Párizsi élménybeszámoló - Elindulás, utazás, megérkezés

Már az elindulás is nagyon jó volt. Végül nem hívtam taxit, inkább húsz perccel korábban léptem ki az ajtón és a gurulós bőröndömmel lesétáltam az állomásra. Jó döntés volt, csodálatos idő volt és szeretek úgy elmenni valahova és megérkezni is, hogy nem az ajtó előtt szállok ki vagy be az autóba. Mert az utazás élmény és ez igaz az első percétől kezdve, ahogy az ember beteszi maga mögött a kaput és minél többet gyalogol annál többet lát és észlel, szív magába belőle.  Még a szokásos utcákon és tereken is máshogy megyek keresztül, amelyeket nap, mint nap látok. Mintha a messzire utazás nemcsak a távoli célponttól indítana be egy más megközelítést a dolgok iránt,  már a házból kilépve gyűjtöm a képeket, az impulzusokat és lépésről-lépésre egyre jobban eltölt az izgalom, a szabadság és a várakozás, amit minden út elején érzek. Nézem a Széchenyi téren a galambok közé berohanó kisfiút, ahogy felvesz a földről egy nekik szánt kiflidarabot és a szájához emeli, majd odafut az anyja és elveszi. Ahogy jönnek szemben csapatostul a matrózblúzos középiskolások és stikában cigiznek a sarkon. Egy apuka négy-öt éves forma gyereket visz kézben, ő meg a vállára dőlve alszik, biztonságban, az apja karjaiban, nem bántja sem a tömeg, sem a zaj. A Domus áruház előtti füves parkon átsétálva puha fehér pihék szállnak mindenfelé a levegőben, két hét múlva nyár és mintha  esne a hó. Nyárfavirágzás. Ezek a képek, benyomások már a párizsi albumomba kerülnek, mert az elindulás is fontos része az utazásnak. Más szemmel nézem a saját városomat és utcámat is, hirtelen, mintha kivülállóként látnám, ahogy keresztülvágok rajta. Szeretem úgy hátrahagyni a várost és a lakást is, hogy szívesen érkezzek vissza, jók legyenek az utolsó benyomások és ne felfordulás várjon otthon. Ha tehetem, úgyválasztom meg az utazás időpontját, hogy ráérősen indulhassak el, ne kora reggel éhgyomorra, nem kapkodva, nem idegeskedve. Este fél nyolckor ment a gépünk, kiszámoltam, hogy akkor lesz kényelmes, ha a tizenegyes vonattal indulok Budapestre.  Megreggeliztünk a gyerekekkel, sehova nem kellett sietni, sütöttem nekik amerikai palacsintát és a teraszon szépen megterítettem, mint minden nap.Beszélgettünk arról, hogy milyen jó lesz nekünk Párizsban, nekik meg a mamával-papával. Már ezért sem akartam kihasználni az időközben adódott lehetőséget, miszerint korán reggel elmehettem volna autóval, mert szerettem volna ha nem úgy válok el tőlük, hogy este letettem őket és reggel már nem vagyok itthon, más van itt, amikor felébrednek. Reggeli után megérkezett anyukám, a kanapén még egyszer elmeséltük a Párizsos mesét, majd búcsút vettem tőlük és vidáman elmentek az állatkertbe. Egyedül maradtam a lakásban, még megigazítottam a váza virágot az asztalközepén, a székeket betoltam. Ilyenkor még iszom egy kávét, közben végignézek a lakáson. Időben vagyok, nem rohanok, hanem élvezem az elindulás pillanatát, amikor becsukom az ajtót és ráfordítom a kulcsot. Nem szeretek, cigarettaszagú ideges taxis mögé ülve lejutni az állomásra, nem ér annyit az a tíz perc, amit nyernék vele. Ez már az én időm, az én utam, és szeretném a legtöbbet kihozni ebből a részéből is. Régimódi lány vagyok, így nem csoda, ha a vonat a kedvenc közlekedési eszközöm. A vasútállomásokat is szeretem, az impozáns múlt század eleji épületeket, a nagy belmagassággal, a kupolájukban röpködő galambokkal és verebekkel. A bőröndökkel keveredő dohányillatot, ahogy a hatalmas poros ablakokon át felülről beömlik a fény a váróba. Ahol csupa történet van és izgalom, mindenki jön vagy megy valahová. Még a restit is. Az intercity pedig számomra igazi luxus, évekig jártam sima vonatokon, ültem a zöld, repedezett bőrüléseken és a süppedős bordóra kárpitozott fotelekben (első osztály), különösen a fülkés vagonokban utaztam szívesen.  Eleinte többször mentem Budapestre is inkább gyors vonattal az intercity helyett, ha volt rá időm, nem zavart a hosszabb út, vittem könyvet, sokszor egyedül voltam az egész vagonban. Nincs túl hűtött vagon, vagy kellemetlen útitárs, ami az IC-én a helyre szóló jegy miatt elég lutri. Most is egyes helyre kérek jegyet, leülök és írom az sms-eket a fektetésről, a gyógyszerekről meg mindenről, ami eszembe jut és fontos lehet, ahogy az ilyenkor lenni szokott, ha másra bízom őket. Elindulunk és nézem az elsuhanó tájat, a falvakat, mezőket, dombokat és megállapítom, mint mindig, hogy milyen szép ez az ország. Elképzelem milyen lehet abban a kis osztott ablakos kúria szerű házban élni, ami idelátszik a fák között, vajon mennyire zavarhatja az ott élőket az elhaladó vonatok zaja, mit csinálnak, miből és hogyan élnek. Hallgatom a beszélgetéseket, néha egészen érdekes dolgokat hallhat az ember. A délibe érkezik a vonat, ami már csak azért is sajnálatos, mert a város másik felébe kell mennem és egyébként is jobban szeretem a nyugati pályaudvart, de azért így is jó. Az állomásról kilépve megcsap a Budából áradó retró hangulat, sokszor van olyan érzésem itt, mintha vissszarepültem volna az időben. A Vérmezőn keresztül vezet az utam, előtte egy büfévé átalakított villamoskocsit kellene keresnem, Ricsi azt adta meg tájékozódási pontnak, de nem látom. Megkérdezem az egyik boltban, mutatják, hogy ott van. Még mindig nem látom, mindegy enélkül is látom merre kell menni. Átvágok a parkon, leülök a buszmegállóban, majd rájövök, hogy nem vettem jegyet. Átmegyek a túloldalon lévő Coop-ba, megkérdezem hol tudok, érzem, hogy furcsán néznek rám, többnyire így reagálnak Budapesten, amikor érdeklődöm, kérdezek, szokatlan talán ez a közvetlenség, na meg az, hogy valaki ennyire nem tudja a dolgokat.  Mondják, hogy csak a délinél. Jólvan akkor majd a buszon veszek. Felszállok, miközben odaadom az előre kikészített négyszáz forintot, már indul is, majd hanyatt esem. Végig állok, nem tudom pontosan mennyit, de nagyon sok megállót megyünk, persze, mert a Városliget a város másikfelében van. Ezt buszozást nagyon nem szeretném, ha itt élnék, a sok összeizzadt embert, akik hering módjára állnak egymás mellett és a mindenféle szagot, ami ott van. Pedig sokat buszoztam a középiskola alatt, amikor bejárós voltam és hébe-hóba a városban is, de sehogyan sem tudtam megszokni vagy megszeretni. A villamos az más, de abból is a régi fajtát szeretem, ami Budáról jön át a Moszkva térre, meg a kettes vonalat, ami a rakparton megy. Ott is sok ember van, de mások a zajok, az illatok. Az újabb villamosok a buszozásra emlékeztetnek... A bőröndömet lerakom Ricsinél az irodában. Mindenkinek köszönök, bemutatkozom és megbeszéljük, hogy Párizs az bizony jó lesz. Majd elmegyek a Városligetbe, már régen kinéztem magamnak azt a helyet, ahol ebédelni szeretnék. Egy kerthelység, ahol frissen sütik a burgerekbe a húspogácsát és a pitát is hozzá, van gomolyasajt roston, kávé meg sör meg mindenféle szedett vedett székek és asztalok, mindenféle színűre festve. Pont az én ízlésem. Veszek egy balkánburgert, hatalmas hús van benne, körülbelül egy heti húsadagom, kérdezem a srácokat, akik sütik, mit rakjak bele, ez az önkiszolgáló dolog nekem mindig nehezen megy. Nagyon készségesek, kiderül, hogy a barbecue szósz illik hozzá és még kapok egy marék szárított paradicsomot is ráadásnak, amivel végig szemeztem. A másik pultnál kérek egy kávét, amíg várok rá, egy kis totyogóst figyelek, aki a kutyáknak kirakott itatótálakban pacsál és próbál rávenni egy nála háromszor nagyobb kutyát, hogy a másik tálból is igyon. Majd kiválasztok egy félreeső asztalt és leülök. Megeszem, legalábbis egy részét a hamburgernek és közben nézelődöm. Van itt öltönyös férfi laptoppal, alternatív emberek szakadt ruhában, raszta hajjal, anyukák kisbabákkal limonádéznak, egy házaspár velem szemközt ebédel. De mindenki lerúgja a cipőjét az asztal alatt vagy felteszi a lábát egy másik székre és mint egy nyugágyban, kényelembe helyezi magát. Miután befejeztem én is hasonlóan teszek és olvasok a maradék időben.

Visszamegyek az irodához, beülünk az autóba és elindulunk a reptér felé. Talán nem meglepő, hogy a repülést viszont egyáltalán nem kedvelem. Nem a repülés részével van bajom, azt szeretem, főleg a felszállás fantasztikus érzés, ahogy hosszan kifut a gép, a turbinák zúgó hangját és ahogy a kerekek súrolják alattunk betont, majd egyszer csak hirtelen felemelkedik. Látom az alattam elterülő tájat, az utakon cirkáló autókat, mintha a világ amiben élünk csak játék lenne, egy terepasztal. Az is lenyűgöz, amikor elérjük a felhőket és föléjük kerülünk. Ilyenkor eszembe jut a "Kell ott fenn egy ország" című dal és az, hogy hol van Isten, mert én mindig is valahol itt képzeltem, mint a mesekönyvekben, de mióta repültem elveszett a mennyország a felhők felett illúziója.

Amikor belépek a reptérre, számomra olyan, minhta a Mátrixba kerülnék, minden olyan hideg, rideg, egyforma, számok, gépek, neonfények, egy rakás uniformisba öltözött feszült ember, arcára fagyott mosollyal jön megy, magyaráz és nagyon hálás vagyok, hogy van mellettem egy ember, aki mindezt átlátja és tudja hova kell menni, állni és mi a soron következő lépés. És végig az az érzésem, hogy egy csomó pénzt fizetek azért, hogy órákon keresztül  maceráljanak, mire végül, felvergődöm egy gépre, ami nem sokkal kényelmesebb, mint egy busz. Az egész annyira fárasztó, már eleve az, hogy órákkal előbb ki kell érni, hogy az ember szabadságjogait folyamatosan korlátozzák, megsértik. Először a bőröndömet kutatják át, aztán kiválaszt a véletlenszerű kiválasztás alapján működő testszkenner, így a holmim után a testemet is. Bár azt hittük gondosan jártunk el, mert mindent grammra, centire lemértünk, súlyra, hosszra is, még a légitársaságot is felhívtuk tájékoztatásért. Nos, a bőröndök mérete és súlya senkit nem érdekelt, viszont telefonban mondott négyszázmilliliter helyett csak százmillis kiszerelésben volt felvihető folyadék, így egy nesszeszernyi cucc a kukába került, köztük egy parfüm, amiben szerencsére alig volt, na de akkor is. Az illető személyzettől még kioktatást is kaptunk, hogy legközelebb jobb lenne ha tájékozódnánk. Na igen. Visszafelé a honlapjukon néztük meg, hogy milyen szabályok vonatkoznak az élelmiszerekre, és a szabályok szerint felvihető csaknem minden a kézipoggyászban, alkohol, hús, tejtermék, gyümölcs és egészen meglepő dolgok is. De mint kiderült a sajt, a drága francia camambert sajtok, amiket ajándékba vettünk az otthoniaknak, a franciák szerint folyadéknak minősülnek, úgyhogy akkor meg azokat kobozták el a gyönyörű birsalmasajtokkal egyetemben.. a majdnem folyékony halmazállapotú csoki mousse-t felvihettük. És bár az odafele út kellemetlenségei miatt nagyon rákészültem, a nesszeszeremet meg sem nézték, senkit sem érdekelt a 120 millis alapozóm, amihez direkt bekészítettem az 50 milliliteres tégelyeket, hogy legyen mibe átönteni az ellenőrzésnél, ha akadékoskodnak. Sajnálkozva tárták szét a kezüket, hogy a szabály az szabály, ha feladtuk volna a bőröndöt semmi gond nem lenne a sajtokkal (de nem adtuk, mert Ricsi édesanyjának múltkor a háromnapos útján odafele elkeveredett a bőröndje és ezt nem akartuk kockáztatni). Miután a sajtjainkat elvették mert kézipoggyászban nem vihető fel, a beszálláskor kiderült, hogy túl sokan akartak felvinni kézipoggyászt így a gép közepétől hátrafele minden utasnak fel kellett adnia a bőröndjét. Ott, akkor, a beszállásnál, fogták és elvitték a bőröndjeinket, így a sajtok a kukában (vagy egy ügyesebb reptéri alkalmazottnál) a bőröndünk meg mégis feladva, amire aztán még húsz percet várhattunk a leszállás után. Nem jó dolgok ezek, és igaz, hogy húsz óra lett volna az út autóval, így pedig mindennel együtt volt hat, de legközelebb egy ekkora úthoz valószínűleg inkább az autót választjuk. Kiszámoltuk, hogy költségben alig több, mint a repülő, viszont stresszmentesebb és kellemesebb formája számunkra az utazásnak. Ha az ember nem egyben akarja letudni, hanem megáll itt-ott kisebb városkákban, meg egy éjszakára, igazi kaland. A repülés pedig ha egy szóval kellene jellemeznem: szívás. És hiába próbál az ember okos lenni,és mindent elolvas, meg tájékozódik, hogy ne legyen már olyan amatőr, hogy elkobozzák a cuccait, mintha először repülne, mégis mindig belefutunk valamibe. És én nagyon nehezen viselem ezt a fajta rugalmatlanságot és körülményességet, ami tapasztalataim szerint a repüléssel jár. Szó nélkül autóztam el Rómáig, sőt mi tőbb kifejezetten élveztem, egy hosszú autóút nekem nem jelent problémát. Megállunk, amikor meg akarunk, annyi cuccot viszünk, amennyit kedvünk tartja és senkihez nem kell alkalmazkodni - ez a kulcsszó. A biztonságra hivatkozva főleg üzletpolitikai szempontokat szolgáló szabályokat hoznak. Ricsitől elkobozzák a nesszeszerét, a tíz milli parfümjével (ami sajnos 125 millis üvegben volt), az enyémbe viszont bele se néznek, amiben 120 millis alapozó van (merthogy a négyszázas kiszerelésből indultunk ki, amit a telefonban mondott a kicsit azért megemlegetett illető). Nem vihetjük fel a sajtot, mert az folyadék, de a shopban megvehető ugyanaz a sajt és parfüm, az már nyilván nem terrorgyanus. Engem átvizsgálnak a testszkennerrel, levetetik a cipőmet is és közben reménykedem hogy az engem bámuló ötven másik sorban álló is tudja-e amivel engem nyugtatnak, hogy ez véletlenszerű és automatikus, mert úgy méregetnek, hogy kezdem én is gyanús alaknak érezni magam. És az egész reptéri stílus, pattogás, terelgetés, kommunikáció egészen rossz asszociációkat szül bennem.

Megérkeztünk és a leszállás gyönyörű volt, ahogy a ködből egyszer csak kibontakozott a kivilágított Párizs. Természetesen esett az eső és sokkal hűvösebb volt mint otthon, és erre készültem is, úgyhogy a járdán kinyitva a bőröndömet magamra rángattam a szoknya alá egy farmert (az egyetlent, amit vittem), nem akartam a nulladik percben megfázni. És már ott elvesztettem a fonalat, amikor Ricsi rendelt egy Uber-t, ami a GPS koordinátáink alapján talált meg minket és körülbelül három perc alatt ott volt értünk és addig is telefonon követhettük nyomon, ahogy közeledik. Tudom másnak ez természetes, de nekem annyira modern és befogadhatatlan, csak ámultam, mint Alice csodaországban, hogy őrület, hogy ilyen is van, és, hogy mi lenne velem, ha egyedül kellene mindezt végigcsinálnom, hogyan boldogulnék és igazodnék ki ezeken a rendszereken. Szempillantás alatt ott volt értünk, a csomagjainkat berakta majd ötven perc alatt megérkeztünk Párizs belvárosába (ami elég tágan értelmezhető, mint az elkövetkező napokban kiderült), ahol az egyik diadalívnél volt a szállodánk. Talán túlzás ezzel a szóval illetni a szállást, ami ránk várt. Maradjunk annyiban, hogy nem egy nászutas hely volt, és igyekeztem is jó arcot vágni hozzá, hiszen ez mégicsak Párizs és kit érdekel a szállás. De amikor az ágyon csak egy ágytakaró volt és én ugye pizsamát és más alvóalkalmatosságot nem vittem, hiszen valahogy össze kellett hoznom a tízkilós bőröndöt így a fölösleges dolgok mint a hajszárító (csak lesz ott - hát nem volt), meg a plusz nadrág,  és egy mégiscsak egy mini nászút minek az felkiáltással a hálóing is kikerült. Szóval elképzeltem, hogy ez alá az ágytakaró alá kell befeküdnöm, akkor este tizenegykor éreztem, hogy erőt vesz rajtam a hisztéria és remegő hangon annyit mondtam, hogy takaró kell. Hosszas rohangálás után miután két szállodai alkalmazott is helyszínelt nálunk végül kiderült hogy volt az ágyon, csak be volt tűrve a párna alá és lepedőnek néztük. Ez kicsit talán ciki volt, de annyira nagyon azért nem szégyelltem magam, mert úgy voltam vele, hogy talán a takaróban tényleg nem volt igazam, de minden más továbbra is hagy kívánni valót maga után, csak Ricsit sajnáltam szegényt. Hajszárítót is sikerüt keríteniük, alig huszonnégy óra és egy hajgöndörítő visszaküldése kellett hozzá - csak nagyvonalakban sikerült kommunikálnunk a személyzettel, a göndörítő után már biztosra mentünk és nem vesztegettük hiába a (az angol) szót, inkább mutattunk egy képet egy hajszárítóról.

Éjfél körül abban a megbékélt lelkiállapotban feküdtünk le, hogy itt vagyunk a világ egyik legszebb városának a szívében,  ha a reggeli elindulást, a vonatutat és a ligetben ejtőzést veszem volt egy szuper napom, a kicsit viszontagságos repülés és a szállodai incidens ellenére is és minden bizonnyal, ha reggel felkelünk, csodálatosan omlós, vajas croissant-ot fogunk reggelizni, egy csésze Café créme kíséretében, egy kedves párizsi kávézóban, amiből volt néhány az alattunk lévő utcában is. És a szoba legalább csendes, a tavalyi velencei kanálisra néző és gyönyörű exkluzív szobánk után már megtanultam becsülni egy tűzfalra néző erkély ajtót, mert hiába a gyönyörű szállás és kilátás, ha éjjel zajlik alattunk a dolce vita, ugyebár.