2015. április 21., kedd

Babahatás


Babalátogatóban voltunk a klinikán, a barátaink alig negyvennyolc órás kislányával ismerkedtünk meg. Az elmúlt években egyre gyakoribbak ezek a találkozók, hol én fekszem az ágyban a kezemben egy új kis családtaggal, hol látogatóként ülök az ágy szélén. Örömteli és emlékezetes események, azt hiszem mindannyiunknak. Nagyon hálás vagyok azért, ha valaki annyira beenged az életébe, hogy közvetlen részesei lehetünk az örömnek, amit ilyenkor a család átél. Az elmúlt időszakban, amikor baba látogatóba mentünk, már én is anyuka voltam, és talán mert tudom mit jelent az a kis pici csomag a pólyában, vagy mert nekem is friss az élmény, még inkább megérintett a dolog, felfokozott izgalommal vártam a telefont, sms-t mikor alkalmas a látogatás, mikor mehetünk végre.  Ott ülünk a kényelmetlen kórházi székeken, a szobában fullasztó a levegő, műanyag pohárból isszuk a sió almalevet, egy kerekeken guruló műanyag dobozban pedig édesdeden szuszog a kis jövevény, akit vártunk hónapokon át, és senki le sem veszi róla a szemét, egyfolytában hajtogatjuk, hogy milyen édes, milyen tökéletes… Már illene menni, de sehogyse akaródzik indulni, olyan jól ülök ott, inkább meghallgatnám, újra és újra, hogy volt, milyen volt, minden egyes részletre, pillanatra kíváncsi vagyok. Az érzelmeket szinte tapintani lehet a szobában, a szeretet, a féltés, a mindentől óvó rajongás, az átélt élmények hatására az egymás iránt megnövekedett tisztelet, olyan jó benne lenni, kicsit megmerítkezni. A büszke apukák szerelemmel csüngenek a pár órás gyermekükön, az anyukák fáradtak, de én mégis nagyon szépnek látom őket, smink nélkül, kialvatlanul is beragyogja őket a boldogság, a szülés élménye, a tudat, hogy nemrég egy új embert hoztak a világra, aki most tőlük függ, akit etetni, gondozni, szeretni kell. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor belenéztem a tükörbe, az alapján, ahogy éreztem magam, meg voltam róla győződve, hogy egy roncs néz majd vissza rám, és eltekintve a sárgás színemtől, némi véraláfutástól és a karikáktól a szemem alatt, valahogy mégis szépnek éreztem magam. A kedvenceim a nagyszülők, akikkel ilyenkor madarat lehet fogatni. Szent meggyőződésük, hogy olyan szép, okos és hibátlan teremtményt még nem hordott a hátán a föld, mint az ő unokájuk, hiszen már most látszik, hogy mennyivel különlegesebb, mint más babák. Persze ennek megfelelő fanatikus imádatban részesítik őket, a látogatók minden bókját személyes dicséretként könyvelik el.  Jó ott lenni és beszélgetni az újdonsült szülőkkel, még annyira az események hatása alatt vannak, szívesen mesélik, hogy volt a szülés, vajúdás, milyen volt először meglátni, megfogni, megszoptatni, elvágni a köldökzsinórt, az első éjszaka, a fürdetés. Hiába éltem én is át, és hallottam már számtalan történetet, mégis mindig magával ragad és áhítattal hallgatom, ahogy minden egyes kisbabát, újszülötett is ugyanezzel a rácsodálkozással fogadok. Tényleg ő volt benn ott még pár napja, ő hallgatta odabentről azt amit beszéltünk, ő volt velünk nyaralni, ő mocorgott, rugdalózott, ő volt az ultrahang képeken…? Vajon ott bent is így ásított, ott is ilyen édesen tartotta a kezét? Imádom az illatukat, ahogy összerezzennek a zajokra, ahogy nyöszörögnek álmukban. Annak ellenére, hogy mindig féltem a látogatásoktól, Rebekánál és Rubennél is élveztem ezeket az alkalmakat, megható volt az emberek arcán látni, hogy mennyire örülnek nekünk. Jó érzés a boldogságunkat megosztani azokkal, akiket szeretünk, mindkét oldalon szeretek lenni, anyaként megélni mások örömét, és mások gyermekét meglátogatva, kezembe fogva átélni a csodát. Egy barátnőm mondta, akinek akkor még nem volt gyereke, hogy amikor bent volt nálam a kórházban megnézni Rebekát, nem tudott szabadulni az érzéstől, egésznap csak az járt a fejében, hogy úristen, mekkora dolog ez, hogy én egy gyereket szültem, hogy ezt megcselekedtem, óriási tettnek tartotta. Én ugyanezt érzem minden kórházi látogatásnál, és valószínűleg ez így is marad, nem oszlatja fel a misztikus ködöt a szülés-terhesség körül az, hogy én is anya lettem. Olyan hitetlenkedéssel fogom meg valakinek a hasát, mintha elfelejtettem volna milyen, amikor egy baba rugdalózik odabent, vagy nézek az újszülöttekre, mintha az enyém három hónappal ezelőtt  nem ugyanilyen picike lett volna. -  Benne lenni, persze legalább ennyire izgalmas. A barátnőim bár nem először és nem is másodszor látják a kisfiamat, mégis minden vendégség alkalmával eljön az a pont, amikor ott ülünk Ruben két méterszer két méteres kis szobájában, én pelenkázok, szoptatok, ők, mind anyukák, van, amelyik többszörös is, pedig áhítattal körülállnak, mintha a világ nyolcadik csodáját látnák. “Nézd a lábát” “Jaj, mosolyog”, “De édesen cuppog” – és hasonló mondatok hangzanak el, és úgy örülünk neki, mintha a vizen járna, nem egyszerűen a kezét mozdította volna meg. És ez olyan jó. Felnőttként hány dolog tud ennyire elvarázsolni, őszinte csodálattal, érdeklődéssel eltölteni, izgalomba hozni ennyi különböző embert? Egy csecsemő látványa óhatatlanul megnyitja az ember szívét, lelkét, meg akarja fogni, érinteni, szagolni, puszilgatni. Evolúciós ösztön? Szeretet? Ki tudja. Mindenesetre nagy élvezettel veszek részt benne, ameddig csak lehet, ha valahol kisbaba születik az biztos, hogy én megyek, csodálok, könnyezek, velem órákig lehet beszélgetni a szülésről, szoptatásról, altatásról, soha nem unom meg. És a hozzánk közel állókkal is szívesen osztom meg, hogy ideig, óráig részesei legyenek annak a csodának, amit átélünk, mert egy kisbaba születése olyan, mint a vízbe dobott kő körül keletkezett körök, boldogságot áraszt az egész környezetére, mindenre és mindenkire, aki tudomást szerez róla. Vadidegenek is megszólítanak, gratulálnak és szemmel láthatóan örömteli perceket okoz nekik az ikerbabakocsink látványa és nekem is mosolyt csal az arcomra, ha rég látott ismerősről, osztálytársról vagy akár idegenről kiderül hogy babát vár vagy gyereke született. A terhesség is ilyen, mindenki örül, gratulál, izgul, kérdez, faggat és meséli a saját terhességét, szülését, gyerekét, ismeretlenül is közel hoz teljesen különböző embereket, persze főleg a nőket. Gyereket várni, szülni, nevelni hiába a világ legegyetemesebb, legáltalánosabb dolga, mégis szerintem a legizgalmasabb dolog, ami valakivel történhet, én legalábbis újra és újra át szeretném élni, csak az ijeszt meg, hogyha ezt érzem egy három hónapos mellett, mi lesz, amikor már nem leszek benne, ha felnőnek a gyerekeim, és nem leszek többé terhes és nem a gyerekekről szól majd az életem? Nagyon fogok irigykedni minden kismamára és anyukára... A férjem erre persze csak annyit mond, hogy "Nők." Meg, azt, hogy  "Hormonális". Szerintem inkább valami agyi dolog lehet...




Sok szeretettel, Ildinek.



2015. április 15., szerda

A szupernő, a hétfejű (házi)sárkány és egy keresztelő története

Mert minden nőben ott lakik mindkettő, a szupernő és a sárkány is, a kérdés, hogy melyik kerekedik éppen felül, és mikor. Néha a legjobbkor jön elő a szupernő énünk, ezek azok a helyzetek, amikor bezsebelhetjük az emberek elismerő pillantásait, dicséreteit balzsam ez egy anya lelkének. A sárkány?  Hát az is előjön, néha a legrosszabbkor. Például egész nap türelmes és kedves vagyok a gyerekekkel, minden rendben, de egyszer, csak egyetlen egyszer megemelem a hangom vagy nem éppen mintaanyaként reagálok valamire, ami lássuk be, bárkivel előfordulhat, és ennek van egy szemtanúja, akin látod a véleményt, na ez aztán szép, sír a gyerek és inkább az elgurult fülbevalóját keresi a földön, ahelyett, hogy megnyugtatná. Vagy a barátok, a férj és a nagyszülők előtt, csak ott ne pattanjon el a cérna, hisz kiknek szeretné az ember leginkább megmutatni, hogy mindent milyen jól csinál, nyilván nekik. Persze kik előtt a legkellemetlenebb, ha a dolgok nem jól mennek? Előttük.
Milyen a második gyerek? Milyen egy fiú anyukája lenni? Hogy bírod? - ehhez hasonló kérdéseket kapok nap, mint nap, az ismerősöktől a gyerekprogramokon, a játszótéren. Jó, határozottan jó. Na jó, had legyek őszinte. Csodálatos. Egyszerűen nem tudok betelni vele, és ezt őszintén így érzem, nem azért mondom, hogy bosszantsam a sok fáradt és elcsigázott anyukát a játszótéren, akik szívesen hallanák, hogy milyen nehéz is ez. Persze nehéz is, főleg amíg le nem csengett Rebeka "ana deje" korszaka, ami jó egy hónap volt, akkor gyakrabban éreztem azt, hogy ezt nem lehet kibírni. De mióta visszanyerte elsőszülöttem régi önmagát én is visszaneyertem az optimista jövő és család képemet.  Sugárzom is általában a környezetemre, akik mivel nem nyavalygok állandóan, inkább a pozitívumokról szeretek beszélni, hajlamosak azt hinni, hogy nagyon jól csinálom és nálunk odahaza megy minden, mint a karikacsapás. Pedig én sem vagyok Mary Poppins, nem ám. Pedig néha milyen jó lenne ha a szobák maguktól rendbe rakódnának, vagy a gyerekekkel beleugranánk egy képbe és ott elszórakoznánk egy délelőttöt. Vagy ha sminkben kelnék reggelente.  Ruben keresztelője jó példa arra, hogy hogyan lehet megvalósítani a két végletet egyszerre. Sikerült összetrombitálni valamennyi barátunkat és a családot, úgy, hogy még élveztem is a készülődést. Tudom, szuper vagyok, hallottam vagy harmincszor, ennyien voltak nálunk vendégségben. Pedig nem vagyok. Sajnos. Annyira bosszantó, hogy amikor az ember több napig készül, süt, főz, dekorál, és még magát is sikerül reprezentálható állapotba hozni, akkor már csak éppen arra nem marad energiája, hogy türelmes és jófej legyen. Miután minden tökéletes volt, abszolút de tökéletes, még az idő is ragyogó volt, pedig az nekünk sosem jön össze rendszerint az ilyen eseményeknél, sikerült Ricsivel a nulladik percben összekapni egy teljesen jelentéktelen dolgon. Miután végig csináltam egy éhes két hónapossal a végtelennek tűnő szertartást, aminek a közepén úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hogy tempomban vagyunk és egy pap áll velem szemben én bizony mellre teszem, ám ebben a pillanatban a kezembe nyomott egy égő gyertyát, amit tartanom kellett a szülői áldás alatt, így ez mégsem történt meg. De áldás és eredendő bűn ide vagy oda, én csak arra gondoltam, legyünk már végre otthon. Az ember készül és hiába sikerül jól minden, mégsem képes önmagát adni, legalábbis azt az önmagát amit érdemes bemutatni. Nekem sikerült a több ezer kilométerre élő, félévente két órára látott barátnőmet a földbe döngölni, mert egy nyuszicsokit merészelt adni Rebekának ebéd előtt, az anyósomat pedig, aki azt sem tudta, hogyan segítsen a keresztelő előtt, sütött, főzött, étkészletet adott, Rebekára vigyázott,  leszúrni, mert pogácsával etette meg a szertartásról hazamenet az autóban. Reggel, amikor majdnem mindennel végeztem, nagy nehezen sikerült a hűtőben elrendezni a sütiket, a pulton a káoszból svédasztalt varázsolni, akkor megérkeztek a szüleim, és lepakolták a sütiket és egyéb dolgokat, amiket az ebédre hoztak, kicsit elrontva a kialakított koncepciót. Valahogy nem illett az elképzelésembe az antik tálalóra helyezett piros-fehér műanyag éthordó és anyukám kizárólag az én kedvemért sütött mézes zserbójának a levágott széleivel sem tudtam már mit kezdeni, nem volt egy négyzet milliméter hely sem a hűtőben és mivel előre láttam, hogy úgyis egy egy tonna sütemény fog maradni azt javasoltam, hog talán dobjuk ki - bármilyen racionális észérvek is szóltak emellett, nyilván nem győzte meg. Röviden, valószínűleg mindent éreztettem velük csak azt nem, hogy milyen hálás vagyok a segítségért. Indulás előtt apukám mintegy mellékesen megjegyezte, hogy lóg valami a fölsőmből hátul, kérdeztem hol, ő "mindenhol", mondom neki, hogy vágja le, ő meg félig viccesen megjegyezte, hogy az egész fölsőt kéne levágni. Kössz. Én meg még azthittem csinos vagyok. A húgom amikor elkezdtem elmagyarázni, hogyan csinálja a szendvicseket, kikérte magának, hogy talán el tud készíteni néhány szendvicset el is szégyelltem magam, ráhagytam, hogy jó tényleg, bocs, csináld csak, és elmentem sminkelni. Majd arra jöttem vissza, hogy a bucikat egymásra borítva kirándulásra való uzsonnás szendvicseket készít, aminek az átharapásához legalábbis egy pitbull állkapocs szükséges. Merthogy a szendvics az összeborított kenyerekből áll. Ezzel nem tudtam vitatkozni, igaza volt. A fotoplusból rendeltem egy csomó képet, amiből fotógirlandokat szerettem volna készíteni és gondoltam, hogyha már úgyis el kell menni, megragadom az alkalmat és aktualizálom a falon lévő családi képeket is. Csak az utóbbit sikerült a férjemnek átvenni a negyven darab képet a girlandhoz elfelejtették odaadni. Így az egy újabb kör volt, és újabb egy óra, mire megkaptuk. Ilyen és ezekhez hasonló apróságok és ehhez jön még a két hónapos és két éves, akiknek ki kellett találnom, hogy majd hol és mikor aludjanak, kigondolnom és beszereznem mit húzzanak fel, hogy hogyan is legyen az egész nap, hogy ne boruljanak ki és mi is élvezni tudjuk. Szóval kicsit feszült voltam. Egy kicsit. És akkor miután a nulladik percben összekaptunk, majd végre letettem Rubent aludni és kimegyek a vendégek közé, mit látok? Hogy Rebeka boldog mosollyal mászkál föl-alá, fülig csokisan, mint kiderült az ominózus nyuszicsokitól, és két kézzel pakolja le az asztalokról a sütiket,  akkor éppen egy keksz tortácskáról tüntette el a trüffel krémet. És senki nem figyel rá, a nagyszülők, akik egyébként egymással versenyezve foglalkoznak vele ellazultan beszélgetnek egy pohár bor mellett, Ricsi meg a házigazda szerepét betöltve a vendégeket ugrálta körül. Olaj volt a tűzre, hogy a barátnőim ott ültek a gyerekeikkel és mindegyik szépen evett, persze, hogy nem kekszet és sütit, hanem spenótot meg húst, meg salátát, amit én is adtam volna ebédre Rebekának, ha ott vagyok. Szóval kicsit kiborultam és az igazat megvallva nem voltam kedves. Hiába volt tehát minden tökéletes, egyetlen tényezővel nem számoltam. Magammal. Persze szerencsére csupa olyan ember volt ott, aki nem csak ismer, hanem szeret is, és pontosan tudja, milyen fából faragták, a lányukat, menyüket, barátnőjüket így elnézték nekem, sőt még jól is érezték magukat. Legalábbis ezt mondják. Nem tudom mennyire vehető komolyan, mert mindenki áradozott arról is, hogy Ruben milyen jól viselte a keresztelőt... De váltig állítják, hogy mindenki jól érezte magát és minden szuper volt én meg kénytelen vagyok elhinni. Úgy két óra és némi pezsgő után nekem is sikerült ellazulnom végre. Már-már az sem érdekelt volna, ha Rebeka nem alszik délután. De aludt, úgy, hogy harminc ember beszélt, és egy csapat gyerek randalírozott az ajtaja előtt. Úgy kellett ébreszteni, szóval még ez is sikerült. 
Este szokás szerint a lányokkal folytattuk a városban, ahol én is fújhattam, gyerekek és minden vendéglátói felelősség nélkül egy pohár bor mellett. Ott visszagondoltam az egészre, és nem tudom, hogy a bor, vagy a lányok tették, de úgy éreztem, hogy nagyon jól sikerült. Egy percre még azt is elhittem nekik, hogy szupernő vagyok. De csak egy percre. Mert legbelül tudom, hogy még tanulni kell, nagyon sokat. Feleségként, felnőtt nőként, megtanulni nagyvonalúnak lenni, elnézni dolgokat, nem kiborulni és tornádóként viselkedni, hanem  bűbájosan mosolyogni, akkor is, ha nem minden tökéletes. Fontos tudomány, mert, hogy töbnyire semmi sem az. Majd legközelebb...