Milyen egy waldorf ovi?

Elkezdtük az ovit, valamikor október végén szóltak az óvónénik, hogy jöhetünk. Először csak vendégségbe mentünk, egyelőre velem együtt a délelőtti játékra. Az oviban nincs nyílt nap és a beszoktatást sem húzzák túl sokáig, hogy ne zavarják vele az óvodai életet. Egyszer már megpróbálkoztunk az óvódával, tavaly ilyenkor Pécsen, az utcánkban, majdnem a szomszédunkban lévő ovit meglátogattuk párszor. De mivel több nehézséget okozott, mint amennyi jót hozott volna az életünkbe, másrészt pedig nem is mindennel tudtam igazán megbékülni vele kapcsolatban, hamar abbahagytuk.

Ez most teljesen más, nemcsak az óvoda, hanem az élethelyzet is. Az, hogy Rebeka ide jár, nem csak azt jelenti, hogy ovis lett, hanem azt, hogy a családunk ezzel egy közösség tagja lett. Egy kis falusi óvodának egészen más a hangulata, mint egy városinak, ahova az odajárók nem feltétlenül ismerik egymást, érintkeznek az ovin kívül és a gyerekek sem ugyanabba az iskolába készülnek. Ide azok gyerekei járnak elsősorban, akik az ovi után a (helyi) waldorf iskolába szeretnék majd folytatni és a waldorf közösséghez szeretnének tartozni.  Az, hogy az óvoda waldorf, számunkra biztosítékot jelent arra, hogy ide többnyire hasonló gondolkozású és szemléletű szülők gyerekei járnak, akik hozzánk hasonló értékek szerint élnek. Ez nem csak megnyugtató és nagyon jó dolog, hanem kényelmes is, nem kell a gyerekeinkkel konfliktusba keveredni (nálunk) alapvető dolgok miatt, merthogy ezeket nagyjából mindenki más is így csinálja, gondolja. Így ennél az óvódánál úgy tűnt, hogy fölöslegesek azok az aggodalmaink, amelyek miatt eddig nem szerettük volna óvodai közösségbe vinni Rebekát. Ahogy pedig megismertük az óvoda mindennapi életét, a többi szülőt és legfőképpen az óvónőket minden valaha volt aggodalmam is elszállt. Igazából alig akarom elhinni, hogy ilyen van és azt, hogy nekünk mindez ennyire adott.

Két délelőtt voltam ott Rebekával, nyolctól tízig - ez volt a beszoktatás. Amikor megérkeztünk, én leültem egy távol eső helyre, kaptam varrnivalót, egy paraván függönyére varrtam fel patentokat és nagyjából annyi volt a szerepem, hogy néha odapillantottam varrás közben Rebekára. Az óvónők még előtte elmondták, hogy mi a beszoktatás menete: elkísérem, ott vagyok a háttérben, megfigyelem, de lehetőleg se vele, se a többi gyerekkel ne vegyem fel a kapcsolatot, ne játszak, ne beszélgessek velük. A jelenlétem Rebeka biztonságérzetét szolgálja, hogy az elején bizalmat merítsen belőle az új környezetben, de semmi többet. Egyetértettem ezzel, mert a tavalyi tapasztalataim is azt támasztották alá, hogy nem érdemes túl sokáig elhúzni a beszoktatást, Rebeka akkor nagyjából úgy gondolta, hogy együtt járunk oviba. Mentem vele, játszottunk, a többi gyerek is folyamatosan odajött hozzám beszélgetni, játszani. Megkértek, hogyha ilyen előfordulna, finoman hárítsak. A többi gyereknek sem jó, hogy valakinek ott lehet az anyukája az övé meg nem. Tiszta sor.

Ez a két alkalom elegendő volt arra, hogy lássam miben más egy waldorf ovi, és, hogy néz ki a napi ritmusuk. Amikor reggel odaértünk már meg volt terítve, a kis asztalokből egy kör volt összetolva, középen egy tányérra halmozva mindenféle zöldség, kockára vágott paprika, karalábé, répa, sóska levelek gyönyörűen, ízlésesen elrendezve. Mellette vajas és zakuszkás kenyér szeletek, az óvoda sarkában kialakított konyhában pedig a gyerekek kérhettek zabkását lekvárral. A reggelizés nem egyszerre zajlott, hanem elvileg mindenki akkor ülhet oda az asztalhoz és ehet, amikor megéhezik, figyeltem is, hogy ebből mi lesz. Egy jó darabig senki nem ült le, aztán egyszer csak egy-ketten úgy döntöttek, hogy reggelizni szeretnének és a gyerekek jó része teljesen magától odaült reggelizni. Egyidőben, kulturáltan, közben beszélgettek, nagyon-nagyon édesek voltak. Jó volt látni Rebekát a gyerekek között vajaskenyerezni, felszabadultan beszélgetni, nevetgélni. Az óvónők mindegyikén gyönyörű ropogósra vasalt hófehér kötényruha volt, körülbelül Mary Poppinsnak lehetett hasonló és csöndben, mosolygós arccal tevékenykedtek a gyerekek körül. Az egyik a konyhában volt, a másik pedig egy szintén kerek alakban összetolt kisasztaloknál egy nagy tál búzával csinált valamit. Oda lehetett mellé ülni és aki akart bekapcsolódhatott a tevékenységbe, ami mint kiderült csépelés volt. A harmadik óvónő pedig a közelemben varrt valamit. Nem beszélgettek egymással, mindegyikük látszólag teljesen belemerült abba, amit csinált, de közben semmi fontos nem kerülte el a figyelmüket. Ebben az oviban nem volt egy lógó orrocska, egy vigasztalás nélkül maradt gyerek, egy szó nélkül hagyott volna agresszív mondat, egy fölösleges pulcsitól megizzadt gyerek. Miután a gyerekek befejezték a reggelit elpakolták az asztalról a tányérokat de a konyhában továbbra is lehetett még kérni teát, kenyeret és zabkását is. Az asztalra kipakoltak egy nagy tál zöldséget, kis vágódeszkákat, hámozó késekkel, majd az óvónő szó nélkül leült és nekilátott megpucolni, felvágni az ebédhez őket. Mert az ebédet ugyanis ők készítik, minden nap a gyerekekkel közösen. Néhány gyerek odament a koyhában felakasztott kis kötényekhez, levették, felhúzták és teljes természetességgel leültek az óvónő mellé szeletelni. Igazi kis késsel. Bevallom, le voltam nyűgözve. Egyik asztalnál az ebédhez készültek, másiknál közben búzát csépeltek. A többi gyerek pedig játszott. Kíváncsian vettem szemügyre a játékokat és csak olyanokat láttam, amik közös játékra alkalmasak voltak. Nem voltak pötyik, kirakók vagy más olyan játékok amivel akár egyedül, akár korlátozott létszámban lehetne játszani. Minden ott található játékra jellemző, hogy természetes anyagból készült, stilizált vagy lehetőleg minél kevésbé kidolgozott, sok rendeltetése közülük csak jelzésértékű. A szoba egyig végében egy babaház állt, egy sátor szerű ponyva alatt egy kiskonyha volt, masszív tömör fából, gyakorlatlag szerintem mindent kibír. Egy kinyitható sütővel, néhány edénnyel. Mellette egy háromfiókos fonott szekrényke, a tetején pár waldorf babával, a fiókokban anyagdarabokkal, textilekkel és babaruhákkal. Egy vesszőből font babakocsi, volt a legkidolgozottabb játék valamennyi közül. A másik sarokban volt néhány érdekes alakú fatörzs lekezelve, simára csiszolva, lefestve, de valahogy mégis olyan hatást keltett, mintha most hozták volna be az erdőből, Ruben a kisoviban traktorosat játszik rajtuk, felül az egyikre és egy másik gyökerével együtt kiszedett felfordított törzset pedig megfog, az a kormány. Volt még egy nagy kosár bot, szintén hasonló megoldással, mint a fatörzsek, lefestve lecsiszolva de teljesen natúrnak kinéző és egy kosár fonalakból horgolt (körmöcske nevű eszközzel, azóta már én is kipróbáltam) vékonyabb-vastagabb, hosszabb-rövidebb kötél csiga alakban feltekerve. A gyerekek ezekből a kötelekből és egyszerű anyagokból jelmezeket, szoknyákat készítenek maguknak. Az egyik kislány például fogott egy kötelet félbehajtva ráterített egy vékonyabb anyagot, majd a vállára penderítette és készen is volt a palástja. De ugyanezekkel a horgolt kötelekkel a kisfiúk vonatokká kötik össze a kisszékeket, a kisebb gyerekek pedig sütnek velük, csigabigákat. Érdekes, hogy ezekkel a látszólag funkciótlan dolgokkal mennyi mindent lehet játszani, éppen azért mert nem kötöttek, nem akarnak semmit megjeleníteni, ábrázolni, bármivé válhatnak játék közben a gyerekek kezében. Egy polcon négy öt darab fából készült kerekes járgány, lovaskocsik sorakoznak, fatörzsből kifaragott hajók, fölöttük kosarakban natúr kockák, az egyik valamikor egy vékonyabb fa lehetett most apró darabokra vágva, a másikban pedig csak háromszög alakú kockák voltak. Ezen kívül a közös játékot szolgálta két nagy ovális vesszőkosár, amibe akár három gyerek is elfért, és még egy hatalmas kerek vesszőkosár, körben négy füllel, amibe tizen is belemásztak, miután lekerült a falról. Ezek a kosarak is sokmindenné átlalakulhatnak játék közben, vonattá, tóvá, a gyerekek telehordták plédekkel, takarókkal és belebújtak.. Az ablak melletti falnál kisebb nagyobb kosarakban szőnyegek, természetes anyagokból lévő takarók, rongyszőnyegek sorakoztak szépen összehajtva, felgöngyölve. A legérdekesebb pedig azok a nagy fa, paravánszerű valamik voltak, amelyek leginkább ahhoz hasonlítanak, amelyekbe az önkiszolgáló éttermekben vissza kell vinni és betolni étkezés után a tálcát. Csak ezek olyan magasak voltak, mint én és tálcák helyett fa deszkákat lehetett betolni a sínekbe, a gyerekek várat építettek belőlük, és azokon csúszkáltak, mászkáltak, ugráltak le föl róluk. Első ránézésre életveszélyes, másodikra pedig a világ legjobb játéka. Persze, hogy Rebeka is ott játszott a fiúkkal volt is méltatlankodás eleinte amit az óvónő hamar helyrerakott. Lányok nem játszhatnak csillagháborúsat (vagy mit?) mondták a kisfiúk, az óvónéni erre közölte, hogy ez nagyon érdekes, mert ő is szeret olyat játszani, és lám ő is lány, erre elcsitultak a kedélyek. Egyszer repült Rebeka hajpántja az ovi másik feléig, amikoris ő tele tüdőből sírni kezdett, és amit legnagyobb csodálkozásomra az óvónéni teljesen egyedül és jól kezelt. Finoman intett nekem, hogy maradjak ahol vagyok, ő odament, az ölébe vette, elénekelt neki egy dalt, a fiúkat különösebben nem szidta vagy rótta meg komiszságukért, inkább az egész fellépésén az látszott, hogy nagyon sajnálja Rebekát, aztán odahozta hozzám. Énekelt neki egyet, nagyon gyöngéden letörölte a könnyeit egy papírzsebkendővel és ennyi volt. Az egyik fiú magától visszahozta a hajpántot és már ment is tovább a játék. Az agressziót nem fegyelmezéssel kezelik, hanem inkább azt a gyereket vigasztalják látványosan, akit ért a dolog. Ahogy ők mondják nem ítélik meg a gyerekeket a tettük miatt, nem cimkéznek vagy keltenek bűntudatot benne. Kicsit szkeptikus voltam, de miután volt alkalmam látni többször is a két nap alatt ezt a gyakrolatban is, annyira meggyőztek, hogy azóta mi is igyekszünk így kezelni itthon. Ha valakit lelkileg bántanak, inzultálnak azt sem hagyják reakció nélkül, de ilyenkor is a fizikaihoz hasonlóan járnak el a figyelem mindig a sértett félen van. Az egyik kisfiúval nem akart játszani a többi és olyanokat mondogattak neki, hogy nem vagyunk a barátod, mire az óvónéni felnézett a munkájából és nagyon kedves, megnyugtató hangon azt mondta, hogy nem baj én a barátod vagyok és szeretlek. Nagyon tetszett ez a jelenet is. Szóval a közhiedelemmel ellentétben nagyon is figyelnek a gyerekekre és olyan szituációkat is lereagálnak, amit egy átlagos oviban nem. Lereagálnak, mert észreveszik. Egy átlagos oviban az óvónők egymással beszélgetve sokszor észre sem veszik mi folyik a gyerekek között, csak a sírásra, kiablására kapják fel a fejüket, százszor volt alkalmam megfigyelni játszótereken ezt. Itt alapszabály a csönd, az óvónők az adott tevékenység mellett, amit éppen végeznek folyamatosan figyelemmel kísérik a gyerekek játékát, csak ez a figyelem nem tolakodó, a gyerekekre rátelepedő közvetlen figyelem, ezt szolgálja a folyamatos kézimunkázás. Csépelnek, szeletelnek, főznek, varrnak, kézimunkáznak, de a fülük, a figyelmük azért ott van, amennyire kell. Nincsen animált játék, a gyerekek maguk játszanak és ezt bátorítják, segítik ha szükség van rá, de egyébként háttérben maradnak. Ahogy egy szülőknek szánt levelükben olvastam, a jó pedagógus, olyan, mint a falvédő, ott van, melegséget ad, de a háttérben marad. Egyébként a szülőkkel sincs cseverészés, amikor hozzák-viszik a gyerekeket, telefonon beszélhetünk meg velük bármit ott az óvodában nincs beszélgetés a gyerek feje fölött. Amikor megyünk a gyerekekért be sem megyünk értük az épületbe, kint várunk az udvaron amíg szólnak, hogy bejöhetünk értük és ilyenkor egyszerre kiengedik az összes gyereket ebéd és mesélés után. Nem érkezési sorendben mennek be a szülők értük, ami nagyon zavaró tud lenni, ezt tapasztaltam az előző ovinál. Az előszobában folyamatosan érkező és egymással beszélgető szülők nagyon zavarják az ebédet és a szüleiket már nagyon váró gyerekek számára minden egyes ajtó nyílás, amin nem az ő anyukájuk lép be, keserű csalódás.

Tízkor, amikor Rebekával eljöttünk éppen vége volt a szabad játéknak ilyenkor van közös foglalkozás, Szent Mihály ünnepére készültek éppen és amennyire ki tudtam venni valamiféle bátorságpróbát játszottak a gyerekekkel (leterítettek egy takarót és át kellett kelni a tavon.. és hasonlók). Ezután kimennek az udvarra, ami szintén érdemel pár szót. Picike udvar és látszólag teljesen egyszerű, de ha az ember jól megnézi rájön, hogy minden négyzetmétere ki van találva. Egy keskeny járdától eltekintve az egész füves és a sarkában a bokrok úgy vannak elültetve és megmetszve, hogy köztük kuckó van picike fapaddal, amit éppenhogy észrevenni annyira beleolvad a bokrokba. Van egy kinti kemence egy fa terasszal előtte egy homokozó, ami farönkökkel van körbe rakva, benne fém-fa talicskák és homokozó eszközök. Az utcafronti előkertbe egy virágkapu vezet, ami egy fordított U alak befuttattva méteres vastagon hajnalkával, csodaszép. Kétoldalt vesszőből művészien megfont alacsony kerítés mögött gondozott ágyásokban virágok nőnek, közötte fű. Van még egy fatörzs szeletekből készített dombocska, amire lehet mászni, kapaszkodni. Picike, bájos és szépen rendbe tartott udvar, nem nagy, de éppen elegendő, lehet benne fogócskázni, bújócskázni, homokozni, sütni főzni. A kinti élethez tartozik, hogy hétfőnként a gyerekek kirándulni mennek az erdőbe egész délelőttöt ott töltik.

A kisoviban töltött vacsorák után, már nem annyira lepett meg, amikor a távozás előtt az egyik óvónéni a kezünkbe nyomott egy fonott kosárkát egy mályva színű ruhával letakarva, amit fellebbentve nem egy szokott menzai ebéd tárult a szemem elé, hanem fine dining éttermekbe illő tálalással egy igencsak étvágygerjesztő vegán ebéd, amiről kiabált, hogy nemcsak egészséges, de finom is. Azthiszem minden éppen olyan, amilyen ez az ebéd. Egyszerű, harmonikus, minőségi és átgondolt.

Rebekának egy ideig nem volt jele, azt mondták megvárják mi illik hozzá. Amikor megkapta a bóbitás madarat, ami egy egyvonalas vízfestékrajz halvány rózsaszínnel és sárgával megfestve, nem tudok vele beteleni olyan szép, azt mondták, hogy egyelőre nem varrják fel egyik öltöző szekrénykéhez sem, mert még megvárják hogyan alalkulnak a kapcsolatai, ki mellé szeretne ülni, kivel lesz jóban.

Az aktív szülői részvétel miatt sokan nem szimpatizálnak a waldorf rendszerrel, nekünk pedig éppen ez az egyik, ami miatt megtetszett. Havonta vannak szülői estek, időnként családi kirándulások, kézműves délutánok, amelyiken legutóbb márton napi lámpásokat készítettünk az anyukákkal, ez beállítottság kérdése is, én nagyon szívesen veszek részt a közös kézműveskedésben. Az mondjuk még engem is meglep, hogy itt mennyire alapvető, hogy egy nő tud varrni, volt már a kezében ragasztópisztoly, fonal és olló. Nem sokat kérdeznek mielőtt leültetnek valami mellé. Én tudok, de a patentokat mégis kétszer kellett felvarrnom, zavaromban elsőre fordítva varrtam őket fel. Nem tudom, hogy vajon elhinnék-e, hogy ismerek (és becsülök) olyan nőket, akik egy gombot sem tudnak felvarrni. De biztos vagyok benne, hogy találnának akkor is feladatot, ha így lenne, és azt is, hogy nagyon gyorsan megtanulnám, addig is legfeljebb teához citromfüvet morzsolnék.

Családonként évi kétszer ki kell takarítani az ovit (nem, nem küldhetsz takarítónőt..), ami egy pár órás feladatot jelent, a gyerekek addig játszhatnak az udvaron, állítólag nagy buli nekik, hogy bemehetnek és ott garázdálkodhatnak, amikor nincs ovi. Sokan összefognak és ketten takarítják az ovit, besegítve egymásnak. És persze adódnak feladatok mindig, az apukák idén nyáron csinálták a homokozót, vagy éppen egy zsepi tartót vagy polcot kell felfúrni. Évente egy-két alkalommal mindenkire jut kötény, törölköző és konyharuha mosás is. Azt gondolom vállható feladatok ezek, sőt igazából ettől érezzük a magunkénak az óvodát és ezek a dolgok is hozzájárulnak a közösséggé formálódáshoz. Ettől is a miénk és a gyerekeink jobban otthonérzik magukat, hogy a tárgyakat mitörtölgetjük le, tartjuk rendben a teret.. ott a személyes törődésünk, gondoskodáskodásunk a helyen, ahol a gyerekink ennyi időt eltöltenek. Az egyik anyuka olyan szépen mondta, mikor ő volt a soros a takarításban, hogy ő megy és kicsit végigsimogatja, ölelgeti az ovis tárgyakat, ott hagyja a kezenyomát a helyeken, amiket a gyerek biztos, hogy érinteni fog..
Aminek nagyon örülünk, hogy a havi díj befizetésén túl nem kell gyümölcsöt, zöldséget és semmi más egyebet sem vinni az oviba. Persze nem lenne tragédia ez sem, de azért hetente észben tartani, odajuttatni a ránk jutó dolgokat nem is olyan egyszerű. Ricsi ismerősei közül sok helyen működik így (az egyébként nem waldorf) az ovi és hoz érdekes helyzeteket az élet. Hétfőn te vagy a zöldésges, de a gyerek lebetegszik és nem megy oviba te meg otthon maradsz ápolni, de a láda almának be kell valahogyan jutnia.. Azt kell tudomásul venni, aki ide bekapcsolódik, hogy ezt az óvodát a szülők tartják fenn, így mindenről a szülőknek kell gondoskodni, az óvónő szavaival élve mindennek megvan az előnye és a hátránya. Itt sokminden megvan ami egy állami helyen nincs és sokminden pedig nincs, ezt nekünk kell, saját erőforrásból megoldani. Ez a szépsége és ez a hátránya is, már amennyire hátrány az, hogy mindent valakinek az apukája vagy az anyukája, varrt, szögelt, szerelt, takarított.

A kézzel csépelt búza egy részét kis malomban közösen megőrölték és kenyet sütöttek belőle, a másik részét filc zacskókba töltve hazaküldték, és majd tavasszal visszaviszik és közösen ültetik el.

Tehát ez az óvoda tényleg az az óvoda, hova szívesen küldöm a gyerekeimet. 

Már csak az lenne még nagyon szuper, ha Rebeka is ugyanilyen szívesen menne..

Folyt.köv