Anyáknapi csokrot szedtünk az erdőben a nagymamáknak a kedvenc medvehagyma lelőhelyünkön, amely májusra fehérbe borult. A májusi virágzásban néha csak úgy váratlanul elönt az öröm, amikor sétálunk és a szellő egy finom virág illatát hozza, vagy egy buja lilaakácot látok leomlani egy régi kőkerítésről vagy egy vadvirágos udvart, akinek lakói megszánták a fűből előbújó százszorszépeket és pityangokat és még nem mentek rajta át fűnyíróval. Talán az esküvőnk vagy a gyermekeink útbaindulásának az emléke teszi, nem tudom... Az erdő is mintha menyasszonyi ruhát öltött volna.
Csodálatos ez a hely, nagyon szeretünk idejönni. A két fa, ami között ülnek, Ruben helye, úgy is hívja, hogy "ülőhely", ahogy beérünk az út elejére már mondogatja, hogy oda szeretne lecsücsülni. Van egy kavics amivel ott játszani szokott, mindig otthagyjuk és amikor újra jövünk ugyanott vár rá, ahova sokszor hetekkel azelőtt letette. Az ilyen és ehhez hasonló apró mozzanatoktól válik egy hely varászlatossá, lesz igazán a miénk. És persze az ott töltött időtől. A mi fánk, a mi tisztásunk, ahol a vár ránk a kavics, ugyanott, ahova letettük, mindegy, hogy mikor. Időtlen, mozdulatlan, csak mi vagyunk, távol mindentől, és ha mi nem mozdítjuk el a kavicsot, semmi nem változik..
Másnak az csak egy kavics, nem is tudja, hogy számunkra mágikus ereje van, ahogy ennek a helynek is és, hogy egy kisfiúé, aki keresni fogja, akinek számít és, hogy mennyire nagyon fog örülni, amikor ott találja..
Ugyanitt készültek a képek csak egy hónappal korábban medvehagymaszedés közben. A kavics is a helyén...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése