2013. december 18., szerda

Éljen, utazunk!

Babával utazni nagyon izgalmas dolog, a szó minden értelmében. Rebeka 5 hónapos volt, amikor először elutaztunk, nem kis dolgot vállaltunk be, Görögországba repültünk vele és a lelkes nagyszüleivel, akik már akkor leszervezték az utat, amikor mi még azt sem tudtuk, hogy a kis pocaklakónk fiú vagy lány. Hát persze, hogy nagyon lelkesen rávágtam az igent, amikor megkérdezték, lenne-e kedvünk. Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent egy kisbaba, arról meg végképp, hogy mit jelent egy kialakult napirendhez szokott kisbabával elautózni Budapestig, majd másfél órát várni a gépre, sorban állni, közös mosdókban pelenkázni, menet közben szoptatni... Úgy egy hónappal az indulás előtt már halvány sejtelmem azért volt, pánikoltam is rendesen, de végül szuperül bírta az utat. Végig szoptattam, amit természetesen az egész utazóközönség végignézhetett, Rebeka ugyanis egyáltalán nem partner a dolog diszkrét elintézésében, forog, mosolyog, ha valamit odateszek takarásként, egy mozdulattal lerántja, minek az...
A gondok a szállodában kezdődtek. A szobáink nem egymás mellett voltak, hanem egy L alakú folyosó két végén helyezkedtek el, pedig már olyan jól elterveztük, hogy majd esténként lelépünk és a nagyszülők a szobájukból kényelmesen felügyelik a babát. Nem baj, hiszen ezért találták ki a bébiőrt. Igenám de a szálloda vastag falain át nem igazán akart üzemelni, csak nagy nehezen találtunk egy pontot a szobában, ahol volt vétel. A másik szerencsétlen dolog az volt, hogy a harmadik emeleten voltunk és az emeletek között már végképp nem üzemelt a készülék, így hiába volt medence, nádfedeles kis bárral és pálmafákkal a partján, mivel Rebeka nagyjából egész nap aludt, valakinek mindig fent kellett csücsülnie őrizni. Olvasgattam és ha éppen odasütött a nap, napoztam is az 1X1 négyzetméteres "teraszon", ha erősen jobbra dőltem, még a tengert is láthattam és volt időm hosszasan gondolkozni arról, hogy a kisgyerekes szülőknek vajon mennyi plusz pénzt érne meg egy beépített, az egész szállodában működő bébiőr. Az egy órás időeltolódás miatt helyi idő szerint este 10-kor tettük le Rebekát aludni, utána indulhatott a dorbézolás, minden este elmentünk, első este csak a sarkon lévő tavernáig merészkedtünk, és ugrásra készen, csak óvatosan ittuk a ház borát, aztán egyre bátrabbak lettünk és a hét végére már a város másik felére is eljutottunk.
A következő utazás a másik nagyszülőpárossal, a szüleimmel volt, ők is igényt tartottak kicsi unokájukra - illúziónk nem volt, hogy a nagycsaládi nyaralás célja: az unokával minél több idő tölteni,  minél többet látni, fogni, babusgatni... Ők közelebbi úticélt lőttek be, az ország északi részében egy nagyon kedves erdei házban töltöttünk 10 napot. Ahol volt nyugalom és madárcsicsergés, de ezenkívül semmi más. A fél éves gyerekünk mellett mi csak arra vágytunk volna, hogy kihasználva a lelkes bébiszittereket és a felszabadult estéket folytassuk, amit Görögországban elkezdtünk. Az egyik probléma az volt, hogy minden legalább egy órányira volt, a másik pedig az, hogy a "minden" nagyon kevés dolgot takart. Rebekával együtt esélyünk sem volt elmenni sehova, hiszen két alvásidő között maximum 2 óra volt, így mire valahova odaértünk volna, már indulhattunk is vissza, az erdei túrákat pedig nem egy naponta kétszer az ágyban alváshoz szokott babának találták ki. Ennek a nyaralásnak a másik nagy tanulsága, hogy az egy szobában alvást nem ilyenkor kell elkezdeni, mi otthon is külön alszunk, számomra nehezen felfogható, hogyan lehet a nyaralás alatt egyszobában lakva pihenni. Nem lehet megnézni egy filmet, beszélgetni, hiszen ott alszik egy karnyújtásnyira tőlünk a gyerek. Biztos ez is megszokás kérdése, de ha nem muszáj, én ezt nem tartom ideálisnak. Az ilyen helyzetekben a kreativitásom határtalan, így végül az utazóágya az előszobába került, amit egy ajtó választott el a mi szobánktól, ez jó megoldásnak tűnt már csak azért is, mert ott legalább sötét volt, a szobát természetesen nem lehetett besötétíteni, minden ablakon ömlött be a verőfényes nyári napfény. Az egyetlen gond csak az volt, hogy onnan nyílt a wc is és a szobából kimenni is értelemszerűen az előszobán keresztül lehetett. Így mikor letettük aludni mindig nagyon át kellett gondolni, hogy mit vigyünk ki, mert vagy be vagy ki, mászkálásra nem volt lehetőség. Néha külön örültünk, ha hajnalban esetleg felsírt, és felváltva rohantunk a szabaddá vált mosdót használni... 
Elterveztük, hogy elmegyünk valahova hárman is, bár én az előző két nyaralásból kiindulva úgy voltam vele, hogy a napi kétszeri, délelőtt 10-12-ig és délután 2-fél 5-ig tartó alvás  mellett az ember majdnem mindegy hol van, mert addig ugye nem mozdulhat semerre, amíg a gyerek alszik. Tudom, hogy az irigyelt anyukák közé tartozom, hogy ennyit alszik a gyerekem, de ez sok szempontból mégsem annyira ideális, mint sokan hiszik. Végül a családi nyaraló mellett döntöttünk és nem hármasban, hanem kisgyerekes barátainkkal közösen vágtunk bele a harmadik vakációba. Egy darabig fájt a szívem a megálmodott úticélok után, de őszintén szólva ez volt a legjobb, amit tehettünk. Minden nap kétszer séta a parton, délutáni alvásidőben kártyázás, főzés, este, fektetés után pedig a nagy közös szusszanás következett, beszélgetés és jó sok bor társaságában. 
Most, hogy Rebeka 11 hónapos be mertünk vállalni egy bécsi kiruccanást hármasban, de minden körültekintés ellenére is voltak tényezők, amiket nem lehetett kizárni, ilyen volt a lakásunk alagsorában hétfőtől-péntekig tartó munkálatok, ütvefúróval, kalapálással, így a tervezettnél (és a kellemesnél) egy jó pár órával többet sétáltunk a  városban. Vagy a jobb felső metszőfog, ami éppen akkor kezdett kibújni, ami az utazóágy kényelmetlenségével és a lesötétíthetetlen szobával (és a kalapálással) kiegészülve kicsit megviselte elsőszülöttünk jókedvét. Még mindig napi kétszer alszik, igaz, már "csak" kétszer két órát, így egészen lazán vagyunk, délelőtt le tudok menni a közeli parkba néhány kört sétálni, a délutáni fél ötös ébredés után pedig majdnem van két egész óránk a fürdetésig, tehát épp belefért a szűkre szabott időkeretünkbe, hogy elsétáljunk az adventi vásárig, igyunk egy forralt bort és ha jókedve volt a kishölgynek utána kényelmesen hazasétáljunk és beszélgessünk. Ha rossz kedvében volt, akkor a Stephansdom-tól hazáig különböző állatok hangjait utánoztuk, többnyire hápogtam, mert a kedvenceink  a parkban a kacsák.
A férjem fogalmazta meg jól, hogy szerinte akkor élvezhető a gyerekvállalás igazán, ha az ember nem akarja mindenképpen a régi életét élni a gyerekkel együtt, hanem képes elengedni dolgokat és elfogadni azt, hogy nem megy minden. Igaza van, el kell fogadni, hogy az élet most Róla szól, ha hárman utazunk a szórakozási lehetőségek leszűkülnek. Bizony a fekete csipke szoknya ki sem került a bőröndből, a kedvenc sushi bárunkba sem sikerült eljutnunk, boltot belülről csak addig láttam, amíg Rebekát egyszer-egyszer beosontam egy próbafülkébe megszoptatni, és az olyannyira vágyott Matisse kiállításról is lecsúsztam (Rebeka alvásideje és a múzeumi nyitvatartás egyelőre összeegyztethetetlennek tűnik). Előfordult, hogy esténként csak arra volt már erőnk, hogy az ágyban összebújva sutyorogva (nehogy felébresszük) megbeszéljük, hogy jaj milyen édes is volt, amikor az áruházban arra az eladóra úgy rámosolygott, vagy amikor ebéd közben mindenkinek integetett, vagy amikor a pacikat utánozta...és végig pörgessük a Róla készült képeket. És videókat. Mindent összevetve sushi vagy kiállítás ide, vásárlás oda, mégis nekünk a legjobb. Hisz van egy Rebekánk, aki mindennek értelmet ad.


2013. december 11., szerda

"Papa, mama gyerekek, csupa szív, szeretet..."




Találkozik egy lány és egy fiú. Megismerkednek, szerelmesek lesznek, megértik egymást, bármit meg tudtak beszélni, minden szép és jó. A dolgok idilli alakulásába ilyenkor zavar bele sokszor, hogy a lánynak és a fiúnak általában van egy apja és anyja is. Akivel aztán kölcsönösen megismerkednek és jó esetben megszeretik egymást. Rossz esetben ez nem sikerül és a családi együttlétek egy életen tartó feszültségforrássá válnak, megmérgezve minden ünnepet, eseményt.
Nagyon szerencsések vagyunk. A férjemet imádják a szüleim az első perctől fogva. Nem tudom, hogy az ő szülei engem "imádnak"-e vagy sem, mindenesetre elfogadtak a nagy számmal és a nem túlságosan simulékony természetemmel együtt és én ennek is nagyon örülök. A legeslegjobb az egészben, hogy a szüleink egymást is szeretik. Amikor először voltak a szüleimnél "háztűznézőben", miután elmentek anyukám azt mondta, hogyha ezt elszúrom, akkor nem tudja mit csinál velem... De szerencsére nem szúrtam el, sőt azóta már egy család vagyunk. Szeretném is, ha ez így maradna és ezért meg is teszek, teszünk mindent. Félreértés ne essék vannak nehéz percek, sőt napok és hetek is. Nálunk a családban nem két dudásnak, hanem több dudásnak is meg kell férnie egymás mellett, ez azonban óhatatlanul súrlódásokkal, pengeváltásokkal jár együtt, amiket ha túlságosan komolyan vennénk, talán el is fajulhatnának. De szerencsére nem vesszük. Szeretném ha Rebekának a család egy biztonságos, szerető közeg lenne és nem harctér, a szüleimnek köszönhetően én is ebben nőttem fel és neki is ezt akarjuk biztosítani. Felnőttként már látom, hogy az olyannyira imádott nagyszüleimmel is azért bizony sokszor nehéz lehetett kijönni, mégis gyermekként soha nem kaptam el ferde pillantást, nem voltam tanúja egy rossz szónak sem. Ezért nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy hagytak gyereknek lenni, nem vontak be sem az egymás közti sem a tágabb családi vitákba, amely csak úgy volt megvalósítható, hogy néha nyeltek egy jó nagyot és elszámoltak tízig. Jó lecke ez tiszteletből, szeretetből, toleranciából. Meg kellett egy kicsit érnem ahhoz, hogy megértsem, amit anyukám folyton mondogatott "Ha igazunk is van, nem biztos, hogy mindenáron érvényesíteni kell". Ez lehet a családi béke kulcsa. Bennem mindmáig tombol az igazságérzet, de azért már megtanultam lecsendesíteni, visszafogni. Ha kell akár el is hallgattatni. Megtanulni kerülni bizonyos témákat, nem tulajdonítani jelentőséget suta megszólalásoknak, szerencsétlenül elsült mondatoknak. Mióta anya lettem folyton eszembe jut, hogy minket is így szerettek, babusgattak és néha bármennyire is úgy érzem egy világ választ el bennünket, már önmagában ezért kijár nekik a tisztelet. A konfliktusokat már más szemszögből is látom, csak  most, anyaként értem meg, hogy sokszor milyen nehéz lehetett az én anyukámnak, szüleimnek, hiszen ha  követtek is el hibákat, biztosan ugyanúgy szeretnek engem, mint én Rebekát és nekem mennyire fájna (fájni fog) ha Rebeka így viselkedne, ilyeneket gondolna... A férjem szüleit is sokkal jobban megértem, hiszen át tudom érezni mit jelent nekik a fiuk, annak a súlyát, értékét, amit kaptam Tőlük. Ezért hálás vagyok nekik is, és úgy gondolom, hogy részemről már önmagában azért, hogy ilyen remek embert neveltek kijár nekik a tisztelet. 
Azt csak remélni tudom, hogy egyszer Rebeka is hasonlóan érez, gondolkozik majd. Hogy akit majd választ maga mellé, azt mi is a szívünkbe tudjuk zárni a családjával együtt és ő is megszeret  bennünket. Addig is nagyon igyekszem szem előtt tartani, hogy ez a dolog egy örök körforgás, így minden szerep előbb utóbb visszahat: azt, hogy valaki milyen anya és később milyen anyóssá válik nagyon meghatározza a saját anyjához és anyósához való viszonya. Kis családunk tökéletes terep a tanulásra, ami bőven rám fér főleg türelemből és abból, hogy mikor kell(ene) hallgatni.


Egy történet az apáról, a fiáról és a verébről:
http://www.youtube.com/watch?v=gksoyq_IDTo





2013. december 6., péntek

Testvér, de mikor?

A férjemmel már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy több gyereket szeretnénk, és az első kettőt kis korkülönbséggel. Ez egy nagyon jó tervnek tűnt egészen eddig, amíg el nem kezdett közeledni az ideje annak, amikor a testvérkének útba kellene indulnia, valahogy sokkal hamarabb eljött, mint gondoltuk. Azt hiszem a lelkiállapotomat jól mutatja, hogy néha, amikor Rebekát elnézem úgy érzem még négy ilyet szeretnék, máskor határozottan meg vagyok arról győződve, hogy nem lesz több gyerekem, egy is éppen elég.
Úgy elment ez az egy év, olyan, mintha Rebeka tegnap született volna, holott a mi drága kicsi lányunk mindjárt egy éves és ha őszinte szeretnék lenni - márpedig ezt megfogadtam - egyáltalán nem vágyom most még egy gyerekre. Jelenleg annyira kitölti az életemet Rebeka, olyan csodálatos vele minden, ahogy napról-napra fejlődik, nő, nyílik az értelme, hogyha most babát várnék szerintem nem hozna úgy lázba a vele kapcsolatos dolgok, mint annak idején, hiszen Rebekával is szinte minden nap történik valami új, izgalmas dolog, ami mellett eltörpülne egy ultrahang kép vagy mocorgás. Feláll, lépeget, kimondja az első szavakat, hintázik, bohóckodik... Annyira teljesnek érzem az életünket vele, hogy egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy ez fokozható még. Arról nem is beszélve, hogy még olyan pici, egy kisbaba, aki nem beszél, pelenkázni kell, szopizik, teljes figyelmet igényel. Az érem másik oldala, hogy Rebeka nem csak az érzelmeinket, hanem az időnket és az energiánkat is leköti. A férjemmel nagyon kevés időnk jut egymásra, ha szabadidőnk van, a hétvégék, utazások, programok is Rebekáról szólnak. Neki mutatjuk meg a világot, vele étkezünk, fekszünk, kelünk, játszunk, beszélgetünk. Őt szeretem a legjobban és senkivel nem cserélném el az életemet, de amilyen fantasztikus élmény, amilyen mélyről fakadó szeretet tudok érezni iránta, néha ugyanilyen nehéz is anyának lenni. Fárasztó. Kimerítő. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet még egy gyerekkel? Hogyan mennénk sétálni? Ebédelni? Nyaralni? Tudom a választ: megoldanánk valahogy. Csakhogy néha egy gyerekkel is olyan nehéz megoldani bizonyos élethelyzeteket, sokszor úgy érzem erőmön felül teljesítek, nem tudom, hogy akarom-e "megoldani" ennél is jobban. Kényelmes lennék?
Nagy dilemma az is, hogy mekkora korkülönbség ideális a testvérek között? Bárhogy okoskodunk, rengeteg előny és hátrány is felsorakoztatható mindegyik verzió mellett. Ha kicsi a korkülönbség, összenőnek, könnyebb őket egy szobába rakni, családi programokat szervezni is egyszerűbb, hiszen közel azonos életkorú gyerekeknek, közelebb áll az érdeklődése is. Viszont, most nehéz lenne egy terhességet végig csinálni egy ilyen pici baba mellett. Háttérbe szorulna a pocaklakó és Rebeka is, aki még maximális törődést igényel, és így nem tudnám sem a terhességet, az új élet növekedésének csodáját, örömét kiélvezni, sem Rebekára megfelelően figyelni. A nagyobb korkülönbséggel viszont az a baj, hogy mire Rebeka éppen akkora lesz, hogy már kicsit szabadabban tudunk vele mozogni, és mi magunk is lazábban lennénk, akkor születne meg a  kistesó, aki nyilván kicsit visszafogná a család mozgásterét. Olyan nehéz ez, egyrészt nagyon jó dolog, hogy befolyásolhatjuk, eldönthetjük, hogyan, milyen ritmusban szeretnénk a  gyerekeinket, másrészt pedig szinte lehetetlenség minden szempontból jó döntést hozni. 
Az is elképzelhetetlen számomra, hogy hogyan lehet még valakit ennyire szeretni? Erre édesanyám mindig azt mondta, hogy a szeretet szorzódik és nem osztódik. 
Szeretnék a következő babára is annyira vágyni, mint az elsőre, ugyanannyi izgalommal és szeretttel készülni rá. Mi lesz, ha nem csak most érzem így, mi van ha ez később sem fog változni? Hiszen Rebeka egyre aranyosabb, minden nap szorosabb lesz vele a kapcsolatunk, mi van ha sosem fog megfogalmazódni bennem a vágy még egy gyerek után? És ha mindez nem lenne elég, akkor jön a lelkifurdalás, hogy te jó ég normális ez, vajon ezzel más is így van, vagy csak én állok ilyen furcsán a kérdéshez? Az egyik barátnőm éppen a második babáját várja és ő azt mondta erre, hogyha már megfogan és ott van, akkor vele fogom teljesnek érezni az élet, ne aggódjak ezen. Igen ám, de én szeretném ha úgy foganna meg, hogy már várjuk, szeretnénk és nem csak azután örülnénk neki, amikor már útban van. A szóban forgó barátnőm várt 4 évet az első baba után, mert korábban ő is hasonlóan volt ezzel, annyira kitöltötte az életét a kislánya, hogy egyszerűen nem vágyott még másodikra. De ilyenkor eszembe jut, hogy a testvéreknek nem lenne-e jobb, ha korban közelebb állnának egymáshoz? Ettől az élménytől fosszam meg őket a saját elképzeléseim miatt? Ráadásul Rebekának is sok szempontból az előnyére válik, ha nem egykeségben tölti élete első éveit. Beszélgettem egy anyukával és nagyon érdekes szempontot emelt ki, azt mondta, szeretné megvárni, amíg legalább beszélni tud a gyereke, hogy megbeszélhesse vele a kistestvért, így könnyebben fogadja majd - lehet benne valami. 
Rebeka minden szempontból az első: első gyerek, első unoka és unokahúg is. Mindenki óriási szeretettel és izgalommal várta, már akkor, amikor még meg sem fogant. Egy kicsit ez is nyomaszt a következő gyerekkel kapcsolatban, már előre sajnálom szegényt, hogy vele talán nem lesz így... Az egyik nagymama egyszer megkérdezte, hogy mikor lesz már kistesó, mert amíg majd kórházban vagyok vele, ő majd vigyáz Rebekára. Na tessék. Minden félelmem beigazolódni látszik, szegényt csak azért akarják, hogy addig is Rebekával lehessenek, amíg én vele vagyok elfoglalva. Nyilván ez nem ilyen fekete-fehér, kissé leegyszerűsítettem, de a félelem bennem van, mint egy apró kis bogár, ott zümmög a  fülemben. Mi van ha soha nem lesz olyan jó, szép, izgalmas, mint az első volt? Ilyenkor arra gondolok, azzal nyugtatom magam, hogy szép és jó lesz ez is, csak máshogy. A testvéreim és köztem 5-5 év van, így emlékszem anyukám mindkét terhességére. Nagyon várta őket, apukám is rettentő boldog volt, mindkétszer végi telefonálta az egész rokonságot éjszaka, hogy ők csak ne aludjanak, amikor neki gyereke született. Így szeretném én is, őszinte vágyakozással a szívemben és nem kétségekkel. Vajon eljön ez is?




2013. december 4., szerda

Az Anya egy külön állatfaj






A szó szoros értelemben. Korábban sosem értettem, hogyan lehet ennyire valaki más igényei mentén élni. Bevallom kicsit viccesnek találtam a mélységes aggodalmat a gyerek alvása-nem alvása, evése-nem evése fölött, vagy a pánikot, amit egy szál cigaretta, egy vagy egy kis orrfolyás tudott okozni az anyák körében. Ma már nem tartom sem viccesnek, sem megmosolyogni valónak, sőt! Nem vagyok egy agresszív ember, de amikor legutóbb babakocsival a forgatagban mentünk Rebekával az adventi vásárban és valaki úgy furakodott el mellettünk, hogy az égő cigit átemelte a babakocsi és Rebeka feje fölött, nagy levegőt kellett vennem, hogy őrült módjára ne vessem rá magam. Rendszeresen előfordul, hogy beülünk egy étterembe, kihozzák a kávénkat, mellettünk Rebeka békésen nézelődik, már majdnem a számhoz emelem az első falat sütivel  a villámat, és akkor... akkor megérkezik valaki, leül és rágyújt mellettünk. A pincér széttárja a kezét, hisz „a teraszon sajnos lehet dohányozni”, az illető ha szólunk, kikéri magának (ez egy szabad ország, nem tilhatja meg neki senki, hogy dohányozzon felkiáltással) így sütistől, kutyástól-gyerekestül, mi költözünk át, persze, hogy az árnyékosabb, kényelmetlenebb, kisebb asztalhoz... Naná, hiszen, nekünk van gondunk, nem neki.
Kicsit más eset, de a pulzusom szintén 200, amikor végre elutazunk, külön szobát veszünk, ki a babának és magunknak, hogy a kiruccanás mindenkinek valóban kikapcsolódás legyen és biztos, hogy beköltözik mellénk egy másik pár, egy másik gyerekkel, aki végig visítja az elkövetkező napokat. Félre értés ne essék, szeretem a gyerekeket,  de mégis az enyémet a legjobban, és amikor már a második nap nem alszik azért, mert Nóra az „iszijét” nem akarja meginni, vagy mert nem tetszik neki, hogy a szerencsétlen macska az udvaron nem partner a dobálásban, akkor úgy érzem talán mégsem annyira vagyok gyerekpárti....
Az elmúlt időben kétszer is felhívtam a rendőrséget, mert másoknak talán nem nagy dolog, de babakocsival vagy netalántán tolószékkel megnehezíti a közlekedést, ha az autóval ráállnak a járdára, úgy, hogy a szóban forgó jármű és a ház között 20 centit hagy a kedves sofőr. Annyira azért nem vagyok gonosz, hogy a feltételezem egyébként kedves és figyelmes polgártársra rendőrt riasszak, ha épp nincs ott, ám miután udvariasan, de határozottan felhívom az ott ácsorgó, éppen ki-be szálló kocsitulajdonosnak a figyelmét az említett problémára, elmagyarázom, hogy így le kell mennem a babakocsival együtt az útra, a forgalomba és ennek ellenére sem tesz semmit, - na akkor telefonálok.
A másik amit nagyon nehezen viselek, a zajforrásokat altatási időben. A kapucsengőt már az első héten likvidáltam és igyekszem nem fogadni senkit ilyenkor. Ha valaki mégis érkezik hozzánk alvás közben és az előszobában, amiből egyébként a gyerekszoba is nyílik, bármilyen zajt csap a gyomrom szilva méretűre ugrik. A kedvencem a tépőzáras cipő, vagy a kint hagyott táskában csörögni kezdő telefon. Miután nagy nehezen beimádkozom az illetőt a nappaliba, persze biztosan ki kell mennie (újra) kezet mosni és/vagy mosdóba és az ajtót sem tudja úgy becsukni, ahogy mi szoktuk. Halkan.
A jégkrémes Family Frost-os kocsit egyszer megdobálom paradicsommal, biztos, hogy mindig akkor jön az idegesítő zenéjével, mikor leteszem Rebekát aludni.
Az építkezésekről, lakásfelújítási munkálatokról már nem is beszélve. Értem én, hogy nem állhatnak le 2 órára a munkálatokkal, csak mert egy baba éppen alszik, és, hogy megbízásból dolgoznak, határidőre és a munkaidő 8-5-ig tart, amibe nekünk két alvásidő is beleesik sajnos, csak éppenséggel egyáltalán nem érdekel. Mert az egyetlen, ami érdekel, az a gyerekem, akinek muszáj kétszer aludnia egy nap, különben nyűgös és fáradt lesz, ráadásul az alvás az agyfejlődéséhez is szükséges, az én agyam pihentetéséről már nem is beszélve, és ezért  a napi kétszer két óra nyugalom biztosításáért nagyon sok mindenre képes vagyok.
Hát így állunk. Én a szuper laza, egy merő görcs vagyok , ha a gyerekem jólétét veszélyeztetve látom. És ez akár önző, akár idegesítő, bizony elvárom, hogy ezt mindenki figyelembe vegye, amely igényem néha adekvát (cigizés az orrunk alatt, visító gyerekét megnevelni képtelen szülőpáros, járdára parkoló autósok) és néha nem (építkezések, séta közben utcán mellettünk tüsszenteni, hangosan telefonálni merő emberek).
Mert nem csak a kedvem, hanem az egész világom, ennek az édes, 11 hónapos kicsi emberkének az egészségétől, jókedvétől, étvágyától, álmától függ, aki  nem is tudja, hogy milyen anyatigrist csinált az ő anyujákájból, alig egy év alatt.

Az anya én vagyok


Az első lépéseket a szülővé válás folyamatában ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember sétál, gyönyörködik a tájban, élvezi a napsütést, majd hirtelen megbotlik egy kiálló kőben, belelép egy falevelekkel letakart lyukba. Rebeka elkényeztetett minket, az első hetekben aludt és evett, mi meg főztünk, a kanapén pihentünk, filmeket néztünk, amikor ébren volt gyönyörködtünk benne, mindeközben persze jól megbeszéltük, hogy szülőnek lenni egyáltalán nem is olyan nehéz, mint amilyennek mondják - vagy csak egyszerűen nagyon jók vagyunk - pár hónap és jöhet is a következő. Aztán a férjem visszament dolgozni, az anyukám és az anyósom is szép lassan elmaradoztak a húslevesekkel együtt, én meg ott maradtam az egyre többet ébren levő, de magával nagyon még mit kezdeni nem tudó, síró babával. Reggelente két órával hamarabb keltem, mint ő, úgy, hogy fél éjszaka nem aludtam, mert igaz, hogy csak kétszer kelt fel, de mire visszaaludtunk egy-egy etetés után, az nem csak neki, hanem sajnos nekem is időbe telt.  Reggelente már nyolc órakor felöltözve, kisminkelve harcra készen álltam a délelőtti babakocsizásra. Mert a tempót bizony diktálta a  mi kis Napóleonunk, hajjaj gyorsan leszoktam ám a fél órás ruhaválogatásról, az ajtóból visszarohanásokról, az utolsó pisiliés, simitás a tükör előtt luxusáról. Megtanultam két perc alatt átgondolni mit is húzzak fel, majd mindezt egy perc alatt magamra kapkodni, azt is általában már kérlelhetetlen sírás kíséretében – hiába volt tél és 5 fok, szakadt rólam a víz egy-egy elindulás után.  Mert a babasírás idegtépő, aki szerint nem, az süket vagy hazudik. Amikor kiléptem az ajtón, a bömbölő baba a kezemben egy csapásra elhallgatott, a sírást, mintha elvágták volna és már - hah, „már” - aludt is. Mihelyt rájöttem a hideg levegő és a gyors elalvás közötti összefüggésre onnantól délelőtti sétáink rendszeresek és elengedhetetlenek lettek, ha fújt, ha esett, mi bizony sétálni mentünk, kaptam is a fejcsóválásokat, hogy ilyen hidegben mit keresek én egy ekkora babával az utcán.  Nyugalmat kéremszépen, ő pedig a szép álmokat.
A következő nehéz menet az alvás volt. Miután a témában kellően kiműveltem magam, elhatároztam, hogy Rebekát nem altatom, hanem hagyom, hogy megtanuljon egyedül elaludni. Elolvasva teljesen vállalhatónak tűnt pár éjszaka nem alvás, kétszáz-háromszáz alkalommal bemenni és megnyugtatni a babát. Az életben kicsit idegőrlőbb volt, mint amire számítottam, néha tényleg azt hittem beleőrülök, de végül megérte, mert két hét elteltével valóban minden fakszni nélkül egyedül elaludt és teszi ezt máig. Na de addig... Emlékszem ültünk a nappaliban a férjemmel egymással szemben, miközben kevergette a - ki tudja hányadik - kávét fáradtan rám nézett és azt mondta, amit valójában én is éreztem, hogy úgy csinálna már valami mást. Mindegy mit, csak nem ezt. Hát én is. Érdekes, hogy egy-két nap alatt fényévnyi távolságra tűnt el az előző életünk. Nosztalgiával gondoltam vissza azokra az időkre, amikor esténként filmet néztünk, napközben el tudtam olvasni egy cikket, végig tudtam enni egy ültő helyemben az ebédet vagy még melegen meginni a kávét, egyáltalán figyelni arra, amikor hozzám beszélnek. A mi jelenlegi világunkban két probléma létezett: szoptatás és alvás. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy ez a kettő rendben van-e. Szoptatás közben bújtam a szakirodalmat, és  altatáskor is, miközben felváltva mentünk be megnyugtatni bömbölő magzatunkat, faltam a könyveket. Rózsaszín kihúzóval ültem az Aludj jól gyermekem és a Suttogó rongyosra olvasott példányai fölött és kerestem, mit csinálhatok rosszul. Mindig azt mondták, hogy milyen jó, hogy van kutyánk, mert az felkészít minket a gyereknevelésre. A férjem szerint ha az empire state buliding-et vesszük példaként – ahol ugye volt pár lépcső – akkor a kutya az első lépcső fok, és a gyerekvállalás pedig valahol a legtetején van – csupán ennyi a különbség. Nem panaszkodom, nem is nagyon szokásom, mert nálunk az első pár hét nagyon könnyű menet volt, és a pár nehéz napot, összeszámolva talán egy-két hetet leszámítva tényleg nem voltak különösebb nehézségeink. De a szülővé válás valóban folyamat. Nem egy pont, amit  szüléskor kipipálunk, hanem egy hosszú egyenes vonal a végtelenbe, aminek a baba megérkezésekor még csak az elején vagyunk. Nem könnyű a harc amit a személyiségünk önző, eddig szabadon dorbézoló ÉN része vív az önzetlen ANYA résszel. ÉN szeretne pihenni, beszélgetni, meginni egy kávét, a férjével összebújni, ANYA viszont tudja, hogy ha sírást hall menni kell, ötödször és huszadszor is, hogy a babára nem lehet mérges, mert ő csak így tudja kifejezni magát, miközben ÉN fejében csak az jár, hogy mégis mi a jó édes... baja van, miért ordít már megint... És ha szerencsénk van a küzdelem vége egy mindenki számára kellemes egyensúlyt eredményez.  ANYA és Én egybeolvad, így nincs több konfliktus, „csak” azt a hosszabb-rövidebb időt kell túlélni, amíg ez megtörténik. Mert a szülő én vagyok, az ismerős lány a tükörből és látom a visszanéző fáradt szemekben a fájó, ám a felnőtté váláshoz elengedhetetlen felismerést, hogy tudja, ezentúl már nem tehet mindig azt amit akar.




Gólyahír


Este már nem vacsoráztam a Szilveszterről megmaradt virsliből, mert éreztem. Valahogy tudtam, hogy holnap már hárman leszünk. Éjszaka alig tudtam aludni az izgalomtól, meg attól a tudattól, hogy most nagyon aludnom kellene. Miközben forgolódtam végig arra gondoltam, milyen hihetetlen, hogy tényleg megtörténik, majd amikor kimentem a mosdóba pisilni - már vagy századszor - belenéztem a tükörbe és próbáltam elképzelni, hogy anya vagyok. Ismertem ezt az arcot, hányszor néztem, fürkésztem, reggelente, mielőtt kiléptem otthonról, bulikon két pezsgő között egy kis rúzsigazításnál vagy egy kirakat üvegében elmosódva...  Néhány mosolyszünetet leszámítva alapvetően jóban voltam vele már vagy huszonöt éve, mégis mindig kicsit komolytalannak, valahogy éretlennek tartottam az élet nagy dolgaihoz, erre most tessék, mindjárt anya lesz.  Mikor történt mindez, még épp csak most kezdtem az egyetemet és az is milyen végelláthatatlannak tűnt akkor...  Szinte vártam, hogy felébredek az álomból, felkelek és megint húszéves vagyok, holnap buli lesz, egy hónap múlva meg vizsgaidőszak. Mikor lettem én huszonhat éves, diplomás, férjes, „komoly nő”? A papírok megvannak róla, de mégsem érzem azt az átütő változást, amely elképzeléseim szerint az anyává válás része. Amikor megkérdezték hány éves vagyok sokáig automatikusan leragadtam a tizennyolcnál, aztán húsznál, most meg valahol a huszonnégynél. Hát igen, körülbelül ennyi fáziskésésben vagyok a  történtekhez képest. – Lenéztem a pocakomra és arra gondoltam, hogy Ő márpedig nem vár, úgyhogy jó lenne behozni ezt a pár évet, ha lehet reggelig.  Emlékszem az esküvő előtti évben végig attól féltem, hogy majd valami történik velem, elüt egy autó vagy ilyesmi, mert az nem lehet, hogy egy ilyen felnőtt dolog megtörténjen az életemben. Az rendben van, hogy mások férjhez mennek, gyerekük születik, felnőnek, de nekem olyan elképzelhetetlen volt egy ekkora változás. Mert szép és jó, de azért nagyon ijesztő is, hogy talán pár óra és itt lesz egy kis ember, akinek az leszek, aki nekem a saját anyukám. Ez pedig nagyon nagy felelősség. Okosabbnak, talpraesettebbnek kell majd lennem, mindig a helyzetnek megfelelően éretten viselkedni – mert Ő, a lányunk, majd ugyanúgy tőlünk fogja várni a biztonságot,  mi jelentjük neki a világban a kapaszkodót, ahogy nekünk a szüleink. És erre még nem készültem fel, még kellene egy kis idő... Átmentem a babaszobába, felkapcsoltam a  villanyt. A szőnyegen két utazótáska, a kórházi holmival, már hetek óta gondosan bepakolva, egy a szülőszobára, egy az ottartózkodásra. A bölcsőben megágyazva, a pelenkázó mellett ott sorakoznak a tégelyek, kis hajkefe, pelenkák, a szekrényben vállfán lógnak a kivasalt rugdalózók, ingecskék - persze mondanom sem kell, hogy később miután a fészekrakó hormonok lecsillapodtak soha többé nem vasaltam semmit. Minden apró részletet megterveztem és az elmúlt hónapokat nagyjából ezek kivitelezésével töltöttem: a két Rebeka feliratú plüss maci a polcról figyelt a kedvenc gyerekkori mesekönyveim mellett, a fiókban az egyedileg készíttetett, hímzett törülközők, alvókendők és szerencsére itt van a csak nagy nehezen elkészülni akaró baldachin és a rácsvédő is, amelyek természetesen tökéletes harmoniában vannak a szoba valamennyi kiegészítőjével. Már csak egy valami, illetve valaki hiányzott, a legfontosabb: A szoba lakója. - Gyereket ennél jobban még nem vártak, bár csak január 6-ra voltam kiírva, a férjem mindenkinek azt mondta karácsonyra várjuk - ő ugyanis akkorra várta. Ünnepek után többen sajnálkoztak is, hogy túlhordom szegényt. Így talán nem is meglepő, hogy a legelső apró jelre berohantunk a  kórházba, ahol, amikor az orvos közölte, hogy ebből még nem biztos, hogy ma szülés lesz a férjem olyan csalódott volt, hogy azt hittem menten összeveszik az orvossal és a továbbiakban átveszi a szülést. Mintegy 12 óra ott töltött idő után - amely alatt volt időm átértékelni a fájdalomról és annak elviselhetőségről alkotott elképzeléseimet - végre magamhoz ölelhettem a kislányunkat. A felelősség és az egyéb „nagy” érzések engem azonban nem akkor értek utol, amikor először a szemébe néztem, mert akkor, ez banálisnak tűnhet, semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy Ő tényleg egy igazi baba, aki valamilyen úton módon belőlem van, ezekszerint az ultrahang fotón is Ő volt, Ő rugdosott odabentről és, hogy ez milyen nagyon hihetetlen. Csodálatos. Végre itt van, kézzelfogható mégis felfoghatatlan.  - Aztán amikor éjszaka negyedszer is felsírt, na akkor kezdtem el megérteni, hogy az életem felnőtt része, nem az elköltözéssel, a diplomázással vagy a férjhezmenetellel, hanem valójában most, ezzel a nagyon édes és mégis olyan hangos kis csomaggal kezdődik el igazán. 


Titkos társaság





Nyolc hónapja egy olyan közösség tagja lettem, amelyet egészen addig csak kívülről szemléltem. Régebben meglehetős közönnyel, sőt talán néha még sajnálkozással is, aztán később már egyre inkább vágyakozva, irigykedve, csodálattal tekintettem rájuk. Az ANYUKÁKRA. Mint egy titkos társaság tagjai, mindenhol jelen vannak, kiderült, hogy szinte bármerre megyek megtalálom őket, felbukkannak a drogériában, a kávézóban, a kisboltban, az utcán és összeköti őket a közös ÜGY, amiről bárhol, bármikor tudnak beszélni, vitatkozni, tanácskozni. Anyukának lenni sokmindent jelent, kezdve azzal, hogy óriási felelősség, elég csak arra gondolnom, hogy mit jelent számomra a saját édesanyám. Összetett szerep ez és mégis végtelenül egyszerű. Érkezik egy kis ember, aki eleinte Rád van utalva, ki van szolgáltatva az anyjának, az ő türelmének, szeretetének és nagyon sokáig Ő jelenti a biztonságot, a szűrőt a világhoz. Egyszer a kozmetikusom 3 éves kislányával beszélgettem manikür közben, akkor még meglehetősen messze voltam az anyaságtól és egészen más dolgok foglalkoztattak, de a kislány számára a világ legtermészetesebb dolga volt az, hogy nyilván én is anyuka vagyok. Miért is ne lennék az, hiszen felnőtt vagyok, már a körmöm is lakkozhatom, hát elkezdett kérdezgetni a kislányomról, és amikor kiderült számára, hogy nekem bizony még nincs olyanom, hatalmas szemeket mereszetett és csalódottan kérdezte: „Neked nincs kislányod? Hogy lehet? És akkor Te mit csinálsz?” Olyan kérdések voltak ezek, amiken egy felnőtt jót mosolyog és persze nem tud egyszerűen válaszolni, mert nem is lehet. Pedig mióta először a kezembe vettem a kislányunkat, Rebekát, bennem ugyanezek a kérdések merülnek fel csak múlt időben. „Hogy lehet, hogy Ő eddig nem volt? Eddig mit csináltam, hogyan tudtam élni nélküle?” Hát ez az, amit egy hároméves tisztán látott, a húszévesnek meg várnia kellett pár évet, hogy megértse, mert az én igazi életem valóban azzal kezdődött el, hogy valakinek az anyukája lettem. Azóta próbálok megfelelni a feladatnak, néha több, máskor kevesebb sikerrel, szeretném hinni, hogy legalább nagy károkat nem okozok benne és nem fog majd sok év múlva  egy pszichológust gazdagítani anya-lánya történetekkel. Annyi minden van, amit el lehet rontani, amit rosszul lehet csinálni, 27 évesen nyolc hónap anyaság után még nagyon kezdő vagyok, ki tudja Rebeka talán felnő mire haladó leszek. Éppen kitanulom az egyik dolgot, már jön is a következő probléma. Honnan tudom, hogy nem fázik télen, hány réteg ruhát kell ráadni, miért sír éjjel... Mire rájövök, kitapasztalom, már itt is az újabb kérdés, hogy magyarázom meg majd, hogy ő nem nézheti meg a Pókembert, amikor a Gabikának megengedik a szülei. Múltkor például azért érzékenyedtem el egy esküvőn, mert eszembe jutott milyen jó volt hazahozni a kórházból, először hazaérkezni vele, betenni a bölcsőjébe, az első éjszaka, amikor a karácsonyfa megvilágította nappaliban ültem vele és tökéletesen boldog voltam. Majd hirtelen belém nyilallt, hogy milyen lesz, amikor egyszer felnőtt nőként majd ő vonul végig a sorok között én meg örömanyaként pityergek... Bár most ez még hihetetlennek és nagyon távolinak tűnik, de bizony ez is eljön, az anyaság egyik legnagyobb próbatétele számomra a múló idő megállíthatatlansága. A minden nap változó, fejlődő gyermekemnek egyszerre örülök és tölt el buta módon szomorúság. Már milyen nagy – mondják folyton, én meg tiltakozom, dehogy, még kicsi, kisbaba, hiszen beszélni sem tud. Mióta megszületett folyton azt szeretném, hogy önállóbb legyen, milyen jó lesz, ha majd átalussza az éjszakát, eszik, ül, áll, beszél, közben pedig megrémiszt, hogy milyen gyorsan elérkeznek ezek a vágyott szakaszok.
Persze csak visszanézve tűnik gyorsnak, amikor 5 hetes volt, úgy éreztem, hogy soha nem fogok már egyhuzamban 8 órát aludni vagy amikor hetekig szigorúan csak egy kanállal evett bármivel kínáltam azt gondoltam, hogy örökre szoptatni fogok. Még nagyon sok minden vissza van, szerencsére még sokszor ennyi, mint amennyi mögöttünk van, de mégis, nem árt  tudatában lenni, hogy egyszer az alig 3 kilós, 50 centis pihe-puha csomag – aki csak nem rég született – hamarabb felnő és kilép azon az ajtón - ahol nem rég még először léptünk be vele - mint gondolnánk. Úgyhogy addig is babusgatom és élvezem az együtt töltött időt, és igyekszem minél több történetet írni, a kedves, vicces, nehéz és szép pillanatokról, hogy amikor már nagy lesz és nem engedi majd, hogy ölbe vegyem és fogjam a kezét valami megmaradjon azért ebből.