Ahogy lesz, úgy lesz...

"Bárhogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetem, a sors ezer rejtelem, ahogy lesz úgy lesz" - ez volt az első dal, amit nevezetesen édesapám kért az esküvőnkön és erre kért fel újasszonyként. Már akkor is nagyon magával ragadott a szöveg, az, hogy éppen az esküvőm napján hallom, amikor úgy éreztem, és megjegyzem nagyon jól éreztem, hogy most kezdődik az életem felnőtt része. Kellemes borzongással hallgattam, és amikor vége lett azt mondta apám, hogy azért kérte, mert bárhogy is volt az élete eddig, ő nagyon örül, hogy végül így lett és ma itt lehet velem és én se aggódjak, mert valahogy mindig volt és végül ahogy lett úgy is volt jó.

Nem állítom, hogy sikerült ezt az életfilozófiát teljesmértékben magamévá tenni, sajnos ahhoz bennem túlságosan sok kortizol kering, hogy ennyire fatalista legyek.  

Hát a sors tényleg ezer rejtelem, bár még csak öt év telt el és néha ötvennek tűnik, néha öt percnek, egy biztos, nem volt eseménytelen. Sőt, ami azt illeti, az elmúlt másfél év csupa olyan élet és döntési helyzetet, amelyek igencsak súlyosak voltak az azt megelőző életünkhöz képest. Ha költőien akarnék fogalmazni, akkor mondhatnám, hogy nem keringőztük át...

Már jó öt hónapja külön élünk a férjemmel. Nem kapcsolati válságról van szó, hanem Ricsi Budapesten kapott egy olyan lehetőséget, amelyet sem karrierje szempontjából, sem egzisztenciális okokból nem utasíthatott vissza. Mivel én nem dolgozom, az ő keresete biztosítja négyünk megélhetését, ami nem kis nyomás egy éppen huszonkilenc éves férfin. Sokan a környezetünkben ilyenkor még az egyetemet sem fejezik be, vagy éppenhogy végeztek, ő pedig férj és két kisgyerek édesapja. Felelősségteljes lét. Azt hiszem mostanság érzi is ezt, elég rendesen. És ha már it tartunk, én is. Felnőttnek lenni sokszor egyáltalán nem annyira buli, mint amilyennek gyerekként gondoltam, sőt kifejezetten fárasztó és kimerítő. Pedig, hogy vártam, hogy felnőjjek, most meg néha szeretnék újra kislány lenni és bebújni a macikkal a takaróm alá, amit a világ legbiztonságosabb helyének éreztem egykor.

Rosszul viselem a bizonytalanságot, a változásokat is mindig nehezen vettem, pedig mostanában mindkettőből bőven kijut. Vajon itt maradhatok, ahol mindig is éltem, a városban, ahova gimnáziumba és egyetemre jártam, ahol az egész családom és csaknem valamennyi barátunk él, a lakásban, ahol én terveztem az utolsó négyzetcentimétert is, így éppen olyan, mint amit megálmodtam? Vagy el kell költöznöm egy idegen városba, ahova soha nem vágytam, ahol senkit nem ismerek, két gyerekkel harminc évesen új életet kezdenem, újra felépíteni azt, amit itt az elmúlt tizenöt évben már kialakítottam, hátat fordítani a mindennapok egyszerű ritmusának, praktikumának, résztvevőinek és azt mondani, hogy akkor csapó kettő, új város, új lakás, új arcok, új helyek, új programok. Egyszerűen nem tudom elképzelni..., ma Bár manapság nem szokás egy helyen leélni az életünket, de én így terveztem. Már az is mélységes szomorúsággal töltött el, ha egy jóbarátom elköltözött, átéltem ezt többször is, pontosan tudom mivel jár. Semmi sem marad ugyanúgy vagy lesz ugyanolyan, hiába is szeretnénk. Kiesünk egymás életéből napi szinten és ez átformálja a kapcsolatot. Ahogy más az a gyerek-szülő vagy nagyszülő-unoka viszony is akik távol élnek egymástól. Mást jelent az, hogy számíthatunk egymásra, ha itt élünk egy városban vagy ha több órányira. Én nagyon régimódi vagyok az emberi kapcsolataimban is és végtelen nyugalommal tölt el a tudat, hogy a számomra fontosak itt vannak egy helyen.

Szeretem az életemet, ami körülvesz és jól érzem magam a helyemen, ott, ahol vagyok. Itthon. Biztonsággal töltenek el a macskakövek, a tér alján álló lovas szobor, a Dzsámi kupolás ablakain a kis kerek üvegberakásokon megtörő fény, a déli harangjáték. A Mecsek cukrászdában a fehérfűzős cipős kiszolgálók, akik pont így öltöztek, amikor gyerekként a szüleimmel jártunk oda. Én is pancsoltam a Capri előtti szökőkútban, a Mecsekre jártam kirándulni, a Tettyére játszóterezni és a Bóbita bábszínházba bábelőadásokra. Tudom bármi is történik, a Vasarely múzeum boltíves bejárata fölött lila fürtökben fog lógni áprilisra az akác, a gesztenyefákon rügyek pattannak, amelyekből gyönyörű óriástenyérnyi levelek lesznek majd, hogy ősszel termések koppanjanak előttünk a Séta téren. Hogy a szökőkútban újra víz lesz, késő ősszel pedig gyerekek rohangálnak majd benne, miután leeresztik. A tulipánok előbújnak és szépen rendezett sorokban fognak virítani a sárga, piros rózsaszín fejek, a gyep pedig tele lesz szászszorszéppel a Szent István téren. Most kopár, és csak pár összeaszalódott lasponya egyensúlyoz az ágakon, amelyeket minden alkalommal megcsodálunk, hogy hogyan maradtak meg, és néhány csörgősre száradt, ágtól megválni nem tudó levél. De ezt is szeretem. A telet, a hideget, mert hozzátartozik a bizonyossághoz, a körforgáshoz. Tudom, hogy néz ki tavasszal, nyáron ősszel és télen az én szeretett városom. Az otthonom. Hogy ott fogom tolni a babakocsit, sétálni, fagyizni, hogy arra a teraszra fogok kiülni, arra a padra leülni, mert éppen az a kedvencem a Székesegyház és a Kiosk sarkán. Tavasszal a gyümölcsfák virágzásakor a Várfalsétánynál melyik fa alá fogom leteríteni a plédet, amikor először kimegyünk a gyerekekkel, honnan látni a legszebben a tornyokat. Tudom, hogy néz ki a mandulás, az erdő, hol van madárfészek, melyik kis leágazásnál odvas a fa, hol tudok bodzát gyűjteni az eperlekvárhoz, hova kell menni medvehagymáért, hiszen kismilliószor tettem meg a kört. Jó ez. Otthon lenni valahol, ismerni minden zegzugot. Nem is vágyom másra, csak, hogy mindez megmaradjon. Az ismerős élet, ami körülvesz. Nem szeretnék felfedezni, megszokni más helyeket, megismerni, kötődni új emberekhez, csak azokra legyen időm, akik most körülvesznek. Nem szeretnék másik életet, izgalmasabbat, érdekesebbet, jobbat. Csak ezt. És ebből kihozni a lehető legjobbat.

Nagyjából ez a válasz arra, hogy mi miért nem vagyunk még Budapesten. És a férjem is így van vele, valahol mindannyian abban reménykedünk, hogy ez átmenet, hogy majd valahogy megoldódik, majd valami történik és végül nem kell elköltöznünk. Addig pedig ez van, külön hétköznap, együtt hétvégéken. Hogy bírod? - kérdezik. Az az igazság, hogy egészen jól. A gyerekekkel jól elvagyunk, néha nem egyszerű de bizonyos helyzetekben, amit nehéznek ítélek meg a napjaink során, egy velünk élő apuka sem tudna sokkal többet tenni. Persze azért az jó dolog, és csak most tudom igazán, hogy mennyire jó dolog, amikor apa hazaér munka után és betölti a teret, játszik a gyerekekkel, megkérdezi milyen napom volt, hoz kenyeret vacsorára. Mert nálunk mindig így volt. Hazaért, kiesett a kezéből az aktatáska, az előszobában ledobta a kabátot és már ment is a gyerekszobába. Legózni, gitározni, építeni, bújócskázni. Most erre két napunk maradt a szombat és a vasárnap. Van még egy péntek esténk, amikor későn ér haza, így a gyerekekkel már nemigen találkozik, de mi elmegyünk vacsorázni, vagy más programot csinálunk. A hétvége pedig a családról szól.

 Rengeteg a buktató. Néha nagyon kiborulok, máskor pedig nem is értem hol itt a baj, jó lesz ez így, biztatom magam. Általában nagyon jól sikerülnek a hétvégék, kivéve akkor ha pár dolog közbejön, ami lerövidíti vagy megkeseríti azt az alig több, mint negyvennyolc órát. Például ilyen, ha péntek este, öt perccel az esti randira indulás előtt, mikor már mindent rendbe raktam, elpakoltam, tönkremegy a mosogatógép, ami csurig tele van az egésznapi mosatlannal. Csinosan felöltözve, indulásra készen rányomok a gombra, hogy mire hazaérünk elmosogasson, és naná, hogy hibaüzenetet ír ki, csipog, villog. Elmentünk, de hazaérkezés után éjjel egy óráig szerelte Ricsi (ilyenkor a vizet jobb híján mosogatószivaccsal ki kell "meregetni" majd szétkapni, nem éppen a legjobb program). Majd folytatás másnap. Napsütés, nagyszülőknél ebéd, csudajó játszóterezés, mialatt a szüleim úgy döntöttek, hogy ezt a szép napot a korábbi lakásunk tárolójának kipakolására szánják és pontban déli tizenkettőkor hívtak fel, hogy leszállítanák a cuccot, szerencsére nem voltunk otthon. Mire azonban hazaértünk elöntötték a lépcsőházunkat a dobozok, szatyrok a ruháinkkal, sílécek, korcsolyák, papírok és még ki tudja mik. Így este, amikoris egy sokadszor lemondott vendégségből hazaérve kivételesen nem kellett volna vacsora utáni mosogatással és elpakolással foglalkozni, mert ott vacsoráztunk, a gyerekek fektetése után késő estig pakoltuk. Mondanom sem kell, hogy a terveinkben egyik este sem ezek a tevékenységek szerepeltek. Másnap pedig, hogy minden napra jusson valami, a babakocsi kereke lyukadt ki, így Ricsi azt szerelte fektetés után, majd bőrönd pakolás, ingvasalás, hajnalban indulás, valamennyire sajnos ennek a jegyében telnek a vasárnap esték. És újabb egy hetet kell várni, mire alkalmunk lesz együtt lenni. Összebújni, amire ezen a hétvégén alig maradt idő. És ha jövő héten majd nem is romlik el a mosogatógép vagy lyukad ki a babakocsi kereke, lesz majd más. Ha épp nincs semmi, két gyerekkel akkor is sok olyan tényező jöhet közbe, ami megkeserítheti a hétvégét, fogzás, betegség, nyűgösség. Sokat várunk a hétvégéktől, nem kevesebbet, minthogy zavartalanul együtt lehessünk, jól érezzük magunkat és ezt ne rontsa el egy háztartási eszköz meghibásodása, sem egy rosszkor jött pakolás. Hogy ne darálják be legalább ezt a két napot a hétköznapok szürke, sokszor apró cseprőnek tűnő, banális mégis bosszantó gondjai. A legnagyobb buktató tehát az idő rövidsége, amit együtt töltünk, amiből következik a felfokozott helyzet és lelkiállapot. Mindenre kevés idő és lehetőség van. Ha egy este kiesik, akkor az azt jelenti,  hogy már csak egyetlen esténk van egymásra. Egész héten. Így jól kell gazdálkodni az idővel és ami van, az szentidő, csak az fér bele, ami igazán fontos.

A másik a hétköznapok. Én alapvetően sosem tartoztam azok közé az emberek közé, akik nem tudnak egyedül lenni. Ha Ricsinek dolga volt mindig remekül eltöltöttem az időt, úgy tekintettem erre a heti egy-két nap estére, mint ajándékba kapott idővel, amivel azt kezdek, amit akarok. Most négy ilyen estém lett, ami azért kicsit sok a jóból. Olvashatok, tornázhatok, blogolhatok. Szuper. Néha élvezem, néha kevésbé. A gyerekeket leteszem nyolc és fél kilenc között, majd elpakolok a konyhában, közben fülhallgatóval beszélünk telefonon. Előfordul, hogy nincs kedvünk már hozzá, mert én annyira elfáradok a dupla fürdetéstől, vacsoráztatástól és a puszta gondolatától annak, hogy a konyhát és a nappalit is össze kell még pakolnom, ő meg az egésznapi munkától. És egyikünk sem arra vágyik, hogy a telefonon lógjon. Napközben mindig arra gondolok, hogy majd ezt is elmesélem, meg azt is, és ezt vagy azt el ne felejtsem mert milyen vicces vagy érdekes. Aztán mire odakerülök kilenc, fél tíz és túl fáradt vagyok hozzá, csak lezuhanyoznék és csöndre vágyom. Benyomásokat, lényegtelen dolgokat nincs is sem kedvem, sem energiám elmesélni már, ha csak azt mesélem el mi volt a gyerekekkel és ő, hogy milyen volt a napja, már akkor is harminc-negyven percet beszéltünk. De akkor mikor beszélgessünk? Ha együtt élnénk, ha velünk lenne minden nap, akkor nyilván vacsora közben megbeszélnénk a nap eseményeit vagy reggeli közben, meg délután is tudnánk pár szót váltani, ha nem is sokat a gyerekek mellett. Azelőtt minden nap együtt is ebédeltünk. Ha erre gondolok a szívem szakad meg, úgyhogy inkább nem gondolok sem erre, sem sokegyéb másra. Hogy milyen volt. Milyen egyszerű. Normális és átlagos. Ő mondta ki egy alkalommal, hogy igazából neki leginkább az egyszerű hétköznapi dolgok hiányoznak. Hazamenni valakihez, együtt inni egy kávét reggel. Este fürdetni a gyerekeket. Éjjelente odabújni a másikhoz. Együtt vacsorázni. Az esti jóéjtpuszik. Ezeket nem lehet behozni két nap alatt, ahogy az egésznapi dolgokat sem egy esti telefonbeszélgetésbe sűríteni, bárhogy is igyekszünk, akármennyire szeretnénk. És egy jól sikerült pénteki randi sem pótol egy egész hetet.

Vannak helyzetek, amiről az ember lánya azt gondolná, hogyha egyszer férjhez megy akkor már biztosan többet nem kell ilyenekkel foglalkoznia. Például amikor leesett az első hó és az utcán álló autónkat akartam volna használni, bundában egy kefével próbáltam letakarítani a havat, meg kaparóval a jeget. Telefonon kaptam az instrukciókat, ahogy a net újraindításához és egyebekhez is telefonos segítséget kapok. A 19 literes ásványvizes ballonokat is én cserélem, amelyek szerintem csak azért is hétfő estére fogynak ki.

Néha úgy érzem, hogy ez túl nagy kompromisszum, máskor pedig úgy, hogy az még nagyobb lenne ha mi is mennénk. Elméleti szinten ez mindig annyira szimplának tűnt. Ha férjed elmegy, értelemszerűen mész vele. De valójában sokkal összetettebb, az ember nem ugrál csak úgy, ha van lakása és kialakult élete. Ha Budapesten lennénk, akkor a nap nagyon nagy részében ugyanígy egyedül lennék a gyerekekkel de minden segítség nélkül, egy olyan helyen, ahol innen nézve legalábbis, nem látom, hogyan oldanám meg azokat a dolgokat, amelyek itt rutinszerűek, ismertek, robotpilóta üzzemmódban is mennének. A szép lakásunk helyett, mégha talán ugyanolyan szépet is találnánk, akkor is egy albérletben. Pécs belvárosában élni elképesztően kényelmes dolog. Minden három percre van és elérhető. El tudok menni levegőzni a gyerekekkel anélkül, hogy ehhez autóba kellene ülnöm. Kilépek az ajtón és már kezdődik is a séta, ötszáz méteren belül van minden, pékség, üzletek, éttermek. Este, ha letettem a gyerekeket tíz perc múlva már a borlapot böngészhetem az étteremben, ha egy barátommal találkozom. Mert ahogy itt vannak a barátaim, akikkel böngészhetem, itt vannak azok is, akikre ráhagyhatom ezalatt a gyerekeket. Itt lakik mindenki tíz percre, Kati mamáék, a húgom és az öcsém is. Ha jó levegőt szeretnénk, pontosan öt perc autóval a Mecsek, felmegyünk a mandulás játszótérre, ha futni szeretnék szintén ugyanide jövök. Bevásárolni biciklivel járhatok az év nagy részében az öt percre lévő piacra. Simán belefér egy délelőttbe a piacon egy bevásárlás, egy séta és egy kényelmes ebéd. Ha jó idő van akkor valamelyik belvárosi étterem teraszán ebédelünk a gyerekekkel, így egész délelőtt a levegőn vagyunk, ebéd után húsz perccel pedig alszanak a saját ágyukban. Ha pedig nagy néha autóba ülünk negyed óra Orfű, fél óra Villány. Ezekért azért érdemes nekiindulni, mégis sokszor meggondoljuk, mert nekünk ezek már távlatok két gyerekkel. Budapesten pedig nagyjából minden ennyire van, ott mások a távolságok, más a tempó, mások a léptékek.

Ráadásul ha ott élnénk minden második, harmadik hétvége és az ünnepek is azzal telnének, hogy pakolunk, autóba ülünk és utazunk, majd vasárnap vissza.

Szóval óriási a dilemma.

Valójában így is sokszor egyedül vagyok. Néha sok segítségem van, annyi, hogy nem is tudok ennyi ajánlkozással mit kezdeni, néha meg hetekig semmi. Bármennyire is szeretnek minket a mamák, nagynénik mégis mindenkinek megvan a maga élete, nem várhatom, hogy mások oldják meg a napi szintű feladatokat, hogy a hétköznapokon kitöltsék apa helyét. Megtanultam egyszerre fürdetni és letenni a gyerekeket, nem jöhet át minden este valaki, nem is szeretném. Kialakítottuk így hármasban a mindennapokat, már egészen megszoktam.

Végül eldöntöttem magamban, hogy nem izgulok azon mi lesz, legalábbis nem minden nap. Persze nagyon jó lenne, ha ez csupán elhatározás kérdése lenne, és ettől kezdve nem ébrednék fel éjjel a jövőn szorongva, vagy nem szorulna össze lépten nyomon a szívem, a konyhámban állva vagy a frissen burkolt teraszon ücsörögve, mikor eszembe jut, hogy bármilyen jó, de talán itt kell hagynom. Igyekszem kizárni az olyan gondolatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy mi lett volna ha, milyen volt, amikor, és mi lesz, ha. Meglepő módon segít vagy egyszerűen ahogy sokmindenre az idő jelentett megoldást és kezdem feldolgozni, derűsebben látni egy esetleges budapesti életet.

Bárhogy lesz, úgy lesz... Mindenesetre remélem jó lesz. Kicsit keringőznék már...

Que Sera, Que Sera...
Ahogy lesz úgy lesz...

Anya beteg

Egy anyának soha nem szabadna beteg lennie. Egyszerűen nem fér bele, hogy a kanapén fetrengve az önsajnálatba merülve egésznap csak magával foglalkozzon, mások segítségére szorulva, kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön, amikor ott van neki is két pici emberi lény, akiknek a jóléte maximálisan tőle függ. Pedig nálunk éppen ez történik, így első kézből mondhatom: lehetetlen helyzet. Nem csak nekem, a gyerekeknek, a családnak, a barátoknak, mindenkit igénybe vesz. Az egész egy jógagyakorlattal keződött, gondoltam, hogy mivel nem igazán van lehetőségem elmenni sportolni, beilleszteni egy csoportos órát vagy edzést, milyen remek ötlet youtube videókról otthon jógázni. Energiám sem nagyon marad megterhelőbb sportokhoz, éppen elég kimerítő egy átlagos nap, ahol minium kétszer csukom össze, pakolom ki-be az autóból az ikerbabakocsinkat, vagy tolom fel a Széchenyi téren, kismotorral, bevásárlással, két gyerekkel, teregetek, főzök, négykézláb kiscicásat játszom, játszóterezem és a többi. Szóval valahogy nem érzek kedvet reggel hétkor kiadósabb edzéshez, az estéről meg nem is beszélve. Kézenfekvő választásnak tűnt a jóga és az otthoni tornázás lehetősége, kellemes megerőltetés, felfrissít mégsem izzadok le, de végre egy olyan mozgás, amit edzőruhában végzek. Hurrá!  Az egyik előrehajlós, lábat orral megérintős gyakorlatnál éreztem, hogy a hátsó combomban kicsit jobban megnyújtottam valamit, de hát sebaj, majd hozzászokom. Amikor már több hete fájt, megemlítettem a masszőrömnek, aki mondta, hogy valószínűleg egy izomhúzódás, majd kenegessem. Jó. Amikor már nehezemre esett végigülni egy-egy étkezést, akkor azért komolyabban is elkezdett foglalkoztatni a dolog, de hol éreztem, hol nem, így mégsem tulajdonítottam túl nagy szerepet neki. Egy családi ünneplés alkalmával amikor Rebekát a kezemben tartva épp pörgettem, éreztem egy kisebb nyilalást a derekamban, ami utána szétterjedt az egész combomban. Aznap este már fájdalomcsillapítót vettem be, másnap reggel is alig tudtam ráállni, de utána megint nyomtalanul eltűnt a fájdalom. Este azonban, amikor felsírt Ruben és bementem kivenni az ágyából, ugyanez a nyilalásszerűen szétterjedő fájdalmat éreztem és már nem múlt el, hanem folyamatosan fájt, bárhogy fordultam, ültem, álltam, feküdtem. Egész éjjel nem aludtam, ilyen fájdalmat utoljára szülésnél éreztem a vajúdás alatt, de ott azért mégiscsak volt egy cél, másrészt lehetőségként ott lebegett az epidurál, amiért jelen helyzetben könyörögtem volna. A férjem próbált meggyőzni, hogy várjunk reggelig, nem érdemes a sürgősségire bemenni. Hajnali három felé mondtam neki, hogy engem az sem érdekel, ha bent tartanak, ha mentőt kell hívni, hívjunk azt, de nem bírom ezt ki még több órán keresztül. Végül felhívtuk a sürgősségit, ahol mondták, hogyha bemegyek leghamarabb négy-hat óra, mire fájdalomcsillapításhoz jutok, mert először a protokoll szerint vért kell venni, azt kiértékelni és ha minden rendben van akkor talán kaphatok, de nagyon készségesek voltak, javasolták, hogy hívjam a háziorvosi ügyeletet, ők házhoz jönnek és biztosan kapok injekciót. Nem is tudtuk, hogy ilyen létezik. Felhívtuk őket és harminc percen belül kint is volt egy meglehetősen furcsa orvos. Aki olyan volt, amilyen, de én annyira örültem neki, hogy még meg is puszilgattam volna, csak adja már a megváltást jelentő fájdalomcsillapítót.  Sajnos az injekció sem jelentett teljes fájdalomentességet, de így is sokkal jobb volt, végre aludtam pár órát. Később a neurológián kiderült, hogy lumbágóm van, és két-három hétig pihentetnem kell, nem emelhetek és ha lehet feküdjek. Két pici gyerekkel,  egy egyéves és egy hároméves mellett ez aligha kivitelezhető, úgy, hogy hétköznap egyedül vagyok velük, huszonnégyórában. De ha nem múlik, akár műtét is lehet a vége, ami tényleg vészjósló kilátásnak tűnt. Hát így történt. És bár mindenki mindent megtesz, tényleg szuperül helyt áll a férjem, a húgom, a mamák, a barátok, mégis meg vagyok ijedve mi lesz, hogy lesz. A gyerekek napja is káosz, mindig más vigyáz rájuk, viszi őket ebédelni, a reggeli almalé nem jó pohárban van kitöltve, az esti felöltöztetést Ruben végigsírja, amíg a kezembe nem adják, nem érti, hogy miért nem veszem fel, folyton kapaszkodik és elkeseredetten sír, amikor mellőlem más emeli fel, nem érti miért nem anya teszi az etetőszékbe, vagy viszi át a szobába. Rebekán is érezni a frusztrációt, ötször olyan nehéz vele, mint általában, próbára teszi a rá vigyázni próbálók türelmét. Pontosan érzi, hogy nem tudják a rendszert, mi, hogy szokott lenni és kihasználja a helyzetet, fürdetés után a pizsamával kergetik, reggel könyörögni kell, hogy felöltözzön. Pihenés? Nagyon nehéz kivonni magam a forgalomból és pihenni. Amikor ott vagyok, akkor velem akarnak lenni és a segíteni akarók is sokszor nem tudják hova nyúljanak, mihez kapjanak, hiányzik nekik az én jól felépített, kialakított rutinom, ami nélkül hamar borul a rend. Két pici gyerekkel állandóan együtt lenni, sokszor teljesen egyedül, heti öt napot, csak szigorú napirenddel kivitelezhető, úgy, hogy nekem is és nekik élvezhető és kényelmes legyen. Mindennek megvan az ideje, helye, reggelikészítés, reggeli utáni elpakolás (délután, amíg alszanak) mosógép bepakolása (reggeli gyurmázás közben) időzített elindítása (délutáni ébredés után öttől hétig), ebédhez asztalt foglalni (minden nap tizenegy körül) vacsora készítés (hattól-fél hétig) vacsorázás, fürdés, felöltöztetés menete szimultán a kettőt (Rebekára pelenka, addig Ruben kezébe adni valami játékot, utána Rubenre pelenka, majd Rubenre body, addig Rebeka ugrál "hé bummozik" az ágyon, vigyázni, nehogy Ruben fejére ugorjon, majd Rebekára pizsi, kezébe könyv, addig Rubent aludni viszem) Állandóan előre kell gondolkozni, tervezni és, aki ehhez nem szokott hozzá, annak nagyon nehéz ebbe belecsöpenni. Ha egyvalami elcsúszik, akkor csúszik minden és eluralkodik a káosz. A gyerekek pedig nyugtalanabbak, kezelhetetlenebbek lesznek, mert nem a megszokott ritmusban zajlanak a dolgok. Nagyon nehéz mindezt a kanapéról nyugodtan nézni és a gyógyulásra koncentrálni. Nehéz folyton kérni is, ezt hozzanak ide, azt hozzanak ide, Rubent adják a kezembe, jaj most szomjas, itasd meg, ne azt add rá... Délelőttönként, ahelyett, hogy velük játszanék, foglalkoznék, orvosokhoz rohangálok, a gyógytornász szerint heti egyszer egy órára találkoznunk kéne (általában összesen egy délután segítségem szokott lenni, amikoris bevásárolok és elintézem, amit kell) és napi egy órát kellene gyógytornáznom az elkövetkező hónapokban (kizárt.) Örültem, hogy végre elfelejtettem a szülés utáni, császármetszés miatti herce hurcát, az ágyhoz kötöttséget, kiszolgáltatottságot, hogy minden elemi szükségletemhez másokra vagyok utalva, utána a hosszas regeneráció, a szétnyílt hasizom miatti vizsgálatok, tornák után végre egészséges és épp vagyok. Erre most újra végezhetek olyan nulla alakformálást és élvezetet jelentő "tornát", amitől leginkább nyugdíjasnak érzem magam és az összes rendelkezésre álló szabadidőm és még a gyerekekkel töltött időm egy részét is a saját felépülésemre kellene fordítanom. Amihez őszintén szólva semmi kedvem. 

Igen, voltam már jobban is. 

A jó oldala a helyzetnek: Rebeka nagyon aranyos, minden nap elmondja, hogy anya gyógyulj meg hamar. Időnként odajön és aggódó arccal érdeklődik, hogy anya fáj még a lábad? Az orvosi táskája is előkerült és gyógyít, kaptam szurit, kis kalapálást, amiben Ruben már lelkesen utánozza. Nagyon hálás vagyok neki, amiért egy zokszó nélkül megérti, hogy anya most nem veheti fel. 

Megható, hogy mennyire számíthatok a körülöttem élőkre. A férjem maximálisan helytállt, amíg itthon tudott lenni velünk, addig elvitte a gyerekeket a szokásos gyerekprogramokra, játszóterezni, ebédelni, ő az egyetlen, aki úgy tud helyettesíteni, hogy minden a megszokott mederben zajlik.  Nem tudom mi lenne velem a húgom nélkül, ő, amikor éjjel felhívtam, pakolt és jött, elhalasztotta a vizsgáját, megsütötte helyettem és átadta a segítsüti jótékonysági sütiárverésre felajánlott tortámat, és azóta is tartja a frontot. Anyukám és az anyósom is sokat segített, a barátnőm is, aki elvitte játszani Rebekát. Jóérzés megtapasztalni, hogy számíthatunk a másikra, hogyha baj van, akkor félre teszik a nekik fontos dolgokat, ha kell szabadságot vesznek ki, vizsgát és más programokat halasztanak csak, hogy nekem segítsenek. Megnyugtató, szívmelengető és persze elkeserítő is, hogy mindenki körülöttem ugrál és rajtam kell segíteni. Már megint. Az utóbbi időben többször tapasztalhattam ezt meg, mint amennyiszer szerettem volna. Szeretném, ha a beszélgetéseim nem az én nyavalyáimról szólnának, ha én segíthetnék másoknak, nehezen viselem ezt az elesett szerepet. 

És persze az is eszembe jut, hogy mi lenne, ha nem itt élnék. Nem ebben a városban, nem ezek között az emberek között, ilyen közel, ilyen kapcsolatban. Kit hívnánk fel éjjel Budapesten? Ki jönne el a gyerekekre vigyázni? Hogy oldanánk meg? Mintha ez a helyzet is azt mutatná, hogy itt kell maradnunk, itt a helyünk. Persze ott legalább Ricsivel együtt lennénk, és jó eséllyel ez az egész helyzet elő sem állt volna, mert nem lennék állandóan egyedül, így nem is otthon tornáztam volna, hanem elmentem volna oktatóhoz, és nem is hárulna rám annyi minden, mert nem egyedül kéne a hétköznapokat megoldanom. Ki tudja.

Még pár gondolat a fájdalomról.

Egy biztos, ha az embernek fáj valami az nagyon-nagyon rossz és az orvostudomány egyik legnagyobb vívmányának a fájdalomcsillapítást tartom. Napközben az ágyban fekve kifelé bámultam a verőfényes udvarra és arra gondoltam, hogy mennyire jó élni. Egészségesnek lenni, reggel felkelni megcsinálni a kávét, kipakolni a mosogatógépet, a gyerekeket megreggeliztetni, elmenni játszótérre, utána a pékségben megvenni a  vacsorára a kiflit. Rubent felrakni a  csúszda tetejére újra és újra. Szabadon mozogni, jönni-menni. Amikor éjjel fájt a lábam, a derekam, az agyamban mindent eltompított, csak arra tudtam gondolni, hogy fáj és, hogy miképpen tudnék ettől az érzéstől szabadulni. Már-már azt is elfelejtettem, hogy Ruben a szomszéd szobában alszik és majdnem felébresztettem, amikor a férjemnek könyörögtem, hogy csináljon valamit. Ez a legrosszabb, hogy az ember ilyenkor nem lát önmagán túl, ami igencsak problémás, ha anyaként a fő hivatásod másokról gondoskodni. Már sokszor akartam írni arról, ami csak az utóbbi időben fogalmazódott meg bennem, és most a lumbágónak hála újra eszembe jutott, hogy a császármetszéssel sem az a legnagyobb probléma, hogy az ember nem éli át a természetes szülés élményét (kínjait..?) vagy a kötődés sérül, esetleg a gyereknek nagyobb trauma így megszületni. Esetemben a legrosszabbnak azt tartom a császármetszésben, hogy a gyermekeim világrajövetele, a születés helyett, a szülés körül forgott. Az első pár óra nem a meghitt percekről, intim együttlétről, hanem az intenzív megfigyelésről szólt, a pittyegő gépekről, a mozdulatlanságról. Az első pár nap, ha nem lenne elég a kezdeti szoptatás közbeni fájdalom, a kialvatlanság, annak, aki császármetszéssel szül még megmozdulni is fáj, sokszor levegőt venni sem tud anélkül, hogy ne érezné a műtét nyomait. Hiába volt ott az édes, gyönyörű tökéletes kisbabám, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy mennyire rosszul vagyok, sajnos ez az igazság, ami miatt azóta is lelkifurdalásom van, dehát a fájdalom ilyen dolog. 

Úgyhogy bár korábban fájdalomcsillapítás ellenes voltam, ki lehet bírni, gondoltam sokmindenről, ma meg azt mondom, hogy nem kell kibírni, és ha reggel érzem, hogy fáj a fejem beveszem az advilt. Mert két gyerek mellett százszázlékosnak kell lenni és ha valami fáj, nagyon fáj,  az túl sokat kivesz belőlem és biztos, hogy nekik lenne miatta rosszabb. Mert kevesebb türelmem, kedvem, energiám lenne. És ez velük szemben nem fair.