szeretek orvoshoz járni mert mindennel együtt jár amit nehezen viselek. A várakozással, mindig úgy érzem úszik el az időm, sosem tudok úgy menni, hogy még más is beleférjen előtte, utána. Sok ember van összezsúfolva kis helyen, mindenféle papírokat, kiskönyveket és adatokat kérnek, amikről sosem tudom hol vannak. Nem tudom hány centik, hány kilók, hánya foguk van kint-bent vagy, hogy többször tartja e jobbra a fejét, mint balra. Ráadásul félek, hogy elkapunk valamit amíg ott vagyunk, nagyon rosszul viselem a betegségeket, nincs türelmem hozzá, élni akarok, menni, csinálni nem bírom a nyűglődést, a levertséget, a rosszkedvet. Én egy nap alatt meggyógyuló típus vagyok, elvárom ugyanezt mindeki mástól is... Hihetetlen, hogy a gyerekek képesek hetekig betegek lenni. De végül ezt is megszerettük. Óriási buli a Zsuzsa doktornénihez menni, nem elég, hogy végre autóba lehet ülni, mert a város másik végén van (szerintem a legeslegmesszebb pontján tőlünk), még kapunk matricát is és megnézhetjük ahogy egyikünket vagy mindannyiunkat megvizsgálnak, beoltanak, megmérnek. Rebeka azon pár alkalommal, amíg oviba járt szerdánként, amikor orvoshoz kellett mennem Rubennel biztos, hogy aznap velünk jött ovi helyett. (aztán végül minden érdekesebbnek bizonyult nemcsak az orvos). A gyógyszertárt is szeretjük. Jó hosszú, lehet benne rohangálni és van egy játék a gyógyszerkiadó pultra rögzítve, azon mindig remekül össze lehet veszni. Meg vannak babás újságok, és kancsóba kirakva víz poharakkal. Apával elmenni lemosni az autót vagy tankolni is nagyon izgalmas program. A teregetést vagy ruha hajtogatást sem unják meg, készülnek a palacsinták, rétesek. És én is sokkal jobban élvezem a tennivalókat, ha közben sikerül egymásra kapcsolódnunk és jót szórakozunk, ráadásul a lelkifurdalásom is elcsendesül valamennyire, hogy nem velük foglalkozom, mert dolgom van. Amikor meg nincs nagyon fontos, akkor meg félreteszem és mesélek, és játszom, legalábbis igyekszem. Nem, nem kell ma megvarrni azt a terítőt, és jó lesz hideg is vacsorára. Csak én hiszem, hogy nem.
Amivel nem tudok mit kezdeni az a telefonom. Néha egyenesen úgy érzem, hogy zaklat. Annyira kivonnak, elvonnak a hívások a gyerekektől, kiesek ritmusból, és csaknem mindig alkalmatlanok, bármikor is csörög. Az egyik barátnőm, akinek nincs gyereke és nagyon messze élünk egymástól nem értette, hogy miért nem érek rá az üres időkben skype-olni meg telefonálni. Amíg főzök, vagy megyünk hazafelé, mondja. Csaknem sikítva válaszoltam, hogy mert nekem nincs olyan hogy üres idő és majdnem elhagyta a számat a soha nem használt mondat is, hogy majd megtudod ha neked is lesz gyereked, legalább egy. A végső konklúzió részéről az volt, hogy ugyanannyira vagyunk leterhelve, csak máshogy. Ő egyetemre jár és esténként főz, amihez hazafelé bevásárol. Nem éppen ugyanaz és bár nagyon nem szerettem én sem, amikor ilyeneket mondtak egykor, de a véleményem akkor is az, hogy akinek nincs gyereke nekem ne dumáljon ilyeneket. Mert fogalma sincs miről beszél, ha lesz, akkor majd meglátja, hogy mennyire más benne lenni, mint kívülről nézni. És nem tartozom magyarázattal. Csak nekik kell megfelelnem.
Mikor főzök, akkor is figyelek rájuk, odajön, inni kér, elesik, puszit kér, meg kell néznem a rajzot, megennem a fagyit, amit készített, mindeközben nem odaégetni az ételt és már így is csak osztott figyelem jut nekik. Ha még telefonálok is, akkor meg semmilyen. Ami nem igazságos. Én vagyok velük, és azért vagyok itthon elsősorban, hogy velük legyek. Meg kell oldanom, hogy figyeljek rájuk, így vannak biztonságban, így fair velük szemben. Nem érek rá csevegni. Őszintén szólva a fontosabb hívásokat is nehezen illesztem be. Ha a téren vagyunk, vagy játszótéren akkor külső szemlélő lehet, hogy azt látja, hogy ücsörgök. Ami igaz is részben. Másrészt meg ugrásra készen éberen őrködök és minden idegszálammal figyelek, hogy ne essen el, le, nem menjen túl messze, ami kizárja, hogy telefonáljak. Egyszer muszáj volt a ház miatt, és Ruben kétszer is elesett és valószínűleg akkor sem akadályozhattam volna meg, ha nem telefonálok de szörnyen éreztem magam. Vagy legutóbb, amikor fürödtek akkor próbáltam a kivitelezővel egyeztetni valamit, és párhuzamosan vacsorát is készíteni, aminek az eredménye egy kád víz lett a fürdőszobában. Kimerték csaknem az egészet. Nagyon mérges voltam, dühös, utána napokig csak zuhanyzás volt, de ha mélyen magamba nézek, tudom, hogy az én hibám. Ez válasz volt valamire. Egyetlen szabad időintervallum van, amikor alszanak. De akkor bevallom, olyan jó a csönd, egyrészt félek, hogy a telefon felébreszti őket, másrészt egyetlen porcikám sem vágyik beszélgetni senkivel. Ez az én időm, muszáj feltöltődnöm, pihennem, hogy amikor felébrednek egy jókedvű energikus anya várja őket délután is. A mi életformánk mellett, ami mozgalmas, zajos, nyüzsgő és aktív, nem egy hosszú telefonálásra vágyom alvásidőben. Amit kell gyorsan elintézek az előszobából, hogy fel ne ébredjenek. Este meg örülök, hogy végre beszélünk Ricsivel kicsit, ha mást hívok az az ő rovására lenne. Tudom, nonszensz, hogy azt képzelem, hogy megúszhatom a telefonálást, de ez van. Ha nem egyedül leszek rájuk, talán változik majd a hozzáállásom. 
Küzdök, kitartóan és mindennap megvívom a gyerekeimmel töltött minőségi időért a csatákat. A postással, a levakarhatatlan szomszéd nénivel, a telefonhívásokkal, házimunkával és más időrablókkal. Azok a legjobb napjaink, amikor én állok nyerésre. 






2017. március 23., csütörtök

Itthon, Pécsen.






Szeretek velük lenni, az átlagos napok sikerülnek a legjobban, amikor nincsenek nagy tervek, kötött programok. Egyszerűen szép az idő, és van belőle bőven, és nem tudni miért, mert nincsen különösebb oka, egyszerűen valahogy minden olyan jól sikerül. Szerencsére az életünk többnyire ilyen napokból áll.  Persze ha el tudok vonatkoztatni attól az alapvető problémától, ami az egyébként nagyon is jó életünket mérgezi egy ideje, hogy külön vagyunk másfél éve és el kell hagynunk a várost ahova születésünk óta kötődünk ezer szállal és felépíteni egy új életet valahol, ahol semmit és senkit nem ismerünk, akkor minden nagyon jó. És paradox módon minél jobban érzem magam és minél boldogabb vagyok annál inkább elkezdek aggódni, hogy te jó ég mindezt elveszítem és rám tör a rettegés újra a helyzetünktől. És akkor semmi se jó. 
Reggel felkeltünk, és amikor időben vagyunk és kényelmesen elkészülhetnék jön egy email a házról és háromnegyed órát elvesz, kivesz a délelőttből. Mert válaszolni kell, mert csinálni kell, hogy haladjon, hogy legalább ennyit hozzátegyek, hogy ne hátráltassam a folyamatot. És a vége az, hogy elveszítik a türelmüket és visítanak és nagyon el kéne indulnunk de még mindig nem értem, hogy az emeleti ablak akkor most hogy van, és a födszinti falat hogy akarják átrekni, de közben nem tudom, hogy azért sírnak a másik szobában, mertegyikük  betörte a fejét vagy mert kivett a másik valamit a kezéből. Jó, jó értem, mennem kell, muszáj, visszhall. Remélem jó lesz az az ablak, remélem tényleg nem a feje tört be.
Végre autóban ülünk, nyolc perc alatt felérünk a TV toronyhoz. Ez az egyik, amit imádok Pécsben, a Mecsek. Ahogy kiszállunk az autóból és megcsap az erdő felől a semmihez sem hasonlítható virág és fenyő és avarillattal keveredő medvehagyma illat érzem, hogy eltűnik minden stressz. Csak mi vagyunk és az erdő, szimbiózisban, békében, csendben és madárcsicsergésben. Egyetlen autó sem áll a fordulóban, nyilván csütörtökön délelőtt senki nem ér rá rajtunk kívül medvehagymát szedni az erdőben. A gyerekek is szeretik. Megszerették. Amikor kisebb korában elhoztuk Rebekát, tavaly előtt még emlékszem kevésbé lelkesedett érte, ma már átszellemült arccal gyűjti a zöld leveleket a kosárba, néhányat el is rágcsál közben. Botokat gyűjtenek, vándorbotot, az erdei úttól jóval beljebb merészkednek, tisztásokat keresnek, kidőlt fatörzseket, amit meg lehet mászni. Érdekes virágokat, odvakat keresnek, amiben manók laknak. Beledobálnak ezt azt, terméseket, leveleket, hogy örüljenek a manók. És már egészen hosszúakat sétálunk. Sőt mi több, amikor a mandulás játszótéren vagyunk, kifejezetten kérik, hogy menjünk be az erdőbe sétálni. Örülök, bár a helyénvaló kifejezés a lelkiállapotomra, az, hogy repes a szívem, mert annyira szeretek sétálni az erdőben, hogy nem is tudom mit csinálnék két olyan gyerekkel, aki ezekhez a programokhoz nem partner. De azok. Egyre inkább. Madárfészkeket keresünk a még kopár ágak között és találunk is kicsiket, nagyokat. A fakopáncs a kedvencünk, ahogy a szagatott, időszakosan ismétlődő semmivel össze nem téveszthető kopogás felhallatszik Rebeka már lelkesen mondja, anya hallottad? Néha látjuk is, nem csak halljuk. Kellene egy távcső, már régen szeretnék. Amikor tizennyolc fok fölé kúszik a hőmérséklet akkor kiegészítjük az erdei sétákat, játszóterezéseket a kedvenc hobbinkkal: piknikezünk. Állandóan. Ebédelünk, vacsorázunk a szabadban. Pléden, kosárból, szerintem a világ legjobb dolga. Változó, hogy mit és mennyire veszem komolyan. A múltkor például piacon voltunk és emiatt keveselltem a délelőtti levegőzést így megtoldottam egy ebéddel. Vettünk egy nagy marék töpörtyűt, hozzá kiflit, almát, joghurtot és ez volt az ebéd. Annyit ettek, hogy öröm volt nézni, többszörösét a szokásos ebédnek. Persze nem egyhuzamban. Az első kör a pléden fogy el, akkor még oda tudom őket imádkozni, elég éhesek, ülnek és szépen esznek. Aztán menni kell játszani. De visszajönnek egy almáért, még egy-egy falatért. Pikniken ezt is lehet, eltekintek az olyan szabályoktól, amikhez egy asztali étkezésnél ragaszkodom. Ha nem piknikezünk akkor szintén kint a szabad levegőn való kényelmes étkezés másik formáját választjuk, egy belvárosi étterem teraszán menüzünk kora tavasztól késő őszig, néha már télvégén is, ha ki vannak pakolva. Ebéd után lehet rohangálni még egy kicsit, a fel nem engedett (vagy már leengedett) szökőkutakban motorozni, ha víz van bennük, akkor pacsálni. És délutáni ébredés után a jóidővel együtt kezdődik a soha meg nem unt program, a fagyizás. Hiszen mindig lehet másmilyet kérni, másik fagyizóba menni, évről évre egyre cukibb dolgokkal toldják meg a gyerekenek az élményt, cukorba forgatott tölcsér, mindenféle kekszek, gyümölcsök, cukrok, amik rászórhatóak a tetejére. A Széchenyi tér (Csészényi tér) tetején elengedem őket és a megbeszélt ponton bevárnak. Belvárosi gyerekek, tudják melyik vonalnál kell megállni, ahogy azt is, hogyha jön az autó fejvesztve félrehúzódunk, mert ő nem fog. A minap is szólt valaki, hogy figyeljek mert szökik a gyerek, amikor Ruben a pizzázás befejeztével rohant a térre a gyerekek közé. Mondtam, hogy ő itt szabadon mozog, nem fog beleesni, kirohanni, elrohanni. Az összes gyerek összes szülőjét ismerem, akik itt vannak, ők is minket. Ha Rebekának hirtelen pisilni kell, lesz, akire ráhagyom a másik gyereket és a babakocsi-Bella alkotta pereputtyot, amíg berohanunk a kávézóba elintézni, amit el kell. Ez a másik, amit nagyon szeretek Pécsben, a belvárost. Olyan élettér, aminél elképzelni sem tudnék jobbat (na jó mindig lehet javítani). Itt az emberek lakásban élnek, ha jó az idő kijönnek a térre, kiülnek és csak úgy vannak. Lógnak, gengelnek nem tudom mi a jó kifejezés. Ha leülök valahova, egy oszlopra, padra, lépcsőre biztos, hogy öt perc múlva már valakivel beszélgetek és az ő gyereke, kutyája is ott ugrál a bandában, valahol harminc méteren belül. Van hova kijönni, kiülni, sétálni, van hol összejönni. Van akivel együtt jártam egyetemre onnan ismerem, másokkal a tesóim jártak együtt, vagy egyidőben vártuk a gyerekeinket, szültünk,  vagy gyerekprogramokról ismerem Van, akivel együtt nőttünk fel, másoknak bár nem tudom a keresztnevét, de ismerjük egymást, a kölcsönös jóindulat megvan, itt él, mi itt élünk, találkozunk napjában többször, van hogy egészen részletekig tudok valamit az életéből, vagy a gyerekéről, mert sokszor kerültünk egymás mellé a padon, lépcsőn, játszótéren. És ezek a laza, kötetlen, informális kapcsolatok fontosak, mert  valahova tartozás élményt adnak és ettől vagyok itthon. És jól. A pékségben tudják mit szoktam vinni, a gyerekeimet minden piaci árus névről ismeri (mondjuk nem nehéz, mert Rebeka mindenkinek bemutatkozik és Rubent is bemutatja) és a kedvencüket is, amit rendszerint a kezükbe is csúsztatnak. Az éttermekben, ahova járunk, tudják melyik a mi asztalunk, ahogy mi is tudjuk a többiekét, menü időben jellemzően mindig mindenki ugyanoda ül. Van az életnek egy rendje, egy általunk szeretett és kialakított ritmusa és ez biztonságot ad. Otthonosan mozgok, tudom hova nyúljak, menjek, kit hívjak, mit hol keressek. Komfortos és kényelmes. Tíz éve járok ide, tizenöt éve oda, a fodrászatba, például amit tizenhat éve látogatok igaz, fényévenkénti rendszerességgel, nyugodt szívvel vittem Rubent, aki készséggel végig sírta az első két alkalmat, és mindezt mosolyogva végigasszisztálták, jó arcot vágtak, sőt mi több pénzt is alig akartak elfogadni érte és még a következő utáni alkalommal is másnapra adtak időpontot. 
Fagyizás közben elsétáltunk egy medvehagymás pizza napi ajánlat mellett. Gyorsan osztottam szoroztam és döntöttem, ma itt és ez lesz a vacsora. Késő délután van és még mindig nem didergünk rövidujjúban, nincs kedvem hazamenni, olyan szuper ez a jó idő, vasárnaptól úgyis elromlik. Jó, hogy végre kint lehet lenni, még nem tudok betelni vele, kint, kint,kint minél többet! Amíg elkészült a pizza a gyerekek szobrot másztak, botot úsztattak én pedig beszélgettem a téren ácsorgó többi szülővel. A pizzára nem szántak sok időt, egy-egy szeletet villámgyorsan eltüntettek és menni kellett a térre, mert újabb gyerekek jöttek és az egyiknél roller volt. Amíg ettünk a mi járgányaink is közkinccsé váltak, büszke voltam, Ruben csak egy kicsit nézegetett oda. 
Sötétedéskor felpakoltam őket és egy-egy szelet pizzát (amit előrelátóan elcsomagoltattam) a kezükbe nyomva hazafelé vettük az irányt. 
Mivel nem kellett vacsorát előkészítenem végre fürödhettünk együtt. Jó móka, szeretjük, bár ritkán van rá alkalom, mert amíg ők pancsolnak, én vagy vacsorát készítek vagy teregetek vagy valamit megcsinálok, amit máskor nem tudok. Egyébként a piknik ezért is jó. Bár kicsit elő kell rá készülni, de legalább othhon nem kell pakolni. Határozottan megfontolandó lehetőség már csak ezért is.
Jó ez a Pécs, a francba is, pedig de szeretném utálni. Mert itt kevés a munkatársakat kereső jólfizető ügyvédi iroda, meg a jól menő vállalkozás, meg más olyan munkahely és lehetőség amikből Budapesten jó sok van. Nem annyi, mint ahányan szeretnének ilyen helyeken dolgozni. Mi szeretnénk. 
És akkor a Zsolnay negyedről még nem is beszéltem. A bábszínházról. Vagy a Szent István térről. Vagy a Tettyéről. A helyekről ahol a héten is jártunk és jövő héten is megyünk és úgy egyébként mindig megyünk. A PEN-ről, a Fishingről, a Szinházról. Hogy lehet ennyi jó hely és jó program egy ekkora városban? És ráadásként az egészet körülölei a Mecsek és jó szomszédként ott van Villány és Orfű. 
Nagyon jó nap volt. Igazából jó hét. Jó élet. És persze, hogy félek, hogy milyen lesz máshol. Legalább ilyen jó...Majdnem? Talán.. Mondják, hogy jó hely az is. Meg hogy jól fogjuk magunkat (biztosan) érezni. Meg hogy gyönyörű, azt láttam is, amikor ott voltam. Tudom, látom, mondják.  És várom is őszintén. Jó lesz, hogy együtt leszünk, az is, hogy lesz egy házunk. Valahogy egy picit azért a szívem mégiscsak beleszakad.






















2017. március 20., hétfő

Házat tervezünk

Egy olyan életteret, ami nekünk jó. Ezen kívül nem akar megfelelni semmilyen más elvárásnak, divatnak vagy irányzatnak, nem szeretné egy építész vagy vállalkozó egóját sem erősíteni vagy begyűjteni bármilyen elismerést, nem hajtunk a falu legszebb háza címére sem. És ez nem is olyan egyszerű, mint elsőre hittük.









Nem szeretnék túl nagy házat, fölösleges helységeket, belakhatatlan tereket, csak éppen akkorát, amiben mindennek van helye, aminek most nincs. Mi a fölösleges tér vagy szoba? Mióta elkezdtünk házat tervezni mindenkinek van egy hasznos meglátása, a barátoknak, családtagoknak, tervezőknek, kivitelezőnek, hogy mi miért fölösleges, túl kicsi vagy túl nagy a leendő házunkban. "Fölösleges a kádba hidromasszázst tenni, soha nem fogjátok használni, minek ekkora előszoba, a gyerekeket jobb egyszobában altatni, minek ennyi külön háló, csináljatok inkább egy nagyobbat, meglátod jó buli nekik vagy garázs az kell, mégpedig dupla". Ezeket többnyire udvariasan végig hallgatom, néha reagálok rá de alapvetően úgy gondolom, hogy kár ezekről vitázni, mert mindenkinek más helységek fontosak és a helységek szerepe eltérő súlyt kap az életmódtól, prioritásoktól függően.
A mostani lakásunkban van egy viszonylag nagy konyha, de nincsen spájz vagy kamra, így a konyhaszekrényekben kell tárolnom a befőtteket, mézet, tojást, krumplit, borsót, lencsét, rizst, tésztát, konzerveket és a viszonylag sok tárhelyből mindössze kettő fiókos szekrény jut a lábasoknak, serpenyőknek. Amiben össze vannak zsúfolva, amikor kihúzom a fiókot egy biztosan leesik, beesik, karcolódnak, sosem találom a fedőt, az edényhez amit épp használok. A szekrényekben a száraz alapanyagok teljesen átláthatatlanul egymás-hegyén hátán vannak, nem tudom mert nem látom, hogy van-e rizs, spagatti tészta vagy csicseri konzerv, ha meg akarom nézni, mindent ki kell pakolni majd vissza. A tálalószekrény aljában a kreatívos cuccaim vannak, anyagok, szivacsok, papírok, sablonok. A fontos papírokat a mosókonyhában tartjuk egy kis fiókos kozmetikai polcban, egyszer ráfolyt a mosószer így a gyerekek kiskönyvén és még pár fontos iraton zöldes színű foltok lettek. Ricsi amikor itthon dolgozna, a hálóból menekül a nappaliba vagy fordítva, de mivel mindkettő mellett van egy gyerekszoba nem igazán tud nyugodt helyre menni a laptopjával. Íróasztala nincsen, nem is férne sehova. Nekem viszont van egy gyönyörű fésülködőasztalom, Rebeka születése előtt kaptam pár nappal Ricsitől, rettenetesen örültem neki, de azóta sem használtam, ahogy a hálószobánkat sem igazán tudjuk, mert Rubené is a mi ajtónk mellől nyílik, közös fala van. Van egy mosókonyhánk, de az meg Ruben szobájának másik falával szomszédos, így mosni, teregetni vagy bármit csinálni akkor lehetségess, amikor ébren van, de akkor meg mindig van valami, reggeli, vacsora, elindulás, játék, program, csak pár percekre jutok be, éppen kivenni egy teregetést, gyors bedobni egy mosást, leszedni a szárazakat. Előfordul, hogy már reggel lejár a mosás, de csak este teregetek ki. A fürdőszoba és az egyetlen wc is Ruben szobája mellett van, idejét nem tudom megmondani mikor volt becsukva az ajtaja, ha egyáltalán becsuktuk valaha, mert jó nagy régi ajtó, nyikorog, nyekereg, be kell rántani, biztosan felébred rá az alvó gyerek. Kicsit kellemetlen a vendégeknek mondani, hogy lehetőleg ne húzzák le a wc-t, az ajtót meg semmiképpen ne csukják be kilincsre, szerencsére van egy ajtó, ami leválasztja azt a lakrészt, így végülis ajtó mögött vannak végeredményben (ezzel szoktam nyugtatni őket, amikor zavartan néznek rám, hogy ezt mégis, hogy gondolom). A nappali tökéletes és a nagy gyerekszoba (Rebeka szobája) is ami a nappaliba nyílik, még a felújításnál előrelátóan körbehangszigeteltettük. Így tudunk a nappaliban filmet nézni, beszélgetni, de ha nem monoton a zajforrás, például alvásidő közepén beállít valaki, vagy ha telefonálok arra azért gyakran felébred Rebeka. Mivel mostanában sokat kell telefonálnom, így jórészt az előszobában lévő fapadon rostokolva töltöm a délutáni és esti szabadidőt, ott beszélek az építésszel, kivitelezővel, anyával meg akivel feltétlenül fontos telefonálnom. Egy idő után megfájdul a hátam a padon ücsörögve, meg nem is túl kényelmes és hangulatos órákig telefonálni a cipők és kabátok között felhúzott térddel ölemben a laptoppal, amin közben a rajzokat és terveket nézem. Úgyhogy mire végzek gyakran úgy döntök, hogy képtelen vagyok még másokkal is beszélni, akik napközben kerestek és akiket vissza illene hívni. A konyhában délutáni alvás idő alatt nehezen tudok tenni venni, zörögni, így gyorsan kell elpakolnom mielőtt letszem őket, többnyire estére marad a mosogatás. Tehát a fürdőt, a mosókonyhát, a hálószobánkat, a konyhát és a nappalinkat is korlátozottan tudom használni, ha belegondolok csaknem az egész lakást. Ez változik, ahogy nőnek a gyerekek, tudom. De még szeretnénk gyerekeket és egyszerűen úgy érzem, ha nem is elengedhetetlen a nagyobb élettér, de mindenképpen kényelmesebb lenne egy ekkora családnak. A belvárosi léttel együttjáró hátrányok is egyértelműen kirajzolódtak az elmúlt években. Fantasztikus a Széchenyi tértől két percre lakni de az ablakaink egy része az utcára néznek minden járókelőt hallunk, elviselhetetlen az évi többszöri lomtalanítás során a guberálók hada, a kukásautó amikor megáll eltakarja a fényt a nappalinkból. Az utcánkban nincs járda, amíg a térre érünk jópárszor a falhoz kell lapulnom babakocsistól, kutyástól, gyerekestől az elmenő (végigszáguldó) autók miatt.  Parkolóhelyet sokszor egy utcányira találok csak és onnan kell behozni a vásárlást, a gyerekeket, csomagokat. Udvarkapcsolatos a lakásunk, szeretem is ezt a kis porolóudvart, amire nyílik, de körbeveszik a négyemeletes bérházak és soha nem süt be a nap, kivéve júliusban fél négytől-négyig egy kis keskeny sávban, oda szoktam tologatni a fűszernövényeket, hogy kapjanak egy kis napot, de egy sem maradt meg. Ahogy a borostyánon kívül semmi más.  Átlagosan öt fokkal hűvősebb van mint kint, ami a legnagyobb nyári melegben kifejezetten jó, de csak késő tavasztól kora őszig tudjuk használni annyira hideg és nyirkos. A társasházi lét is jár nyűggel-bajjal, öreg nénik laknak itt, akik kedvesek, néha színezőket és könyveket adnak a gyerekeknek, ugyanakkor elmagyarázzák, hogy hogyan tegyem a szemetet a kukába és arra is van elképzelésük, hogyan ütemezzem a kihordását, hogy éppen jól teljen meg a szeméttároló a kukanapra, mikor elviszi a kukásautó. A feletünk lakó néni következetesen a teraszunkra és az azon lévő minden holminkra ráz mindent, a szőnyeget, a terítőket és a takarítóeszközöket. Amikor szóvá tettem, hogy van az udvar felé még két ablaka, az utca felé pedig még négy és mi lenne ha esetleg azon rázná, azt mondta, ő így szokta meg, mit csináljon most már. Ahogy a konyhát, ami Ruben szobája fölött van mindig szigorúan kettőtől-négyig kell porszívózni mert hát annak is meg van a rendje és nem lehet felcserélni a többi helységgel a takarítását, mert akkor összedőlne világ. Alapvetően jól érzem itt magam, a fentiek ellenére is, de ha már így alakult, hogy költöznünk kell és építkezünk, akkor szeretnénk nagyobb életteret és nem véletlenül választottunk más jellegű lakóhelyet a jelenleginél. Olyat kerestünk ahol ki tudjuk engedni biciklizni a gyerekeket és végig lehet menni az utcán, de akár az úton is anélkül, hogy nintendó emberkének érezzem magam (mert vagy nincs járda, vagy ha véletlenül van akkor nem férek el a babakocsival mert ráálltak az autók vagy reklámtáblát tettek ki, esetleg a kukák vannak a közepén). Olyan telket ahol nincs karnyújtásnyira a szomszéd, nem egymás szájában vannak a házak, kertek, udvarok, nem hallom, ha a szomszéd tüsszent egyet. És olyan házat szeretnénk építeni, ami a mi életünkhöz nyújt ideális teret, nem az aktuális divatirányzatoknak felel meg, nem cél, hogy a legszebb, legmutatósabb ház legyen a faluban. Házszerű ház legyen, ahol a helységek rendeltetésszerűen használhatóak, mert van bennük hely az odavaló dolgoknak és akkor is moshatok, ha a gyerekek alszanak és a hálószobánkban akár (akár) hangosan is beszélhetünk. És nem utolsó sorban akkor mehetek el pisilni, amikor szükségét érzem és nem csak délután öt és hét között. Így is kezdtük el a házat megtervezni, alapul véve, hogy hogyan élünk most és ebben mi az amit szeretünk, mi az amit másként szeretnénk. Így született meg a terv is, ami a földszinten egy nagy közös élettér részből, a tetőrben pedig hálószobákból áll. Amikor belépünk a házba egy tágas előszobában találjuk magunkat. A szoba két oldalán nagy ruhásszekrények, és egy hosszú pad van térben beállítva, amire le lehet ülni cipőt cserélni. Nagy ablak van a helység végében hogy ne kelljen napközben villanyt kapcsolni és állótükör, hogy ne ugrálva vagy székre állva kelljen ellenőrizni a kinézetemet indulás előtt valamelyik kistükörben. A tetőtérbe vezető lépcső nem a nappaliból indul, ahogy általában szokás, hanem az előszobából nyílik a lépcsőfeljáró az emeletre, lerekesztve a nappalitól, hogy ne terjedjen fel a hálószobákba a hang lentről. A nappaliba is az előszobából kell bemenni, jobbra a konyha van, amit csupán két kis falcsonk választ el a nappalitól, csaknem egy légtér a kettő, de azért mégsem az. Balra nyílik egy duplaszárnyas ajtóval egy nagy gyerekszoba, amiben egyelőre egy gyerek sem fog aludni, hanem közös játszószobaként funkcionál majd. Ez a három tér most is egybe nyílik a lakásunkban és szeretjük. Ha vendég jön akkor a gyerekekere rálátunk a gyerekszobába, ők is ránk, így mindenki nyugodt, miközben ott csinálnak kupit és (nem a lakás többi részében) játszanak a felnőttek kényelmesen beszélgethetnek a kanapén, én meg a konyhában állva is tudok beszélgetni a nappaliban lévő emberekkel és nem érzem kizárva magam. Azt is szeretem, hogy minden irányban van ablak és árad be a fény a lakásba. A háznál is úgy terveztük, hogy a nappali minden égtájról kapjon fényt. Északi tájolású (ezen mindenki fennakad, de logikus, ha egyszer arra vannak a hegyek, amiért egyáltalán megvettük a telket) de kap fényt a nyugatra lévő gyerekszoba nagy ablakfülkéjéből és a konyha keleti ablakából, ami a mosogató fölött lesz, hogy nézelődhessek mosogatás közben. És kap délről, a lépcső feletti tetősík ablakokból (négy velux ablak lesz úgy elhelyezve kettő-kettő, mintha osztott ablak lenne) pont a nappali közepére árad be a fény, ha nyitva hagyjuk az ajtót. A konyhából nyílik egy nagy spájz, azért nagy, mert ott szeretnék tárolni mindent, ami odavaló, és nem a garázsban (ami egyébként nem lesz), meg itt-ott elrakva, besuvasztva. Ott lesz a víz, a befőttek, lekvárok, zöldségek, gyümölcsök, száraz alapanyagok, fel akarom lógatni a kolbászt és lesz egy asztal a süteményeknek, tésztáknak, amik most télen és hűvös időben jobb híján a teraszasztalon várakoznak vagy a lépcsőházunkban lévő nagy láda tetején, nyáron meg kipakolom a hűtőt, hogy helyet szorítsak nekik. A konyhaszekrényekben pedig lábasok lesznek, edények és serpenyők, nem besakkozva, hanem szépen elrendzeve, hozzáférhetően, praktikusan. De jó lesz! A legjobb a ház hosszanti részén végigfutó fedett veranda lesz, amire ki lehet lépni a gyerekszobából, a nappaliból és a konyhából is. Az emeleten lesz egy szülői háló, sokat gondolkoztunk, hogy legyen-e gardróbunk, egy röpke pillanatra felmerült a külön fürdőszoba ötlete is és amikor rájöttünk, hogy Ricsinek nem ártana egy dolgozó szoba is,végül inkább összeadtuk mindezeknek a helyigényét és lett egy nagy tágas hálószobánk, több kisebb tér helyett. Itt fog Ricsi dolgozni is, amikor otthonról dolgozik, tehát a franciaágyunk, a szekrényeink és a sminkasztal mellé be kell férnie egy íróasztalnak is. Amiben végre lesz helye a fontos papíroknak, iratoknak és méltó helyre kerül a házassági anyakönyvi kivonatunk a gyerekek születési anyakönyvi kivonatával és az útlevelekkel együtt. Lesz még három kisebb gyerekhálószoba és egy vendégszoba, valamint az emeleten lesz a mosókonyha is. Egy ideig a földszintre terveztük, de ha fent vannak a ruháink és ott is fürdünk és öltözünk, célszerűbb ha ott mosok és teregetek, nem kell lépcsőzni folyton a ruhákkal. A hálószobánkkal nem lesz szomszédos egy gyerekszoba sem, a vendégszoba lesz mellettünk és a fürdő. A három gyerekszoba külön ajtóval le lesz reksztve a folyosón így véletlenül sem zavarja őket, ha a fürdőt használjuk vagy lefekvéskor a mászkálás és a mosás sem. Szerintem az a legizgalmasabb az építkezésben (azonkívül, hogy vajon elég lesz rá a pénz?), hogy megtervezhetjük úgy a házat, ahogy nekünk a legjobb és igaz, hogy sok vesződséggel jár, hosszadalmas és sokszor idegörlő, de a végén kapunk egy olyan életteret, ami teljes mértékben nekünk készült így elkerülhetőek az olyan kopmpromisszumok, mint a készen vásárolt ingatlanoknál. Az építészek és a kivitelezők már nem annyira így látják, folyton olyan kérdéseket tesznek fel például, hogy minek ekkora előszoba. Azért mert mi otthon élünk, nem arra használjuk az otthonunkat, hogy reggel elmegyünk és este hazaérünk, hanem jórészt egész nap otthon vagyunk. Elmegyünk levegőzni egyszer délelőtt, aztán délután is kimegyünk az udvarra. Ez azt jelenti, hogy napjában többször, több gyereket kell felöltöztetnem és levetkőztetnem, és az ehhez szükséges ruhák, holmik célszerű ha kéznél vannak. És a kismotort és a rollert sem szeretném tárolóba elzárva tartani, hogy minden alkalommal elővehessem és eltehessem, mert akkor fél óra lenne egy elindulás (így is majdnem). És egy babakocsinak is el kell férnie, mert azt is szeretem csak egyszerűen kitolni az ajtón. Mit tud erről egy férfi, aki reggel eljön és este vacsorára hazaesik és a legkisebb gyereke is annyi idős már, mint én. Vagy arról, hogyha a konyha nem dísznek van, hanem főzünk is benne, sokat és sokan, gyúrunk, szaggatunk, akkor ahhoz kell hely és igenis praktikus a nagy konyhasziget, amire akár még egy gyereket is fel lehet ültetni. Vagy, hogyha több gyereket nevel az ember otthon és még továbbiakat is tervez jó a nagy közös gyerekjátszószoba ami a ház központjában van, mert akkor nem az egész ház szalad. Ha a gyerekszoba valahol a lakás másik végében van, oda legfeljebb aludni járnak majd a gyerekek, mert amíg kicsik, addig az összes játékot lehordják a bázisra, oda, ahol a szülők vannak, ahol az élet zajlik nem fognak elvonulni játszani. A játszószoba előnye még, hogyha az egyik előbb ébred, be tud menni játszani, nem kell megvárni amíg a másik (benne alvó) felébred és elég mindenből egy, így csak egy gyerekszobát kell felszerelni játékokkal. És miért nem akarok még több fürdőszobát, talán ez volt a legelképesztőbb ötlet az összes közül. Úgy éreztem, hogy már az is óriási luxus, hogy két fürdőszoba lesz, az egyik lent a másik fent és még plusz egy külön wc, az előszobában, hogy az idegeneket (gyerekorvos, szerelő) ne kelljen beengedni a fürdőbe, a fogkefék, fürdőköppenyek, és egyéb személyes dolgaink közé egy kézmosásért. Erre az egyik építész előállt ezzel, hogy ő a mi hálónkba is rakna egyet, sőt mi több az egyik gyerekhálószobába. Minek? Kilépek és ott a fürdőszoba, amit ráadásul akármikor használhatok ez nekem már eleve olyan kényelem lesz, amivel jelenleg nem rendelkezem, hiszen most egy fürdőszobánk van és azt is korlátozottan használhatom. Nagyon jó dolog lehet a hálóban a szülői fürdő, de én méginkább vágyom egy nagy tágas hálószobára, ahol a fülledtebb estéken sem fogy el a levegő és ezért hajlandó vagyok kimenni a hálónk melletti fürdőbe. Egy másik megjegyzés, ami igencsak kihozott a sodromból, a minek nekünk egyáltalán vendégszoba volt. Még azt is hozzátette a szóbanforgó építész, hogy a vendégek majd elalszanak egy szivacson, ő biztos nem építene külön nekik szobát (az autóknak persze épített volna egy dupla garázst, mert az kell). Eszembe jutottak a szüleim, Ricsi szülei, hogy mennyire élveznék a földönalvást vagy a barátaink a kisababáikkal és kisgyerekeikkel, hogyha nem tudjuk őket kényelmesen elhelyezni vajon milyen gyakran jönnek majd el hozzánk. Igazán vendégcsalogató dolog lenne egy szivacs a földön és biztosan mi is nagyon szeretnénk minden vendégség alkalmával átrendezni a szobákat vagy a nappaliban kerülgetni a valakit. Minden szerettünktől legalább kétszáz kilométerre leszünk, azt hiszem indokolt a vendégszoba. 
Az egyik oka annak, hogy nem jöttem ki az építészeinkkel az ilyen és ehhez hasonló javaslatok voltak. Ők szeretnének valami jót építeni, kreálnak valamit, amiről azt gondolják, hogy nagyon szuper és egyáltalán nem érdekli őket, hogy a mi életstílusunkhoz, életmódunkhoz passzol-e, ha egyszer az néz ki jól. A házra egy művészi produktumként tekintenek ami az ő kretaivitásukat és mai építészeti trendeket kell, hogy dicsérje és nem a mi igényeinket kiszolgálnia. Megsértődnek a határozott elképzelésektől és presztizsveszteségként élik meg, ha nem fogadjuk meg a tanácsaikat, amik sokszor nem is szakmai szempontok inspirálnak, inkább ízlésbeli dolgokról van szó (ne fessem kétszínűre a nyílászárókat mert az ódivatú, vagy a készen kapható konyhabútornak már lejárt az ideje)

A hosszú várakozás alatt, mert november óta tulajdonképpen nem történt semmi, anya megtervezte a házunkat. Az előző építésztől való elválás és az újjal való találkozás között eltelt időben napokat töltöttünk azzal, hogy átbeszéltük a ház alaprajzát majd anya megrajzolta és elkészítette a homlokzati terveket is. Az új építészünk kezébe így a csaknem teljesen kész alaprajz mellé, műszaki rajz pontossággal beméretezett, arányosan megrajzolt homlokzati rajzokat adtunk. Annyit kértünk tőle, hogy a jelenlegi alaprajzon annyit módosítson, hogy a tetőtérben tolja ki és emelje meg a térdfalakat amennyire lehetséges (magyarul: legyen olyan nagy a tetőtér alapterülete, mint a földszinté) és kerüljön bele még két helység a meglévőekhez, egy mosókonyha és egy vendégszoba. Lent már minden jó, ahogy van, egy kicsit lehetne a nappalit bővíteni a többi helység rovására. Jó két hét múlva érkezett meg az email az építésztől, illetve egy rajzoló kollégája küldte el a tervjavaslatot, amire a mi építészünk egyértelműen rá sem nézett. Kiadta az egyik alkalmazottjának és tett rá nagy ívben mi lett az eredménye egy olyan rajzoló által elkészített tervnek, akivel személyesen soha nem találkoztunk, nem ismer minket és nem vele tárgyaltunk órákig arról, felautózva  Budapestre majd onnan le Pilisszentlászlóra, hogy mit, hogyan szeretnénk. Meg is lett az eredménye, a rajzoló betett egy négyzet alakú szobát, amit nemes egyszerűséggel átlósan elfelezett így lett két hegyesszögű helységünk. Lehetett vagy tíz perc gondolkodás és legalább ennyi rajzolási munkája vele. A földszinten pedig minden helység egy-két négyzetméterrel nagyobb lett, kivéve a nappali, amit kértük, hogy kicsit nagyobb legyen, mert az két négyzetméterrel kisebb lett. És a gyönyörű nagy tágas előszobánkat elfelezte, fele gardrób szoba lett, mégpedig a végét csapták le a szobának, ahol egy nagy ablak van, így kaptunk egy sötét, kicsi, ablaktalan előszobát, amiből egy gardrób nyílik. Tették mindezt annak ellenére, hogy elmondtam, hogy szeretnénk tágas előszobát, amiben nem kell hátrálni a vendégek elől és nem lépnek rá az üdvözlésükre kifutó kutyára és gyerekekre, elfér a babakocsi és négy hatalmas szekrény. Ez mind nem számít, az ismeretlen rajzoló kolléga jó ötletnek találta, így lett gardrób. A lenti részt úgy terveztük meg, hogy a három élettér helység: konyha-nappali-gyerekszoba egymásba nyíljon és átlátható legyen az egyik végéből a másikig. Az építésznek, vagy a rajzolójának azonban sikerült úgy elrendeznie az ajtókat, hogy véletlenül se fedjék egymást és lehessen keresztül látni a házon. Az emeleti szobák közül néhányra egészen egyszerűen nem tett ajtót vagy ablakot és lett egy folyósó méretekkel rendelkező szülői hálószobánk. Picit rosszul érintett a dolog bennünket, úgyhogy hangot is adtunk elégedetlenségünknek, miszerint a terv nem igazolja a kétheti várakozási időt és a személyes találkozón megbeszélteket, tételesen kiemeltük a hibákat a tervben és megkértük arra, hogy legyen olyan szíves és kicsit aktivizálja magát jobban. Azóta egy hét telt el, amiben egyetlen levelet kaptunk arról, hogy ő harmincakárhány éve építész de így még senki nem beszélt vele, tehát meglehetősen nehezményezte, hogy hogy nem veregettük meg a vállát, amiért a házunk tervezését kiadta másnak (mert kéremszépen így megy ez), aki túl sokat nem gondolkozva rajta, elküldött nekünk egy olyan tervet amiben semmi nem stimmelt,  én meg voltam olyan udvariatlan, hogy vettem a bátorságot rámutatni a hiányosságokra. Az udvariasnál egy fokkal tömörebb válaszokat kapok az ominózus levél óta és a mosolygós smile-k is elmaradoztak a végéről. Mit mondjak, az elég nyilvánvaló, hogy nem fogunk együtt borozni a verandán, jó lett volna, de így is jó, nem kell szeretnie, csak csinálja meg, amire szerződtünk. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ha mi nem teljesítenénk a szerződés ránk eső részét, késve fizetnénk vagy esetleg kevesbbet a megbeszéltnél, ő mennyire mutatkozna megértőnek. A szerencsétlen tetőtéri tervet látva anya úgy döntött, hogy egyszerűbb ha megrajzolja a földszintet és nem várja meg, amíg az abba fektetett több napnyi munkáját is elszúrják pár odavetett vonallal. Olyan jól sikerült, hogy azon felbuzdulva végül megtervezte a tetőteret is, és kiderült, hogy mégsem kergettünk olyan nagyon csalóka álmot (hogy az építész szavait idézzem) és mégiscsak megoldható lett hegyesszög nélkül is a fenti szobák kialakítása, igaz tíz percnél valamivel többet kellett gondolkozni rajta. Tehát miután többszázezer forintot kifizettünk a házunk megtervezésére végül megterveztük mi, és csak arra várunk, hogy kanyarítsa már rá a nevét az (vagy egy bármelyik) építész és álljon végre neki a kiviteli terveknek mi meg mehessünk a bankhoz vele és kezdődjön el végre az építkezés.
Egyébként a falu csodálatos. Most láttam először tavasszal, elolvadt a hó, a telek alját az erdővel összekötő patak megtelt vízzel és vígan csordogált, a madárcsicsergéssel együtt éppen olyan volt, mint egy relaxációs zene én pedig még mindig nem hiszem el, hogy ez egyszer valóság lesz, hogy a gyerekek ott játszanak és rohangálnak, hogy reggelente csak ki kell mennem a kapun és az erdőben leszek. És, hogy az a ház, ami mostmár nem csak a képzeletemben, hanem papíron is létezik, tényleg felépül és ott fog állni, mi pedig benne élni.


























2017. március 17., péntek

Március 15.


Nincs kokárdánk. Minden évben megbeszéljük, hogy ez mennyire nem járja, aztán jövőre sem lesz. Nem tudom miért. Nem megyünk ünnepségre sem. A szüleim szoktak, nekik a kokárda is kint van természetesen. Gyerekkoromban az iskolában mindig volt ünnepség minden nemzeti ünnepről szépen megemlékeztünk, de bevallom, össze vissza kevertem őket. És az összes ünnepség és minden próbálkozás ellenére valahogy nem mélyültek el igazán a nemzeti ünnepeink bennem. Szégyellem magam? Kicsit igen. Nem vagyok elég hazafias? Túl régen történt, egy olyan kor emberei, eseményei, amelyek nem jutnak már el hozzám, nem érint meg kellőképpen? Nem tudom. Szeretném, hogy a gyerekeim magyarság tudata erős legyen. Nehéz átadni nekik valamit, aminek még bennem sem igazán tudom, hol a helye. Így van ez pár dologgal, tudom, hogy fontos, de talán én sem tisztelem kellőképpen, kezelem a helyén úgy ahogy kellene, és itt van valaki aki tőlem várja a választ és meg kellene tanítani neki, át kellene adni valamit, aminek a jelentőségével és jelentésével én magam sem vagyok tisztában. Megpróbáltuk elmondani neki a szabadságharc lényegét, ami nehéz volt tekintve, hogy nincs tisztában azzal mit jelent harcolni és számára a szabadság, függetlenség is túl elvont fogalmak. Petőfit értette, ő költő és ismer is tőle verset. Aztán rájöttem, hogy nem is fontos, hogy értse, hogy teljes képet kapjon erről négy évesen. Elég ha benyomásai lesznek és majd bővülnek ahogy nő. És egyszer talán megérti, azt is, amit nekem nem sikerült. Készítettünk egy zászlót, ő színezte ki és elvitték apával és Rubennel az emlékműhöz. Leszúrta a többi zászló közé majd két nap múlva visszamentek megnézni, hogy ott van e még. Ott volt. Amikor lerajzolta a magyar zászlót és elkezdett zászlós képeket rajzolni úgy éreztem, hogy azért valamit mégiscsak jólcsináltam. Egy picit megnyugodtam. Jövőre varrok kokárdát is. 




2017. március 14., kedd

New York-i sajttorta

Kati mama szülinapjára készültünk. Szeretném, ha Rebeka megtanulná, hogy mások születésnapja is legalább olyan fontos esemény, mint a sajátja, főleg úgy, hogy akkor aztán tényleg körülötte forog a világ. Más szüleinapjára is látványosan készülünk, beszélünk róla, ajándékot csinálunk, tortát sütünk. Úgy érzem ezek jó alkalmat nyújtanak ahhoz, hogy megtapasztalják, milyen jó érzés adni. Ezért mi készítjük az ajándékot, legalábbis mindig van magunk készítette része is, amibe igyekszem bevonni őket. A tortához és a gyertyaelfújáshoz ragaszkodom, akkor is ha már sokadik születésnapról van szó, hiszen a születésnapi együttlétet, vacsorát, ebédet a születésnapi torta koronázza meg. Ahogy a karácsonyt úgy minden más ünnepet is sokkal varázslatosabbá tesz a gyerekek jelenléte, mert a kedvükért még az is belemegy a játékba, aki egyébként egy puszival ekintézné és nem szereti ha túl nagy feneket kerítenek a szülinapjának. A torta gyertyával, az éneklés, a szépen elkészített, becsomagolt ajándék, ami természetesen meglepetés és nem egy előre megbeszélt dolog, a születésnap hangulatának a része. Bármikor ehetünk sütit vagy más desszertet, de torta gyertyával csak a születésnapon van (nálunk néha a névnapin is), éppen ettől annyira jó a hangulata és minden alkalommal ugyanolyan lázba is hozza a gyerekeket. Rebeka régebben boldog szülinapi tortának hívta a tortákat. Rendszerint az ünnepelt ölébe fészkelve segítenek elfújni a gyertyákat, kiváló lehetőség egy közös képre, ilyenkor csaknem mindig sikerül legalább egy jó fotót készítenem az egyébként örökké izgő mozgó gyerekekről. A torta kerek, lehetőleg csokis és ha Rebekáról és Rubenről van szó mindenképpen emeletes. 
Ajándékba egy halvány, pasztell, tavaszi színekben játszó virágmintás terítőt varrtam Kati mama jó hosszúra szétnyitható asztalára. Rebeka pedig egy miniatűr rajzot készített egy nagy lap közepére, amit aztán kivágott és beletett egy vászon tasakba, majd egy hétig a bugyisfiókjában tárolta a meglepit, egyszer azért biztos, ami biztos megmutatatta a hozzánk ellátogató Kati mamának is, persze szigorúan közölve vele, hogy ez meglepi és csak a szülinapján kaphatja majd meg. 
Mivel mindjárt itt a Húsvét, amire nálunk hagyomány a csokoládé torta, sajttortát sütöttünk, New Yorkit Nigella receptje alapján, életemben először készítettem de az alapján, hogy milyen egyszerű és mégis sikeres a végeredmény ezentúl gyakran fogok. Az ilyen közös sütések úgy kezdődnek, hogy az asztalra viaszosvászon terítőt rakok, mindent odakészítek a kezem ügyébe, hogy tudjak a gyerekekre koncentrálni, ha van időm kimérem előre a hozzávalókat. Jóval tovább tart, mintha egyedül csinálnám, de nagyon élvezzük így egyáltalán nem bánom. A folyadékokat, tejszínt, tejet, olajat mielőtt beleömtöm a mérőpohárba megmutatom Rebekának melyik vonalig kell teletöltenem és ő szól, ha már elég. A tojást is ő keveri ki a cukorral, a tortaforma kivajazásában Ruben is nagyon ügyes már. Mindent elkevernek a móka kedvéért, azt is, amit utána még kézi mixerrel elkeverek. A csokoládét mindig Rebeka töri darabokra, ez jó lehetőség önfegyelem gyakorlására, ilyenkor egyetlen kis kockát szabad neki megenni, de semmi több torkosdkodás, jobb ezt ideje korán megtanulni. Most a krémsajtokat is ő kaparta a tálba, illetve az első után rájött, hogy magától kicsúszik a tartójából, ha fejre állítja, ezen nagyokat kacagott, ahogy a tojások szétválasztását is felettébb szórakoztatónak találta. Körülbelül másfél éves koruktól vonom be őket a sütésbe, azóta, mióta már rájuk tudom bízni olyan részét, ami nekik is élvezetet jelent, nekem pedig nem túl nagy plusz munkát. Egyre ügyesebbek, Ruben már egyedül kinyújt kisebb tésztákat a kis fa sodrófájával, dagasztja a kelt tésztát és csigabigákat, zsemléket készít. Számomra sokáig elég misztikus volt, hogy hogyan készülnek a sütemények, emlékszem, amikor viszonylag későn, az egyetem elején nekiálltam sütni, teljesen lenyűgözött, hogy pár hozzávalóból mi minden lesz. Számukra ez teljesen természetes, hogy a palacsinta tojásból, tejből lisztből készül, vagy, hogy a kiflihez és zsemléhez élesztőt adunk, attól kel meg. 
A torta jól sikerült, úgy nézett ki, ahogy szerintem egy sajttortának ki kell és finom is lett, de Rebeka közös sütés ide vagy oda, kóstolásra se méltatta. Neki hiányzott belőle egy fontos összetevő a csokoládé, és egyébként is gyanusan egyszínű volt, és a mellé kínált eper lekvár sem győzte meg arról, hogy ezt érdemes lenne becserélnie a szokásos ebéd utáni csokijára. Ruben helyette is evett és a délután végére szokatlanul sok fogyott el a tortából, ami azért némileg kárpótolt.


New York-i sajttorta recept


Tészta:

250 g zabkeksz
150 g vaj

Sajtkrém:

225 g cukor
Két evőkanál kukoricaliszt
750 g krémsajt (én cserpest vagy más hasonló állagú krémsajtot szeretek használni, a mascarpone semleges ízéhez képest sokkal jobban ízlik a sós karakteresebb íz a desszertekben)
Hat nagy tojás különválasztva (szobahőmérsékleten)
150 ml zsíros tejszín 
150 ml tejföl
Fél tk só
Egy citrom reszelt héja (elhagyható)
Két tk vanília kivonat vagy egy rúd vanília kikapart magja (vagy a cukorral porrá őröljük az egész rudat)

Elkészítés:

1. 24 centiméter átmérőjű tortaformát kivajazunk a sütőt 170 fokra előmelegítjük. A kekszet összetördeljük és a lágy vajjal morzsásra turmixoljuk vagy kézi mixerrel vagy szeletelőgépben majd egyenletesen a tortaforma aljára nyomkodjuk, ez egy olyan rész, amit gyerekkel kiválóan lehetne együtt csinálni, feltéve, ha nem zavarja őket, hogy maszatos lesz a kezük. Az enyémek éppen olyan korszakban vannak, hogy percenként kell letörölni a kezüket egy ilyen művelet során, úgyhogy egyedül csináltam, ők pedig minden mást, amit kanállal lehetett. Hűtőbe tesszük fél órára.

2. A cukrot és a tojássárgáját kikevertem, majd hozzáadtam a kukoricalisztet és a krémsajtot, majd állandó keverés mellett a tejszínt és a tejfölt, a legvégén a sót és ha használunk, akkor a vaníliát és citromhéjat.

3. Kemény habbá verjük a tojásfehérjéket és óvatosan egy lapát segítségével a krémbe forgatjuk. Majd a lehűtött kekszalapra kanalazzuk és betesszük a sütőbe. Tegyünk alá egy sütőpapírt mert a vaj folyhat sütés közben az aljából.  Egy-másfél órán keresztülsütjük, ha közben nagyon elkezdene barnulni fedjük le sütőpapírral. Majd lekapcsoljuk a sütőt és bent hagyjuk a tortát további két órán keresztül, a recept szerinte még ezután is bent hagyjuk nyitott sütőajtónál még egy órán át, de szerintem ennek már nincs jelentősége, hogy a sütőben vagy a pulton pihen.

4. Porcukorral megszórva tálaljuk, ha kapunk hozzá friss epret, akkor vágjuk fel negyedekbe és harmadát pürésítsük porcukorral és ezzel tálaljuk.




























2017. március 9., csütörtök

Nőnapi gender




Kislánykoromban édesapám minden nőnapon egy-egy cserép lila fokföldi ibolyával jött haza, aminek édesanyám látványosan örült. Nem tudtam pontosan mi az a nőnap, de azt éreztem, hogy valami jó árad belőle rám is, hiszen ugyanolyan virágot kaptunk anyuval. Ettől különlegesnek, megbecsültnek éreztem magam, igaz az enyém mini cserepes volt az övé meg nagy cserepes, de akkor is, az, hogy én is nő vagyok, mint anyu, még ha pici is, büszkeséggel töltött el. Így ment ez minden évben, kaptunk mindannyian apától, kaptunk az iskolában borostyánlevéllel körbetekert hóvirágcsokrokat a fiúktól, és egyszer pici szíves csokik vártak az asztalon reggelinél, amikor a barátainkkal síeltünk. Emlékszem az ő nálunk is kisebb fiaik tették a szalvétánkra, mi pedig elolvadtunk tőle. Amikor férjhez mentem a férjemtől is kaptam, ez az ünnepled-nem ünnepled dolog köztünk fel sem merült, hiszen ő is ebben nőtt fel, mióta világ a világ, az anyjának és nőismerőseinek virágot ad nőnapkor. Az apósom is minden évben felugrik egy csokor virággal, amióta lányunk van már kettővel. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy ez egy támadás lenne a női egyenjogúság ellen, vagy, hogy a társas környezet reakcióit vagy társadalmi elvárásokat akarnának rám erőszakolni, körbebástyázni a  virággal. Azzal, hogy ez nem mindenki számára ezt jelenti, először akkor szembesültem, amikor ösztöndíjas egyetemistaként Bécsben meglátogatott egy barátnőm éppen nőnapon és én nagyon örültem Ricsitől kapott figyelmességnek, amit ráadásul úgy küldött ki nekem, és megkérdeztem, hogy ő mit kapott a párjától. Igazából kikérte magának, hogy ők nem szokták és egyébként is szerinte semmilyen létjogosultsága nincs ennek az ünnepnek. Nagyon meglepődtem és éreztem valami olyan hangsúlyt a hangjában, amiért nem feszegettem tovább a kérdést, nem is igazán tudtam mit reagáljak. Nekem ez annyira magától értetődő és természetes volt, hogy nem is gondoltam, hogy van, aki ezt másképp látja és mást lát bele, mint kedvességet és a megbecsülés jelét. Nem tagadás, volt logika a magyarázatában, hogy például férfi nap nincs és akkor miért van külön nőnap. Egy kicsit meg is sajnáltam a férfiakat, hogy nekünk  van anyáknapja meg nőnap is, ők is igazán megérdemelnének egy apák napját legalább.
Azóta a nőnap elleni megnyilvánulások olyan szélsőséges formájával  is találkozom amiken nem tudom egyszerűen megrántani a vállam. Ezt a nőknek szóló gesztust a gender elmélet hívei felhasználják arra, hogy újabb vélt sérelmet fedezhessenek fel a női jogok egyenlőségén és egy nem mellesleg a nőkre figyelmet felhívó nemzeti ünnepet egy torz eszmefuttatás következményként  sértésként értelmezhessenek a nőkre nézve.
A gender jelentése, társadalmi nem, már maga is egy őrület. A nem biológiai és éppen ezért befolyásolhatatlan (még ha sokan ezt nem is fogadják el) a természet által ránk osztott (kényszerített?) szerep, amiből olyan viselkedésformák adódnak amire egyedülállóan csak az adott nem képviselői képesek. Szerintem ez csodálatos, lenyűgöző és ha az ember nem küzd túl sok kompenzációval és megfelelő mintákat látott ( bár gondolom a minta, a gender értelmezésben egy kész társadalmi szerep erőltetése) akkor nem fél vállalni és nem ijesztik meg a különbözőségek. Az egyén nem attól lesz szabad és teljes, hogy eldöntheti, hogy férfiként vagy nőként viselkedjen vagy hogy a biológiai adottságaiból nem következő vagy azokkal éppenséggel ellentétes dolgokat tesz, hanem ha ki tud teljesedni abban aki, ha nő, akkor nőként, ha férfi akkor férfiként. Abból, hogy társadalom sztereotípiákat kapcsol a nemekhez még nem következik, hogy meg is szabja a viselkedésüket, inkább egyfajta reakció rá.
Anya vagyok, feleség és háziasszony. A mindennapi életemhez hozzátartozik a mosás, a főzés, bár a szilikonos verziót kedvelem, de igen a fakanál is. Van kötényem, hosszasan böngészem a mosószappanok összetételét a drogériákban és a legnagyobb szellemi teljesítményem egy átlagos nap, hogy a gyerekeim lelki rezdüléseit elemezzük a barátnőimmel, miért dacos, miért nem akarja, miért csinálja ezt vagy azt... Mind egyetemet végeztünk, bármi mást csinálhatnánk, de nem csinálunk, mert jó így nekünk. Soha nem éreztem magam kicsinek, gyengének és kiszolgáltatottnak főleg nem attól, hogy virágot kapok egy férfitól vagy előre engednek az ajtón. Én ettől nőnek érzem magam, egy megbecsült nőnek. Ahogy attól is, amikor vacsorát készítek ami jól sikerül, jobban lázba hoz bármilyen szellemi kihívásnál egy jó étel elkészítése vagy egy születésnapi zsúr megszervezése. Sütés, söprögetés vagy teregetés közben vagy egy szakadt ruha megjavításánál néha elfog egy magam sem értem honnan jövő mélységes elégedettség, mert úgy érzem gondoskodom. Azokról, akiket szeretek, és ez jó, mégha éppen pólók és alsónadrágok teregetésében vagy egy muffin megsütésében merül ki. Attól is nőnek érzem magam, ha tűsarkút viselek, szoknya van rajtam főleg ha csipkés fehérneművel alatta és nem zavar, ha a szembe jövő férfi erre gondol (feltéve, hogy ez a gondolataiban is marad), amikor utánam fordul. Mert nő vagyok, szeretnék szép lenni, a tetszeni vágyás hozzátartozik az alaptermészetemhez. Ahogy a férfiéhoz a vadászat, az izgalom keresése, az előzékenység, a lovagiasság a másik nem iránt, legalábbis abban a környezetben ahol én felnőttem. Ahogy a gyereknevelést is hivatásként, megbecsült dologként tartják számon és nem visszalépésként vagy megragadásként a hagyományos szerepekben vagy mellékes kipipálni valónak a karrier építése mellett. (bár lehet, hogy csak sikeresen mételyeztek bennünket egy készre szabott társadalmi szereppel).
Néha hisztizek, még ha kifinomultabb formában is mint a négyéves lányom egészen nyugodtan hívhatjuk hisztinek, nincs mit szépíteni rajta. Na és? A férjem meg duzzog. És pontosan tudom, hogy ilyenkor hogyan puhítsam meg, mert ez megint csak női dolog. Ahogy ő is, hogyan kezelje a hisztit.
Amikor viszont olyanokról olvasok, hallok, hogy milyen megalázó egy nőt fakanállal a kezében ábrázolni és hogy bizonyos haladóbb helyeken követelik az olyan reklámok betiltását, ahol a nők hagyományos szerepben vannak bemutatva, ugyanis ezt sokan (a saját nemünkből) megalázónak érzik, akkor elgondolkozom. Vajon miért hiszik azt nők, hogy ez megalázó? Akkor én ezekszerint az életem jó részében valami alantas dolgot művelek? Főzni gyereket nevelni annyira szégyellnivaló dolog, hogy kellemetlenül kellene éreznem magam egy háziasszonyt ábrázoló plakát miatt? Akkor ki hiszi azt, hogy a nők kisebbek, gyengébbek, alsóbbrendűek, mint a férfiak? Mert szerintem azok a nők, akik a hagyományos szerepeket derogálónak érzik és ezt hangoztatva küzdenek a nők ilyen jellegű ábrázolása vagy ezekkel a szerepekkel való összefüggésbe hozása ellen és mindeközben nem vagy nem akarják észrevenni, hogy éppen ők azok, akik mélyen sértik a női önérzetet. Nem a férjem, aki hálás, ha hazaér és vacsora várja vagy a kedvenc inge kivasalva lóg a szekrényben és ezért esetleg hálája jeléül időközönként virággal kedveskedik (talán nincs is tisztában vele de épp megbéklyóz a szerepemben). Bár meggyőződésem, hogy amit csinálok jó, jobb napokon hajlamos vagyok azt érezni, hogy  értéket teremtek mégha nincs is felmutatható karrierem és az önmegvalósítás a magam varrta díszpárnákban és a gyerekszoba dekorálásban mutatkozik meg, mert boldoggá teszem a körülöttem élőket és én is jól érzem magam. Mégis ez nemhogy értéknek számítana az egyre inkább előtérbe kerülő és divatossá váló gendernek nevezett irányzat szemében, hanem mintha tabuvá akarnák tenni a nők hagyományos szerepeit, mintha kifejezetten küzdenének az ellen, hogy a következő generáció ebből valamit átörökítsen és ilyen ósdi szerepeket lássanak a kislányok. (Például gender óvodákat hoznak létre ahol elmosni igyekeznek a nemek közötti különbségeket már kiskortól kedzve)
Nálunk egy nagy közös játszószoba van, ahol van kisautó, hintaló, babák, babaruhák, babakocsi, dömper, legó és vegyesen más fiú és lány játékok (bár nyilván teljesen szakszerűtlen a játékok nemek szerinti tipizálása) Nem kapom ki Rebeka kezéből a kisautót, együtt építenek autópályát a fiammal, és Rubenre se szólok rá, ha babázik, hogy ez nem fiúknak való. Ahogy abból sem csinálok ügyet, hogy a sárga és a rózsaszín fogkefét úgy sikerült elosztaniuk egymás között, hogy Rebekáé a sárga, Rubené még a "józsaszín". Nyilván nem teszek ilyet. Szerintem jó, ha kipróbálhatják egymás játékait, a különféle szerepeket. De ettől még Ruben inkább autózik, Rebeka meg babázik és nem azért mert nincs lehetőségük másra, hanem azért mert ez felel meg az érdeklődésüknek. Szerintem azzal, ha ráerősítünk a nemükből fakadó viselkedésformákra, nem megbéklyózzuk őket, hanem segítünk nekik abban, hogy éljék a saját életüket, kibontakozzon az egyéniségük, aminek fontos része a nemi identitás. Soha nem hagyja el a számat olyan, hogy ezt vagy azt egy kislány vagy kisfiú nem csinál, de ha pörgős szoknyában pörög-forog a kislányom, elbájolva azt mondom, hogy jaj te vagy a legszebb kislány, ez egy kantáros farmerban (amit sokat hord egyébként) nem jön önkéntelenül a számra. Abban is aranyos meg vagány, na de a pörgős szoknya. Az más. És ezt minden kislány tudja, magától, mert ahány kislányt ismerek mindenkinél van egy ilyen korszak és egyikre sem az anyukája erőltette rá.
Szerintem semmi gond nincs azzal, hogy manapság divat lett férfiként főzni, de ez a jelenség, hogy a férfiak érdeklődése ebbe az irányba fordult, is egy következmény. Például annak, hogy nem nősülnek meg és így nincs aki vacsorával várja őket, vagy, hogy a nők körében ma már teljesen normális az én nem főzök mentalitás, és sokan bizony kénytelenek időt tölteni a konyhában, ha enni akarnak egy jót. Aztán rájönnek hogy ez milyen érdekes (ahogy megjegyzem az összes többi alapvetően női dolog is) és megszeretik azt, ami sok nőnek már túl kommersz. És íme a férfiak a hagyományosan női princípiumnak számító területeket szép lassan átveszik tőlünk, és ahelyett, hogy megőriznénk a magunk eszköztárában a csábítás egyik eszközét, ma már a férfiak készítik a nőknek a randivacsorát.
A férjem, aki a családi szerepeinkből (nálunk még van ilyen) következő munkamegosztásból következően jórészt a közelébe sem kerül a konyhának, egyébként gond nélkül elküld fürdeni és elmosogat az esti vacsi után, külön mosogatás zeneválogatása van ezekre az alkalmakra.
A másik gender (tév)eszme, hogy a férfiak ugyanolyan szerepet vállaljanak a gyereknevelésben, mint a nők. Afölött, hogy biológiailag a nő hivatott erre a gyermek első pár évében nagyvonalúan elsiklanak. A gender elmélet megvalósításában élen járó országokban, a gyerekvállaláshoz kötött támogatások kifizetése attól függ, hogy az apa is hajlandó otthon maradni hónapokig a gyerekkel. Ez az álliberális intézkedés véleményem szerint a biológiai nemekből fakadó szerepek teljes megerőszakolása. Egy kicsi gyereknek az anyjára van szüksége, ő tudja ellátni, szoptatni, hormonálisan és érzelmileg az igényeire hangolódni erre számos bizonyíték van. A női hangokra érzékenyebben reagálnak a csecsemők, az anya illatát meg tudja különböztetni másokétól és a természet nem véletlenül a nőket ruházta fel azzal a képességgel, hogy a gyermeküket kihordják, megszüljék és táplálják. A szemlélet miszerint az anyát hónapokra felválthatja az apa a kisbaba mellett egyértelműen azt sugallja, hogy az anya pótolható, helyettesíthető holott ebben az időszakban egyedülálló szerepe van a kisbaba gondozásában.  Az apák szerepe nem kisebb vagy kevesebb,  és attól, hogy a kezdeti időszakban nem a kisbaba körüli közvetlen teendőket jelenti, ettől a jelentősége még ugyanakkora. Bár Magyarország nem számít haladónak, de nálunk ezt most is szabadon bármelyik apa megteheti, vannak olyan helyzetek, amikor ez a jó döntés, és nincs is ezzel semmi gond, engem csupán az zavar, ha a haladás jegyében belekényszerítik ebbe a párokat, támogatások és juttatások feltételéül szabva.

Egyenlő esélyek a munkavilágában? Ez talán a legérzékenyebb és legtöbbet hangoztatott téma. Szerintem a munkahelyeken egyáltalán nincsenek egyenlő esélyek nem csak a nemek között, hanem semmilyen tekintetben. A fiatalokat agyondolgoztatják és mégis kevesebbet keresnek, az idősebbekre már nem tartanak igényt, a piac diktál, a kiválasztódás szubjektív és üzleti alapokon működik, a szociális és egyéb esélyegyenlőségi szempontok egy éppen csak gazdaságilag önmagát elbíró országban alig-alig tudnak érvényesülni. Bele lehet ebbe szólni és bizonyos fokig bele is kell, néha meg is teszik, de jórészt egy másik réteg kárára, az egyiken segítenek a másikra hárítva annak a terheit. Mindenki kényszervállalkozó, a terhekből amit lehet, áthárítanak a munkáltatóra. Esélyegyenlőségről beszélni nagyon nehéz, mindenki meg akar élni, jól akar élni és ha azt várjuk a munkáltatóktól, hogy szociális érzékenység oltárán zsebből áldozzanak, az nem fogja megoldani a problémát. Hogy mi fogja azt én nem tudom, csak azt látom, hogy a nőknek nincsenek és nem is lesznek egyenlő esélyeik a munka világában, és ennek a fő oka a a gyerekvállalás és az ezzel járó hosszabb-rövidebb kiesés. Amit lehet minimalizálni, de csak ha nem a munkahelyről megy szülni az illető akkor legalább fél év kiesést jelent és utána táppénzt, korábbi hazamenetelt, ünnepeket, betegségeket és rengeteg otthoni helytállást. A fél év-két év kiesés után visszamegy, visszaveszik, mert vissza kell, majd egy-két év múlva újra kiesik mert jön a következő és immár két-három gyerekért kell(ene) helytállni a munkahely mellett. Egy férfinál erről szó sincs. Elkezd dolgozni és nyugdíjig megy töretlenül, megszakítás nélkül előre a karrierje, betegszabadságra fényévente megy, a gyerekkel meg nem ő megy el táppénzre. Megint a biológiai nemekből fakadó dolog, nevezhetjük hátránynak ha úgy tetszik, de szerintem összességében az anyaság és ami vele jár inkább irigylésre méltóvá teszi a nemünket. Hazemehet az apuka is, ha beteg a gyerek és ápolhatja, elméletileg mindent megtehet, amit az anya tesz, de valóságban melyik nő tudna nyugodtan dolgozni, koncentrálni miközben a gyerekével gond van? Ránk kényszerített társadalmi szerep vagy belülről fakadó olyan késztetés, kötelék, ami mindennél erősebb? Hátrány vagy egy csodálatos dolog, ami néha hátráltat minket másban? A munka világában csak akkor indulna egy nő hasonló esélyekkel egy férfihoz,  ha soha nem akarna gyereket. De vélhetően akkor is feltételeznék róla, hogy akarni fog, és ha ez is a feltett szándéka, jó eséllyel idővel meggondolná magát. Ha egyenlően akarunk mindent elosztani, ha nem ismerjük el a feladatok szerepek szerinti leosztását, bármi felcserélhető, a férfi gyereket gondoz, a nő a családfenntartó, ezt szeretnénk természetesnek tekinteni és azt várjuk, hogy ennek megfelelően kezeljék a nemünket, akkor egy olyan világ vár ránk, ahol elvesznek azok a dolgok, amiket én talán balga módon a nők kiváltságainak tartok. Az, hogy a gyerekeimről az első időszakban kizárólag én tudok gondoskodni és ezt a családon belül ennek megfelelően kezelték, bár nagyon nehéz de egyben csodálatos dolognak is éltem meg, és hiszem, hogy egy olyan életre szóló kötődést alapozott meg, ami ennek köszönhető. Vannak helyzetek, amikor anya kell, amikor valami fáj, ha rosszat álmodnak, csak anya jó, csak anya puszija gyógyít és ez nagyon-nagyon jó dolog. Lehet, hogy emiatt talán nem csinálhatok dolgokat, amit egy férfi igen, mert a kötődés, kötöttség is, de valamiért én mégis a kívánt oldalon érzem magam és nem cserélnék. És nem szeretem, amikor azt állítják, hogy anya és apa szerepe felcserélhető sőt kifejezetten bántónak tartom és a szülői szerepek degradálásának az ilyen jellegű megnyilvánulásokat. Van, amikor anyára van szükség és van, amikor apára és van, amit csak ő tud, van amit meg csak én, ez így kerek. Már Ruben is tudja, hogyha valamit össze kell rakni, akkor „majd apa megcsinája”
Ha nem akarunk férfiasabbak lenni a férfiaknál és nem azokban a dolgokban próbálnánk kitűnni, amelyben a biológiai adottságaiknál fogva ők rátermettebbek, akkor lehet, hogy nagyobb tiszteletet kapnánk és több megbecsülést, mintha az ő területeiknek akarnánk versenyezni velük  (már ha elismerjük, hogy vannak nemek szerinti területek). És a férfiak is jobban megtalálnák a helyüket és a szerepüket a nők mellett, ebben a káoszban, ahol már virágot sem adhatnak anélkül, hogy ne támadásként értékelje a másik nem.
Sztereotípiák léteznek, és bár van bennük jó adag igazság és tapasztalat azért nagyon idegesítő amikor valaki ilyen megjegyzéseket tesz én is utálom a női vezetőket szidó taxisokat. Ha kell vezetek, parkolok de nagyon örülök, ha velem van a  férjem és nem nekem kell, mert ő sokkal jobban vezet, ami egyrészt az eltérő képességekből másrészt abból a szocializációs folyamatból ered, amit hívhatunk társadalmi nemi szerepnek, hogy neki jóval korábban adták oda az autót, nem féltették mert ő fiú és volt lehetősége megtanulni rendesen vezetni és feleannyi gátlással rendelkezik e téren. Mondjuk képes térkép alapján tájékozódni sőt egyszerre vezetni, térképet nézni, GPS-t babrálni és telefonálni is. És egyáltalán nem bánom, hogy nem tud főzni és nem is akar, mert így egy egyszerűbb vacsora összedobása után egy házi istennőnek érezhetem magam, mert annyira hálás, hogy így kitettem magamért. Annak is örülök, hogy nem kell nehéz bőröndöket cipelnem, szerelnem és előre engednek az ajtón, mert én vagyok a gyengébbik nem és csupán ezért minden nehéznek tűnő feladatot elvégeznek helyettem, olyat is amit én is el tudnék egyébként. Ahogy én is megfőzöm a férjem kávéját, csak mert tudom, hogy jól esik neki és nem azért vasalom ki az ingét mert ő nem képes rá, sőt valójában kétszer olyan gyorsan kivasalja, mint én. És nem érzi magát sértve, csak nagyon frusztrált és boldogtalan nők képesek szexistának titulálni olyan gesztusokat, amelyek kifejezetten annak szólnak, hogy nők. Pedig ezek jó dolgok, és  gender elméletek helyett, ami elsorvasztja a két nem közötti olyan különbségeket ami a férfi-nő kapcsolat lényegét jelenti, inkább meg kellene tanulni élni ezekkel a különbségekkel, élvezni őket és nőként jólérezni magunkat a világban minden előnyével és hátrányával együtt.








Édesapám ezt a verset küldte idén nőnapra, virág helyett:


Weöres Sándor: A nő




A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.