Hova sietsz?

Az egyik legjobb dolog, amit adhatunkk a gyerekeinknek a nyugodt, békés gyerekkor. Ez lesz az alap mindenhez, amire mindent ráépíthetnek és támaszkodhatnak, úgyhogy jó erősnek kell lennie. Hiszek a burokban, a szó legjobb értelmében, hogy amíg lehet, a család vegye körül őket és védje meg minden nem kíván hatástól. Sokan attól tartanak, hogyha megóvják a gyerekeiket életképtelenek lesznek, ezért jobb ha beleszokik abba, hogyan működik a világ. Én pont ellenkezőleg gondolom. Szerintem éppen a védelmező buroktól lesznek később ellenállóak és erősek, ha kikerülnek a világba. Nem kívánt hatás: a felnőtt világ, annak gondjai, bajai, nyomorai, ezek még nem tartoznak rájuk. Még nem. Nem kívánt hatás: a felnőtt világ szabályozottsága, korlátai, elvárásai, nekik még szárnyalniuk kell, felfedezniük és rengeteget játszaniuk, nem ezekkel törődni. Ehhez pedig idő kell, amit mi megfogunk nekik adni. És nem kell sietniük, sehova sem kell, mert minden úgyis eljön, ha akarjuk, ha nem. Minek még rohanni is felé?

Van jó pár olyan dolog, ami teret és lehetőséget nyújt a siettetéshez.  Amelyeket ha versenynek fogunk fel vagy elérendő célnak, amit bizonyos időn belül el kell érni, akkor frusztráló lehet, hogy az én gyerekem még miért nem beszél, ül, áll, jár, eszik-iszik önállóan, villával, kanállal. Miért nem szobatiszta, amikor a másik sokkal kisebb már szól, vagy alszik még kiságyban, ül még babakocsiban. Kismotorozik, amikor más ennyi idős már futóbiciklizik.

Engem sosem nyűgözött le az igazán, hogy a gyerekeim megtanultak járni, enni, beszélni vagy a szobatisztaság felé tett lépések. Örültem, hogy  szépen fejlődnek, és már ezt is tudják, de magától értetődő dolognak és nem érdemnek tartottam. Mindig zavarba is jövök, amikor valaki büszkén beszámol ezekről, mert tudom, hogy valamit mondanom kellene, amivel kifejezésre juttatom az elvárt csodálatot a gyereke képességei iránt, de őszintén szólva a sajtjaimnál sem éreztem ilyet. Nem vártam, nem izgultam ezeken, ha előbb történt valami az átlagos fejlődéshez képest nem éreztem büszkeséget, és mondogattam másoknak, ha meg később történt valami, akkor sem aggódtam. A fejlődésbeli dolgokhoz való fatalista hozzáállásomból fakadóan, nem is fektettem ezekbe a dolgokba különösebb energiát. Sosem tanítottam szépen enni őket, úgy véltem, hogy a napi háromszori közös étkezések bőven elegendő alkalmat nyújtanak nekik az elsajátításához. Persze bizonyos szabályokat betartottunk, mint nem dobáljuk az ételt és üvöltözünk az asztalnál, igyekeztem, hogy az asztalnál eltöltött időben megtanulják a kulturált együtt étkezés szabályait, de azzal ettek, amivel akartak, nem erőltettem az evőeszközhasználatot. Engedtük is őket önállóan enni, ami rengeteg kosszal járt, sőt mi több, erre bátorítottam mindkettőt, hiszen ez volt a kulcs ahhoz, hogy az étkezések során én is ehessek. Sikerrel is jártam, másfél éveskoruk óta egyedül esznek. A beszédüket sem fejlesztettem és járni sem tanítottuk és  nem is ösztönöztük, motiváltuk rá tudatosan őket. A sok mesélés, verselés, mondókázás biztosan sokat jelentett, de sosem fejlesztési céllal történt egyik sem. A szobatisztaság, amennyire én látom és tapasztalom sokaknak kardinális kérdés. Volt alkalmam belelátni pár barátnőmnél és ismerősömnél, hogyan zajlott,  és ha valaki energiát fektet bele biztos, hogy fél-egy, sőt akár másfél évvel előbb is elérheti, hogy a gyereke szobatiszta legyen, mintha a kivárás mellett döntene. Én semmilyen tekintetben nem szeretem a siettetést, így ebben sem. És nem csak azért nem csináltam mert féltem, hogy gondot okozok vele, egyszerűen nem tartottam ezt fontosnak, tudtam, hogy előbb utóbb úgyis eljön az ideje.

Egyrészt amikor elkezdhettünk volna rajta aggódni és itt lett voln (sokak szerint) a cselekvés ideje, az élethelyzetünkből is fakadt a passzív hozzáállásom. Terhesen, nagy pocakkal aztán meg a kisbaba Ruben mellett kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy fél óránként bilire tegyem Rebekát. Szépen alakult magától is (szerintem), ha nem is az általánosnak tartott ütemben, nekünk megfelelt. Nem akartam egy vizeletét még tartani alig képes gyereket a wécére szoktatni, hogy aztán fejvesztve rohanhassak vele minden alkalommal, ha rájön a kellhetnék, a városban, ebédelés vagy séta közben. És egyébként is addig hova tettem volna a babakocsit, amit akkoriban még duplán használtunk és a legtöbb étterem vagy kávézó wécéjébe esélytelen lett volna betolni. Ruben másfél éves koráig nem járt, így ha kiveszem belőle ott csúszik mászik a földön, míg Rebekát a wécé fölé tartom. Az utóbbi egyébként is a kerülendő dolgok közé tartozott a gerincsérvem miatt, egy jó fél évig csak akkor emelhettem őket, ha muszáj volt.  Magyarázhatnám még jó hosszan az okokat, de a valódi és igazi ok abbeli meggyőződésem, hogy ahogy a beszéd vagy a járás, ez is egy képesség, ami majd magától kialakul előbb vagy utóbb. És ahogy annyi minden másban is, ebben is nagy különbségek lehetnek a gyerekek között. Rebeka három és fél éves korában nyáron már wécébe pisilt, de kizárólag pelenkába intézte a nagy dolgot alvás közben, és ez születése óta így volt. Mondogatták is, hogy ez majd megnehezíti a szobatisztaságot, hogy alvás közben kakil. Nem tudtam pontosan mit kellene tennem az ügyben, hogy ne így legyen, így nem tettem semmit. Nyár végétől aztán egyszer csak az is a fürdőszobában intéződött, teljesen magától. Ő ötlötte ki, hogy kipróbálja, amikor pedig sikerült, megfelelő ováció követte és onnantól így ment. Néha még előfordult alvás közben a pelusban is és ahhoz már nem annyira gratuláltunk, szégyelltem is magam néha, amiért érezhette rajtam, hogy nem örülök. De hát ez is emberi dolog, és azért igyekeztem figyelni rá, hogy ne keltsek benne rossz érzéseket. Őszre teljesen megoldódott. A biliről még annyit, hogy szerintem a lakás bármely pontjában bilizni nem egyenlő a szobatisztasággal (főleg ha nem önként ül rá, hanem felszólításra) és csak egy fokkal jobb mint a pelus, bár azon vitatkoznék, hogy melyik egyszerűbb a szülőnek. Az első bilitakarítás alkalmával megbeszéltük, hogy ez nem annyira jó, és ha nem szeretné pelusba intézni a dolgot rendben van, de ha a bilire rá tud ülni, akkor szerintem a wécére is menni fog. Mondta, hogy oké és hagytuk a bilit. 

Azt, hogy melyek a késői szobatisztaság hátrányai, nem kell részleteznem. Viszont számos előnnyel is jár. Az első és legfontosabb, hogy a bilizés kimaradhat, mert már elég nagy a gyerek ahhoz, hogy a wécét használja. Rebeka a wécé használat első pillanatától egyedül vetkőzik le (eleinte nagyon komolyan vette és teljesen levetkőzött minden alkalommal) egyedül ül fel rá, fellép a fellépőjén, előtte rárakja a is ülőkét és a pisiléshez egyáltalán nem kellek, tép wécépapírt elintézi amit el kell, lehúzza és visszaöltözik. Kezet most utána meleg vízzel és szappannal, amit biztosan tudunk, mert minden alkalommal meg kell szagolnunk, hogy mennyire finom illatos lett. A nagy dolognál szól, “anyaaa kakiltam ugye milyen ügyes vagyok?”. A nagyfokú önállóság egyértelmű előnye a későbbi szobatisztaságnak, egy kisebb gyereknél kikerülhetetlen a bili mert még nem tud felülni a wécére főleg nem egyedül, és segíteni kell neki a levetkőzésben, felöltözésben, megtörlésben is, tehát a szülő nem sokkal van előrébb, mintha pelenkázna, sőt igazából körülményesebb az egész. Lehet, hogy csaknem egy évet ráhúztunk az átlagra, de semi energiámba nem került, tehát nem volt “szoktatás” másrészt az elejétől fogva önállóan intézte és nem volt közös program a pisilés (mármint az övé, az enyém még mindig az). Eleinte néha megkérdeztem, hogy volt e pisilni vagy indulás előtt elküldtem, aztán hamar rájöttem, hogy semmi szükség erre. Nem kell aggódnom, hogy pislit e már vagy sem, rendelkezik azzal a belátási képességgel, hogy mikor és mennyiszer menjen el, nem kell kérdezgetni, ellenőrizni, aggódni ezen. Ha szükségét érzi elmegy, ha nem akkor meg nem, és sosincs ebből gond. Mivel az ő akaratától függött a dolog, nem is vár külön felszólításra, vagy figyelmeztetésre, tudja, hogy ez az ő dolga. Szerintem érdemes kivárni, amíg a gyerek eléri az értelmi képességeinek azon fokát, hogy meg lehet beszélni vele és képes önállóan elintézni a dolgot, mert így ő is motiváltabb és a szülőnek is igazi könnyebbséget jelent a szobatisztává válás. 

Nem mondhatnám, hogy piszkáltak vele, párszor megjegyezték, hogy na most kéne rá tenni a bilire, meg, hogy mikor akarjuk mégis elkezdeni itt lenne az ideje, de senki sem vette túl komolyan, pontosan tudták a hatását, ha megpróbálnák megmondani, hogyan kellene csinálnom. Olyan természetességgel kezeltük mi magunk is az egészet, hogy a családban sem lett ez téma, én nem aggódtam és a szobatisztasággal kapcsolatos közönyöm úgy néz ki átragadt a többiekre is. Rubennel ugyanígy csináljuk, és nem gondolom, hogy azért mert másfél éves kora óta szól, hogy “kakijok” ettől már a szobatisztaság útján lennénk és gyorsan-gyorsan bilire kellene raknom. Ő szereti egyelőre a kisautói brümmögtetése közben elintézni a dolgot, majd szól, hogy “ana kaki van kivesszük” és ezzel el van intézve. Nyáron majd rohangálhat meztelenül, ahogy Rebeka is minden évben és ettől majd a testtudata és működése vélhetően erősödik, de nem várok ettől sem átütő hatást. Rebeka már két és félévesen az udvaron lévő bilibe pisilt, amikor meztelenül rohangált nyáron.  Jó hecc volt időnként ráülni, de az első rossz időben ment rá vissza a pelus, csak addig működött a dolog, amíg a kertben volt és akkor sem azért mert mi nagyon szerettük volna, egyszerűen élvezte. Nyilván motiválta, hogy a szüleim és a dédi is csaknem nóbel díjat adtak neki minden alkalommal a mutatványért. Örök emlék marad ahogy meztelenül ül a bilin az udvaron a fa alatt és közben teljes nyugalommal eszi az almáját. Emlékszem amikor rossz idő lett kérte, hogy bugyit adjak rá és ne pelust, gondoltam jól van, megpróbálhatjuk, miért is ne. Fél óra múlva bepisilt, ami nagyon rossz élmény volt neki és én sem örültem, hogy öltöztethetem át. Úgy döntöttem, hogy nem szeretném ha ez megismétlődne, mert biztos, hogy neki is nagyon rossz érzés, élmény és annak a biztos jele, hogy még nem elég érett rá. Megnyugtattam, hogy semmi baj, nagyon ügyes volt, kipróbáltuk, de maradjon egyelőre a pelus, ő meg nem ellenkezett. Az volt az egyetlen alkalom, amire vissza tudok emlékezni, hogy bepisilt, soha egyetlen baleset sem volt, mióta napközben nem hord pelust. Elképeszt, hogy sok anyuka táskájában mindig van váltóruha az ilyen esetekre és ha megtörténik, aminek nem egyszer szemtanúja is voltam, meg sem lepődnek, egyszerűen rutinszerűen átölzötetik a gyereket és ezzel el van intézve, érezhetően mindennapi közjátékról van szó. Szerintem ez éppen azt mutatja, hogy korai volt elhagyni a pelust és őszintén sajnálom ilyenkor a gyerekeket, mert a szobatisztasághoz lehet, hogy nem elég nagyok, ahhoz már igen, hogy kellemetlenül érezzék magukat egy ilyen baleset alkalmával. Ezt éreztem akkor is amikor Rebeka bepisilt és ettől az élménytől akartam a továbbiakban megkímélni, amikor a pelus mellett döntöttünk még jó egy évig. Nem is értem miért olyan fontos szobatisztának kikiáltani egy gyereket és folyton takarítani meg mosni utána és őt is kitenni ilyen helyzeteknek. Vajon milyen vélt vagy valós elvárásnak akarnak ilyenkor megfelelni az emberek? Nyilván például annak, hogy az óvodába íratáskor elvárás a szobatisztaság, ami egyébként jól mutatja, hogy a köznevelési szemlélet és gyakorlat mennyire (nem) gyerekközpontú, mert ha egyszer hároméves kortól óvoda van, akkor talán az intézménynek kellene a gyerekek életkori sajátosságaihoz igazodni és nem fordítva. Egy ismerősöm kisfia még pelusban alszik és az oviba beiratkozáskor mondták, hogy márpedig azt nem lehet, ők az ilyen gyerekeket félóránként felébresztik és alvásidőben kiviszik pisilni. Ez a megoldás számomra bizonyos történelmi idők vallatási módszereit idézi. És nem csak nem humánus, de némileg bonyolultabbnak is tűnik egy pelenkacseerénél alvás után.

Nem tudom mi lett volna az a pont, amikor elvesztem a türelmem, eddig beigazolódott amit a témáról gondoltam, hogy egy bizonyos értelmi és fejlettségi szint fölött maguktól kialakul az igény a szobatisztaságra (ahogy  minden másra is). Rebeka éjszaka máig pelusban alszik, mert ő így szeretné, de nem tudom megmondani mikor pisilt bele utoljára. A bilit újraértelmeztük és második wécként funkcionál, ha épp valaki mosdóban van és neki pisilnie kell akkor használja és éjszakára bent van a szobájában, ha kell neki éjjel akkor abba pisil. Eredetileg azért raktam a szobájába mert előfordult, hogy késő este felébredt és pisilnie kellett, a wécénk pedig Ruben szobája mellett van, és féltem, hogy felébred a motoszkálásra. Úgy gondoltam eljött a bili ideje. Igaz, hogy említés szintjén mondtam neki, hogy éjszaka ha pisilni kell ott a bili, zsepi meg van az ágyában, intézze el ha egy mód van rá és ne legyen ez egy éjszakai riadózási ok. De magam sem gondoltam komolyan, hogy ez így menni fog. Egyik reggel amikor bementem ott volt a bili , ami szemmel láthatóan használva lett. Kérdeztem tőle, hogy éjszaka pisilt bele? Mondja, hogy igen. Még mindig hitetlenkedve kérdeztem, hogy kimászott az ágyból, levette a hálózsákot, a pelenkát, pisilt majd visszatette a pelenkát, felöltözött és visszabújt? Igen, feleli teljes természetességgel. Azóta pedig ez már rendszer, ha éjszaka vagy alvásidőben kell neki, ott a bili, nem is szól. Sőt ha elfelejteném bevinni a szobájába, beviszi magának, odakészít mellé néhány zsepit, nagyon tetszik neki ez az egész, én meg örülök, hogy ez így elintéződik mert Rubenhez azért néha fel kell kelnem éjjel és nem hiányzik egy plusz felkeltés. A bilihasználat így rendben van, önállóan, saját akaratából ráül, ugyanúgy funkcionál, mint egy wécé, valójában semmi értelme nem is lenne, ha a szobájához közelebb volna a wécé. 

Ilyenkor büszke vagyok rá, mérhetetlenül büszke, mert az egész megoldás annyira összetett, egyedi és rá jellemző, annyi mindent elárul róla, ami jóval túlmutat a szobatisztaságon. 

És ugyanígy voltunk minden mással is, semmiből nem csináltunk kardinális kérdést, meddig ülhet babakocsiban vagy aludhat rácsos ágyban. A babakocsit egészen tavaly télig duplán használtuk, mert nagyobb séták alkalmával még Rebeka is beleült és mivel mi mindenhova gyalog mentünk, piacra, parkba, játszótérre ebédelni és mindent velük intéztem, ez néha több kilométer volt. Nem tartottam fontosnak, hogy leszokjon a babakocsiról, főleg úgy, hogy itt az alig kisebb testvére, aki még bababkocsis. Igazából majdnem mindegy, hogy egyet tolok vagy kettőt. Párszor volt csak, hogy nem tudott beleülni mert telepokalotam a piacon vagy a DM-ben, és volt is sírás, sajnáltam is érte, de hát nem tudtam mit tenni. Aztán eljött az idő, hogy már alig ült bele és váltottunk testvérfellépőre. Nagyritkán használjuk csak, nagyon kényelmetlen vele tolni a babakocsit, útban van a lábamnak, az iker babakocsi tologatása határozottan kényelmesebb volt, nem bánom, hogy nem lett előbb fellépőnk, mert közel nem ugyanaz sem nekem sem neki, mint a babakocsiülés. A megjegyzésekkel meg helytelenítő tekintetekkel nem törődtünk. Mit tudhatja a kedves néni vagy bácsi, aki szerint már jöhetne a saját lábán, hogy hova megyünk vagy milyen messziről jövünk és még hány dolgot kell gyalog elintéznünk aznap. Külföldön egyáltalán nem szokatlan  látvány, hogy négy-öt éves gyerekeket még babakocsiban tolnak. A gyalogos életmód velejárója, hogy nagyobb gyerekek tovább használják, hisz néha még én is elfáradok egy-egy délelőtt végére, mit szóljon akkor Rebeka, aki még egy pici kislány. Ráadásul babakocsi nélkül hova tenném a motort, rollert, bevásárlást, bababkocsi táskát, melegebb kabátot, esőkabátot. El sem tudom képzelni az életünket bababkocsi nélkül, a testem meghosszabbított része. Még a végén hozzámnő...

Rebeka még mindig kiságyban alszik és a kérdésre, hogy még meddig, azt szoktam felelni, hogy egészen addig, amíg szeretné. Kivettünk három rácsot, hogy szabadon tudjon közlekedni, de nem szerette, hogy ott egy lyuk,  amin  be tud mászni a harapós maci, mint megtudtuk. Így a fal felé van fordítva a "rókalyuk". Mára már egyébként is ki-be mászik az ágyba, korlátot nem jelent neki a rács, de továbbra is biztonságérzetet nyújt. Költözésnél lesz új ágya, a tetősík alá terveztem neki egy félig zárt ágyat, ami inkább kuckó lesz, mint ágy. Ha tetszik neki váltunk rá, ha nem akkor marad a kiságyban.

Az etetőszéket is nagyon sokáig használtuk, hároméves kora körül kezdett el székről enni. Szerettem, mert felérte az asztalt, szebben tudott enni ha abban ült, és szerintem kényelmesebben is volt neki, mintha párnákon csúszkálva rendes széken ült volna az asztalhoz. Az sem utolsó szempont, hogy segített a fegyelem megtartásában is, mert nem tudott belőle ki-be mászni így elrohangálni sem evés közben. Nem mintha ez bármikor is eszébe jutott volna, és amikor ki akart szállni, sosem tartottam benne akarata ellenére. De meggyőződésem, hogy az idő előtti nagyszékre ültetés egyik kellemetlen velejárója ez, hogy a gyerek felfedezi, hogy le tud mászni és valószínűleg élni is fog a lehetőséggel. Mire nagyszéket kapott, addigra már annyira kialakult a közös étkezés szokása, hogy ettől nem kellett tartani. A legaranyosabb az az időszak volt, amikor mindketten etetőszékben ettek egymás mellett.

A kis korkülönbséggel érkező testvéreknél talán még inkább ott a kísértés, hogy idő előtt kivegyük a babakocsiból mert kell majd a kistestvérnek, ahogy az etetőszékből vagy kiságyból sem tűnik ésszerűnek fél év miatt kettőt venni. Pedig az ilyen helyzetek csak méginkább kiélezik a testvérféltékenységet, nem elég, hogy nem ülhet bele a babakocsiba, ráadásul a másikat beleteszik és az ő székét, ágyát is megkapja. Az etetőszék és a kiságy sem volt egy nagy beruházás, a babakocsiból pedig aki kiskorkülönbséggel szeretne gyerekeket az iker vagy testvér babakocsik jó megoldás lehetnek, már az első gyereknél, amíg nincs második egyrésszel is használhatóak.

Szerintem a fejlődési mérföldköveket nem nekünk kell leraknunk, egyszerűen csak észre kell vennünk őket, ha elérkezünk egyhez.