2015. november 25., szerda

Amikor anya szorong

Változás. Sosem szerettem, mindig nehezen vettem. A gyerekek pedig folyton változnak és őszintén szólva nehéz tartani ezt az irdatlan tempót, ahogy fejlődnek. Még meg sem szoktam, hogy anya lettem, hogy van egy kislányom, de ő már itt ül hosszú hajában az általa kiválasztott hajpánt és beszél. Hozzám, velem olyan dolgokról, hogy néha csak ámulok, hogy ő már ezt is tudja. Honnan? Hogyan? Mióta? És itt a másik, akivel még élénken emlékszem a pocaklakós időszakra, mintha öt perce lett volna, hogy kifliben fekszem a pocakomat simogatva és arról ábrándozom, hogy milyen lesz, ha itt lesz. Most meg olyan, mintha mindig itt lett volna, el sem tudom képzelni milyen volt, amikor nem volt velünk. Gügyög, mászik, utánozza a kisoroszlánt és tudja, ha csokit eszem, már nem lehet sutyiban, teret kér magának, létezik a szó legnemesebb értelmében. 
Számtalan könyv ír arról, hogy milyen amikor a gyerek szeparációasan szorong. Betéve tudom a leválás nehézségeit taglaló tanácsokat, mit tegyünk, ne tegyünk ilyenkor. De arról senki nem ír vagy beszél, hogy mi a teendő akkor ha anyukának van szeparációs szorongása, ami sokkal fontosabb téma a gyerekénél, hiszen ez a szüléssel kezdődik és egy életen át tart. Két gyerek anyjaként sokkal boldogabb vagyok és mégis sokkal többet szomorodom is el. Már tudom, sorsom megpecsételődött, a szívem örökre sajogni fog. Állandó fejlődés, mindig lesz valami új és mindig lesz valami utoljára is. Nálunk mostanában hetente van ilyen. Utolsó szopizás, utolsó bölcsőben alvás, utolsó etetőszékben evés. Mindig minden változik - ami egyáltalán nem tesz jót egy olyan állandóságot kedvelő embernek, mint amilyen én vagyok. Nem lehetne, hogy egy-két évig kisbabák maradnak és csak utána kezdenek szép fokozatosan felnőni, muszáj nekik minden pillanatban fejlődniük? Amikor Ruben egy héten belül mászott és ült, szinte rimánkodtam, kérlek nehogy felállj, nehogy felállj arra anya még egyszerűen nincsen kész.  Átjönnek a barátnőim az alig egy éves gyerekükkel, aznap este még tovább szorítom magamhoz Rubent, mert tudom hogy pár hónap múlva már ő is kis totyogós lesz, aki majd jönni-menni akar, légyszi maradj még kisbaba, legyél még jó sokáig anya kis pici fiacskája, suttogom a  fülébe elalvás előtt. Látom az iskolás Dorkát is, aki talán nem öt perce, (van vagy tíz is) született és megrémülök. Nem akarom, hogy Rebeka elmenjen napi több órára valahova. Sokkal hosszabb időre, mint amennyit itthon, velem tölt. Az én kislányom, aki felkelés után tíz percig (ó azok az édes percek) csak anyát akarja (najó és almalevet). 
A környezet sem segít, inkább csak rátesz egy lapáttal. Senki nem mulasztja el megjegyezni, hogy "ó mekkorák", "Te jó ég"! Csak az az egy vigasztal, hogy ezt mondják körülbelül kéthetes koruk óta, amikor még nyilvánvalóan nagyon picik voltak és valójában bár gyorsan változnak és valószínűleg erre gondolnak a folytonos csodálkozással, most is azok. Akiknek anyára van szükségük (nyugtatgatom magam). Én tudom, hogy melyik kanállal finom a zabkása és melyikkel jó keverni a kakaót, hogy melyik mesekönyv a báránykás és hogyan lehet úgy felhúzni a hópelyhes pulcsit, hogy az ne fájjon. És igazából csak rajtam múlik, hogy később is mennyire lesz így. Amikor már nem kell őket etetni, pelenkázni, nem igényelnek állandó gondoskodást, azért szükségük lesz rám és ott lehetek, csak másképp. A közös játékot, mesélést idővel felváltják a beszélgetések, majd mehetünk együtt kávézni,  vacsorázni, megnézni egy darabot a színházban vagy a legújabb filmeket. Ahogy felnőnek a barátjukká válhatok és ez is jó lesz. Tudom én. De egy pici hangocska azt kiabálja bennem (és sajnos sehogy nem tudom elhallgattatni) hogy "babázni akarok". Mert a szimbiózis, az igazi tökéletes harmónia azért az, amíg azt hiszik, hogy anyával eggyek. Aztán nemsokára jön a különvélemény, amikor majd azt mondja a majdnem hároméves a némileg paprikás hangulatban feltett kérdésemre, hogy miért tépte el a könyvet, hogy "anya, ez egy ilyen műfaj" az elképzelések "Pizsiben akarok reggelizni. A bordó masnit szeretném" és a csak akkor adok puszit, amikor én akarok korszak. Addig viszont össze vissza kell puszilgatni őket. Amíg hagyják.  És fogni a kezüket az utcán és minden pillanatát kiélvezni a kis meleg tenyérnek az ujjaink között (néha ígérek neki ezt azt, csak fogja...).
Szóval ez a helyzet nálunk. Nőnek, örülök, fotózok, videózok, büszke vagyok. Közben meghasad a szívem, hogy miért, istenem miért ilyen gyorsan?! És eszembe jut néha, hogy mi van ha ez az utolsó csendes álmot jóéjt éneklés este, mert holnaptól már mást fog kérni és ezzel egy új korszak kezdődik (ahogy a tente babát is lecseréltük) és ma mondja utoljára, hogy "komászom" a croassoint helyett, mert holnap ki fogja tudni mondani aminek örülök, de lássuk be azért vicces a komászom. Ahogy Ruben "szobójából" is hamar szobája lett. 
Éppen azért olyan jó gyereket nevelni, mert olyan gyorsan és hirtelen elmúlik minden időszak, egyszerűen nincs is idő megunni, a természet jól kitalálta ezt. Biztos egy idő után unalmassá válnának dolgok, például évekig szoptatni, vagy azért én például örültem, amikor megtanult Rebeka egyedül enni, most Rubent kell etetni és ilyenkor mindig lefogyok egy-két kilót, mert képtelen vagyok szimultán enni és etetni, főleg ha közben még egy majdnem hároméves igényeire is figyelni kell. Vagy a pelenkázást sem fogom azért annyira megsiratni. Persze ezzel együtt jó. Nagyon is jó...


2015. október 21., szerda

Édeskeserű

Édes vagy borzasztó, terrible two, ahogy mondani szokás? Nehéz eldönteni, de az utóbbi kifejezést azért egy picit mindig igazságtalannak tartottam. Persze két-három éves gyereket nem gyalog galopp nevelni, az igaz, de hát itt személyiség születik kéremszépen, a szülés pedig sosem könnyű dolog, mint tudjuk.
Általában úgy érzem, hogy meg vagyok áldva, hogy ilyen jó gyerekem van és óriási szerencsém van vele. Máskor meg annyira nehéz kezelni bizonyos helyzeteket, hogy csak egyre megy fel bennem a pumpa, és úgy érzem elviselhetetlenül viselkedik. Mit akar? Erre könnyű válaszolni, figyelmet, figyelmet és figyelmet. Anya, apa, mama, papa és mindenki csak vele foglalkozzon. Ne beszélgessünk egymással, menjünk be a szobájába és játszunk vele. "Ne beszélgessetek" , "én akarok beszélgetni" vagy "én beszélgetek". Persze magyarázom neki, hogy ez nem így működik, azt is, hogy nem mindig vele foglalkozunk, van, hogy apa és anya még beszélgetne reggeli után pár percet a kávé fölött, és a barátaink is abban a reményben jönnek hozzánk, hogy váltunk pár mondatot, bár ez mostanában lehetetlenség. Ha nálunk van valaki vagy azért nem lehet beszélgetni mert követeli, hogy játszunk, vagy megy a ramazuri ha nem vele foglalkozunk, én nevelem, magyarázok, ő meg sír. Vagy annak a másvalakinek is itt van a hasonló korú gyereke és épp duplázunk. Természetesen nem azt várom, hogy amíg mi teázunk a gyerekek szépen eljátszanak a sarokban, mert amikor úgy találkozom valakivel, vagy fogadok otthon vendéget, hogy Rebeka is ott van, természetesen vele is foglalkozom, játszunk és beszélgetünk, ezzel nincs is semmi gond, a probléma az arányok eltolódásával van, hogy mostanában csak ebből áll ki egy-egy találkozó, vagyis Rebeka szeretné, ha ebből állna. Mit lehetne tenni? Sok anyuka úgy kezeli, hogy egész egyszerűen enged neki, elfogadja, hogy a gyereke mellett nem tud beszélgetni és az ilyen baráti együttlétek, találkozások arról szólnak, hogy jön-megy a gyerek után, játszanak. Én azt gondolom, hogy egy gyereknek meg kell tanulnia, hogy nem mindig körülötte forognak az események ez az ő érdeke is hosszútávon. Nem tartom természetesnek azt, hogy nem lehet gyerekek mellett beszélgetni, szerintem ha egy gyerek azt tapasztalja, hogy bármikor közbevághat a felnőttek beszélgetésébe és az ő szórakoztatása mindenek fölött áll az előbb utóbb visszaüt és elviselhetetlenné válik a vele való együttlét nem csak a szülei, hanem mások számára is. Vannak, akik azt gondolják, hogy attól lesznek jó szülők, ha a gyerekük minden igényét kielégítik és folyton rendelkezésre állnak, én ezzel a felfogással sosem tudtam azonosulni. A gyerekek ösztönösen a saját igényeiket helyezik előtérbe, gondolom a fajfenntartás miatt ez egy evolúciós ösztön, ha egy baba éhes, szomjas vagy bármi más igénye van sír, később is, pár éves korban meglehetősen erőteljes eszközökkel jelzik felénk az akaratukat, de ez nem jelenti azt, hogy folyton mindig ugranunk is kell (természetesen egy idő után, és nem csecsemő korban) . Szerintem nekünk, szülőknek a dolga nem csak az, hogy kiszolgáljuk őket és gondoskodjunk róluk,  hanem, hogy idővel határokat szabjunk, ez az egészséges szocializációhoz elengedhetetlen. Márpedig ha én folyton félretszem a telefont, amikor drága utódaimnak mondanivalója van, ahelyett, hogy azt mondanám, várj egy kicsit, most mással beszélek, utána meghallgatlak, vagy ha hagyom, hogy mindig elmondja, amit akar, bármilyen tüneményes, édes dolgot is közöl miközben más beszél vagy egymással beszélgetünk, vagy amikor befejezte a reggelit, én is elejtem a kanalat és rohanok a gyerekszobába játszani, ezzel nem feltétlenül az ő érdekét szolgálom, mégha úgy is tűnik pillanatnyilag. Hanem hosszútávon egy elviselhetetlen, nehezen kezelhető, egoista kis szörnyeteget nevelek az egyébként tündéri gyerekemből, aki persze, hogy azt fogja hinni, hogy miatta kel fel reggel a nap. És ha én ezt sikeresen el is hitetem vele, nagy csalódás lesz neki, amikor rájön, hogy ez bizony nem így van, ami csak idő kérdése. Mert hát tényleg nem csak miatta kel fel, mégha miatta is. Így bármilyen rossz, nehéz élethelyzetek ezek, én nem a könnyebb ellenállás irányába mozdulok, ami azért is különösen nehéz mert sokszor sajnálom és megértem őt, hogy milyen nehéz neki, hogy nem elég, hogy itt a kistesó, akivel anya figyelmén már így is osztozni kell, még vannak mások is, akikkel anya beszélgetni akar, amikor egyébként játszani szoktunk és sokszor még nekik is vannak gyerekeik, akiknek ráadásul oda kell adni az Emília babát, a rózsaszín babakocsit, meg a kis piros kannát és ők is akarnak piacozni, meg a pénztárgépet nyomkodni és hintalovazni. Szóval nem könnyű ez neki, értem én. És apa is csak hétvégén van itthon és akkor igazán siethetne a reggelivel, hogy végre legózzanak a SZOBÁBAN. 
Sokat gondolkoztam ezen, hogy hogyan lehet megtalálni az egészséges középutat, hogy ne hagyjam, hogy egy kis akarnok váljon belőle, de az ő érthető igényeinek is helyt adjak. Nyilván próbáljuk a felnőtt beszélgetéseket nem a gyerekes találkozókra időzíteni, és megtaláljuk az örömöt abban, hogy együtt vagyunk a gyerekekkel és elsősorban velük foglalkozni ilyenkor nem lelki problámákat tárgyalunk ki. A barátainkkal éppen ezért gyakran találkozunk gyerekek nélkül, esténként. De a gyerekeknek is fontos megérteniük és elfogadniuk, hogy van olyan idő, néha egész hosszú tíz percek is, amikor mi a konyhában vagy a nappaliban vagyunk és nem a gyerekszoba szőnyegén ülve csodáljuk a legó építményt vagy kockázunk, csak így lehet élvezetes az együttlét.  Nyilván minél nagyobbak lesznek annál kevésbé igénylik majd a jelenlétet a játéknál, de hát (remélhetőleg) egy jó darabig lesz még utánpótlás, lesznek kisebbek, akik mellett meg kell tanulnunk létezni, nem csak mint anya, hanem mint barátnő, feleség is, nekem legalábbis szükségem van erre. 
És persze ott vannak a  jó dolgok, amiért jó, ha az embernek két-hároméves gyereke van. Hogy lehet már vele beszélgetni, amolyan igazán jót, a babából szép lassan szórakoztató társsá is válik, akivel jó együtt lenni, amikor odateszem elé a palacsintát, azt mondja, hogy "anya ez nagyon finom", segít megteríteni, ide-oda tologatja a babakocsit az öccsével, amíg a boltban a polc előtt válogatok, odahozza a textilpelust, amit folyton elfelejtek az etetéseknél odakészíteni, egyedül felhúzza a csizmáját és türelmesen megvárja amíg az öccsét felöltöztetem és hatszor visszarohanok valamiért. Felidéz már emlékeket, "anya emlékszel, hogy tegnap a sárga csúszdán lecsúsztam", este feláll a kiságyban átfogja a nyakamat és azt mondja, "ha nem adok puszit, akkor már nem is tudsz létezni?". Észreveszi, ha valami bánt, ha szomorú vagyok és olyankor csöndben van, nem rosszalkodik, érzi, hogy most nem szabad, inkább odabújik és komoly, értő tekintettel rám néz: "Anya, mi a baj?"
Vagy amikor az én gyerekprogramokon sosem éneklő, a mondókákat sosem utánzó kizárólag a megfigyelő szerepre szorítkozó kislányom a kilenc hónapos öccsének otthon előad egy privát Mesekuckót és csörgő kísérettel elénekli az érik a szőlőt, a pál kata pétert, a töröm-töröm a mákot én meg csak ámulok és bámulok... Hát lehet nem imádni? Nem figyelni rájuk, csodálni őket... Mindig és mindenkor? Hát nem könnyű néha nevelni...kifejezetten nehezemre esik. Egyre nehezebb, bonyolultabb, összetettebb de mégis egyre csodálatosabb is, ahogy kibontakozik az egyéniségük, alakul a személyiségük és mi ennek a részesei lehetünk, ami néha nem könnyű, azonban mindig akadnak pillanatok, amiért megéri. Egyértelműen megéri. 


2015. október 17., szombat

Szopisztrájk


Fejek, majd miután végeztem egy furcsa csőrös pohárba töltöm az egészet, amit svéd itatópohárnak neveznek, a cumisüveget Ruben nem fogadja el, ahogy korábban sem akart abból enni. Ez az itatópohr állítólag nagyon jó, mert szoptatás és fogbarát a felirat szerint, én mindenesetre utálom (mondjuk bármit utálnék, valószínűleg az üveget is, amire Ruben leváltotta a szopizást), bár a szoptatásbarát jelző megállja a helyét, mert engem mindenképpen a szoptatásra ösztönöz. Sajnos azonban nem rajtam múlik a dolog, Rubennek az elmúlt napokban jobban tetszik ez a pohár, mint a szopizás. A formája leginkább egy mártásos kiöntőre emlékeztet, egy kis pohárka kiszélesedő csőrrel, borulékony, ha leteszem valahova biztos fellököm, amikor fél kézzel érte nyúlnék és amikor iszik belőle és hadonászik a kezeivel, többnyire mellé is megy. Intimitásra semmi esély nincs a belőle való etetés közben, képtelenség összebújni, magamhoz ölelni Rubent. Ha megyünk valahova mindig külön üvegben viszem magammal a tejet és át kell öntögetni a pohárba, ami szintén nem praktikus. A baba szempontjából sem tűnik kényelmesnek, egy fröccsöntött kemény műanyag pohárból iszogatni, de az enyém látszólag boldogan kortyol belőle, de még milyen boldogan, pont akkora lelkesedéssel, mint három nappal ezelőtt szopizott. Az én szívem pedig sajog, annyira fáj, hogy eleinte alig bírtam visszanyelni a könnyeimet, leginkább az tartott vissza, hogy ott volt Rebeka. Nem tudom mi történt, nem tudom, hogy történt. Egyszerűen egyik este úgy feküdt le, hogy nem akart szopizni. Majd másnap és harmadnap sem. Igény szerint szoptattam, mindig és mindenhol szopizhatott, amivel élt is bőven az én drága kicsi fiam, napi nyolc-tíz alkalommal általában. És én imádtam. Éppen azt számolgattam a napokban, hogyha addig szopizik, amíg a nővére, akkor még biztosan van három és fél hónapunk. De csak három napunk volt... Mellre tenném és eltol magától, nem érti mit akarok, anya hagyjál ezt üzeni minden porcikája, mintha sosem szopizott volna. Egyébként Ő köszöni jól van, eszik, alszik, játszik, nevet, pár napja ül és mászik is, csak éppen szopizni nem akar. Legelső kétségbeesésemben elvittem orvoshoz, ki akartam zárni a testi okokat, mint középfülgyulladás, nátha, fogzás. Kizárták. Már amikor betoltam a rendelőbe és éppen egy kiflit majszolt vígan, mondta a doktorbácsi, hogy nem úgy néz ki ez a gyerek, anyuka, mint aki szenved. Ő nem. De én!! Beszéltem szoptatás segítőkkel, ismerősökkel, akik sokáig szoptattak, végigolvastam a neten elérhető valamennyi írást, amelyek csak tovább fokozták a lelkifurdalásomat, mert csaknem egységese állítják, hogyha a baba egy éves kora előtt leáll a szopizással, annak oka van és nem azt jelenti, hogy el akarja magát választani. Például a lehetséges okok egyike, hogy anyuka rászólt, mert harap. Te jó ég azonnal beugrott, hogy pár napja egyszer előfordult, igaz, nem szóltam rá erősen, és nem is reagáltam úgy, hogy megijedjen mert többször elismételte nagy röcögések közepette a mutatványt. De amikor ezt olvastam egy napig őrlődtem, hogy biztos emiatt van és én ijesztettem el. Vagy azért mert Rebeka néha, hát hogyan is fogalmazzak, bántja. Kicsit odavág egy kockával, vagy a hintalovat kipróbálja a lábán, ami állítólag mindenki szerint normális, így igyekszem nem kiborulni... De máshol ugyanez a helyzet és a gyerek (vagy gyerekek) szopiznak. Szóval nem ez. Akkor mi? Az okok nagyon változatosak a rosszul néztem rá vagy fejlődési ugrás, vagy jöna  foga, vagy nagyon elkezdett enni vagy mindez és még másik huszonöt ok egyszerre - senki nem tudja megmondani. Egy biztos, szokatlan jelenség. Úgy terveztem, hogy majd jó sokáig szoptatom és ettől napról napra elmélyül a kapcsolatunk, egyre jobban kötődünk egymáshoz és minden alkalommal ennek a tudatában tettem mellre és oda meg vissza voltam, ahogy rám néz közben és a kis husi kezeivel kapaszkodik a ruhámba, szuszog, bújik... És ennél a pontnál szoktam elkezdeni könnyezni, mert eszembe jut, hogy ilyen már nem lesz, legalábbis jó eséllyel, én még reménykedem azért. Mindent kipróbáltunk, valamennyi szoptatási pozíciót és helyzetet, esti fürdés közben, alvás közben, félálomban. De mindig ugyanaz a kétségbeesett tiltakozás. Amikor már napok óta állandó  rossz hangulatban voltam, éjszakánként meg a bűntudattól nem aludtam mert azon gondolkoztam, mit rontottam el, beszéltem egy nagyon kedves sokgyerekes ismerősömmel. Felhívtam és elmeséltem neki az esetet, és vártam mit mond. És egy időre megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy, ő egyik gyerekét sem szoptatta kilenc hónapos koránál tovább, maguktól abbahagyták ahogy Ruben. Tehát ilyen van, előfordul másokkal is, akik igény szerint és ugyanazoknak az elveknek a mentén szoptatnak, mint én. Mondott még más olyan dolgokat is, amiktől több nap után először jól éreztem magam. Például azt, hogy az igény szerinti szoptatás nem csak azt jelenti, hogy mindig megetetjük a babát, amikor kéri, hanem azt is, hogy békén hagyjuk és nem erőltetjük rá, ha nincs rá igénye. Lehet, hogy egyszerűen nem akarja? Van ilyen? De hát én azt hittem, hogy még Rebekánál is korai volt amikor egyévesen és négy naposan abbahagyta. És ő is hasonlóan kíméletlenül, mint Ruben, egyik napról a másikra tért át a szopizásról az evésre. Ha nem is adott teljes megnyugvást, azért jó volt valakivel beszélni, akinek a helyzet nem tűnt problémásnak azzal együtt, hogy ugyanúgy vélekedett a szoptatásról mint én. Felszabadító.
A legnehezebb az egészben az, hogy nagyon lecsökkent az összebújásaink száma és lehetősége. Egy majdnem kilenc hónapos babát nehéz nyugalmi állapotban magamhoz ölelni és babusgatni. Ha ébren van minden izgalmas, kúszni, mászni, játszani kell, nem anya ölében és karjaiban ücsörögni, arra nincs idő. Amíg szoptattam, addig időről időre odajött, felkapaszkodott rám, kicsit szopizott és játszott tovább. Elalvások előtt próbálkozom ringatni, magamhoz ölelni, de a tapétától, az árnyékunkig, kintről beszűrődő hangok, fény, minden érdekli, izeg-mozog ficánkol, véletlenül sem fúrja a fejét a vállamba, ahogy én azt szeretném. A szoptatás olyan intim, bensőséges hangulatú összebújások lehetőségét jelentette, napjában többször is, amit azóta nem tudunk mivel pótolni. Olyankor hosszan tudtam simogatni, nyugodtan a kezemben tartani, szeretgetni. Rettenetesen hiányzik ez. Esténként együtt fürdünk, elalvás előtt hancúrozunk az ágyon, de ez nem ugyanaz. Persze gyötör a kérdés, vajon neki hogyhogy nincs szüksége már erre? Hirtelen, egyik napról a másikra mi történt, miért hagyta el? Én nem érzem kielégítő magyarázatnak, azt, hogy azért mert már eszik, hiszen a szoptatás nem csak a táplálkozásról szól. Másrészt szoptatás nélkül eszköztelennek is érzem magam. Eddig mindenre megoldást jelentett, soha nem volt olyan, hogy ne nyugodott volna meg három másodpercen belül. Most pedig néha nehezen alszik el, többet nyűgös. Be kell mennem, kiderül, hogy szomjas vagy egyszerűen nyugtalan, ez nem volt jellemző eddig.
A helyzet jelenleg az, hogy igény szerint fejek. Nem könnyíti meg az egyébként sem egyszerű életünket, de nem is annyira bonyolult vagy időigényes, hogy vállalhatatlan lenne. Minden ébrenlét előtt fejek és így mindig friss anyatejet kap, annyiszor ahányszor úgy látom, hogy kér. Persze a motivációim között, nagyon erős a hitem, hogy előbb utóbb visszatér a szopizáshoz, de ha nem így lesz, akkor is jó, ha legalább még a téli időszakban anyatejjel táplálhatom, ha ilyen módon is és fenntartom a lehetőséget, hogy meggondolja magát, hátha csak egy átmeneti sztrájkról van szó. Ha pedig visszatér hozzá, nagyon fogok örülni. Nagyon, nagyon, nagyon...


2015. szeptember 30., szerda

Nyűgös kedd

Vannak nehezebb napok. Na nem azért mert a gyerekek rosszabbak, hanem mert én magam nem vagyok igazán jó passzban. És ha nem vagyok jó passzban, az, ami máskor megy, mint a karikacsapás, nyögvenyelőssé válik. Nyűgössé. Van, amikor minden összejön. Olyan kis apró-cseprő dolgok, amelyek önmagukban nem annyira meghatározóak, de ha ezekből összeadódik öt-hat, na az már sok. Ilyen volt eza  kedd is. Elmentünk egy új gyerekprogramra, nem ecsetelném hosszasan, hogy két pici gyerekkel ez milyen szervezést, előrelátást igényel, úgy, hogy az egyik még délelőtt alszik, délben mindkettőnek ebédelnie kell. Maga az elindulás sem olyan egyszerű, mire mindkettőt felöltöztetem, autóba rakom és elindulok. Ciki, nem ciki, számomra a tájékozódás és a parkolás eleve gondot okoz, így az autóval való közlekedés mindig plussz stresszt jelent számomra, főleg, ha a két szemem fénye is ott ül hátul. És kettőjük közül az egyik végig énekeltetni akarja velem az érik a vesszőt, ami mellett nem biztos, hogy észreveszem merre kéne lekanyarodni és más apróságokat, mint a stop táblát vagy a pirosat. Nagyon jó legyen az a program, nagyon jó, csak ezen imádkozom magamban. Persze az elindulás nulladik percében inni kér Rebeka, pedig a reggeli asztaltól álltunk fel, nincs nálam, nem baj majd ott szerzünk. Várakozásaim szerint egy nagyon kedves, barátságos helyen a Tudásközpont könyvtárában van a gyerekprogram, de amikor odaérünk a pultnál ülő hölgy egy szűk folyosóra mutat, amiből több ajtó nyílik, az egyik előtt az áll "Foglalkoztató szoba". Benyitok és egy tíz négyzetméteres levegőtlen helyre jutunk, ahol nem sokan vannak, de már így is alig tudnak a szőnyegen körbeülők helyet szorítani nekünk. A"foglalkoztató" egyébként egy sima fehérre festett, barna padlószőnyeges szoba, négy-öt színes körszerű rátéttel a falán, gondolom ez jelzi, hogy gyerekeknek szánták. Egy nő átlagos hangon énekel mindenféle ismert gyerekdalokat, néha felvisít hogy jajj Téged hogy hívnak, erre némelyik gyerek megijed és sírni kezd, a nő meg behelyettesíti az illető gyerek nevét a mondókába. Amikor nagy nehezen elhelyezkedem, és a gyerekek is megtalálják a helyüket és figyelni kezdenek, akkor kitalálja, hogy álljunk föl és menjünk körbe-körbe a sétálunk-sétálunk-ra. Rubent a kezembe fogom, Rebekát próbálom rávenni, hogy jó lesz az, ha mellettem sétál a kezemet fogva. Kivételesen belemegy. Megyünk vagy két kört, egy gyereket a kezemben tartva a másikat kézenfogva, közben ügyelve, nehogy hasra essünk a szétdobott játékokban, kúszó-mászó babákban. A jól beigazított táskákat hordozókat persze ezért a három perc interaktivitásért naná, hogy a falhoz kellett rendezni, hogy amikor végre megint leülhetünk akkor újra beigazíthassa mindenki a fekvő, ülő, szopó gyerekekhez. Pillanatok alatt eltelik a harminc perc, ami után elvileg beszélgetés lenne, szakpedógiai tanácsokat kérhetünk. Végignézek az anyukákon, egyik sem úgy néz ki, mint aki klubbozni akarna, én konkrétan örülök, hogy élek, Rubent szoptatom, közben fizetem a nyolcszázötven forintot és három helyen írom alá, nem tudom pontosan miért is, a jelenléti ívet. Rebeka beüti magát a szobába behordott valamelyik szuper játékeszközön, sír, egy másik anyuka hozza oda szegényt. A foglalkozást tartó nő majdnem nem ad vissza az ötezresből, még erre is nekem kell figyelni, szólni. Kijutok végre, beállok a lift elé, az elé a lift elé, amivel feljöttem, amit a biztonsági őr bácsi mutatott meg lent a megérkezésünkor. Állok, kabátban, két gyerek szintén felöltözve les a babakocsiból, hogy most mi lesz. Nem baj, elütjük az időt, énekelek, oda-vissza tologatom a babakocsit, majd amikor már hatodszor kezdenék bele a süss fel napba megkérdezem a velem szemben ülő öt nő valamelyikét, hogy bocsánat a banális kérdésért, de fog jönni a lift? Erre ők enyhe  értetlenséggel a hangjukban közlik, hogy ahol állok az nem az olvasói lift és ott nem mehetek le csak kísérővel. Picit azért ideges lettem, de a gyerekek miatt tartottam magam és megkérdeztem, hogy gondolják annyira beleéltük magunkat a foglalkozásba, hogy állig felöltözve még akartunk énekelni itt kicsit? Majd átfáradok az olvasói lifthez, ami teljesen ugyanolyan, mint a másik, ugyanúgy az az egy tábla szerepel rajta a másikkal egyetemben, hogy "vigyázat, magasfeszültség". Amikor végre hazaérünk, Rubent leteszem aludni és az ebédet készítem, betettem az egyik gyerek cd-t és Rebeka vígan eljátszik. Én meg azon gondolkozom, hogy mennyire elpocsékolt egy délelőtt volt ez. Sok hűhó semmiért. Vannak jó gyerekprogramok, de az az igazság, hogy egyre kevesebb, vagy ha jó, akkor meg élvezhetetlenül sokan vannak. A másik problémám  pedig általában a helyszínekkel van. Babakocsival többnyire megközelíthetetlenek, vagy semmi hangulatuk nincs, egy sima, hideg, rideg szoba. Kevés foglalkozás tudja azt a pluszt nyújtani, hogy érdemes két gyerekkel nekiindulnom a napirendjüket ehhez igazítva. Ezért is vagyok nagyon bosszús, ha ilyen délelőttünk van, mint a minap. Az élményeink sorából ne hagyjam ki, hogy próbáltam egy pohár vizet kérni Rebekának, és az, hogy nem vittünk magunkkal, persze, hogy az én hibám nem is akarok emiatt másra haragudni. Kértem a könyvtáros néniket, hogy hol van esetleg automata vagy bármi, ahonnan vizet tudnék adni a csemetémnek. Fel sem pillantva a számítógép monitorjáról közli, hogy az csak lent van. Mármint a bejáratnál lent, négy emelettel lejjebb, lent? - kérdezem. - Igen. Miért, itt nincsen csap? Kérdezem némileg remegő hangon, mivel otthagytam a szobában a nyolc hónaposomat és a két és fél évesemet, és szerettem volna minél előbb visszamenni hozzájuk. - Nincs, mondja. Láttam, hogy nem szeretne segíteni, de hát a gyerekek kedvéért félreteszem néha a büszkeségemet, és tovább próbálkoztam. Esetleg, egy műanyag vagy bármilyen pohár nincs Önöknél, amiben a mosdóból tudok neki vizet vinni? Sajnos nem volt. Így mivel a harminc perces programból húsz volt vissza, úgy döntöttem, ha már eljöttünk akkor nem ezzel töltöm, Rebeka kibírja. Kibírta, valószínűleg pont három kortyot ivott volna, mivel mikor hazaértünk rögtön a kezébe nyomtam egy pohár vizet és bele se ivott. Ebédelés nálunk úgy néz ki, hogy egyik gyerek (Ruben) azért reklamál, mert nem adom elég gyorsan, a másik meg azért, mert nem akar enni. Röviden: Ha nem halacskás tészta, vagy más kedvenc van, nem egyszerű. Mindenféléket ki szoktam találni, hogy megkóstolja, mert ha az sikerül, akor általában nyert ügyem van és eszik. Vagy zsarolni: Nincs desszert. Ez majdnem mindig hat. Megkóstolja és rájön, hogy "anya ez finom". Apa meg szemben ül és látom, ő sincs oda a főzeléktől. Ilyenkor olyan de olyan mérges vagyok. Hú.
Szóval vannak az ilyen napok, amikor annyira lefáradok, hogy számolom a perceket, hogy ebéd után, miután mindkét gyerek alszik, leülhessek egy kávé mellé. De amikor mindent elpakolok, letörölgetek, lefő a kávé és belekortyolnék, egy ismerős hangocska "Anya, gyeje be!" Bemegyek és a kiságy sarkában áll. Anya kakis az ágy. Mi?? Tényleg. persze a védő most nincsen fent a legutóbbi balesetkor kimostam és nem lett visszatéve. Lepedő csere, előtte mindent átnézek, mind a tíz könyvet, plüss figurát és két takarót, hogy nem lett-e olyan majd visszaimádkozni az ágyba, hogy még aludni kell. Megiszom a kávét, majd annyira kell pisilni, hogy alig tudom visszatartani így úgy döntök megkockáztatom és kimegyek a mosdóba, ami Ruben szobája mellett van. Persze, hogy felébred. Jön a foga, rosszul alszik. Így kezdődik a délután, ami elég hosszúnak ígérkezik. A barátnőm felugrik két gyerekkel, persze jó ha két szót váltunk, hol az enyém hol az övé visít, valamelyik elvesz valamit a másiktól, vagy nem sikerül a két legót egymásba illeszteni. Jajj. Amikor végre csönd van, biztos, hogy valamelyik beüti magát és azért sír, Ruben meg sír, mert sírnak. Jó. Leteszem előbb, döntöm el, nyűgös, jön a foga, sokan vagyunk, jobb lesz így. Elviszem, és miközben próbálom szoptatni és letenni aludni, hallom, hogy a maximum hangerőre állított telefonom, ami kivételesen azért van így, mert a barátnőm hívását vártam, hogy bejussanak hozzánk (kapucsengő kikötve) a nappaliban csörög. Újra és újra. Sokadiknál megunom, kimegyek, férjem hív, mit hozzon a dm-ből, ő persze ahhoz szokott, hogy sosem vagyok felhangosítva a gyerekek miatt, így nyugodt szívvel hivogatott szegény. Visszamegyek, de már nem akar szopizni, leteszem és már akkor tudom, hogy pár óra múlva újra kel, mert nem evett eleget. Így is lesz, miközben a vacsit csinálom felsír, amíg bemegyek hozzá, odaég a pizza. 
Estére fáradt vagyok. Nagyon. Szeretnék csak feküdni és Jóbarátokat nézni. Azon morfondírozom, hogy miért van az, hogy egyik nap olyan jó, a másik meg olyan nehéz. Mert többnyire tényleg nem ilyen, de amikor igen, akkor minden csőstül jön és van, hogy úgy érzem, hogy paródia szereplője vagyok.  Pont olyan dolgok történnek zsinórban, amelyek miatt az emberek nehéznek gondolják a gyereknevelést. Hát az is, nehéz, de ha belegondolok ez a nap valójában attól volt nehezebb, hogy én magam nem voltam formában, így másképp reagáltam le a dolgokat. Amit máskor könnyebben veszek, azon most felhúztam magam, amit elnevetek, viccelek, arra most ideges lettem és nyilván a gyerekekre is átragad ez a hangulat, amitől meg még nehezebbé válik csak minden. A legfontosabb, hogy derűs és jókedvű tudjak maradni, ezt már régen felismertem, de ez sajnos nem mindig megy. Az ember, hacsak nincs rajta valami szeren, akkor bizony néha rossz kedvű, nyomasztják problémák, gondok, nem tud mindig bűbáj és zen maradni. Igazából ezt is el kell fogadni, már tudom, hogy ilyenkor jobb nem is elkezdeni beszélni róla, a férj vagy más kérdésére, hogy mi a baj, hanem megpróbálni elengedni az egészet és váltani. A nap végén inni egy pohár bort, vagy többet, és másnap megpróbálni jobban. Általában sikerül.  


2015. szeptember 22., kedd

Babazsúr


Amikor az ember megtudja, hogy lánya lesz, akkor vannak elképzelései, sőt már előtte is. Hogy majd milyen lesz. Ő, és úgy egyáltalán, vele az élet. Nekem is voltak természetesen képeim, amiket már hosszú ideje gyűjtögettem magamban, talán már a saját kislánykoromban is gondoltam rá, hogy milyen lesz, ha egyszer nekem is lesz kislányom. Nyilván csupa olyat képzeltem el, amire én magam is vágytam. Persze nem biztos, hogy ő ugyanarra fog vágyni, de vannak dolgok, amikkel úgy gondolom, talán nem teszek kárt benne és egyelőre nem veszünk rajta össze. Ilyen volt ez a babazsúr is. Szíves örömest húzta fel a pörgős szoknyát, csillogó szemmel nyújtotta, szaggatta a szív alakú sütiket, és nagyon-nagyon tetszettek  neki a pille és gumicukros tündértorták. A fejére tette a kis csipkés filckoronát is, amit én magam varrtam neki és a lepkés varázspálcával is játszottak legalább negyed órát. Amikor pedig másnap reggelinél a maradék sütik eltüntetése közben rám nézett és azt mondta, "Anya, máskor is legyen bulim jó? És süssél sütit is!" - akkor minden kétségem elszállt. Élvezte. Hát persze, hogy élvezte. Jól érezte magát, és nem csak ő, hanem a többi gyerek is, pedig nyolc hónapostól tizenkét éves korosztályig vegyesen voltak és mind együtt játszottak. Annyira jó volt nézni őket, hiszen ezért csináltam. Ültem a gyerekszoba ajtajában a kezemben fényképezővel és nem győztem betelni velük. Nem táncolhattam körbe a szobát, mert a pliszírozott szoknya azért nem pörög úgy, ahogy egy rakott tüll, és különben sem lenne illő egy kétgyerekes anyukától (még ha olyan fiatal is...). De jó volt. Nagyon jó. Voltak apró döccenők a tökéletes partihoz vezető úton, az egyébként nagyon kedves segítőket mindig meg kell győzni picit, hogy higgyék el, kelleni fog még az a torta papír girland és nem, nem elég pár darab, az összeset fel szeretném tenni. Ha már megcsináltam. És muszáj kölcsönkérni a legeslegjobb barátnő tortatáljait, az összeset. Mert én sima tányérra nem pakolom a sütiket, Isten engem úgy segéljen, csak vintage tálcákra. És nem elég 3-4 óra mindent előkészíteni, hanem fél nap kell, talán legközelebb elhiszik. És amikor apa és Rebeka aznap hazaállított egy indián fejdísszel, ami piros-zöld és sárga színekben pompázott, hozzá egy zacskóból készült pink nyaklánccal akkor azért egy picit megijedtem, hogy majd azt akarja Rebeka felhúzni és nem a koronát. És az összes képen abban lesz. (Ahogy a második szülinapján miután nagy gonddal gyönyörű két copfot készítettem neki, kapott egy horgolt sapkát és nem volt hajlandó levenni...). De szerencsére nem akarta. Mert ha akarta volna milyen alapon tiltsam meg neki. A két és fél éves had legyen abban, amiben jól érzi magát a saját buliján, még akkor is ha egyáltalán nem illik az anyja által megálmodott kompozícióba. És egy kicsit akkor is elszontyolodtam, amikor a férjem felhívott délben, hogy ők bizony nem hoznak az egyetlen nyitva lévő pékségből szendvicset nekem ebédre (én nem értem rá ilyenekre, hogy ebéd, süti díszítés közben) mert ő összeveszett velük, hogy milyen bunkók. Hát azok, mit mondjak, magam is tapasztaltam már,  de most az egyszer olyan jó lett volna. A legrosszabb pedig az volt, hogy kint egy tó partján terveztük, egy igazi mesebeli kerti partiként megünnepelni, de vasárnapra esőt mondtak, és már kora reggel szakadt, így otthon kellett tartanunk. 
De végül minden összeállt. És sokkal jobb lett, mint reméltem, még az is jó volt, hogy nálunk volt, mert a gyerekek hatalmasat játszottak Rebeka szobájában egy kerti partin valószínűleg kevesebb játék lett volna. Amikor pedig meglátták a végeredményt senki nem gondolta, hogy kevesebb girland, csipke vagy tortatál kellett volna, és még a felnőttek is vidáman ették a "játéksütiket" és a pillecukor nyársak is mind elfogytak és a komoly nagypapáktól kezdve mindenki ivott a papírmadarakkal feldíszített pohárként szolgáló befőttesüvegekből, a rózsaszín-fehér csíkos papírszívószállal. 
Nagyon élvezem a gyerekzsúrokat, készülni rá, kitalálni, ötletelni, aztán látni ahogy az ötleteim megvalósulnak és a kislányom hogy örül neki. Minden buli egyre jobb, mert ahogy nő úgy élvezi egyre inkább és válik a részesévé. Izgatottan várja a vendégeket, előtte napokig úgy fekszik le, hogy elmondja ki mindenki jön majd,  volt, hogy a boltban is elmondta a mellettünk állónak "Képzeld, nekem lesz bulim és jön majd a Loló" - én meg magyarázkodtam, hogy hát igen a névnapja lesz... Utána pedig napokig mesél, "Emlékszel, hogy itt voltak a vendégek? Kaptam ajándékot! Kérem azt a macis könyvet, amit Emilitől kaptam" - és már viszi is az ágyba. Minden anyukának csak javasolni tudom, hogy rendezzen zsúrt, meghálálja magát a rászánt idő. Sokszorosan. 


2015. augusztus 9., vasárnap

Tied ez a nagy karéj...


- Kérsz palacsintát? – kérdezem a barátnőm kislányát, nálunk vannak vendégségben és ezt készítettem vacsorára. Mivel Rebeka ezt az egy ételt eszi meg fenntartások nélkül így abból indultam ki, hogy más gyerekek is hasonlóan vannak ezzel.
- Kérek - mondja. 
- Milyet kérsz, lekváros jó lesz? 
Nem válaszol azonnal, bizalmatlanul méregeti az asztalon álló lekváros üveget. Ebből kitaláltam, hogy valószínűleg nem lekvárosat. Ekkor a belső szobában lévő, épp a húgával foglalatoskodó anyja bekiabál: 
- Dorkám egyél lekvárosat, a Réka főzte, eperlekvár, nagyon finom
Egymásra nézünk. Akkor lekvárosat. Megkenem, feltekerem, eléteszem. Ül fölötte egy ideig. Majd megkérdezem. 
- Nem kéred? 
- De. 
- Dorka, kakaósat ennél inkább ugye? 
Csak bólint. Bemegyek a konyhába, kihozom a kakaót, a cukrot, és a tányéron egymás tetejére halmozott palacsintákból kiveszek egyet alulról, az még meleg, elolvad bennük a kakaó. Megszórom cukorral, kakaóporral feltekerem és ismét elé teszem. Beleharap, rág egyet kettőt, aztán leteszi. 
- Nem elég édes? 
Ingatja a fejét, hogy nem. Jó, nem baj, add csak ide, teszünk bele még cukrot. És kitekerem, rakok még hozzá. Visszagöngyölítem. Várok. 
- Elfelezzük? - Rebeka úgy jobban meg tudja fogni, gondolom hátha ez a baj. 
- Igen. 
Elfelezem. Látom, így sem csúszik. Feladom. 
- Nem kérsz palacsintát? Semmi baj, nem muszáj enni, ha nem akarsz. 
- Nem kérek, köszönöm. 
És elmegy játszani. Én pedig sóhajtok és megeszem az otthagyott lekvárosat, a kakaósat meg a barátnőm.
Nem egyszerű ez az evés dolog. Mondanak mindent, mit, hogy kéne, csinálom is, ahogy a legjobbnak gondolom, másokat is látok csinálni másképp. Ilyenkor elbizonytalanodom, hogy lehet, hogy nem is jól csinálom. Biztos azzal van a gond. Aztán persze rájövök, hogy nincs itt semmi gond. Csak egyszerűen arról van szó, hogy az én lányom nem egy nagy evő. Ő sem az a típus aki megeszik három palacsintát, még a csokisból is megelégszik eggyel, reggelire elég neki egy harmad kifli és két korty kakaó, ebédre pedig három kanál leves, és egy kevéske második. Persze mindezt azért odafigyelve, jó körülményesen, összevágva, falatokban, megvajazva, pöttyös pohárkából, csíkos tányérkáról, hogy anya sokat felugrálhasson evés közben és takaríthasson utána. Szóval az a három falat, sokszor emlékezetes három falat. 
Persze van, ami mindig jöhet. A fagyi vagy a túrórudi. De abból sem enne meg bármennyit. Nem baj az, mondják, majd változik ez. Lehet, hogy változik. Ha nem, az sem akkora gond, csak az a baj, hogy én úgy szeretek főzni. Meg sütni. Ételt készíteni. Ez a szeretetnyelvem. Én etetek. Kicsit és nagyot, a barátokat, a családot. Amikor jóízűen eszik a főztömet, az nagyon elégedetté tud tenni. A kicsiben nem sok részem van, mert Rebeka jórészt csipeget az étkezéseknél. Kicsi kora óta nem erőltetek semmit, azt az egyet várjuk el, hogy szépen, kulturáltan viselkedjen az asztalnál, végig ülje az étkezéseket és mindent legalább megkóstoljon. Az elejétől fogva fontosnak tartottam, hogy az étkezésekre társas eseményként tekintsen, és úgy viselkedjen, hogy számára és mások számára is élvezetesek legyenek ezek az együttlétek. Ez a része sikerült is, nagyon szeretek vele például kettesben reggelizni, beszélgetünk miközben megiszom a kávém és megeszem a zabkásámat, vagy gyümölcsöt, pirítóst, ami éppen van, és ő is eszik közben vagy három kanállal. Próbálkoztam mindennel, legutóbb nutellás-banános szendvicset készítettem, amit szétszedett, nyugtázta, hogy van benne csoki, evett is két falatot, majd jött a szokásos. 
- Ki akajok szállni. 
- Jólvan, Rebeka, akkor mit kell mondani? 
- Ez jeggeli volt? 
- Igen. 
- Köszönöm szépen a jeggelit, szívesen, - mondja, az én szövegemet is. 
- Szívesen, mondom én is. Kakaót nem kérsz? Még egy kis joghurtot? 
- Nem. 
Jó. Fájó szívvel nézek a kettészedett, kihűlt szendvicsre. Nehéz azt elfogadni, hogy nem eszi meg az ételt, amivel pepecseltem, időt szántam rá, bevásároltam hozzá, szépen elkészítve elétettem, mindezt azért, hogy jórészt a kukában végezze. Mert nem eszem meg a maradékát, eleinte hajlamos voltam rá, de rájöttem, ha nem akarok egy mérettel nagyobb ruhákat hordani, jobb lesz, ha sürgősen leszokom róla. Így szemétként végzik, a finom szendvicseim, amikhez magam készítem a zsemlét, kiflit, a gondosan eltett házilekvárok, a piték, tortillák, rizottók, lecsó és még sorolhatnám. Többek között ezért sem főzök ebédet, menüzünk a városban. Akkor nem idegesít úgy, ha csak éppenhogy beleeszik, mert nem én dolgoztam vele, vásároltam be hozzá és álltam ott egész délelőtt, ahelyett, hogy vele játszottam, sétáltam volna. Vacsorát készítek, de akkor hálás közönségnek ott az apja. Sokszor együtt csináljuk, vagy csak sertepertél körülöttem, rágcsálja a nyers zöldségeket, máskor kever, cukroz, vajaz, lisztez. Aztán mégsem eszik belőle, pedig az okosok azt mondják vonjuk be a gyereket, akkor kedvet kap. Az igaz, hogy sosem eszi olyan jóízűen a ribizlit, szedret, mint amikor együtt szedjük a kertben, ott rögtön a bokorról a legjobb. A nyers zöldségek is a főzés közben bizonyulnak a legfinomabbnak, amikor szeletelem és oda lehet jönni a lábamhoz kunyerálni. Ana kéjek olyat. És én boldogan adom. De amikor elé teszem a tésztán, rögtön közli, hogy az nem kell rá, zöldséget nem kérek.
Mindig elmondom neki, hogy mit fogunk enni. Ez már amolyan kis rituálé, ha elfejteném kérdezi is, mi lesz az ebéd vagy vacsora? Lelkesen végighallgatja, és ha szerepel benne a tészta akkor lelkesen közli, hogy "meg is eszem!" Aztán persze csalódott, ha a tésztán van is valami. Valami zavaró dolog. Például szósz, vagy feltét. Minek az.
Tudom, hogy rendben van, hogy egyik étkezésre csak kenyeret, a másikra, csak gyümölcsöt vagy nyers zöldséget vagy sajtot eszik és éppen ezért nem is igyekszem görcsösen változtatni rajta. De a lelkemnek annyira de annyira jól esik amikor néha napján boldogan kanalazza, eszi, amit készítettem. Olyankor úgy érzem, hogy na most jól megetettem a gyereket és ez valahogy jóleső elégedettségel tölt el, ez biztos evolúciós dolog, nem tudom. De ritkán élhetem át, ezt a röpke eufóriát, a kevés kedvenc közé tartozik például a nutellás palacsinta. Kudarcosabb heteken, amikor több étkezésen fordul elő az elviselhetőnél, hogy a könnyeimet visszanyelve próbálom nem túlságosan emelt hangon kérdezni, hogy Rebeka biztosan nem kérsz, befejezted?- kétszer is sütök palacsintát, hogy lássam a gyerekemet jót enni. És kulináris elismerésekre éhes anyaszívem jóllakik a látvánnyal, ahogy a tetőtől-talpig csokis gyerekem csillogó szemekkel eszi a palacsintát. Egy időre.




Hörpentő
Gá-gá, bíró, bumbele, Máté,
nem apádé, nem anyádé,
tied ez a nagy karéj,
tej van hozzá, hófehér.
Míg ezt szépen megiszod,
húz a liba papucsot,
indul messze Angliába,
fél, hogy fázni fog a lába.
Azt üzeni: odaér,
mire elfogy a karéj,
s ahogy iszod a tejet,
kortyok szerint lépeget:
lép,
lép,
lépeget,
még,
még,
még egyet, –
az utolsót! Így ni! Már
egész üres a pohár!
Ennek aztán örvendek
s én is nagyot hörpentek.