2018. január 31., szerda

Épül a ház





Épül. Fantasztikusan gyorsan. Mostmár. Mert a telek megvétele és a tervezés körüli papírmunka rém lassú volt. Az első építészünkkel (2016) szeptemberben találkoztam, vele közösen néztük meg és választottuk ki a telket. Elmondtam neki mit szeretnénk, de ahogy később kiderült ezt egyáltalán nem értette meg. Miután hónapokig győzködtük róla, hogy tervezze meg azt a házat, amit mi szeretnénk, a huszadik levélváltás és körülbelül Y terv után, amiben újra és újra átrajzolta azt a házat, amit mi szerettünk volna egy olyan házzá, ami szerinte jó, váltottunk. Miatta veszítettünk körülbelül 3-4 hónapot. A következő (és egyben mostani) építésszel sem volt gyaloggalopp, vele és a kivitelezővel személyesen februárban találkoztunk. Addigra már műszakilag pontosan megrajzolt kész terveink voltak, mert anyukám, időközben úgy döntött nem várja meg, hogy az építész hajlandó-e megtervezni a házunkat, úgy, ahogy mi szeretnénk, hanem az egyeztetések alatt, amiben ő is aktívan részt vett, szépen megtervezte azt a házat, a mi igényeink mentén (jó darabig ő volt az egyetlen, akit ez érdekelt) amit kis változtatásokkal de gyakorlatilag egy az egyben meg is építünk. Megrajzolta méretarányosan az egész alaprajzot és az összes homlokzatot. Az új építész eléggé meglepődött, amikor elé tettük a terveket, igazából alig maradt valami dolga, de ezt a valamit sikerült három hónapig elhúznia. Két hét után, mikor még egyetlen egy levélváltásnál tartottunk és rá mertem kérdezni, hogy mégis hogyan fogja a terveket elkészíteni az ígért egy hónap alatt ha ilyen tempóban haladunk, megsértődött és vagy három napig nem kommunikált velünk. Igaz, hogy nem finomkodtam, de egyrészt teljesen igazam volt, másrészt nem volt már türelmem az udvariaskodáshoz, főleg úgy, hogy ő sem vette nagyon kedveskedősre a figurát és főleg mert egy vagyont fizetünk neki mindezért. Szeptember óta várunk arra hogy az elképzeléseinket amelyek mostanra méretarányos, pontos műszaki terveket öltöttek egy építész végre hajlandó legyen hivatalos formába önteni. Nem, nem voltam kedves és igyekszem ezekbe a játszmákba nem is nagyon belemenni. Az a baj, hogy az emberek megijednek, ha professzionálisan akrod csinálni, szerződés, határidők, pontosság. Mindenki azt várja, hogy bízz benne, add meg neki a bizalmadat, főleg ne sürgesd, ha késik a teljesítés (nyilván) nem az ő hibája így a felelősséget is viseld te és lehetőleg ne hánytorgasd a múltat, csak mosolyogj. És ha erre a bratyizásra nem vagy hajlandó, akkor , hát igen. Nemszeretnek. Én meg egy idő után úgy vagyok vele, ahogy Ruben szokta mondani: "akko úgyisjó".   Egyébként nem mintha bárki más egy ceruzavonást vagy egy lapátemelést csinált volna nekünk bizalmi alapon. Nem szeretnék tegeződni apám korú férfiakkal, atyáskodó jótanácsokat se szeretnék, csak azt, hogy végezze a munkáját, lehetőleg jól és közben ne nézzen madárnak. És bár kikérte magának, hogy ezért nem dicsértem meg, azért mégiscsak két hónappal később adta be a terveket. Szóval így is úgyis az lett, amit akart és amitől én mindvégig tartottam, de legalább ő sem érzi jól magát, ezt biztosan tudom és ha minden megrendelő így a sarkára áll, talán egyszer majd valakit komolyan vesz. Júliusban eljutottunk odáig (az ígért április helyett), hogy hurrá végre vannak tervek, fel is vannak töltve, akkor irány a bank, aki addig szóba sem állt velünk amíg nemvoltak meg a  tervek. Tehát.  Az embernek nagyjából magának kell belőnie, hogy mekkora hitelt fog kapni, majd arra terveztet egy csomó pénzért, sok idő alatt egy házat, aminek a terveit feltöltik az E nem tudom hova és utána remeghet, hogy a bank tényleg adjon rá (és elég) pénzt, mert ha nem ad, vagy nem eleget, már akkor is ezt a házat kell megépíteni, mert se ideje, se pénze előről kezdeni. Ez is megvolt röpke három-négy hónap alatt. Kicsit azért szívóztak, hogy ne legyen olyan egyszerű, mivel a telek a Duna-Ipoly Nemzeti park kellős közepén van, egy elszáradt kórót nem vághat ki az ember a természetvédelmi hatóságok beleegyezése nélkül, amit szintén több hét volt elnyerni. Kicsit izgultam itt is, hogy mi van ha mondjuk van egy fa, a telek közepén amit meg kell hagyni. Beépítjük a házba, gondolkoztam? Az vajon szabályos lenne? Mindezzel párhuzamosan a kivitelezővel is eléggé összezördültünk, mivel az ősz végi építkezés befejezésből, hirtelen február lett (ami nagyon gyorsan tavaszra módosult) és szerinte ez nem volt nagy különbség, mi pedig, már csak ilyen türelmetlenek lévén, annak éreztük. Persze mutogattak a bankra, pedig a bank mindent flottul intézett már a maga bürokratikus csiga módján, de legalább haladt előre. A csúszás főleg az építész uraknak volt köszönhető, rájuk vártunk, addig a bank sem tudott semmit tenni, amíg nincsenek meg a tervek. Kicsit kiborultam, mert már lassan két éve külön éltünk és nagyjából egy év megspórolható lett volna, ha nem ígérget mindenki valótlan dolgokat vagy tartják magukat a határidőkhöz. Ha például az építész azt mondja februárban, hogy figyeljetek júniusra készítem el a terveket, akkor a kivitelező sem mondja, hogy ősz végére kész a ház, hanem azt mondja, hogy tavasz,  és az is jó lett volna, hogy amikor legalább látta, hogy ez így lesz, akkor szól időben és nem hónapokkal később a szerződés aláírásakor a kötbér összegét meglátva jut csak eszébe, hogy hóhó, nem Karácsony, Húsvét, gyerekek. Akár már februárban meghozhattuk volna augusztus helyett azt a döntést, hogy nem várunk tovább, hanem kiveszünk egy albérletet, hogy végre együtt legyünk. Mindegy, gondolom a mi időnk és életünk senkinek nem tétel, azt könnyen mérik. Az építkezésnek ez a része idegőrlő volt, a várakozás, hogy látszólag nem történik semmi, csak az ember pénze fogy na meg a türelme. És akkor, amikor már majdnem kétségbeestünk egyszercsak kiásták az alapot. És hamar ki is betonozták. Az érzés, amit a focipálya méretű kibetonozott téglalap látványára elfogott egészen bizsergető volt. Mint, amikor kislánykoromban megtudtam, hogy már csak hármat kell aludni a Balatonig. - Akkor megint jó pár hétig nem történt semmi és már kezdtem újra egy picikét aggódni, és úgy érezni, hogy a ház felépül, majd ha lesz kedvük egyszer felépíteni. Amikor megint a türelmünk határán voltunk  végül felvonultak december elején a legnagyobb télben, hóban, fagyban és tizennyolc nap alatt felhúzták a házat. A falusiak azt mondják kinőtt, mint gomba az eső után. Mert így is volt. És azóta is halad a dolog, néha lassabban, néha gyorsabban, de a stressz teljes mértékben elmúlt rólunk, mióta elkezdődött az építkezés tényleges része. Levente, a mostani csapat művezetője (minden szakaszban más csapat jön, ácsok, burkolók stb..) egy nagyon megnyerő fazon, ceruzával a füle mögött, vastag pufi mellényben járkál egésznap le föl rém szigorú arckifejezéssel a munkások között, akik egésznap ott vannak. Igazán bizalomgerjesztő, ha ránézek úgy érzem tényleg felépül a ház.
Nagyon határozott kialakult elképzeléseink vannak, ez megkönnyíti a dolgot, nem őrlödünk olyan döntéseknél, mint a színek, burkolatok, mert pontosan tudjuk mit szeretnénk és mivel semmi különlegeset ezért megoldható. Ugyanolyan lesz a falszín mint az előző lakásunkban, ugyanaz a csapat is fogja megcsinálni. A nyílászárók a kivitelező és valamennyi fával dolgozó szakember szomorúságára hófehérek lesznek. És nem nem ugyanaz, mintha műanyag lenne közel sem. Igaz, hogy nem látszik a fa erezete, de az igen, hogy fából van. Fehéret szeretnénk, mert nagyon szeretem a fehér nyílászárókban, hogy amikor megy le a nap vagy éppen kel fel és félhomály van szinte világítanak a szürkeségben. Ebbe a házba, pedig különösen kell a fehér, mert az északi tájolása miatt kevés napfényt kap. Abban benne lettem volna, hogy belülről fehér, kívülről szürke, de mint megtudtam a kivitelezőtől ez rém elavult dolog, ilyet ma már senki sem csinál és egyébként is kétszer annyiba kerül. Hát jó. Akkor haladjunk a korral. A ház színe kívülről krémszínű lesz. A hidegburkolatok a legegyszerűbb és legolcsóbb matt szürke négyzet alakú lapok, némi cementlappal variálva. A melegburkolat pedig valamilyen parketta lesz,  olyan ami belefér a költségvetésünkbe. Nem érzem a burkolatokat olyan rettenetesen fontosnak, hogy érdemes legyen rá sokat költeni. És ez az a tétel az építkezésnél, amire nagyon sok pénzt el lehet költeni és amin sokat meg lehet spróloni.  A lényeg az összhang, szerintem nem kell különlegesnek lennie ahhoz, hogy jól mutasson, elképesztő milyen árkülönbségek vannak burkolat és burkolat között, amely egyáltalán nem jelent feltétlenül minőségbeli különbséget is. És egyáltalán nem biztos, hogy lerakva ütős lesz egy nagyon drága burkolat, még egy olcsóbbat ügyesen lerakva, elérhető nagyon szép hatás. Ezért nem foglalkoztat ez túlságosan. A melegburkolat fa legyen a hideg meg kő és kőnek is nézzen ki (véletlenül se parkettának vagy más melegburkolatnak). Az építkezés során az embernek muszáj kompromisszumokat kötnie, ha csak nem nagyon sok a pénze. 
Ami igazán fontos, hogy a ház olyan legyen ami maximálisan a mi életmódunkat szolgálja, ebből nem szerettem volna engedni és éberen őrködöm, hogy ez a szempont érvényesüljön mindenek felett. Hamárépítkezünk. Ezért is nagyon fárasztanak azok a beszélgetések amikor el kell magyaráznom egy ottjáró szakembernek vagy akár a kivitelezőnek, hogy mi miért úgy van, ahogy, amihez egyébként se szakmai se más szempontból nincs igazán közük. De azért megkérdezik és a biztonság kedvért azért elmondják, hogy szerintük, hogy lenne jó meg mit fogok szeretni meg nem szeretni. Az a benyomásom, hogy az épülő ház sokmindenkiben felszínre hozza az elveszett belsőépítészt és lakberendezőt, csak az a baj, hogy mindenki a saját életmódja és ízlése szempontjából közelíti meg a mi életterünket. Mindkét építész nagynak találta például az előszobát. Mert nagy is, de nekünk kell a nagy előszoba, mert napi többször indulok el onnan és érkezek meg oda a gyerekekkel, babakocsival, kismotorral. Másrészt nem lesz nálunk se padlás se más ilyen süllyesztő hely és a ház kialakításánál vezérelvem volt, hogy mindent ott szeretnék tartani ahova az való, ahol használom. Tehát az előszobában lesznek a kabátok, valamennyi cipőnk, az overallok, sícuccok. Nem szeretném évszakonként ide-oda pakolászni, dobozolni ezeket a dolgokat. Ugyanezért lesz nagy kamra is, mert az ásványvíztől kezdve a szörpöknek, befőtteknek, meg a száz üveg lekvárnak (amit alig várom, hogy megfőzhessek) el kell férnie benne, nincs garázs, meg egyéb tároló helység erre. Szerencsére. Ahova kabátot húzva ki kellene mennem értük a minuszban és bicikliket félrepakolva előhalászni. És igenis kell a vendégszoba, hiszen mindenkitől nagyjából háromszáz kilométerre lakunk és kéthetente van itt valaki, amikoris a zongoráról is ruhák lógnak és a fürdőszobához külön rendet kell készíteni. És kell a nappaliból nyíló nagy gyerekjátszószoba, mert a mi gyerekeink a nap jórészében otthon vannak és használják. És ha nem onnan nyílik, hanem felteszem az emelet legeldugottabb sarkába rakjuk akkor az első dolguk lesz lehordani valamennyi játékukat, hogy körülöttünk játszhassanak. Ja, hogy úgyis megnőnek? Mikor? Főleg azok a gyerekek, akik még meg sem születtek. Mi egy családi házat szeretnénk, egy családnak, egy nagycsaládnak – sokan a tervezés során ezt sem igazán fogták fel. Számukra a gyerek egy átmeneti dolog, mert egyrészt otthon sincs, így tér sem kell neki, másrészt úgyis felnő és elmegy. Igen, de akkor majd visszajön párostul, gyerekestül, akiket nem árt megint valahol majd elhelyezni. Ahogy a szüleim nagy házát is úgy megtöltjük egy-egy családi összejövetelnél, hogy nem marad egy fölösleges négyzetméter, pedig a tesóimnak még nincs is gyereke. Különszoba is kell. Ez is egy olyan dolog, aminél mindenki másra esküszik és megvan a különvéleménye. Én például a különszoba híve vagyok és ráadásul olyan szerencsés, hogy volt alkalmam mindkettő előnyeit és hátrányát megtapasztalni.
Olyan jó bemenni a bejárati ajtón, kinézni az előszoba ablakán, aztán belépni a nappaliba és a hatalmas ablakokon át a hegyekre látni. Szeretek odamenni minden alkalommal, kifejezetten élvezem, amikor dolgom van ott. Egy cseppet sem nyűg ez a része, sőt ilyenkor enyhe eufórikus állapotba kerülök a találkozók után. Megbeszélni a nyílászárókat, merre nyíljanak, a belsőépítésszel a konyhát, bútorokat, a kályhással a cserépkályhát..Imádom. Érdekes mennyire megütköznek ezen egyesek. Kissé szenveteg hangon megkérdezik, hogy áll az építkezés én meg elmondom, hogy jól, szerintem haladunk majd jön a következő kérdés és, hogy bírod? Hát jól, néha odamegyek megválaszolom, amit meg kell, választok ezt azt, szerintem ezek nagyon jó dolgok. „Jaj majd várd ki a  végét” vagy amikor mondom, hogy tavasszal költözünk egy lesajnáló mindent tudó kis mosollyal közlik, hogy „úgy legyen”.  Merthogy nekik is vagy az ismerősüknek is ezt mondták aztán... jön egy végtelen történet, hogy ők hogy jártak. Szuper, az ember csak ilyeneket akar hallani amikor éppen ő is építkezik. Egyébként pedig mi már el vagyunk csúszva, ősz végéből lett a tavasz. Ez nem elég? Van egy olyan rossz érzésem időnként, hogy egyeseket mintha bosszantana, hogy nem elég nagy szívás ez az építkezés. Pedig szerintem szívtunk mi eleget, amíg eddig eljutottunk, az nem volt azért egyszerű. De most talán már tényleg látszik a vége. Már merek a költözésre gondolni. És jóérzéssel.
„Ja,hogy ez könnyűszerkezetes, azért ilyen gyors”. Az. Ha tudnák a fanyalgók milyen finom faillat lengi körbe az egész házat! Egyébként pedig nagyon jó házakat építenek könnyűszerkezetből, engem nem ijeszt ez meg, sőt. Nem mindegy milyen anyagok kerülnek bele, sokat jelent azért a fa nyílászáró, meg a fa födém, a látszó gerendák. Kifejezetten jó érzéssel tölt el, hogy a házunk fából van. Én lambériás faparkettás házban nőttem fel, ami recsegett-ropogott, nyikorgott és szerettem. Maga a technológia mértani pontosságra ad lehetőséget, mint egy legó, minden milliméter pontos. És persze nagyon gyors, ez a legvonzóbb benne. Egy évekig tartó építkezés kimeríti az ember anyagi és lelki kapacitásait. Ez így fél évig nagyon izgalmas és jó, de évekig azért nyilván más lenne. Egy téglaháznál (amennyiben a modern lyukacsos ytong téglákat annak tekintjük) száradási időket kell várni ez lényegesen meghosszabítja a kivitelezést. Sokkal kisebb egy ilyen ház ökológiai lábnyoma és a fenntartása is az ígéretek szerint.
Építkezni nem olyan rossz és nem lehetetlen vállalkozás. Közel nem ugyanaz ma már ezekkel a gyors és könnyűszerkezetes lehetőségekkel, mint amikor a szüleim építkeztek. Egy a most nagyon divatos drága újépítésű lakás (amelyeket tömegesen húznak fel mindenhol) árából fel lehet építeni egy normális méretű házat, ami jóval több életteret jelent, mint a lakás. Egyébként pedig nagyon-nagyon izgalmas, hogy építhet az ember egy házat, amit ő talál ki, teljes mértékben az életmódjához passzol és minden apró részletét megtervezheti. Munkával jár és rá kell szánni az időt, de a jó dolgokhoz idő kell, a nagyon jókhoz meg még több, hogy a belsőépítészünket, Virágot idézzem, ő mondta ezt nekem, mikor türelmetlenkedtem. Nagyon féltem ettől az egésztől és kézzel lábbal tiltakoztam, hogy jaj építkezni soha, ma már viszont örülök, hogy ez megadatott és végtelenül hálás vagyok érte. Jó dolog ez, kell hozzá szerencse is és főleg a megfelelő emberek és persze pénz, de nem feltétlenül több, mint egy kész ház vagy lakás vásárlásához. És nagyon sok türelem. Sok-sok. 













2018. január 23., kedd

A fűre lépni NEM tilos - amikor a városi gyerekek falura kerültek










Pilisszentlászló egy gyerekparadicsom - ez volt az első gondolataim egyike, amikor először jártam itt. Erdő veszi körül, patakokkal, rétekkel, a falu közepén egy hatalmas játszótér van, és két óriási nagy füves focipálya is található a faluban. Az pedig, hogy kertje van az embernek, ami télidőben szánkópályaként funkcionál itt természetes. Egy magamfajta gyereknek, amilyen én voltam, ez a hely és környezet egy valóra vált álom. Én fára másztam, patakban kézzel gőtéket halásztam, amiket aztán hazavittem a szüleim nem kis rémületére és a szobámban tartottam a teknős akváriumban. Vízicsigákat tenyésztettem öt literes befőttesüvegben majd az egész tenyészetet visszaengedtem a patakba. Akkoriban, amikor a szüleimmel családi házba költöztünk még senki nem lakott a falu (merthogy falu volt, csak sokkal később vált várossá) szélén, a miénk volt a felparcellázott szántóföldeken felépült első házak egyike. Körüs körül rét, ami minden évszakban más színekben pompázott, kaszálni legfeljebb a cigányok jártak oda lovaskocsival, de rajtuk kívül senkinek nem volt erre nagyon gondja. Allergia? Ugyan már. Azt sem tudtuk mi az. A szomszéd kecskéket tartott a mellettünk lévő telken, de voltak (és város ide vagy oda vannak is) tyúkjai és mindenféle más baromfiai. Emlékszem, tavasszal hazafelé menet az iskolából (egyedül, kíséret nélkül) a rét látványára, égőpiros pipacsokkal, néhol egy egy kamilla, vagy gólyahír bontotta csak meg az egységesesn piros mezőt. A házunk előtt, a nagykapunál ráültünk az iskolatáskára és úgy beszélgettünk a közelben lakó barátommal. Volt kőgyűjteményem, nagyon szép ásványokat is lehetett találni, talán még valahol meg is van a padláson. A szüleim gyönyörű udvart teremtettek nekünk, szüntelenül azon munkálkodtak, hogy szép tér vegyen bennünket körül, de hiába én leginkább “csavarogni” szerettem, ahogy ők mondták. Felvettem a csíkos kis hátizskáomat és azt játszottam, hogy kirándulok. A szomszéd gyerekekkel naphosszat csatangoltunk a mezőn, a bozótosokban, mert abból volt bőven, annyi összenőtt szilvabokor volt, hogy labirintusokat is tudtunk kialakítani bennük. Aztán hazavetődtünk enni. Farkaséhes voltam mindig, anya aggódott is, ha ennyit eszem nagyon kövér felnőtt lesz belőlem, simán betoltam több szelet kenyeret. Nem lettem kövér felnőtt, ma már az ötödét sem eszem az egykori adagnak, igaz nem is jövök megyek egésznap már a szabadban. Bicikliztünk, istenem rengeteget bicajoztunk, a szomszéd falvakba, mindenféle horgásztavacskálhoz, csupa olyan izgalmas és veszélyes helyekre, ahova egy mai átlag szülő szívbajt kapna, ha a gyereke menne. Az én szüleim azt sem tudták pontosan merre járok. És éppen ettől volt annyira szabad és jó az egész. Sajnos eszem ágában sem volt az udvaron szépen eljátszani. Ideig óráig hintáztam, homokozni is nagyon szerettem, de a kerítésen túli világ, az volt az igazi. Persze egy zegzugos falusi udvar, mint amilyen a nagyszüleimé volt, állatokkal, műhellyel, nyulassal, szőlővel, légpuskával és mászható nagy öreg fákkal, azért egészen más volt, mint a mi kertvárosias, szépen parkosított és  rendbetartott udvarunk, és pont annyival izgalmasabb is. Az osztálytársaim csodabogárnak is tartottak, nem néztem a Z pluszt (Z+) meg a Vivát, meg egyáltalán tévét se, nem azért mert tilos volt, egyrészt nem is fogtunk ilyen csatornákat, nálunk csak az egyes meg a kettes volt (az egyik kicsit mindig zizis) hanem azért mert nálunk otthon ez egyszerűen nem volt divat. Így igazából eszembe sem jutott.Amikor esett a hó, emlékeim szerint egészen nagy havak voltak még, órákig kint voltam és jégtáblákból “korcsolyapályát” építettünk, meg hóból falakat húzva labirintust készítettünk. Nyáron meg az utcán fociztunk, két-két kő volt a “kapu”. Ha jött is néha autó, szépen megvárta amíg a csapat gyerek levonul majd lépésben elment közöttünk, nem dudált vagy méltatlankodott, teljesen természetes volt, hogy a gyerekek az utcán játszanak. Hát körülbelül ezzel a gyerekkorral megpakolva kezdtem neki a belvárosban gyereket nevelni. És bár egyetemistaként nagyon szerettem ott élni, de őszintén voltak fenntartásaim és többször elgondolkoztam, hogy biztosan ez az a környezet, ahol a gyerekeinket fel szeretném nevelni. Sokat beszélgettünk erről Ricsivel egy időben (milyen szép is volt, amíg azt hittük kizárólag rajtunk áll, hol élünk) De jó volt a belvárosban élni, bevált, szerették a gyerekek és mi is. A falusi szabadságról dédelgetett idillt pedig eltettem egy kis fiókba, nagyjából egyébként is azt gondoltuk, hogy ilyen már nincs is nagyon. Ha van, akkor meg nagyon kompromisszumos, már legkésőbb hat-hét évesen elkezdheti a bejárást a városba, annyit meg nem biztos, hogy ér az egész. És akkor jött letünkben Pilisszentlászló. Az előzménye az volt az egésznek, hogy egy Budapesti nap után, amikor életemben először olyan szemmel néztem a szeretett várost, hogy itt most akkor élni is kellene, valahonnan nagyon mélyről előjött az egykori falusi kislány és sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy Budapestre ne.. csak oda ne, mert ő ott meghal a zajban, a tömegben, a befogadhatatlan távolságoktól, az állandó rohanástól. Egy átforgolódott éjszaka után így lett belőle végülis Szentendre, ami belvárosban szocializálódott szülőkként méltán elnyerte el a tetszésünket (szigorúan az óvárosi részei, véletlenül sem a hegyre felköltözős kertvárosi részei). És később ebből lett kilenc kilométerrel arrébb egy olyan falu, amiről azt hittük, ilyen már nem is létezik. Egy szép fekvésű (bár a szép, nem igazán fejezi ki azt a lélegzetelállító látványt, amikörüs-körül van itt), kis falucska, ahol vannak öreg kedves beszélgetős kedvű, fejkendős nénik, és kantáros nadrágos nagyon fitt nyolcvanas bácsik, tartanak még állatokat, fával tüzelnek. És a legjobb, hogy nem kihalásra ítélt ez a bűbájos hely, mert nagyon sok fiatal jött ide az elmúlt években, merthogy helyben az ovi, suli, ami ráadásul waldorf. És itt az erdő, ami mindjárt nemzeti park is és a szélén a telek, ahova elhozott Ricsi, amikor először itt jártam. A kislány, ugrált örömében, szinte hallani véltem az összeütődő tenyerek vidám csattanását.
Sokmindenre nem voltam felkészülve. Arra sem, hogy az én gyerekeim az ujjukat szopva állnak majd a kétezer négyzetméteres kert előtt az ácsolt teraszról nem mozdulva és egyáltalán nem akarnak felmászni a nagy diófára, megnézni mi van a kert végében vagy a ház mögött és úgy egyáltalán belelépni a fűbe. Ó te jó ég. És ilyen van! Az erdő az tetszett nekik, mindig sokat mentem velük és bizony, ha visszaemlékszem a totyogó korukra kellett is dolgoznom rendesen, hogy megszeressék. Mert az erdő poros, a növények szára nedves, a talaj besüpped az ember lába alatt, ha bemegy a fák közé medvehagymát szedni. Idő kellett, hogy rávezessük őket milyen jó ez, és sikerült is. De ezt már elfelejtettem. Kinézve az ablakon a szomszéd gyerekek vagy a fáról lógnak, vagy éppen a kerítésen másznak át a szomszédhoz, visítva örülnek valaminek, a szüleiknek mindeközben a színét sem látom szinte soha. Hogyan van ez? Hát úgy, hogy ők ide születtek itt nőttek fel. Ahogy igazából én is, mert hiába votam már hat éves, amikor beköltöztünk a házba, előtte is hasonló milliő vet körül, mintegy annak a folytatásaként a vidéki élet betetőzése volt a költözés. Rebekának és Rubennek pedig homlokegyenest egy más környezet ez itt, mint amiben eddig voltak. Amit szokniuk kell még és felfedezniük. Persze eddig is jártunk az erdőbe, meg erdei játszóterekre és igyekeztünk minél inkább természetközeliségben nevelni őket és ahhoz képest, hogy a belvárosban laktunk szerintem sikerült is. De amíg, eddig mindez része volt az életünknek, most egy csapásra ez lett az életünk. A kávézók, színházak és épített terek, játszóterek világából egyenesen egy nemzeti park közepére költöztünk, ahol az ott élők nem is igazán értik miért van egy játszótér a falujuk közepén (még soha senkivel nem találkoztam ott a szabadba kihozott iskolásokon kívül). Ahol eléggé átlagos, hogy ősz végén, amikor mi már overallban vagyunk, más gyerekek mezítláb ugrálnak a patakba és a legjobb játék az erdő, ha sár van akkor abban hemperegnek a gyerekek, ha hó akkor meg abban. Más mentalitás. A természeti környezetben kissé még idegenül mozgó gyerekeim bezzeg elemükben voltak, amikor elmentünk Budapestre a várba. Teljes eksztázisban mászkáltak az emlékművekre, motoroztak a macskaköveken és ugráltak a lépcsőkről. Nekik ez a megszokott terep. Egy ideig ez a jelenség nagyban hozzájárult a költözés kiváltotta depresszív érzéseimhez. Aztán rájöttem, hogy ez teljesen természetes, nem várhatom el, hogy egyik napról a másikra átváltsanak falusi üzemmódba, meg kell nekik mutatni, hogy milyen jó ez és miért jó ez. Sokat segít ebben az óvoda, ahol az a szemlélet, hogy minél mocskosabb a gyerek a délelőtt végére minden bizonnyal annál boldogabb is. Míg az enyémeknek könyörögni kell, hogy menjünk már ki a szabadba, addig ezek a gyerekek ott nőttek fel. Szép lassan megtanulják, hogy mit kezdjenek magukkal órákig kint a szabadban, játszótér és más épített környezet nélkül. És vannak sikerélmények. Az őszi dió érés, a szalonnasütések, erdei piknikezések mind nagyon jó élmények voltak. Igazából nekünk kell kicsit Ricsivel feltalálni magunkat az udvaron és a szabadban, amikor ez sikerül, akkor jól érzik magukat ők is. Az alapvető gond az volt, hogy eleinte mi sem mindig tudtuk, hogy mit is kéne csinálni, csak azt, hogy a gyereknek levegőznie kell és hát kimentünk az udvarra, ahol nem volt semi dolgunk vagy mi legalábbis nem jöttünk rá mi lenne az. Immár van egy hatalmas kertünk, és még mindig nem értem, hogy viszi el ez valakinek az összes idejét. Igaz füvet fényévente nyírunk (nem bírom a fűnyírást, sem a hangját, se az egységesen levágott fű látványát nem szeretem), nincsenek formába rendezett virágágyásaink sem. Nem is hiszem, hogy lesznek, viszont azt gondolom, hogy a falusi élet, ahogy a városi is, akkor jó, ha azt csináljuk és élvezzük, ami adott. A (bel)városban iszol egy kávét, beugrasz egy kenyérérét vagy kifliért, hazafelé veszel egy újságot is, ha már úgyis ott mész el az újságos mellett. Ha elveszik a ruhádról egy gomb, veszel egy másikat egy rövdáru boltba, ha elfogy a wc papírod vagy puffasztott búzád beugrasz a DM-be. Itt ha leesik a ruhádról a gomb és nincs otthon ráillő, megszívtad, kávét ihatsz a kisboltban de nem javasolt. Viszont beszélget veled mindenki kávé nélkül is, illetve szívesen beugrik egy teára hozzád. Az emberek kertet művelnek, tyúkot tartanak, reggel kimennek eléjük szórnak egy kis magot, aztán kicsit később összeszedik a tojást, kihúzgálják a paradicsomok közül a gazt. Fát hasogatnak, fát hordanak. Állatot tartanak, macskákat, kutyákat, és ha süt a nap elmennek az erdőbe a kutyáikkal,  gyerekeikkel kirándulni, sétálni. Mások a lehetőségek, ezt is szokni kell. De lehet szeretni ezt. Ahogy nem szeretni is, hogy már hatodszor mész a héten a DM-be, mert ott van közel és mindig kell valami. Itt ezt öthetente intézem, korábban heti többszöri program volt. 
Alig várom, hogy meg kelljen rakni fával a cserépkályhát, hogy ehhez fát hordhassak be, hogy veteményesem legyen, amit öntözni, gondozni kell. Ha mi kint vagyunk, mert vannak olyan tevékenységek, amelyek odakötnek, a gyerekek is kint lesznek és élvezni fogják. Ha két városi sétákon szocializálódott gyereket kicsapunk egy járda nélküli udvarra, hogy nosza játszatok, az nem biztos, hogy úgy sül el, ahogy azt az ember elképzeli. Mert nem fog felmászni a fára és a patakba sem nyúkál, mert sosem csinált ilyet és mástól se nagyon látott. De ha mi is kint vagyunk szívesen elsertepertélnek körülöttünk. Így volt ez a szalonnasütésekkor, a levelek gereblyézésekor vagy a diószedésnél és törésnél. Aztán majd szép lassan találnak olyan tevékenységet is, amik már a nem a mieinkhez kötöttek, bunkert építenek, főzőcskéznek a levelekkel. A belvárosban sétáltunk, és jobbára mindig valamilyen céllal, ebédelni mentünk, aztán hazamentünk vagy DM-ből, zöldségesből kellett valami, és persze ezt összekötöttük egy kis játszóterezéssel. Mellettem jöttek, motoroztak, rollereztek, de ezek aktív, célirányos tevékenységek voltak, ráadásul ott volt a babakocsi, ha más nem, abban biztsoan elnézelődtek. Ehhez képest itt a nyakunkba szakad az idő, a szabadság és a tér. Kimegyünk és van 1-2 óránk a szabdban lenni, úgy, hogy nincs konkrét célja a kint létnek. Nem kell  sehova menni, semmit beszerezni, venni, sehova odaérni. Ez nagyon jó dolog, de nagyon más is a korábbi életformához képest, ezért türelmesnek kell lennem, amíg ráéreznek. Most, hogy esett a hó azért kicsit könnyebb dolgom van, szinte mindenhova szánkóval megyünk, ott áll a három szánkó a bejáratnál és attól függően hova megyünk visszük a dupla tolhatósat vagy az egyes háttámlásat, két személyes hagyományosat. Ruben azért hetekig el volt azzal, hogy csak a szánkóban ült és ha a kesztyűjén véletlenül hó volt már visított. Rebeka szerencsére hozta a mintát az oviból és a fenekén lecsúszik a lejtőkön (meg popsitepsivel, ahogy ők nevezik) meg hóangyalokkal dekorálja a kertet és folyton eszi is a havat, jégcsapokat, bár próbálok neki azért valami határt szabni. Aztán egyik nap Rebeka elvitt minket oda Rubennel, ahova az ovival járnak szánkózni, ami egy támfallal körülvett focipálya. Én bár nem értettem igazán mitől less ott más, mint a kertünkben vagy az erdőben, de olyan aranyosan mondta, hogy “anya úgy szeretném megmutatni” hogy belementem, hogy menjünk el a falu másik végébe és ott valamiért megtörtént a csoda:Ruben elkezdte élvezni a havat. Eddig a szánkóból sem volt hajlandó kiszállni, itt a hasán csúszott le a lejtőn, kacagott, amikor elesett a hóban, hógolyót készített, dobálta a havat. Azt sem tudtam hova legyek. Bár nem értem, hogy itt mi van, ami a kertünkben vagy az erdőben hiányzott ehhez, de bánom is én, szívesen elcaplatok a falu másik végén lévő focipályára, ha valamiért ott érzik jónak a havazást. Tudom, hogyha elég kitartó vagyok rendben less ez a dolog és rájuk is átragad a lelkesedésem. Amikor a tengerparton voltunk nyáron Ruben eleinte a víz közelébe sem akart menni. A nagyszülők elvitték a közeli műanyagból épült játszóterek egyikére, ahol persze elvolt, nem voltak zavaró elemek, mint a nap, homok, hideg víz. Aztán két nap után azt mondtam, hogy nem és nem, nem azért utaztam fél napot, hogy a gyerekem egy műanyag játszóteren töltse a nyaralást. Nyakamba szedtem a partot és kerestem egy szakaszt, amit minden szempontból ideálisnak éreztem. Voltak kavicsok, sekély volt a víz, pár fa állt a parton így árnyék is volt és nem hallatszott oda a strand hangszórója sem. Igaz, hogy plusz tíz percet kellett bicajozni amiért kissé méltatlankodott a család de megérte. Mert Ruben a nyugodtabb, egyszerűbb környezetben hihetetlenül hamar ráérzett arra, hogy milyen jó a bokáig érő vízben köveket válogatni és a végén már hasalt is a vízben. Olyan jó volt látni, hogy élvezi a vizet és örömét leli benne. Persze eleinte ott gugoltam vele, és én szedtem ki az első kavicsokat is a vízből, aztán szép lassan már nem volt szükség rám. A medvehagyma szedés is évről évre vált jó programmá a Mecseken. Eleinte gyorsan szedtünk egy kosárra valót, amíg Rebeka a turista úton nyivákolt, hogy menjük már haza. Következő évben már bejött a fák közé és egészen jól elvolt még szedni is segített, a rákövetkező évben pedig legelte a medvehagymát, szedte és ette és már előre várta, hogy mikor megyünk. És ezt látom itt is. Nem akarja, aztán csak belemegy és észre sem veszi már élvezi, várja, szereti..Pár év és ők is a fákról lógnak? A testvéreik biztosan, akik már itt fognak születni.