Borisz és Tánya avagy cicáink lettek

Miután letettem a telefont behívtam Ricsit a fürdőszobába, aki éppen reggeli után az asztalt szedte és két tányérral a kezében meg is jelent, nem tudta mi lehet ennyire sürgős.  Húsz másodperc alatt vázoltam a helyzetet és megbeszéltük, hogy akkor most elhozzuk a cicát, majd kimentünk, hogy elmondjuk a gyerekeknek. Rebeka a rajzasztálnál ült, amikor közöltük vele a hírt, hogy öltözzön fel, mert képzelje el, hogy lesz egy cicánk és most elmegyünk érte. Tudtuk, hogy szeretne, de az az örömkitörés, amit produkált még engem is meglepett. Nevetve ugrált és öt percig nem is tudta ezt abbahagyni, annyira édes volt, az öröm, a meglepettség, valamennyi érzelem kiült az arcára, nem tudott mit kezdeni ekkora hirtelen jött boldogsággal egy ilyen pici lány. Istenem annyira jó volt ezt látni. Én ugyanígy örültem volna annak idején és jó érzés, hogy az én egyik beteljesületlen gyermekkori vágyam ekkora örömet jelent  a kislányomnak is. Azthiszem ez az én kárpótlásom a sosem lett gyermekkori cicáért.

Szóval lett cicánk. Rögtön kettő is. 

Az úgy volt, hogy én mindig is akartam macskát. Egyszer még általános iskolában hazavittem két kis vöröset, amikor az udvaron a nagyszünetben néhány gyerek rájuk talált és kavicsokkal dobálta őket. A következő óráról hazakéretőztem és a barátnőmmel megfürdettük szegénykéket, muszáj volt, mert azok a gonosz kölykök le is köpködték őket, és jobb ötlet híján adtunk nekik tejet. A hajszárítótól felfutottak a falra. Hihetetlenül édesek voltak. A szüleim annyira nem osztották a lelkesedésemet,  estig kaptam haladékot apától, hogy gazdit találjak nekik. Annyira de annyira szerettem volna megtartani őket. Körülbelül tehát ezóta a nap óta szeretnék cicát, legalábbis erre emlékszem, ez úgy húsz éve lehetett, de valószínűleg már azelőtt is örültem volna neki. A városi cicatartás nem annyira szimpatikus, ott sosem akartam, ez szóba sem jött. Egy csomó viselkedészavaros macska,  akiket sosem engednek ki a lakásból, vagy pórázon sétáltatnak, ami szerintem elég idegen a macska természetétől (meg hát egy picit furcsa is). A macskának szabadság kell, hogy vadásszon, jöjjön menjen, falu, ház, másik macskák. De azért én beengedném, mindig úgy képzeltem, hogyha macskám lesz majd odakucorodik az ölembe, amikor olvasok és ott dorombol a hosszú téli estéken, miközben a puha bundáját cirógatom. És hát ehhez ugye be kell engedni. Itt volt egy kis egyetnemértés köztünk Ricsivel, én meg megvontam a vállam, mert azért harminc év alatt megszokja azt az ember lánya, hogy neki úgyse lehet macskája, az is csoda, hogy kutyusunk lett, abba is éppenhogy belement Ricsi azóta meg persze nagy a szerelem, már a másodikat tervezi.  

Ideköltöztünk Pilisszentlászlóra és Rebeka úgy néz ki örökölte tőlem az állatszeretetet. Én nem vagyok sem kutyás, sem macskás, szeretem mind a kettőt, nem gondolom, hogy az egyik kizárná a másikat. Rebeka is szeret minden állatot, a kutya jelenléte számára természetes, mert kutyánk van, velünk él és van nap mint nap. Azért, amiért én gyerekkoromban bármit megadtam volna, neki magától értetődő, nem különleges a jelenléte, hogy odakucorodik mesélésnél az ölébe, az udvaron körülöttünk rohangál. Neki macskája nincs, és ő azt szeretne,  ha meglát egy macskát "Aj de aranyos" felkiáltással már megy is simogatni, mindegy, hogy kicsi nagy, fekete vagy fehér. És a szomszéd Vuk nevű macskája csak tovább pörgette az anya úgy szeretnék egy cicát lemezt. Mit mondhattam volna, én is szeretnék. Arról sikerült meggyőznöm Ricsit, hogyha készen lesz a ház, majd lehet macskánk, szerettem volna ha Rebeka nem hiába könyörög érte és nem azért nem lenne macskája, mert mi nem szeretnénk. Kint. Szigorúan kint. Jó, de azért a konyhába bejöhet, vagy a nappaliba...?? - Hát körülbelül eddig jutottunk, amikor  nemrégiben volt alkalmunk beszélgetni a házunk előző lakóival. Több is van, úgy néz ki ez egy beköszönő ház Pilisszentlászlón, aki idejön a faluba először itt lakik. Tetszik, szeretünk-e itt lakni, ki mennyire szerette a kertet, nappalit, és a többi, mikor az egyik azt találta mondani, hogy ő nagyon szerettek itt, csak  azt nem tudták megszokni, hogy a vályog falak bevonzzák a környékbeli állatvilágot. Kérdeztem, hogy ööö mégis pontosan milyen állatra gondol? És akkor szóba jött ez a dolog. Egér. A gyerekszobában és a konyhában, a ház vályogból készült részeiben előfordult. A gyerekek miatt próbáltam tartani magam és úgy csinálni mintha nem kaptam volna frászt. Később, amikor már aludtak felhívtam telefonon Balázst és meg kérdeztem tőle, hogy hogy is van ez a dolog. És azt mondta, hogy voltak, előfordult és olyanokat is, hogy nem kell pánikolni, ezegyfalu és a többi. Én ennyire még nem állítódtam át, számomra az egér a lakásban egy undorító, betegséget hordozó rágcsáló, ami után legalábbis fertőtleníteni kell mindent, de úgy tűnik, hogy az itteniek számára ez egy elég hétköznapi jelenség. Kérdezgettem másokat is, a leendő szomszédunkat Károlyt is, ők egy újépítésű házban laknak, a falu egy másik részén, ahol nem tartanak annyi malacot, baromfit, reménykedtem hátha ott nincsen. Hiába. Széttárta a kezét és nagyon barátásgosan ennyit válaszolt:Figyelj, ez egy falu az erdőben, mi meg gyakorlatilag az erdőben lakunk, ti is ott fogtok, ahol vannak állatok és ennek örülni kell. Alapvetően. Ezzel jár. Még arra is rávilágítottak, hogy nem véletlenül van mindenkinek macskája. Több is. Ez itt egy funkcionális dolog kéremszépen. Ja hát, úgy. Ó. Nagyjából ilyeneket válaszolhattam, mert egyrészt én azthiszem elájulnék ha találkoznék egy egérrel a lakásban. Másrészt a gyerekek mellé bentre egy macska, még részemről is átgondolást igényelt. Mert akármennyire is szeretnék, mi van ha például allergiásak rá. Vagy mi vagyunk azok. 

Ricsinek amikor beszámoltam az egérveszélyről, mi tagadás, eléggé kiakadt. Hogyha egy fia egeret meglát itt, nem fizetünk lakbért az biztos és sok más hasonló is elhangzott. Hm. Fizetünk, tudjuk mind a ketten és azt is, hogy ezzel igazából számolnunk kellett a falura költözéskor. Csak nem jutott eszünkbe. (Vajon még mi nem?)

És akkor megállapodtunk abban, hogy inkább macska legyen a házban, mint egér. Így írtam a falu levelezőlistájára (ilyen is van nagyon szuper dolog, mindenre, MINDENRE megoldás), hogy kinek van kismacskája, már ha egyáltalán vannak kismacskák ilyenkor. Mivel életem jó részét városban éltem le, nem tudom pontosan mikor és hányszor születnek kismacskák az évben. Visszaírtak körülbelül húszan, hogy van, vihetem, dejó. Volt kamasz, meg kandúr, fekete és tarka, de nekem valahogy  egy vörös lány jelent meg a lelki szemeim előtt, ha a macskánkra gondoltam.  Nem mintha nem lett volna mindegy. Azért megírtam, hogyha választani lehet vöröset szeretnénk, bár kicsit tartottam tőle, hogy majd azt gondolják urizálok. Írt valaki, Szentendréről, hogy neki van vörös kismacskája, kicsit hosszabb a szőre mert az anya vérvonalában szibériai macska ősök vannak (az apáé ugye ismeretlen, már ahogy ez macskáknál lenni szokott) Küldött képet is a gyönyörű, dús szőrű inkább szőke, mint vörös cicaanyukáról, akit tudatlanságomban biztosan perzsa macskának néztem volna. Ami a legbiztatóbb volt, hogy megírta, hogy a macskák hipoallergének, vittek már tőle allergiások is és azóta is bent tartják. Azt tisztáztam, hogy ajándékba gondolja-, e mert annyira már azért nem vagyok városi, hogy pénzért vegyek macskát. Megbeszéltük, hogy mivel szeptember elején születtek valamikor október végén vihetjük majd előket. 

Közben az egyik falubeli felvetette, hogy van menhely is Szentendrén menjünk el oda.  Én meg elbizonytalanodtam, hogy mégiscsak talán menhelyről kellene, fejlesztené a gyerekek szociális érzékenységét is az élmény.

És aznap, amikor a menhellyel beszéltem jött az email, Enikőtől, a vörös perzsaszerű cicatulajdonotóls, hogy baj van az anyamacska nem eteti a kiscicákat, az állatorvos szerint sok volt neki idén ez a második alom és kimerült. Írtam neki, hogy szóljon, ha bármiben tudunk segíteni. Másnap reggel csörgött a telefonom, ismeretlen szám keresett. Éppen azon merengtem a fürdőszobában fésülködés közben, hogy ez a hétvége milyen ideális lett volna, elhozni egy macskát, talán ma mégis el kellene menni a menhelyre, mert a következő hétvégék nem igazán alkalmasak erre, vagy hozzánk jönnek vagy mi megyünk. Felkaptam a telefont és Enikő volt az, mondta, hogy a cicamama végleg felhagyott a szoptatással, sőt igazából tudomást sem akar venni a kicsikről és ő eteti mindhárom kiscicát fecskendőből anyatejpótlóval (ilyet már cicáknak is gyártanak, jé). Nagy segítség lenne, ha elhoznánk a miénket, mert állandó simi, testközelség kell a kiscicáknak és napi négyszer kell őket etetni, amitől nagyon hozzánőnek és ezért jobban szeretné ha már az új gazdinál lennének. Hú. Mondtam, hogy mindjárt visszahívom megbeszélem Ricsivel. Csak egy kérdésem volt, hogy mennyi az esélye, hogy a három hetes kiscica túléli ezt a dolgot, mert azt nagyon nem szeretném, ha meghalna itt nálunk. Szóval ha alig van esélye, akkor őszintén szólva nem szívesen vállalom. Megnyugtatott, hogy életerős kiscicák alig lehet őket a dobozban tartani. Autóba ültünk, egy szatyor dióval, néhány üveg házi lekvárral és egy palack házipálinkával, a hívástól számítva egy óra múlva ott voltunk.  Gyönyörű ház, Szentendre belvárosában, nagy udvarral, amiből látszanak a templomtornyok, épp ilyet kerestünk anno. Két nagy cicájuk volt, Ruben inkább azokat szerette volna elhozni, megnyugtattuk, hogy ne aggódjon a kicsikből is előbb utóbb az lesz. Olyan aprók voltak, hogy folyton félni kellett, hogy valamelyikre rálépünk. Kérdeztem, még a telefonban, hogy nem fog e hiányozni az anyukája, olyan kicsi még, de mondta, hogy inkább a testvérei, az alom és, hogy sokkal nagyobb lenne a túlélési esélye ha kettőt vinnék. Ricsi elég határozottan elzárkózott ettől, de amikor odaértünk és látta őket éreztem, hogy percről percre lazul az elhatározás. Olyan szépek és aranyosak voltak együtt, ahogy másztak egymáson és összebújtak,  Enikő is elmesélte, hogy nekik is két cicájuk van egy alomból és mekkora élmény ahogy játszanak, összebújva alszanak. Nem is mertem Ricsire nézni, csak azt a kis szürke csíkosat néztem, olyan aranyszínűek voltak a csíkjai a szürke bundában, nem is fehérek. Aztán ránéztem egyszer, de tényleg csak egyszer, mert nem akartam kierőszakolni, egy ilyen döntés belülről kell, hogy jöjjön. Amikor végül Enikő megkérdezte, hogy na mi lesz hányat viszünk, jött a szürke cirmos is. Hát így lett kettő.

Most van kettő háromhetes cicánk, egy szürke-arany cirmos lány és egy vörös kandúrka, akiket  hosszas gondolkozás és más nevek kipróbálása után végül szibériai őseik iránti tiszteletből Borisznak és Tányának neveztünk el. Egyelőre még elég messze vannak az egerészéstől, mert egy hat milis injekciós fecskendőből szopizzák a cicatejpótlót. Óriási élmény, cuppognak és a mancsukat a fecskendőre teszik, mint a kisbabák a cumisüvegre. Bella kutyus imádattal nézi és követi őket, el sem mozdul mellőlük, nyalogatja őket a kiscicák meg másznak hozzá. Ricsi, aki nem is akarta, hogy macskánk legyen, már délután együtt aludt velük a kanapén, mindkét cica a mellkasán összegömbölyödve dorombolt békésen. Rebeka pedig annyira boldog, hogy alig lehet vele bírni.

Itt tartunk. Ki fognak járni, ahogy az egy falusi cicához illik, csavarogni, vadászni, más cicákkal barátkozni, de azért be is jöhetnek. Ölbe bújni, dorombolni, egerészni. 

Késő délután ülünk a kanapén, négyen, a gyerekek kezében egy-egy cica, az enyémben mesekönyv, Bella is odakucorodik. A macskák elégedetten dorombolnak, én pedig mesélek. Ricsi elalszik. Kinézek az ablakon a rozsdásodó diófára, ami alá kitettünk egy madáretetőt, éppen kettő cinege billegeti magát benne, maradék dió után kutatva. A szombati piacon vásárolt sárga krizantén bokrok és árvácskák a teraszasztalon várnak a végleges helyükre. De így is szépek, egy kupacban, a színesedő kerttel a háttérben. Vasárnap délután. Itthon.

Otthon vagyunk.

Élet az erdei tögyfán - Nagy filckönyv

Szerettem volna Rebekának egy filckönyvet. Néztem a Meskán, találtam is. Méregdrágán, legfeljebb két lapból állókat. Szerettem volna ha több lapos, ha minél ötletesebb megoldások vannak benne., tépőzárral cserélhető hátterek, zsebek, és olyan helységek, helyszínek, amelyek az ő életükben is jelen vannak. És sokat gondolkoztam. Sokáig. Végül arra jutottam, amire ilyen gondolkozások alkalmával, többnyire jutni szoktam, hogy én is meg tudom csinálni. Legalábbis megpróbálom.

Egyszer volt, hol nem volt volt egy nagy tölgyfa. Lakott rajta két bagoly ésbenne,  a hatalmas nagy odúban pedig egy rókacsalád, akik nagyon jó barátai voltak a baglyoknak.

A fa, nem közönséges tölgyfa, hanem egy varázsfa.  Ősszel színes őszi levelek vannak rajta. Mindenféle, nemcsak tölgyfalevél. Juharfa, bükkfa, platánfa levél.

Tavasszal virágba borul. Nem is akármilyen virágba, rózsazsín gyümölcsfa virágokat hoz.

Télen pedig hópelyhek díszítik kopár ágait.

A rókacsalád nagyon boldog, éppen születésnapot ünnepelnek. Anyuka róka, apuka róka és kisróka, aki még nagyon kicsi, ezért etetőszékben ül. Tortával, lufikkal, bodza szörppel, ahogy azt kell.

Utána kimennek a kertbe játszani, ahova barátaikat, a baglyokat is meghívják. Csúszdáznak, hintáznak, libikókáznak és homokoznak.

Amikor elfáradnak, elmennek aludni, de előtte fogat mosnak és megfürdenek. Meghívják a baglyokat is pizsamapartira

Végül, miután a bagoly egy szép esti mesét mond a többieknek a fotelból, az izgalmas nap után egy jót alszanak a pihe-puha ágyacskájukban.

Rebeka a nyaralás reggelén kapta meg, a hosszú autóút előtt. Nagyon bevált, sokat játszott vele az út alatt, és azóta is nagyon szereti. Akkor még csak virágzó fa volt, most kapott hozzá őszi leveleket, télen fogja megkapni hozzá a hópelyheket. Ezek tépőzárral cserélhetőek a fán. Lehet, hogy készítek neki egy sünit is a csapathoz, aki téli álom helyett a rókacsaládnál húzza meg magát, télre pedig egy hóembert.

Délelőtt a pataknál

Jó dolog erdő mellett lakni. Sok fát kell hasogatni, az már igaz, mert mindenki fával fűt, és autóba is kell ülni, többet mint szeretnék (mindenért, de hát ha az ember nem belvárosban lakik így van ez), mégha minden tízpercnyire is van, de ez a sok természeti szépség, gazdag állatvilág ami körülvesz bennünket mélységes csodálattal tölt el és hálával, hogy a része lehetek nap, mint nap. Jó dolog, hogy a képeink alatt a telefon a Duna-Ipoly Nemzeti Parkot jelöli meg helyszínként. A falu maga is természetvédelmi terület és a Duna-Ipoly Nemzeti Park része. Ez például azzal jár, hogy a telkünkre az illetékes környezetvédelmi hatóság külön használati utasítást ad. Másrészt peddig azzal, hogy van mókusunk, mindenféle gyönyörű madarunk, többek között nagyon ritka madárfajként számontartott zöld harkályunk is, és meseszép erdei utakon sétálhatunk, ha kilépünk a kapun. 

Reggelente futás közben egy Paál László festményben érzem magam vagy közelebbi példát említve a Twilight forgatási helyszínén. Nem lepődnék meg ha egy vérfarkas vagy egy vámpír ugrana hirtelen elém ebben a mesébe illő környezetben. 

Csütörtökön általában kirándulunk, ha nem is aznap, hetente egyszer biztos elmegyünk az erdőbe, így volt ez már Pécsett is, itt pedig méginkább adott. Az alábbi képek az épülő házunktól negyed órán belül található helyeken készültek, de Pilisszentlászlón az ember bármerre indul erdőt talál, tekintve, hogy a falut erdő és hegyek veszik körbe. A gyerekek imádják az erdőt járni, terméseket gyűjteni, odvakat felfedezni, tócsákban pacsálni és a patak kifogyhatatlan élményforrást jelent. Mászkálnak benne, botokat úsztatnak, kavicsot mosnak, nézik a felszínen rajzó bogarakat. A képek nem beállítottak, bár korábban egy fotózáson tudtam volna ilyen képeket elképzelni, minthogy egy nagy színes réten virágot szedünk vagy egy patakban mászkálunk festői környezetben, most ez az életünk mindennapi része. A mindennapjaink.

Sokan az asztal körül

A távolság, mint lassító. Amely hagyja elmélyülni az emberi kapcsolatokat. Ritkább, de hosszabb találkozások. Kevesebb, mégis több, minőségibb, tartalmasabb találkozások és emberi kapcsolatok. Mert csak azok bírják ki, vészelik át és küzdik le, bírkoznak meg a távolsággal. A találkozásokat sok munka, energia, főzés, ágyazás, csomagolás, hosszú utazás és rákészülés előzi meg, vendégség, kanapén alvás, fürdőben sorban állás - cserébe megismerjük egymást és együtt vagyunk. Igazán. 

Sokan vagyunk. Nálunk. Együtt. Senki sem siet, mert nincs is hova, nincs semmi dolga errefelé és ha akarna sem igen tudna sehova menni, elszaladni. Végre. Hát ezért jó a távolság. Mindenki messze lakik, így ha eljön, rá kell szánnia az időt. Nem tud csak belépni, beugrani. Pár percre, bedobni valamit, adni egy puszit. És ez jó. Az ilyen beugrásokat meg összefutásokat úgyse nagyon szerettem sohasem. Mert semmire sem jó. Csak megzavarja azt, amit éppen csinálunk, bekapcsolódni nem tud a pár percre benéző, arra már nincs idő, de mindent megszakítanak ezek a hurrikán szerű betoppanások. Utána nehezen vagy már egyáltalán nem találunk vissza a mederbe, ahhoz, amit éppen csináltunk. Volt, hogy Rebeka egy teljes délutánon át szomorkodott a nagyapja után, miután egyszer öt percre felugrott, hogy lásson minket. Addig minden jó volt, a papa után már csak a szürke délután maradt.

Hogy vágytam rá, hogy így legyen. Hogy együtt legyünk minőségi időt, ne csak ünnepekkor, meg nyaraláskor, hanem máskor is. Hogy legyenek nagy hétvégi közös ebédek, délutánba nyúló beszélgetésekkel. Ha néha össze is jött, akkor is volt valaki, aki idő előtt asztalt bontott, mert mennie kellett valahova, külön programja volt, várta valami más, ami fontosabb volt a közös ücsörgésnél, együttlétnél. Emlékszem, gyerekkoromban a nagyszüleim távol éltek tőlünk, apa szülei Mélykúton, anya szülei Hásságyon. Mindkét helyre rendszeresen jártunk és ilyenkor ott töltöttük az egész hétvégét. És, ha már egyik gyerek hazament, akkor már ment a másik is, a testvérek egymáshoz igazították a látogatásokat, így ott voltak az unokatestvéreim is a családjukkal és előfordult, hogy alig fértünk el a mama nem is olyan kicsi konyhájában. Mindenhol, minden szobában és ágyon, heverőn, aludt valaki, nekem külön öröm volt, hogy ezeken az alkalmakon a szüleim között aludhattam. Emlékszem a meghitt konyhagőzős reggelekre, amikor a régi parasztház hátsó szobáiból pizsamában keresztülszaladtunk a beüvegezett verandán, amelynek apró, vaskeretes, osztott ablakai a szépen gondozott rózsaágyásokra néztek és amelyekről telente patakokban csurgott le a pára. A nagymamám telerakta növényekkel, a fehérre meszelt falakon pedig kiscicák képei voltak, kék masnival a nyakukban kosarakban ültek - de szerettem volna egyet kapni én is, így kosárban, kék masnival! Átszaladtunk és beértünk a meleg, gőzös, párás konyhába, ahol már hajnal óta valamennyi gázrózsán főtt, rotyogott a nagy közös, hétvégi ebéd. Meg volt terítve a reggelihez, az asztalon álltak a rózsás, pöttyös bögréink, házi tejjel, amit a mama a szomszédból hozott és szerintem tehénszagú volt ezért nem ittam meg (én bolond). Volt vaj és méz, meg kolbász, az mindig. És odaültünk sokan az asztalhoz és mindenki egyszerre beszélt, minden gyerek akart vagy ép nem akart valamit. Amikor végeztünk a reggelivel, mi gyerekek a konyhában lévő elképesztően nagy és magas heverőn játszottunk, amíg a felnőttek még beszélgettek. Olyan jó volt, megnyugtató a felnőttek zsongásában lenni, létezni. Felhajtható tetejű zöld hokedliken firkáltunk a mama régi naptárjaiba, kincses kalendáriumába. Ahogy kicsit felmelegedett már rohantunk is ki a szúnyoghálós, barnára festett, fakeretes ajtón, csak úgy csattant utánunk, ahogy behúzta a mágnes. Nyulat meg tyúkot etettünk, fára másztunk és bújócskáztunk a vadregényes, falakkal teljesen körül zárt, régi, nagy gazdasági udvarban. Volt ott pajta, meg csűr, nyári konyha, nyulas meg baromfi udvar, kamra, pince, padlás meg egy hatalmas üvegablakos, döngölt padlós műhely, a dédapám egykori lakatosműhelye, teleragasztva régi moziplakátokkal, tele érdekes szögeket meg légpuskagolyókat rejtő fémdobozokkal, szerszámokkal. Amiket szabad volt kipróbálni, kalapálni, szöget húzogatni a régi deszkákból, fogóval, aztán kiegyenesíteni őket. Az ebédig, ami pontban déli harangszóra következett, nem aggódott értünk senki, akkor aztán összeszedtek minket és újra mindenki körül ülte az asztalt.  Evett, beszélgetett délutánba nyúlóan, egészen addig, amíg mi gyerekek a délutáni csendes pihenőt töltöttük, aludtunk, legalábbis a felnőttek reményei szerint. Pedig dehogyis aludtunk, a papán kívül, aki jó hangosan hortyogott a középső szobában, senki nem aludt. Átrohantunk megcsiklandozni a talpát, ez volt, a mi bátorságpróbánk. Álmában kicsit felhorkant rá, amit mi végtelenül mulatságosnak találtunk és visszarohantunk a szobába, gyorsan bebújtunk az ágyba, mintha aludnánk.

A legjobb nagycsaládos események persze a disznóvágások voltak. Akkor tényleg mindenki ott volt, olyanok is, akikről már csak homályosan tudtam, hogy pontosan hányad fokú, rangú rokonaim. Hideg volt, tél volt, csípős, didergős hajnalokon a disznók visítására ébredtünk és bebújtam a vastag dunnyha alá, a kezemet a fülemre szorítottam, hogy ne kelljen hallanom a sivalkodást. De aztán vége lett és onnantól már csak az izgalom maradt. Mi gyerekek bent voltunk ilyenkor egésznap, egy-egy felnőtt vigyázott felváltva ránk, és váltáskor mindig hoztak egy tányér fokhagymás májat vagy más kóstolót. Néha megjelent valaki a mama vagy apa, aki kifejeztten ezekre az alkalmakra tartogatott kiszuperált sapkában, sálban és garbóban volt, füstös szagúan és koszosan, de mindig csillogó szemmel, olyan elégedettnek tűnt az egésznapos nagy munkától, legalábbis én így emlékszem. Sajnos sosem láttam, hogy mi történt, kint, a nyári konyhában, ahol azok a  finom kolbászok, szalámik meg sonkák készültek. Mi bent voltunk a melegben, távol a veszélyes eszközöktől és húsoktól. Este, meg másnap igazi lakoma volt, disznótoros, istenem mennyire jó volt az a hurka-kolbász a mama sült krumplijával és kompótjával. Évente két-háromszor volt disznóvágás, legalább annyira szerettem, mint a karácsonyt. Szerettem minden ilyen eseményt amikor együtt volt valamennyi nagyszülőm és a szüleim, meg az unokatestvéreim. Ilyenkor a szüleim is valahogy mások voltak, felszabadultabbak, mint általában, a nagycsaládi együttlét adta biztonság körében. Azt hittem mindig így lesz, hogy sosem lesz ennek vége. Aztán egyszer csak elmúlt. A mélykúti házat egyszerűbbnek tűnt eladni, mint feljítani, és így a mama is közelebb került hozzánk, oda költözött a mi városunkba. De a közös városban lakással megszűntek az egész hétvégés együttlétek. Átmentünk ebédre és utána haza.  Nem értettem pontosan mi történt,  csak azt éreztem, hogy valami más lett, megváltozott. A távolabb élő unokatestvérek még ott  ott aludtak néha a mamánál de ez már nem volt ugyanaz. És egy idő után, még a pontos felismerése előtt, annak ami elveszett, vágytam erre a semmihez nem hasonlítható hangulatra, a nagy ebédekre, a sokan egy házban alvásra, a kora reggeli kócos, pizsamás konyhai találkozásokra, a közös esti fogmosásra, amikor két öblögetés közben még gyors megbeszélünk valamit. Anyaként pedig még jobban elkezdtem rá vágyni. Hogy az én gyerekeimnek is legyen ilyen. De nekik nincsenek falusi nagyszüleik, akik disznót vágnak és nagy falusi udvart visznek. Értelmiségi családban nőttünk fel Ricsivel mindketten, ahol mindig mindenki elfoglalt, a munka, a  stressz és a kötelezettségek állandó igénybevételt jelentenek és nem évszak vagy idényfüggők. A laptop mindig világít az íróasztalon, a mobil csörög és bár alig várták az unokákat, akiket igazán, tényleg szeretnek, valahogy hiányérzetem volt. Még ha racionálisan tudnom is kellett, hogy a mi gyerekeink nagyszülei egészen mások lesznek, mint az enyémek voltak, mégiscsak azt vártam, hogyha gyerekeim lesznek, valahogyan, valamiképpen mégiscsak olyan lesz, mint az én gyerekkoromban. De az ő nagyszüleik túl fiatalok, túl elfoglaltak és túl zsúfolt életet élnek ehhez. És túl közel is voltunkm laktunk mindannyian ahhoz, hogy ilyen egész hétvégés együttlétek adódjanak. Futó találkozások, pár óra ebéd, beszélegtés után jellemzően mindenki ment a dolgára, egy ebéd vagy vacsorán túl hosszabb programok legfeljebb nyaranta voltak.

És most visszatért. Az érzés, a hangulat. Egy hónapja, amióta itt vagyunk. Igaz, hogy másképp, mint eredetileg gondoltam, mert hozzánk jönnek, nálunk vannak. Mindenki. De úgy néz ki, hogy ez kellett hozzá. Azzal, hogy eljöttünk lehetőség lett a nagycsaládos találkozásokra, együttlétekre, tér, hely, ahova el lehet jönni, meglátogatni, ahova nem érdemes rövid időre, futólag benézni és ahonnan nem lehet elrohanni. Lehet, hogy ez a titok. A nagyszüleim is távol éltek. Oda kellett utazni, ha már odautaztunk, ott kellett aludni, ha már mi mentünk akkor jöttek az apa testvére a családjával, vagy anya húga a gyerekeivel. És máris sokan voltunk. A mamák meg főztek, sütöttek, hatvan gombócot meg hetven palacsintát és édes istenem, annyira jó volt. És azzal, hogy közelebb költözött, mintha furcsamód lazult volna a kapcsolat mindenkivel. Vele is.

Pedig, bántott, hogy mindenkitől távol kerülünk és gyötört a bűntudat, hogy elvisszük a gyerekeket a nagyszüleik, és a családjuk, szeretteik közeléből. Most úgy látom, valójában jót tettünk velük. Ahogy jót tett mindenki másnak is.

Jönnek a szüleim. Pénteken beugranak, mert erre van dolguk. Ezt sokszor megtették Pécsett is, átlagban húsz-harminc perceket töltöttek ott, alig lehetett rábeszélni őket egy teára. Most beugranak pénteken este mondjuk szombat délutánig. Szombaton reggel együtt reggelizünk, aztán később a kertben grillezünk. Apa tüzet rak, fát vág. Kinézek a kertbe és azt látom, amire mindig is vágytam. Apa és Ricsi tüzet rak, fát vág. A gyerekek körülöttük rohangálnak, dobálják a tűzbe a gallyakat. Mi anyával sütjük a krumplit, Bella az asztal alatt pihen. Hirtelen mindenre van idő. Következő hétvégén Ricsi szülei jönnek el. Nálunk alszanak a kanapén. Reggel, amíg terítek a gyerekekkel játszanak. Jóska papa, akivel ilyet eddig legfeljebb nyáron lehetett csinálni. Most itt van. És nemsokára újra jönnek. Pécsen, ünnepeket leszámítva nem emlékszem, hogy valaha is átjött volna. Lehet őket várni és végre jut idő játszani is velük, ha itt vannak, mert nem fél órára jönnek. Itt lesznek még akkor is, amikor a gyerekek felébrednek. Minden alkalommal ezzel a kérdéssel engednek ki a szobából és ébredéskor az első kérdés, hogy hol vannak.

És az is jó, hogy a Rebeka és Ruben így a nagyszülőknél tölthetnek napokat. Nyaralni, látogatni. Teljesen más kapcsolat alakul ki közöttük, mintha mindig úgy találkoznának, hogy mi is ott vagyunk. Övék a fürdetés, fektetés, az éjszakázás és a pelenkák de ezekkel együtt mélyül el a kapcsolatuk és alakul ki a bizalom és a kötődés is. Nekünk is jól jön pár nap, amikor csak mi vagyunk, mégha nem annyira akaródzik is egyelőre elengedni őket. Múltkor, amikor a szüleimnél voltak és felhívtuk őket este, Rebeka a telefonba érezhetően felvillanyozott hangulatban azonnal tájékoztatott, hogy képzeld  anya itt vannak ám a Katiék is. Kellemes meglepetés volt mindkettőnk számára, amikor kiderült, hogy leugrottak egy kis közös unokázásra a szüleimhez. Rebeka nagyon boldog volt, ezt abból a pár mondatból is sikerült megállapítanom, amit sikerült vele beszélnem. És ilyen nem lenne, ha ott élnénk, ez megint csak ebből a helyzetből adódik. Nem azért mert kivitelezhetetlen, hanem mert nem jut senki eszébe. A távolság, közelség csalóka dolog. Aki közel van kevésbé hiányzik mert ott van a tudat, hogy itt vagyunk egymástól pár percre és észre sem vesszük ha hetek telnek el anélkül, hogy találkoznánk. Ezt az illúziót valahogy megtöri a távolság. Esszembe jutnak József Attila sorai., amit esténként szoktam énekelgetni a gyerekeknek.

 Távolságot, mint üveggolyót megkapod, óriás leszel...