2017. május 25., csütörtök

Párizsi élménybeszámoló - Egy péntek Párizsban



A tervzett sokáig alvás helyett a szokásos időben ébredtünk, most Ruben helyett a szomszéd szoba lakói gondoskodtak róla, hogy nehogy elaludjuk a napot. Mivel az utolsó, amit ettem az a burger volt a Városligetben előző nap délután, már nagyon vártam a reggelit. Végigsétáltunk az alattunk lévő utcán,  semmi helyismeretünk nem volt, egyik kávézó éppen olyannak tűnt, mint a másik, pékséget, azaz a híres francia boulangerie-t pedig egyet sem találtunk, pedig állítólag minden sarkon van egy.  Végül visszamentünk az első kávézóba, amelynek a pultján egy tálca frissen sültnek kinéző croissant-ot láttunk. Abból indultunk ki, hogy nagyot nem hibázhatunk, hiszen Franciaországban biztosan mindenhol jó a croissant, lévén ez az egyik nemzeti büszkeségük. Hát nem jól gondoltuk. A croissant alig ütötte meg egy aranycipóstermék szintjét, az omlett kiváló volt, de ez azért nem nyűgözött le különösebben a gasztrónómia fellegávárnak kikiáltott Párizsban, minden reggel ez van nálunk itthon is. A kávé, meg egy kávé volt, se több, se kevesebb. Mivel "English" menüt választottuk megfejelték mindezt egy narancslének nevezett műízű happy day szerű itallal, amelynél egy pohár vizet többre becsülök reggeli italként. Mindezért húsz eurót fizettünk, és abban maradtunk, hogy nem érdemes átszámolni... Visszamentünk a szállásra és a várva várt hajszárítóra, aminek a hiányát a megérkezéskor a második mondatban jeleztük, a recepciós szerint még egy órát kellett volna várnunk, úgy döntöttem ennyit nem ér, maradt a hajpánt és irány Párizs. Gyalog elindultunk a Louvre felé, menet közben megcsodáltunk egy gyönyörű templomot, ami minden különösebb hírnév vagy jelölés nélkül az egyik mellékutca kereszteződésében volt. Igazi felüdülés, ha az ember még úgy tud bemenni egy temlpomba, hogy nem kell sorbanállnia, belépőt fizetnie és odabent csend, kellemes féhomály, a padokban diszkréten meghúzódó imádkozó emberek és az oltárok körül virágokat rendezgető derűs apácák fogadják. Manapság  templomok vagy turistalátványosságok lettek vagy egészen egyszerűen zárva vannak, csak mise idejére nyitják ki őket. Pedig  csak úgy betérni az utcáról a zsivajból egy templomba és megállni, elcsendesedni pár pillanatra, szemlélődni, még annak is spirituális élmény lehet, aki nem vallálos. Mágnesként vonzanak a nyitva álló templomok, ha tehetem bemegyek, gyújtok egy gyertyát, különösen szeretem ha utazás közben véletlenszerűen találok rá egyre. A világ nagy templomairól, mint a Notre Dame vagy Sacré Coeur, tudni lehet, hogy ott vannak, keressük, megtaláljuk, sorba állunk(már aki). Kívülről, ha hagynak teret a monumentális épületek érvényesüléséhez, akkor valóban lenyűgöző látványt nyújtanak, de belépve nekem valahogy mindig elmarad a katarzis, a turista áradat vakuinak kereszttüze, és a tömeget csendre intő biztonságiak pisszegése, a pár eurórért vásárolható emlékérme gépek megfosztják attól a misztikus hangulattól őket, ami nekem többet jelent az építészeti bravúroknál és freskóknál. A jelentéktelenség jótékony homályában létező templomokban talán nincsenek világhíres építészeti bravúrok vagy freskók, de megvan az a szent helyekre jellemző csöndes áhitat, amitől az ember még a lábát is igyekszik puhábban rakni a földre. Ezt az istenközeli élményt vagy, hogy univerzálisabb értelmet kapjon nevezzük spirituális élménynek, megfojtja az odaáramló turisták hada, akik a templomokra kizárólag, mint építészeti és történelmi érdekességekre kíváncsiak, figyelmen kívül hagyva az eredeti rendeltetését és azt, hogy illik viselkedni, felöltözni egy ilyen helyen és boldogan selfieznek az oltárképek előtt. Ez alól kivételnek eddig Olaszországot éreztem, ahol a szent helyeken, amellett, hogy bizonyos feltételek mellett (megfelelő öltözék, csend és a fényképezés tiltása) lehetővé teszik bárki számára a megtekintésüket, elsősorban mégiscsak a rendeletetésüket szolgálják. Biztosan vannak akik nyűgnek tartják, hogy magukra kell venni egy kendőt, de szerintem nem nagy ár ez a formális tiszteletadás a vallás felé, akinek a szentélyébe lép az illető, a puszta esztétikai élmény vagy művészettörténeti vonatkozások miatt.
A szent helyekhez, templomokhoz való hozzáállást nyilván meghatározza az adott ország vallásossága és nem lehet összehasonlítani egy mélyen vallásos nemzetet egy olyan országgal, ahol talán leghamarabb történt meg a szekularizáció. Az eddigi legdöbbenetesebb élményem eddig Jeruzsálemben volt, ami biztos sok mindenre visszavezethető, talán a sok vallás találkozása egy városban, akár egy templomon belül, de arra azért nem számítottam, hogy a via Dolorosa-at úgy kell keresni a kebab árusuk között és, hogy Jézus sírjának tartott hely össze lesz graffitizve.
Odaértünk a Louvre-hoz, elképesztő sor volt, nem mintha terveztük volna, hogy bemegyünk, voltunk már mindketten, és három napból sajnáltuk volna az időt sorbanállással tölteni. Ricsivel az utazásaink során teljes közöttünk az egyetértés abban, hogy sem múzeumokat, sem más olyan kifejezetten turista helyeket sem látogatunk meg, ahova sorba kell állni és drága belépőt fizetni, kivéve ha rossz idő van. (Mivel Bécsben több alkalommal is télen voltunk, így ebben a városban csaknem minden helyet kimerítettünk, a nagy, híres múzeumokon kívül, az alternatív iparművészeti kiállításokat és egy kis magán  óramúzeumot is beleértve). Inkább a hely hangulata, atmoszférája érdekel bennünket, erre a legjobb módszernek a város gyalog vagy biciklivel való bejárását tartjuk, időnként megszakítva tömegközlekedéssel, hiszen az is sokat elárul róla. Szeretünk kiállításokat is látogatni, most is tervben volt egy Dalí kiállítás a Montmarte-on, de annyira szépen sütött a nap és olyan jó volt a Sacré Coeur előtti lépcsőkön ücsörögni, hogy kimaradt. Jellemző időtöltésünk egy utazás során még a kávézókban, pékségekben, borozókban, cukrászdákban és minden olyan helyen való ücsörgés ahol meg lehet kóstolni a helyi sajátosságot, és a piacot, bolhapiacokat sem hagyjuk ki általában. Most is alig vártuk, hogy megkóstoljuk a híres francia péksüteményeket, cukrászsüteményeket és majd, egyik pékségtől a másikig járunk. Meglepve tapasztaltuk azonban, hogy nincs minden sarkon boulangerie, ahogy gondoltuk és a kávézók kínálata is inkább bisztró jellegű, többnyire nincsenek sem szendvicsek, sem pék vagy cukrászsütemények. A Louvre előtt megcsodáltuk az üvegpiramisokat, kicsit elbeszélgettünk arról, hogy vajon jó vagy nem jó, hogy oda építették őket, majd végig sétáltunk a Tuilériák kertjén is, közben szert tettünk egy selfie botra az egyik mindenféle hasznos dolgokat árusító mozgó árustól. Eléggé idegenkedtem tőle, mert annyira vicces látvány, ahogy az emberek sajátmagukat fényképezik, grimaszolnak, pózolnak a telefonjuk előtt, volt lehetőségem megfigyelni a jelenséget, hiszen mi is egy turisták által közkedvelt helyen élünk. A selfie bot, a modern, gátlástalan turista egyik szimbóluma is lehetne, aki több szempontból is ellenszenvet ébreszt bennem, így igyekszem kerülni az azonosulás minimális látszatát is azzal amit képviselnek. Talán egy utazás. nyaralás során, amikor az ember maga is egy a sok odalátogató közül, kevésbé zavaró és talán észre sem veszem, azt amivel a saját városomban, lakhelyemen, a mindennapjainkban találkozva megütközöm.  Többször előfordult velünk, hogy kérdés nélkül lefotóztak minket, mintegy a Pécs albumba a Dzsámi mellé, nem tudom mit gondol különösen néhány ázsiai csoport viselkedik érdekesen, mintha a belváros biodíszletei lennénk, néha egészen egyszerűen bekerítenek minket a fényképezőikkel és nincs menekvés, két aranyos gyerekkel és egy cuki kutyával.. Egy darabig kedvesnek találtam és nem foglalkoztam vele különösebben, egészen addig, amíg előfordult az az eset, hogy békésen lógatva a lábam egy padon, azt vettem észre, hogy a Széchenyi téren önfeledtül motorozó gyerekeimmel egy japán turista selfiezik éppen és Rebeka lökdösi el az őt átölelő idegen nénit. És a selfie bot még a diszkrét turistakiegészítőkhöz tartozik, látok olyanokat akik akkora képernyőkkel fotóznak, mint egy kisebb tévé. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a Velenceiek azt tervezik, hogy belépő díjat szednek a városba érkezőktől.
Mindegy megvettük és be kell látnom praktikus kis eszköz, hiába vetítem ki rá a főként ázsiai turistákkal szemben érzett ellenérzéseimet. Természetesen mi is fényképeztünk, cipeltem a nagy gépet egésznap magammal, de alig vettem elő, valahogy sosincs érkezésem városnézéskor fotózni, főleg nem azokat az épületeket és nevezetességeket, amikről a google-ban sokkal jobb képeket találok öt másodperc alatt, sajnálom ezzel tölteni az időt, a pillanatot. Az egész párizsi tartózkodásunk alatt százötven képet készítettünk, máskor egy délután fotózok néha ennyit a gyerekekről, ha velem van a gép. Magunkat fotózni valahogy egészen más, több megkreálást, beállítást igényel, jobban elvon a pillanattól, mint amikor másokat fényképezek. A Tuilériák kertjében zseniálisötletnek találom a több száz darab a súlyos, zöld vasszék kihelyezését, amiket a nap kellemesre melegített és valahogy annyira eltalált a kialakításuk, pont olyan jó szögben dől a támlájuk, hogy  az ember legszívesebben elaludna bennük, ha nem lettünk volna nagyon éhesek, talán engedünk is a csábításnak. Az az egy baj van az egésznapos városnézéssel, hogy az ember az olyan csodálatos és lenyűgöző helyek mellett mint az Eiffel torony vagy a Notre Dame, folyton szembesülni kénytelen jelentkező szükségeivel, mint evés, ivás, anyagcsere és az ismeretlen terep nem könnyíti meg a dolgát, ha egy jó kávét, ebédet vagy egyszerűen egy tiszta mosdót szeretne. A középszerű reggeli után igazán vágytunk valami finom ebédre, elhatároztuk, hogy addig megyünk, amíg nem találunk egy hamisítatlan francia pékséget. Ehhez a Tuilériák kertjétől még jó húsz percet kellett sétálnunk, útközben már majdnem elcsábultunk egy sushi bár előtt,  de szerencsére továbbmentünk és kitartásunk jutalmaként rábukkantunk a Gosselin nevű helyre, ami már nagyon hasonlított ahhoz, ahogy egy francia pékséget elképzeltem. Volt benne palmieri, azaz pálmalevél elnevezésű, vajas leveles hajtogatott tésztából készült fantasztikus péksütemény, amit kristálycukron nyújtanak ki, aztán többször hajtogatnak, végül a kinyújtott tészta két szélét egymással szemben feltekerik és ujjnyi szeleteket vágnak belőle, így készül  a ion oszlopok díszítésére emlékeztető pálmalevél. A reggelinkkel köszönőviszonyban sem lévő csodálatos croissant-ok tornyosultak az üvegpult mögött, melletük a francia gyerekek állítólagos kedvence a pain au chocolat, azaz a csokis párna, amely körülbelül olyan népszerűségnek örvendhet, mint nálunk a kakaós csiga, mindenféle színű és méretű macaronok, a klasszikus francia tarte tatin azaz fordított almatorta és ami a kíváncsiságomat leginkább felkeltette azok a gyönyörűen díszített színes cukormázakkal bevont éclair-ok, azaz eklerek voltak. Itthon is ettem már, jónak számító helyeken de nem lettem rajongó, tanfolyamon is voltam, ahol az elkészítését tanultuk, de mivel már a profi cukrász vezetéssel sem sikerült a csoportnak szép eklereket sütnie, otthon neki sem álltam. Na de ez! Az ebéd teljes mértékben kárpótolt bennünket a reggeli csalódásért.  Ilyenkor én legszívesebben mindent megkóstolnék és nehéz kompromisszumot kötnöm aközött amit a szemem kíván, és amit valójában képes is vagyok elfogyasztani, és itt az is fokozta az érzést, hogy vajon mikor találunk még egyszer ilyen jó helyet.... Ricsi pontosan tisztában van ezzel és így finoman próbál határt szabni neki, mert nyilván semmi kedve egésznap sütiket cipelni. Hosszas hezitálás után végül  két tarte tatin, egy crocke monsier, és egy croc valami más mellett döntöttünk, amiben csirkehús és paradicsom volt a sonka helyett, és bár voltak fenntartásaim, mert egészen eddig úgy hittem, hogy frissen jók, ezek meg ott voltak a pultban előre elkészítve, csak épp kicsit rásütöttek, de kár volt aggódnom mert hibátlan volt. Boldogan fogtuk a hatalmas papírzacskót és visszabattyogtunk vele a Tuilériák kertjéig, és a Szajna egyik kecsesen átivelő hídján egy padon, közvetlen kilátással a d'Orsay múzeumra, megebdéltünk egy rögtönzött piknik keretében. Csodás volt, hibátlan és tökéletes, pont ilyen dolgokat szerettem volna csinálni egy párizsi utazáson.  Persze teljesen elég volt, még sok is ebédre mindez, de azok a szép eklerek továbbra sem hagytak nyugodni, újra és újra visszatértek lelki szemeim elé, főleg a rózsaszín, málnával és apró pillecukrokkal díszített nem hagyott nyugodni. Délután a Tuilériák kertjétől a Szajnapart mellett elsétáltunk a Champs-Élysées-ig (sanzelizé), majd azon is végig a Diadalívig. Nem szeretem az ehhez hasonló forgalmas bevásárlóutcákat, a bécsi Mariahilfer strasse-ra emlékeztetett és bár több leírás szerint is egyedülálló, szerintem minden igazi nagyvárosnak van egy ilyen. Tömeg, kirakatok és éttermek egymás hegyén hátán, Ricsi szerint szép volt én alig vártam, hogy a végére érjünk és végre visszatérjünk a csendesebb, nyugisabb, hangulatosabb mellékutcákba. Már nagyon ittunk volna egy kávét mindketten, de sajnos egyik útba eső kávézó sem felelt meg a hangulatos párizsi kávéházakról alkotott elképzeléseimnek, az elvárás elég mélyről fakad, egy ilyen kávézó képe évek óta kint van a lakásunkban is. A Champs-Élysées kávézói zsúfolásig voltak emberekkel, zajosak és forgalmasak voltak, semmi kedvem nem volt egyikbe sem beülni, utána is csupa olyan kávézót láttunk, amelyek teraszai többsávos utakra néztek. Szerettem volna egy félreesőbb helyen és nem a forgalom zajában meginni egy kávét, kicsit pihenni, ücsörögni. Vagy egy órát mentünk visszafelé, az eredeti terv a Notre Dame volt, de közben megláttuk kikandikálni az Eiffel torony csúcsát és térképen megnéztük (természetesen GPS-en) kiderült, hogy alig tíz percre vagyunk tőle. Elindultunk toronyiránt és lélegzetelállító látvány volt, ahogy a régi impozáns épületek között haladva, egyre inkább látszott az Eiffel torony. A városrész is gyönyörű volt, amerre jártunk, teljesen más irányból közelítettük meg az Eiffel tornyot, mint a szokásos turista útvonal, éppen a másik oldalán volt a sorban álló és az előtte elterülő hatalmas füves területen összegyűlt tömeg. Itt kis padok voltak és egy sétány ahol kutyát sétáltató és kocogó emberek voltak, mögötte pedig klasszicitsa stílusú gazdagon díszített lakóházak, kiugró erkélyekkel, ablakfülkékkel és földig érő ablakokkal, amelyekből  közvetlen kilátás nyílt a parkra és a mögötte tornyosuló Eiffel toronyra lehetett látni. Még mindig kávé nélkül, mert persze ezen a szép kellemes helyen egy darab kávézó sem volt, ücsörögtünk és pihentünk, napoztunk vagy fél órát. Utána kisétáltunk a turistákkal ellepett részre és mi is a torony előtt fényképezkedő, hátizsákos, hatalmas fényképezőket cipelő emberek egyikei lettünk. A tömeget és a gépfegyveres katonákat látva egy egészen rövid pillanatig átfutott az agyamon a terrorveszély, egy mi lenne ha, gondolat erejéig. Meglehetősen nyomasztó érzés volt, és az emberben ezeken a helyeken sajnos nem ok nélkül merülnek fel ilyen gondolatok. Hamar elhessegettem őket, de azért jó volt kikerülni újra a tömegből és a Szajna parton sétálni tovább. A Szajna parti séta már önmagában annyira jó dolog, hogyha semmi más látnivaló nem lenne, mint a folyó menti történelmi épületek, amelyek hatalmas tetőteraszos luxuslakásoknak adnak otthont, akkor is elégedett lehet az ember. Ráadásul szebbnél szebb hajókat láthatunk amelyek némelyike már antikvitás és legfeljebb lakásként szolgálhat vagy nem tudom pontosan mire használják őket, mert a hidak alatt biztosan nem férnek át, ezek a több árbócós, régi vitorláshajók.  Párizs építészetéről valaki azt írta, hogy "A grandiózus építmények és a térkövezett utcák legszembetűnőbb jellemzője, hogy a stílus és az esztétika mindenek felett áll, mintha az alkotókat sosem szorították volna szűkre szabott anyagi keretek." És én éppen ezt csodálom az elmúlt két évszázad épületeiben, az ablakfülkéket, a gazdag díszítést a homlokzatokon, a míves kapukat, a hatalmas erkélyeket, földig érő ablakokat, és mindazokat az apró részleteket, amelyeket a ma divatos építészetben fölöslegesenek tartanak. Vélhetően sem az építészt sem a megrendelőket nem foglalkaztották különösebben a hőhidak, párásodás és más energetikai szempontok. Ricsivel elviccelődtünk azon, hogy küldünk pár képet a kivitelezőnknek, hogy meggondoltuk magunkat és végül valami ilyesmire gondoltunk... De viccet félretéve én egyszerűen szerelmes vagyok ezekbe az épületekbe és a múlt század építészeti stílusaiba mint a barokk, romantika, klasszicista és szecesszió, és nagyon de nagyon szeretném, ha legalább egy-egy részlet erejéig megjelenne az épülő házunkban, de eddig ahány ötlettel előálltam mind elutasításra talált egyébként teljesen racionális indokokkal alátámasztva. A modern építészeti elvárásoknak teljes mértékben ellentmondó épületek egyébként dacolnak az idővel, monumentalitásuk nemcsak egy letűnt kor szépérzékét dicsérik, hanem időtállóságukat is. Némelyik már több százéves és bár nem értek hozzá de nekem úgy tűnik, hogy még több száz évig állni is fognak. És éppen ezen épületek uralta városrészeknek köszönhető az a történelmi hangulat és ódon báj, amitől Európa nagyvárosai a világ legszebb városainak számítanak. 
Végül amikor kezdtünk kifutni abból az időből, amikor még belefér egy délutáni kávé beültünk egy kávézóba, az út szélén, mindegy alapon. És miután tíz perc ücsörgés után sem jött oda senki megkérdezni mit akarunk, átültünk egy pár méterrel arrébb lévőbe, ami jó döntés volt, mert elkezdett szakadni az eső és az útra néző teraszról belépve egy igazi hangulatos régimódi párizsi kávézó tárult elénk. Még jó, hogy eddig húztuk a kávézást, így pont abban a fél órában ültünk be, amíg esett. Egyébként mindössze kétszer húsz perc eső volt annak ellenére, hogy egésznap a fejünl fölött gomolyogtak a viharfelhők. Örültünk, hogy végre elmehetünk mosdóba, sajnos amikor az ember eszik-iszik, jön a következő szükség... az utazások alatt számomra ez az egyik legnagyobb kihívás, hogy megfelelő alkalmatosságot találjak. Még a táskámat sem akasztottam fel, de már rángatják a kilincset, kíváncsiságból mértem az időt, mert az ember azt hinné, hogy órákig bent van, azért ez a türelmetlenkedés, de öt egész percig foglaltam a helységet és ezalatt ötször próbálták rám törni az ajtót, mint kiderült háromszor ugyanaz az egyébként magyar férfi, aki végig ott állt és méltatlankodásának adott hangot. De ez nem volt másképp a többi alkalommal sem, kopogni a három nap alatt egyszer sem próbált senki, helyette ajtórángatás, kilincstépés volt a bevettnek tűnő módszer. Mit mondjak ez nem segített éppen... nem tudom mások ezt hogyan bonyolítják és miképpen élik meg, nekem a nyilvános helyeken történő mosdóhasználat több okból is problémás és hiába járok a világ legszebb helyein, a komfortérzetemet ez a tényező erősen meghatározza. Jó lenne, ha nem így lenne és nem kellene foglalkozni ilyen földhözragadt dolgokkal ha az ember lánya Párizsban van...
 A délután vége felé úgy döntöttem, hogy végülis miért is kellene kibírnom anélkül az ekler nélkül, a vacsora még órákra volt, mi meg éppen megint arrafelé vetődtünk így megajándékoztunk magunkat egy pisztáciás és egy málnás eklerrel, amit a d'Orsay múzeum lépcsőin ülve fogyasztottunk el, miközben egy dzsessz zenekar élő előadását hallgathattuk meg. 
Vacsora előtt beugrottunk a szállásra, éppen útba esett a Montemarte felé, hogy minek azt igazából nem tudtuk, mert annyi ruha nem volt nálunk, hogy külön a vacsi kedvéért átöltözzünk. Metróval mentünk a Montemarte-ra, először ültünk tömegközlekedésre mióta megérkeztünk, de már lejártuk a lábunkat, Párizsban minden látványosság messzire van egymástól. Nem úgy van, hogy az ember sétálgat és itt is ott is beleütközik valamibe, azért menni kell, keresni kell... Pár megálló volt, talán négy a négyes számú metróval, egyébként döbbenetes a metróhálózatuk, van vagy nyolc. Szép fehér metrócsempékkel kirakott megállók voltak, bár éppen felújítottak párat, de többnyire olyanok voltak, mint a Szeretlek Párizs című film metrómegállóban játszódó epizódja (ahol egy turista megbámul egy csókolózó párt a szemközti oldalon majd a férfi azt gondolja, hogy a barátnőjét bámulja és féltékeny lesz, a lány rátesz egy lapáttal, végül a férfi persze lerendezi szegény ürgét.). A Montemarte a kedvenc részem Párizsban, hamar találtunk is egy bisztrót, a "No Problemo" nevű helyre ültünk be, igazi kis művész hely. Félhomály, régi berendezés, kedves fiatal pultos, aki a pincér is egyben és voila van az étlapjukon pont amit szerettem volna, bifteck á la fiorentine, azaz stake sültkrumplival, salátával és borssmártással. A pincér étlap helyett behozta kintről a menüt hirdető táblát, majd odahúzott egy széket és rátette, így teljes életnagyságban szemlélhettük a kínálatot. Ricsi tatárbifszteket kért, amit sült krumplival tálalták és a hús nem darálva volt, hanem csak apróra vágva. Utána megnéztük több helyen is és mindenhol ugyanígy sültkrumplival és salátával szerepelt a kínálatban. Minden kiváló volt, és tudtam is, hogy mire számítsak, amikor kértem, de ez felül múlta a várakozásaimat. A médium alatt nem ugyanazt értjük, ez egyértelmű volt, de kétség nem fért hozzá, hogy a legjobb minőségű alapanyagból készült a vacsoránk a salátalevelektől a húson át a krumpliig. Szerintem  egy ország gasztrokulturális szintjéről sokkal többet elárulnak a vendéglői, talponállói, pékségei és a bolti, piaci kínálat, mint egy michelin csillagos étterme. És ezt nem azért mondom mert mi olyanban nem voltunk, mert nem voltunk. Bár egy kedves ismerősünk egyébként teljes jóindulattal ránk írt, amikor látta facebookon, hogy Párizsban vagyunk, hogy feltétlenül próbáljuk ki az Eiffel torony tetején lévő éttermet (egyébként Alain Ducasse tizennégy michelin csillagos chéf étterméről van szó). Erről a helyről már hallottam, és arról is egészen első kézből van tudomásom, hogy mennyibe került ott egy vacsora, úgyhogy ezt most kihagytuk és egészen biztos, hogy legközelebb is kifogjuk, de azért megtisztelő, hogy úgy érezte érdemes nekünk ajánlania. A vacsoránkkal és az elkövetkező nap vacsorájával is annyira elégedettek voltunk, hogy ezt szerintem ott sem tudták volna jobban elkészíteni, legfeljebb kicsit feinte tálalni. Nekünk azonban pont megfelelt a félhomályos bisztró aprócska asztalánál, kettő házborával elücsörögni, miközben kint a bazaltköves utcákon kopogott az eső, így még egy ráadás is lett és mire hazaértünk határozottan szebb lett a szállásunk is.













2017. május 22., hétfő

Párizsi élménybeszámoló - Elindulás, utazás, megérkezés





Már az elindulás is nagyon jó volt. Végül nem hívtam taxit, inkább húsz perccel korábban léptem ki az ajtón és a gurulós bőröndömmel lesétáltam az állomásra. Jó döntés volt, csodálatos idő volt és szeretek úgy elmenni valahova és megérkezni is, hogy nem az ajtó előtt szállok ki vagy be az autóba. Mert az utazás élmény és ez igaz az első percétől kezdve, ahogy az ember beteszi maga mögött a kaput és minél többet gyalogol annál többet lát és észlel, szív magába belőle.  Még a szokásos utcákon és tereken is máshogy megyek keresztül, amelyeket nap, mint nap látok. Mintha a messzire utazás nemcsak a távoli célponttól indítana be egy más megközelítést a dolgok iránt,  már a házból kilépve gyűjtöm a képeket, az impulzusokat és lépésről-lépésre egyre jobban eltölt az izgalom, a szabadság és a várakozás, amit minden út elején érzek. Nézem a Széchenyi téren a galambok közé berohanó kisfiút, ahogy felvesz a földről egy nekik szánt kiflidarabot és a szájához emeli, majd odafut az anyja és elveszi. Ahogy jönnek szemben csapatostul a matrózblúzos középiskolások és stikában cigiznek a sarkon. Egy apuka négy-öt éves forma gyereket visz kézben, ő meg a vállára dőlve alszik, biztonságban, az apja karjaiban, nem bántja sem a tömeg, sem a zaj. A Domus áruház előtti füves parkon átsétálva puha fehér pihék szállnak mindenfelé a levegőben, két hét múlva nyár és mintha  esne a hó. Nyárfavirágzás. Ezek a képek, benyomások már a párizsi albumomba kerülnek, mert az elindulás is fontos része az utazásnak. Más szemmel nézem a saját városomat és utcámat is, hirtelen, mintha kivülállóként látnám, ahogy keresztülvágok rajta. Szeretem úgy hátrahagyni a várost és a lakást is, hogy szívesen érkezzek vissza, jók legyenek az utolsó benyomások és ne felfordulás várjon otthon. Ha tehetem, úgyválasztom meg az utazás időpontját, hogy ráérősen indulhassak el, ne kora reggel éhgyomorra, nem kapkodva, nem idegeskedve. Este fél nyolckor ment a gépünk, kiszámoltam, hogy akkor lesz kényelmes, ha a tizenegyes vonattal indulok Budapestre.  Megreggeliztünk a gyerekekkel, sehova nem kellett sietni, sütöttem nekik amerikai palacsintát és a teraszon szépen megterítettem, mint minden nap.Beszélgettünk arról, hogy milyen jó lesz nekünk Párizsban, nekik meg a mamával-papával. Már ezért sem akartam kihasználni az időközben adódott lehetőséget, miszerint korán reggel elmehettem volna autóval, mert szerettem volna ha nem úgy válok el tőlük, hogy este letettem őket és reggel már nem vagyok itthon, más van itt, amikor felébrednek. Reggeli után megérkezett anyukám, a kanapén még egyszer elmeséltük a Párizsos mesét, majd búcsút vettem tőlük és vidáman elmentek az állatkertbe. Egyedül maradtam a lakásban, még megigazítottam a váza virágot az asztalközepén, a székeket betoltam. Ilyenkor még iszom egy kávét, közben végignézek a lakáson. Időben vagyok, nem rohanok, hanem élvezem az elindulás pillanatát, amikor becsukom az ajtót és ráfordítom a kulcsot. Nem szeretek, cigarettaszagú ideges taxis mögé ülve lejutni az állomásra, nem ér annyit az a tíz perc, amit nyernék vele. Ez már az én időm, az én utam, és szeretném a legtöbbet kihozni ebből a részéből is. Régimódi lány vagyok, így nem csoda, ha a vonat a kedvenc közlekedési eszközöm. A vasútállomásokat is szeretem, az impozáns múlt század eleji épületeket, a nagy belmagassággal, a kupolájukban röpködő galambokkal és verebekkel. A bőröndökkel keveredő dohányillatot, ahogy a hatalmas poros ablakokon át felülről beömlik a fény a váróba. Ahol csupa történet van és izgalom, mindenki jön vagy megy valahová. Még a restit is. Az intercity pedig számomra igazi luxus, évekig jártam sima vonatokon, ültem a zöld, repedezett bőrüléseken és a süppedős bordóra kárpitozott fotelekben (első osztály), különösen a fülkés vagonokban utaztam szívesen.  Eleinte többször mentem Budapestre is inkább gyors vonattal az intercity helyett, ha volt rá időm, nem zavart a hosszabb út, vittem könyvet, sokszor egyedül voltam az egész vagonban. Nincs túl hűtött vagon, vagy kellemetlen útitárs, ami az IC-én a helyre szóló jegy miatt elég lutri. Most is egyes helyre kérek jegyet, leülök és írom az sms-eket a fektetésről, a gyógyszerekről meg mindenről, ami eszembe jut és fontos lehet, ahogy az ilyenkor lenni szokott, ha másra bízom őket. Elindulunk és nézem az elsuhanó tájat, a falvakat, mezőket, dombokat és megállapítom, mint mindig, hogy milyen szép ez az ország. Elképzelem milyen lehet abban a kis osztott ablakos kúria szerű házban élni, ami idelátszik a fák között, vajon mennyire zavarhatja az ott élőket az elhaladó vonatok zaja, mit csinálnak, miből és hogyan élnek. Hallgatom a beszélgetéseket, néha egészen érdekes dolgokat hallhat az ember. A délibe érkezik a vonat, ami már csak azért is sajnálatos, mert a város másik felébe kell mennem és egyébként is jobban szeretem a nyugati pályaudvart, de azért így is jó. Az állomásról kilépve megcsap a Budából áradó retró hangulat, sokszor van olyan érzésem itt, mintha vissszarepültem volna az időben. A Vérmezőn keresztül vezet az utam, előtte egy büfévé átalakított villamoskocsit kellene keresnem, Ricsi azt adta meg tájékozódási pontnak, de nem látom. Megkérdezem az egyik boltban, mutatják, hogy ott van. Még mindig nem látom, mindegy enélkül is látom merre kell menni. Átvágok a parkon, leülök a buszmegállóban, majd rájövök, hogy nem vettem jegyet. Átmegyek a túloldalon lévő Coop-ba, megkérdezem hol tudok, érzem, hogy furcsán néznek rám, többnyire így reagálnak Budapesten, amikor érdeklődöm, kérdezek, szokatlan talán ez a közvetlenség, na meg az, hogy valaki ennyire nem tudja a dolgokat.  Mondják, hogy csak a délinél. Jólvan akkor majd a buszon veszek. Felszállok, miközben odaadom az előre kikészített négyszáz forintot, már indul is, majd hanyatt esem. Végig állok, nem tudom pontosan mennyit, de nagyon sok megállót megyünk, persze, mert a Városliget a város másikfelében van. Ezt buszozást nagyon nem szeretném, ha itt élnék, a sok összeizzadt embert, akik hering módjára állnak egymás mellett és a mindenféle szagot, ami ott van. Pedig sokat buszoztam a középiskola alatt, amikor bejárós voltam és hébe-hóba a városban is, de sehogyan sem tudtam megszokni vagy megszeretni. A villamos az más, de abból is a régi fajtát szeretem, ami Budáról jön át a Moszkva térre, meg a kettes vonalat, ami a rakparton megy. Ott is sok ember van, de mások a zajok, az illatok. Az újabb villamosok a buszozásra emlékeztetnek... A bőröndömet lerakom Ricsinél az irodában. Mindenkinek köszönök, bemutatkozom és megbeszéljük, hogy Párizs az bizony jó lesz. Majd elmegyek a Városligetbe, már régen kinéztem magamnak azt a helyet, ahol ebédelni szeretnék. Egy kerthelység, ahol frissen sütik a burgerekbe a húspogácsát és a pitát is hozzá, van gomolyasajt roston, kávé meg sör meg mindenféle szedett vedett székek és asztalok, mindenféle színűre festve. Pont az én ízlésem. Veszek egy balkánburgert, hatalmas hús van benne, körülbelül egy heti húsadagom, kérdezem a srácokat, akik sütik, mit rakjak bele, ez az önkiszolgáló dolog nekem mindig nehezen megy. Nagyon készségesek, kiderül, hogy a barbecue szósz illik hozzá és még kapok egy marék szárított paradicsomot is ráadásnak, amivel végig szemeztem. A másik pultnál kérek egy kávét, amíg várok rá, egy kis totyogóst figyelek, aki a kutyáknak kirakott itatótálakban pacsál és próbál rávenni egy nála háromszor nagyobb kutyát, hogy a másik tálból is igyon. Majd kiválasztok egy félreeső asztalt és leülök. Megeszem, legalábbis egy részét a hamburgernek és közben nézelődöm. Van itt öltönyös férfi laptoppal, alternatív emberek szakadt ruhában, raszta hajjal, anyukák kisbabákkal limonádéznak, egy házaspár velem szemközt ebédel. De mindenki lerúgja a cipőjét az asztal alatt vagy felteszi a lábát egy másik székre és mint egy nyugágyban, kényelembe helyezi magát. Miután befejeztem én is hasonlóan teszek és olvasok a maradék időben.
Visszamegyek az irodához, beülünk az autóba és elindulunk a reptér felé. Talán nem meglepő, hogy a repülést viszont egyáltalán nem kedvelem. Nem a repülés részével van bajom, azt szeretem, főleg a felszállás fantasztikus érzés, ahogy hosszan kifut a gép, a turbinák zúgó hangját és ahogy a kerekek súrolják alattunk betont, majd egyszer csak hirtelen felemelkedik. Látom az alattam elterülő tájat, az utakon cirkáló autókat, mintha a világ amiben élünk csak játék lenne, egy terepasztal. Az is lenyűgöz, amikor elérjük a felhőket és föléjük kerülünk. Ilyenkor eszembe jut a "Kell ott fenn egy ország" című dal és az, hogy hol van Isten, mert én mindig is valahol itt képzeltem, mint a mesekönyvekben, de mióta repültem elveszett a mennyország a felhők felett illúziója.
Amikor belépek a reptérre, számomra olyan, minhta a Mátrixba kerülnék, minden olyan hideg, rideg, egyforma, számok, gépek, neonfények, egy rakás uniformisba öltözött feszült ember, arcára fagyott mosollyal jön megy, magyaráz és nagyon hálás vagyok, hogy van mellettem egy ember, aki mindezt átlátja és tudja hova kell menni, állni és mi a soron következő lépés. És végig az az érzésem, hogy egy csomó pénzt fizetek azért, hogy órákon keresztül  maceráljanak, mire végül, felvergődöm egy gépre, ami nem sokkal kényelmesebb, mint egy busz. Az egész annyira fárasztó, már eleve az, hogy órákkal előbb ki kell érni, hogy az ember szabadságjogait folyamatosan korlátozzák, megsértik. Először a bőröndömet kutatják át, aztán kiválaszt a véletlenszerű kiválasztás alapján működő testszkenner, így a holmim után a testemet is. Bár azt hittük gondosan jártunk el, mert mindent grammra, centire lemértünk, súlyra, hosszra is, még a légitársaságot is felhívtuk tájékoztatásért. Nos, a bőröndök mérete és súlya senkit nem érdekelt, viszont telefonban mondott négyszázmilliliter helyett csak százmillis kiszerelésben volt felvihető folyadék, így egy nesszeszernyi cucc a kukába került, köztük egy parfüm, amiben szerencsére alig volt, na de akkor is. Az illető személyzettől még kioktatást is kaptunk, hogy legközelebb jobb lenne ha tájékozódnánk. Na igen. Visszafelé a honlapjukon néztük meg, hogy milyen szabályok vonatkoznak az élelmiszerekre, és a szabályok szerint felvihető csaknem minden a kézipoggyászban, alkohol, hús, tejtermék, gyümölcs és egészen meglepő dolgok is. De mint kiderült a sajt, a drága francia camambert sajtok, amiket ajándékba vettünk az otthoniaknak, a franciák szerint folyadéknak minősülnek, úgyhogy akkor meg azokat kobozták el a gyönyörű birsalmasajtokkal egyetemben.. a majdnem folyékony halmazállapotú csoki mousse-t felvihettük. És bár az odafele út kellemetlenségei miatt nagyon rákészültem, a nesszeszeremet meg sem nézték, senkit sem érdekelt a 120 millis alapozóm, amihez direkt bekészítettem az 50 milliliteres tégelyeket, hogy legyen mibe átönteni az ellenőrzésnél, ha akadékoskodnak. Sajnálkozva tárták szét a kezüket, hogy a szabály az szabály, ha feladtuk volna a bőröndöt semmi gond nem lenne a sajtokkal (de nem adtuk, mert Ricsi édesanyjának múltkor a háromnapos útján odafele elkeveredett a bőröndje és ezt nem akartuk kockáztatni). Miután a sajtjainkat elvették mert kézipoggyászban nem vihető fel, a beszálláskor kiderült, hogy túl sokan akartak felvinni kézipoggyászt így a gép közepétől hátrafele minden utasnak fel kellett adnia a bőröndjét. Ott, akkor, a beszállásnál, fogták és elvitték a bőröndjeinket, így a sajtok a kukában (vagy egy ügyesebb reptéri alkalmazottnál) a bőröndünk meg mégis feladva, amire aztán még húsz percet várhattunk a leszállás után. Nem jó dolgok ezek, és igaz, hogy húsz óra lett volna az út autóval, így pedig mindennel együtt volt hat, de legközelebb egy ekkora úthoz valószínűleg inkább az autót választjuk. Kiszámoltuk, hogy költségben alig több, mint a repülő, viszont stresszmentesebb és kellemesebb formája számunkra az utazásnak. Ha az ember nem egyben akarja letudni, hanem megáll itt-ott kisebb városkákban, meg egy éjszakára, igazi kaland. A repülés pedig ha egy szóval kellene jellemeznem: szívás. És hiába próbál az ember okos lenni,és mindent elolvas, meg tájékozódik, hogy ne legyen már olyan amatőr, hogy elkobozzák a cuccait, mintha először repülne, mégis mindig belefutunk valamibe. És én nagyon nehezen viselem ezt a fajta rugalmatlanságot és körülményességet, ami tapasztalataim szerint a repüléssel jár. Szó nélkül autóztam el Rómáig, sőt mi tőbb kifejezetten élveztem, egy hosszú autóút nekem nem jelent problémát. Megállunk, amikor meg akarunk, annyi cuccot viszünk, amennyit kedvünk tartja és senkihez nem kell alkalmazkodni - ez a kulcsszó. A biztonságra hivatkozva főleg üzletpolitikai szempontokat szolgáló szabályokat hoznak. Ricsitől elkobozzák a nesszeszerét, a tíz milli parfümjével (ami sajnos 125 millis üvegben volt), az enyémbe viszont bele se néznek, amiben 120 millis alapozó van (merthogy a négyszázas kiszerelésből indultunk ki, amit a telefonban mondott a kicsit azért megemlegetett illető). Nem vihetjük fel a sajtot, mert az folyadék, de a shopban megvehető ugyanaz a sajt és parfüm, az már nyilván nem terrorgyanus. Engem átvizsgálnak a testszkennerrel, levetetik a cipőmet is és közben reménykedem hogy az engem bámuló ötven másik sorban álló is tudja-e amivel engem nyugtatnak, hogy ez véletlenszerű és automatikus, mert úgy méregetnek, hogy kezdem én is gyanús alaknak érezni magam. És az egész reptéri stílus, pattogás, terelgetés, kommunikáció egészen rossz asszociációkat szül bennem.
Megérkeztünk és a leszállás gyönyörű volt, ahogy a ködből egyszer csak kibontakozott a kivilágított Párizs. Természetesen esett az eső és sokkal hűvösebb volt mint otthon, és erre készültem is, úgyhogy a járdán kinyitva a bőröndömet magamra rángattam a szoknya alá egy farmert (az egyetlent, amit vittem), nem akartam a nulladik percben megfázni. És már ott elvesztettem a fonalat, amikor Ricsi rendelt egy Uber-t, ami a GPS koordinátáink alapján talált meg minket és körülbelül három perc alatt ott volt értünk és addig is telefonon követhettük nyomon, ahogy közeledik. Tudom másnak ez természetes, de nekem annyira modern és befogadhatatlan, csak ámultam, mint Alice csodaországban, hogy őrület, hogy ilyen is van, és, hogy mi lenne velem, ha egyedül kellene mindezt végigcsinálnom, hogyan boldogulnék és igazodnék ki ezeken a rendszereken. Szempillantás alatt ott volt értünk, a csomagjainkat berakta majd ötven perc alatt megérkeztünk Párizs belvárosába (ami elég tágan értelmezhető, mint az elkövetkező napokban kiderült), ahol az egyik diadalívnél volt a szállodánk. Talán túlzás ezzel a szóval illetni a szállást, ami ránk várt. Maradjunk annyiban, hogy nem egy nászutas hely volt, és igyekeztem is jó arcot vágni hozzá, hiszen ez mégicsak Párizs és kit érdekel a szállás. De amikor az ágyon csak egy ágytakaró volt és én ugye pizsamát és más alvóalkalmatosságot nem vittem, hiszen valahogy össze kellett hoznom a tízkilós bőröndöt így a fölösleges dolgok mint a hajszárító (csak lesz ott - hát nem volt), meg a plusz nadrág,  és egy mégiscsak egy mini nászút minek az felkiáltással a hálóing is kikerült. Szóval elképzeltem, hogy ez alá az ágytakaró alá kell befeküdnöm, akkor este tizenegykor éreztem, hogy erőt vesz rajtam a hisztéria és remegő hangon annyit mondtam, hogy takaró kell. Hosszas rohangálás után miután két szállodai alkalmazott is helyszínelt nálunk végül kiderült hogy volt az ágyon, csak be volt tűrve a párna alá és lepedőnek néztük. Ez kicsit talán ciki volt, de annyira nagyon azért nem szégyelltem magam, mert úgy voltam vele, hogy talán a takaróban tényleg nem volt igazam, de minden más továbbra is hagy kívánni valót maga után, csak Ricsit sajnáltam szegényt. Hajszárítót is sikerüt keríteniük, alig huszonnégy óra és egy hajgöndörítő visszaküldése kellett hozzá - csak nagyvonalakban sikerült kommunikálnunk a személyzettel, a göndörítő után már biztosra mentünk és nem vesztegettük hiába a (az angol) szót, inkább mutattunk egy képet egy hajszárítóról.
Éjfél körül abban a megbékélt lelkiállapotban feküdtünk le, hogy itt vagyunk a világ egyik legszebb városának a szívében,  ha a reggeli elindulást, a vonatutat és a ligetben ejtőzést veszem volt egy szuper napom, a kicsit viszontagságos repülés és a szállodai incidens ellenére is és minden bizonnyal, ha reggel felkelünk, csodálatosan omlós, vajas croissant-ot fogunk reggelizni, egy csésze Café créme kíséretében, egy kedves párizsi kávézóban, amiből volt néhány az alattunk lévő utcában is. És a szoba legalább csendes, a tavalyi velencei kanálisra néző és gyönyörű exkluzív szobánk után már megtanultam becsülni egy tűzfalra néző erkély ajtót, mert hiába a gyönyörű szállás és kilátás, ha éjjel zajlik alattunk a dolce vita, ugyebár. 











2017. május 17., szerda

"De mindjárt hazajössz?"


Egy kis szorongásoldó. Nekem az volt, hogy elkészítettem, nekik pedig remélhetőleg kézzelfoghatóbbá  teszi az idő múlását. A kicsi gyerekek nem úgy érzékelik az időt, ahogy mi, nekik több nap végtelen hosszú időnek tűnik, és nem is lehet még elmagyarázni úgy, hogy pontosan megértsék, hogy mikor érünk vissza. Egy napon belül még tudják mihez kötni a dolgokat, ha majd felkelünk fagyizunk és hasonlók, de Rebeka már négy éves elmúlt és még mindig van, hogy azt gondolja, hogy a délután az "holnap" és délutáni ébredés után várja a programot, ami csak másnap lesz, mert neki "az egyet alszunk" az a délutáni alvásra is értendő. Ruben mindig azt kérdezi tőlem egy különösen édes, kicsit kétségbeesett hangszínen, amikor elmegyek vagy arról beszélek neki, hogy el fogok, hogy "de mindjárt visszajössz?" Nem érti, hogy pár óra, de azt már igen, hogy megjövök amikor alszik már és majd másnap együtt reggelizünk. Elég nagy vállalás négy nap, Rebekát sem hagytuk még ennyi időre a nagyszülőkre. Nála tartottuk, hogy három éves kora előtt nem is hagytuk nagyszülőkre. És most sem is érzem helyesnek, hogy őszinte legyek és nem gondolom, hogy ez különösebben jó lenne Rubennek. Mindig is úgy gondoltam, hogy akkor jó egy gyereket másra bízni, ha ezt már meg lehet vele beszélni, teljes mértékben érti és akarja ő is. Ha nem lennénk lassan két éve külön városban talán nem is lenne olyan fontos Párizs vagy, hogy ketten legyünk - magyarázom... de közben érzem, hogy bár érthető érveim vannak az utazás mellett, kicsit azért önzők vagyunk. Ráadásul ha az ember sok gyereket szeretne (mint mi) akkor ha mindegyikkel kivárja a három-négy éves kort, amíg otthagyja őket egy-két napra, az jó sokára lesz. Szóval igyekszem nem túl sokat lelkizni ezen és eltekinteni a ténytől, hogy ez nem ideális és nem javasolt. Amikor Rebeka ennyi idős volt és elment az apukájával és a nagyszüleivel síelni, utána két hónapig hozzámnőtt, hihetetlenül anyás lett, még annál is jobban, mint előtte. Ez lehetett a hathetes Ruben miatt, a síelés miatt vagy egyik miatt sem, csak véletlen egybeesés a szeparációs szorongás felerősödésével, de lehet, hogy éppenséggel mindkettő miatt volt. Nem volt jó élmény mindenesetre.
Tulajdnoképpen elég vicces, hogy megyek Párizsba és ezt a csodálatosan jó és egyszerű tényt, minhta nem tudná befogadni az agyam, továbbra is azon gondolkozom mi lesz holnap reggelire és hogy mennyi jó gyerekprogram lesz pont most ebben a négy napban amiről így lemaradnak... Ricsi is kérdezgeti, hogy várom-e már, de igazság szerint annyira lefoglalt, hogy a gyerekeket felkészítsem és persze a napi ritmus velük, hogy egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy holnap megyünk, egész egyszerűen nem tudom felfogni. Nekem ehhez idő kell. Ezért is szeretek vonattal menni és véletlenül sem oscarral vagy autóval Budapestig (ha programunk van) mert a vonat úton van időm átrázódni a kétgyerekes anyuka létből a mi vagyunk-ból az én vagyokba. Persze ilyenkor legalább félútig még eszembe jut ez az, telefonálok a gyógyszerek beadásáról, altatatásról meg ami még eszembe jut.
Azért jó lesz, nagyon-nagyon jó, de furcsa is. Meginni egy kávét egyhuzamban, harminc felugrálás nélkül megreggelizni. Akár tizenöt mondatot is váltani úgy, hogy nem szól(visít) valaki közbe "anya mondhatok valamit"... Wécére menni egyedül. Végig aludni az éjszakát. Már ezek önmagukban olyan szintű kikapcsolódást jelentenek, hogy mellettük Párizs csak hab a tortán.
Kéredzi Ricsi, hogy el tudom-e magam foglalni, amíg végez az irodában, lesz még három órám a vonat beérkezése után. Nem tehetek róla, nevetni kezdtem... El tudom. Valahogy...
A három órás vonatút is egy wellnes, nem jellemző, hogy ennyit ülök egyszerre, csöndben, bambulva.. És utána meg olvasok majd a parkban egy padon. És nekem ez egy kiváló program. Ha még egy kávét is tudok szerezni hozzá, esetleg egy szendvicset, az körülbelül olyan kikapcsolódással ér fel, mint másoknak egy négy csillagos wellnes szálloda.

De azért ez már nem ugyanaz, mint régen, amikor még nem voltak. Mert mindig ott vannak, akkor is amikor nincsenek. A csíkot húzó repülőn, a rések közé szaladó gyíkban, a szökőkútakban, amibe milyen jó lenne kavicsot dobálni. És ha kisgyerekkel találkozom ilyenkor, bevallom gombóc lesz a torkomban, és legszívesebben gyorsan elmesélném, hogy nekem is van ám, pont ennyi idős, nézd van róla képem, videóm vagy egy kedves történetem, hogy éppen mit csinálna ha most itt lenne...


Ez a furcsa összefirkált és ragasztott kartonlap valójában egy "időgép" ami azt mutatja nekik mikor érünk vissza. Az órán a meséhez kapcsolódnak a rajzok, az első képen elrepülünk Párizsba, a második-harmadikon ott vagyunk és jól érezzük magunkat, az utolsón pedig hazaérkezünk. A mutatót át lehet hajtani az aktuális naphoz. A négyes számot próbáltam közelebb hozni nekik, a négylevelű lóherével, a pillangóval, aminek négy szárnya van és a szülinapi tortával amin négy gyertya van. Készítettem négy ablakot, négy különböző képpel és van nyolc különböző színű letéphető csík, minden alvás után letéphetnek egyet, a délutáni alvásokkal együtt pont nyolcat kell aludniuk. Ahogy fogynak a csíkok egyre kevesebb idő van vissza. Nem egy nagyon túlgondolt valami, de nekik nagyon tetszett.

A Párizsos mese bevált, legalábbis nagy szerepet tulajdonítok neki abban, hogy teljesen értik, hogy elmegyünk, hova, mikor, mivel, és, hogy ők hol lesznek addig. Rubentől az esti összebújásnál kérdezgettem:
-Hovamegy anya és apa?
-Párizsba.
-Mivel megyünk?
-Repülővel (és még fel is mutatott a plafonra, hogy "ott")
- Ki vigyáz addig rátok, hol lesztek?
- Tündi mamánál, Szentlőrincen.

Elégedett voltam, teljes mértékben...

Arra a kérdésre, hogy mit csinálunk Párizsban, mondjuk  azt mondta, hogy "semmit", ami meg kell hagyni, végeredményben igaz is... És azt is tudja, hogy apa autójával jövünk haza, és nem vonattal. Azért ez elég jó egy kétévestől szerintem.


















2017. május 16., kedd

Anya és apa Párizsban




A papírszínház ötlete alapján elkészítettem Rebekának és Rubennek a párizsi utazásunkat képekben. Nemsokára indulunk, addig is igyekszem minél többször elmesélni nekik. A képek hátuljára írtam a szöveget és így velük szemben ülve mesélek, látják a számat, az arcomat, miközben mesélem és a kezemben látják hozzá a képeket. Nagyon élvezik, főleg Rebeka, utána külön, egyenként megnézegethetik a képeket is. A rajztudásom egy 3-4 évesnek megfelelő, de azt gondolom, hogy ez az esetükben talán még jó is, hiszen Rebeka is hasonló vonalakat és formákat használ, mint én, így még közelebb áll hozzá a képi világ, mintha ügyesebb, kifinomultabb, mondjuk ki, szebb rajzok lennének.


Apa és anya Párizsban






Apa és anya a hatodik házassági évfordulójukon megajándékozták egymást egy párizsi utazással. Így egy szép májusi napon anya bepakolt a bőröndjébe és felült egy vonatra, aminek piros mozdonya és sok-sok kocsija volt és elindult Budapestre, ahol már várta őket apával a repülő, amin Párizsba utaznak.
A vonatúton anya az életükre gondolt, hogy mennyire szeret anyuka lenni és milyen sok jó dolgot csinálnak együtt Rebekával és Rubennel, akik a világon a legfontosabbak számára. Nézelődött az ablakon kifelé és látott elsuhanni városokat, falvakat, szántókat és mezőket. Látott domboldalban legelésző bárányokat, szalmabálákat és szénaboglyákat, tavakat és erdőket.



Amikor a vonat Budapestre ért, apa a vasútállomáson a peronon várt már anyára. Nagyon megörültek egymásnak, összeölelkeztek, majd fogták a bőröndöket és elindultak a repülőtérre, ahol várta őket a repülőgép, ami Párizsba repíti őket.



Magasan szálltak a felhők fölött, magasabban még a madaraknál is, és anyának eszébe jutott, hogy mennyire örül Rebeka és Ruben, amikor az égen megpillantanak egy repülőt, ami hosszú fehér csíkot húz maga után.


Ilyenkor boldogan kiáltanak fel: "Nézd, anya, ott egy repülő!"



Amíg anya és apa Párizsban vannak, addig Rebekára és Rubenre Szentlőrincen, Zoli papa és Tündi mama vigyáz. Játszanak a nagy kertben, rohangálnak az udvaron Bella kutyussal és még az is lehet, hogy látják apa és anya repülőjét,ahogy elsuhan a felhők között.



Néhány óra utazás után apa és anya megérkeztek Párizsba, amit a szerelem és a fények városának is neveznek. Apa és anya nagyon szeretik egymást, ezért is jöttek el, hogy néhány napot kettesben töltsenek. Mióta apuka és anyuka lettek, a világon mindenkinél boldogabbak, de azóta kevesebb idejük jut beszélgetni és egymással foglalkozni.



Párizsban minderre időt szántak. Sokat sétáltak és beszélgettek, fagyit ettek, megnézték a híres Eifel tornyot és bejárták a régimódi hangulatot árasztó párizsi utcákat és tereket.




Sokat bicikliztek, ami túl messze volt gyalog, oda biciklivel mentek. Keresztül-kasul bejárták egész Párizst.



Esténként a Szajna partján kézenfogva andalogtak és gyönyörködtek a naplementében és boldogan beszélgettek arról, hogy milyen csodálatosan teltek el a házasságuk első évei. Mennyi örömöt és kalandot éltek át együtt, mennyire szeretik a gyerekeiket Rebekát és Rubent, milyen boldogság, hogy megszülettek és itt vannak velük minden nap. Arról is beszélgettek, hogy milyen sok jó dolog vár még rájuk és milyen jó lesz, ha felépül a házuk Pilisszentlászlón és végre minden nap együtt lehetnek.



A franciák nagyon értenek a jó ételekhez, így anya és apa finomakat ettek és persze pezsgőt is ittak, aminek a franciák szintén nagy mesterei. Megkóstolták a híres francia cukrászdákban a süteményeket, ettek macaront, betértek a párizsi pékségekbe és finomabbnál finomabb péksüteményeket ettek. Ücsörögtek a bájos párizsi kávézókban egy kávé és croissant mellett, élvezték a napfényt és a város hangulatát.



A csodálatos párizsi napok egykettőre elteltek, apa és anya újra repülőre ült és hazarepültek Budapestre.



Siettek haza, így visszafelé nem vonattal, hanem apa autójával jöttek, hogy minél hamarabb láthassák az ő drága kincseiket és elmesélhessék nekik a párizsi kalandokat, élményeket.

Látták az elsuhanó falvakat, városokat, a legelésző bárányokat, szalmabálákat és szénaboglyákat, tavakat, erdőket, csak most sokkal gyorsabban tűntek tova, mint a vonatról.




Amikor hazaérkeztek nagyon örültek egymásnak,össze-vissza puszilgatták a gyerekeiket és szorosan magukhoz ölelték őket, mert rettenetesen hiányoztak. Apa és anya meglepetést is hozott Rebekának és Rubennek Párizsból, amit a gyerekek izgatottan bontottak ki. Apa és anya szeretettel nézték őket és arra gondoltak, hogy nagyon jók voltak az elmúlt napok, de a legeslegjobb, amikor mindannyian együtt vannak és, hogy nagyon, nagyon-nagyon jó hazaérkezni is.




2017. május 10., szerda

Spárgás rizottó









Hozzávalók:
  • Egy csokor zöldspárga 
  • 200 g rizottó rizs
  • Egy szál póré hagyma
  • Két gerezd fokhgyma
  • Olíva olaj
  • 100 g parmezán sajt
  • Három diónyi vaj (esetleg a felét helyettesíthetjük mascarpone-val)
  • Fehérbor vagy rozé (tavalyi rozé kiválóan alkalmas a célra)



Elkészítés:
  1. A spárga fás részét letörjük, egy percre lobogó sós vízbe dobjuk, majd kiemeljük és azonnal hideg vízbe rakjuk, lecsöpögtetjük és karikára vágjuk. Néhány virágot félreteszünk díszítésnek. 
  2. A póréhagymát apróra vágjuk és megfuttatjuk olajon, majd rádobjuk a rizst és megpirítjuk rajta.
  3. Felöntjük a szobahőmérsékletű borral, majd ha elfő róla, akkor merőkanállal adagoljuk rá a spárga főzővizét és gyakori kevergetés mellett puhára főzzüka  rizst. Mindig éppen csak annyi vizet adunk hozzá, amennyi ellepi és megvárjuk, amíg elfő róla, ezután merjük rá a következő adagot. A második körnél hozzáreszeljük a fokhagymát.
  4. Amikor kész, félre húzzuk és hozzákeverjük a  frissen reszelt parmezánt és a vajat, fedő alatt hagyjuk elolvadni, párszor megkeverjük közben.
  5. A spárgát belekeverjük vagy a tetejére halmozzuk, a félretett virággal díszítjük. Azonnal tálaljuk.





Spárga szezon, piac, lágytojás



Áprilisban van a szezonja, alig pár hétig sajnos, úgyhogy ki kell használni és enni, enni, enni, amíg van. A piacon csütörtökönként érkezik a friss áru, így tavasz óta keddről átettük aznapra a bevásárlást mert friss cukorborsót, spárgát, paradicsomot és epret akkor lehet venni. Minden héten együtt megyünk, közös délelőtti program, télen ilyenkor rendszerint ott is ebédeltünk sajtos-tejfölös lángost , sült krumplit esetleg palacsintát. Mióta itt vannak a várva várt finomságok azóta itthon ebédelünk utána, lágy tojást spárgával, vajas kiflit cukorborsóval megrakva. Más ebéd nem is férne bele piacozással együtt, de még senki nem reklamált érte, sőt ezek a  legjobb ízű ebédeink. A spárgát mindig állítva kell tárolni a hűtőajtóban vagy a fiókban, nekem az egyik alsó fiók jelenleg csak spárgával van tele. Nedves konyharuhával vagy törölközővel körülcsavarva, így akár egy hétig is szép lesz. Sosem felejtem el Bécsben a Naschmarkton gyönyörűen tornyokba rendezve álltak a spárga hegyek, egy szökőkútszerű kis szerkezeten, amiben folyamatosan cserélődött a víz, a gondos árusok néha néha meg is spriccelték egykicsit. Ez a látvány felért számomra egy előétellel. Egyébként a gyerekek is a piac után ebédelnek a legnagyobbakat, két-háromszor annyit esznek, mint egy átlagos ebéden pedig mindig kóstolnak vásárlás közben, az árusok banánt, diót, mogyorót dugdosnak a kezükbe, néha annyi mindent összeesznek, hogy azt gonolom, már biztosan semmit nem fognak enni.. de mintha ettől csak még éhesebbek lennének.


Tárolása:

Állítva, nedves ruhába csavarva a hűtő ajtajában vagy a fiókban.

Honnan tudod, hogy friss:

Ha eltöröd roppannia kell és azonnal szépen törnie, ha hajlítani lehet az már nem friss. A száraknak szép friss zöld színűeknek kell lennie, mindenféle barnád vagy sárgás beütés nélkül, a virágja szorosan zárt.

Tisztítása:

A szára alsó részét, ami fehérbe hajlik le kell törni, mert az fás. Van egy pont, körülbelül az alsó egy harmada a spárgának, ahol ha két kézzel megfogjuk és picit meghajlítjuk magától kettétörik.  Nem kell pucolni vagy hámozni és a virágja is ehető.

Hogyan készítsd el:

Blansírozni szoktam reggelenkentén:
 Lobogó forró vízbe kell dobni 3-4 percre, tovább nem szükséges de ízlés dolga. Én szeretem ha roppanós marad és a túl hosszú főzétől nyálkássá válhat és rágósabbak lesznek a rostjai. Ezután szűrőkanállal kiemelem és minél hidegebb vízbe ( legjobb a jeges)dobom, hogy azonnal leálljon a főzési folyamat és megőrízze a szép élénk színét és ízét. Ugyanebben a vízben szoktam hozzá a lágytojást megfőzni, mi a három és fél perceset szeretjük de ez megint ízlés kérdése. Lágytojásba mártogatva kiváló reggeli (ebéd és vacsora).

Készíthetünk hozzá barnavajat: 
A vajat megolvasztjuk majd addig hagyjuk a tűzön amíg barnává nem válik. Ezután hagyjuk kihűlni és átszűrjük. Ezzel a technikával a fehérje kiválik a vajból és kapunk egy mogyorós-vaníliás illatú folyékony vajat, ami gyakorlatilag mindenhez jó, de spárgához különösen. Egy lapos tálba, tányérba nyakonöntöm vele, pár csepp citromot teszek rá és meghintem apróra vágott petrezselyemmel. 

De az is elég, ha egyszerűen megsózzuk és meglocsoljuk olívaolajjal. Rakhatjuk omlettbe, vagy gyönyörűen mutat egy quich-ben néhány borsóval körülötte.