A tervzett sokáig alvás helyett a szokásos időben ébredtünk, most Ruben helyett a szomszéd szoba lakói gondoskodtak róla, hogy nehogy elaludjuk a napot. Mivel az utolsó, amit ettem az a burger volt a Városligetben előző nap délután, már nagyon vártam a reggelit. Végigsétáltunk az alattunk lévő utcán, semmi helyismeretünk nem volt, egyik kávézó éppen olyannak tűnt, mint a másik, pékséget, azaz a híres francia boulangerie-t pedig egyet sem találtunk, pedig állítólag minden sarkon van egy. Végül visszamentünk az első kávézóba, amelynek a pultján egy tálca frissen sültnek kinéző croissant-ot láttunk. Abból indultunk ki, hogy nagyot nem hibázhatunk, hiszen Franciaországban biztosan mindenhol jó a croissant, lévén ez az egyik nemzeti büszkeségük. Hát nem jól gondoltuk. A croissant alig ütötte meg egy aranycipóstermék szintjét, az omlett kiváló volt, de ez azért nem nyűgözött le különösebben a gasztrónómia fellegávárnak kikiáltott Párizsban, minden reggel ez van nálunk itthon is. A kávé, meg egy kávé volt, se több, se kevesebb. Mivel "English" menüt választottuk megfejelték mindezt egy narancslének nevezett műízű happy day szerű itallal, amelynél egy pohár vizet többre becsülök reggeli italként. Mindezért húsz eurót fizettünk, és abban maradtunk, hogy nem érdemes átszámolni... Visszamentünk a szállásra és a várva várt hajszárítóra, aminek a hiányát a megérkezéskor a második mondatban jeleztük, a recepciós szerint még egy órát kellett volna várnunk, úgy döntöttem ennyit nem ér, maradt a hajpánt és irány Párizs. Gyalog elindultunk a Louvre felé, menet közben megcsodáltunk egy gyönyörű templomot, ami minden különösebb hírnév vagy jelölés nélkül az egyik mellékutca kereszteződésében volt. Igazi felüdülés, ha az ember még úgy tud bemenni egy temlpomba, hogy nem kell sorbanállnia, belépőt fizetnie és odabent csend, kellemes féhomály, a padokban diszkréten meghúzódó imádkozó emberek és az oltárok körül virágokat rendezgető derűs apácák fogadják. Manapság templomok vagy turistalátványosságok lettek vagy egészen egyszerűen zárva vannak, csak mise idejére nyitják ki őket. Pedig csak úgy betérni az utcáról a zsivajból egy templomba és megállni, elcsendesedni pár pillanatra, szemlélődni, még annak is spirituális élmény lehet, aki nem vallálos. Mágnesként vonzanak a nyitva álló templomok, ha tehetem bemegyek, gyújtok egy gyertyát, különösen szeretem ha utazás közben véletlenszerűen találok rá egyre. A világ nagy templomairól, mint a Notre Dame vagy Sacré Coeur, tudni lehet, hogy ott vannak, keressük, megtaláljuk, sorba állunk(már aki). Kívülről, ha hagynak teret a monumentális épületek érvényesüléséhez, akkor valóban lenyűgöző látványt nyújtanak, de belépve nekem valahogy mindig elmarad a katarzis, a turista áradat vakuinak kereszttüze, és a tömeget csendre intő biztonságiak pisszegése, a pár eurórért vásárolható emlékérme gépek megfosztják attól a misztikus hangulattól őket, ami nekem többet jelent az építészeti bravúroknál és freskóknál. A jelentéktelenség jótékony homályában létező templomokban talán nincsenek világhíres építészeti bravúrok vagy freskók, de megvan az a szent helyekre jellemző csöndes áhitat, amitől az ember még a lábát is igyekszik puhábban rakni a földre. Ezt az istenközeli élményt vagy, hogy univerzálisabb értelmet kapjon nevezzük spirituális élménynek, megfojtja az odaáramló turisták hada, akik a templomokra kizárólag, mint építészeti és történelmi érdekességekre kíváncsiak, figyelmen kívül hagyva az eredeti rendeltetését és azt, hogy illik viselkedni, felöltözni egy ilyen helyen és boldogan selfieznek az oltárképek előtt. Ez alól kivételnek eddig Olaszországot éreztem, ahol a szent helyeken, amellett, hogy bizonyos feltételek mellett (megfelelő öltözék, csend és a fényképezés tiltása) lehetővé teszik bárki számára a megtekintésüket, elsősorban mégiscsak a rendeletetésüket szolgálják. Biztosan vannak akik nyűgnek tartják, hogy magukra kell venni egy kendőt, de szerintem nem nagy ár ez a formális tiszteletadás a vallás felé, akinek a szentélyébe lép az illető, a puszta esztétikai élmény vagy művészettörténeti vonatkozások miatt.
A szent helyekhez, templomokhoz való hozzáállást nyilván meghatározza az adott ország vallásossága és nem lehet összehasonlítani egy mélyen vallásos nemzetet egy olyan országgal, ahol talán leghamarabb történt meg a szekularizáció. Az eddigi legdöbbenetesebb élményem eddig Jeruzsálemben volt, ami biztos sok mindenre visszavezethető, talán a sok vallás találkozása egy városban, akár egy templomon belül, de arra azért nem számítottam, hogy a via Dolorosa-at úgy kell keresni a kebab árusuk között és, hogy Jézus sírjának tartott hely össze lesz graffitizve.
Odaértünk a Louvre-hoz, elképesztő sor volt, nem mintha terveztük volna, hogy bemegyünk, voltunk már mindketten, és három napból sajnáltuk volna az időt sorbanállással tölteni. Ricsivel az utazásaink során teljes közöttünk az egyetértés abban, hogy sem múzeumokat, sem más olyan kifejezetten turista helyeket sem látogatunk meg, ahova sorba kell állni és drága belépőt fizetni, kivéve ha rossz idő van. (Mivel Bécsben több alkalommal is télen voltunk, így ebben a városban csaknem minden helyet kimerítettünk, a nagy, híres múzeumokon kívül, az alternatív iparművészeti kiállításokat és egy kis magán óramúzeumot is beleértve). Inkább a hely hangulata, atmoszférája érdekel bennünket, erre a legjobb módszernek a város gyalog vagy biciklivel való bejárását tartjuk, időnként megszakítva tömegközlekedéssel, hiszen az is sokat elárul róla. Szeretünk kiállításokat is látogatni, most is tervben volt egy Dalí kiállítás a Montmarte-on, de annyira szépen sütött a nap és olyan jó volt a Sacré Coeur előtti lépcsőkön ücsörögni, hogy kimaradt. Jellemző időtöltésünk egy utazás során még a kávézókban, pékségekben, borozókban, cukrászdákban és minden olyan helyen való ücsörgés ahol meg lehet kóstolni a helyi sajátosságot, és a piacot, bolhapiacokat sem hagyjuk ki általában. Most is alig vártuk, hogy megkóstoljuk a híres francia péksüteményeket, cukrászsüteményeket és majd, egyik pékségtől a másikig járunk. Meglepve tapasztaltuk azonban, hogy nincs minden sarkon boulangerie, ahogy gondoltuk és a kávézók kínálata is inkább bisztró jellegű, többnyire nincsenek sem szendvicsek, sem pék vagy cukrászsütemények. A Louvre előtt megcsodáltuk az üvegpiramisokat, kicsit elbeszélgettünk arról, hogy vajon jó vagy nem jó, hogy oda építették őket, majd végig sétáltunk a Tuilériák kertjén is, közben szert tettünk egy selfie botra az egyik mindenféle hasznos dolgokat árusító mozgó árustól. Eléggé idegenkedtem tőle, mert annyira vicces látvány, ahogy az emberek sajátmagukat fényképezik, grimaszolnak, pózolnak a telefonjuk előtt, volt lehetőségem megfigyelni a jelenséget, hiszen mi is egy turisták által közkedvelt helyen élünk. A selfie bot, a modern, gátlástalan turista egyik szimbóluma is lehetne, aki több szempontból is ellenszenvet ébreszt bennem, így igyekszem kerülni az azonosulás minimális látszatát is azzal amit képviselnek. Talán egy utazás. nyaralás során, amikor az ember maga is egy a sok odalátogató közül, kevésbé zavaró és talán észre sem veszem, azt amivel a saját városomban, lakhelyemen, a mindennapjainkban találkozva megütközöm. Többször előfordult velünk, hogy kérdés nélkül lefotóztak minket, mintegy a Pécs albumba a Dzsámi mellé, nem tudom mit gondol különösen néhány ázsiai csoport viselkedik érdekesen, mintha a belváros biodíszletei lennénk, néha egészen egyszerűen bekerítenek minket a fényképezőikkel és nincs menekvés, két aranyos gyerekkel és egy cuki kutyával.. Egy darabig kedvesnek találtam és nem foglalkoztam vele különösebben, egészen addig, amíg előfordult az az eset, hogy békésen lógatva a lábam egy padon, azt vettem észre, hogy a Széchenyi téren önfeledtül motorozó gyerekeimmel egy japán turista selfiezik éppen és Rebeka lökdösi el az őt átölelő idegen nénit. És a selfie bot még a diszkrét turistakiegészítőkhöz tartozik, látok olyanokat akik akkora képernyőkkel fotóznak, mint egy kisebb tévé. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a Velenceiek azt tervezik, hogy belépő díjat szednek a városba érkezőktől.
Mindegy megvettük és be kell látnom praktikus kis eszköz, hiába vetítem ki rá a főként ázsiai turistákkal szemben érzett ellenérzéseimet. Természetesen mi is fényképeztünk, cipeltem a nagy gépet egésznap magammal, de alig vettem elő, valahogy sosincs érkezésem városnézéskor fotózni, főleg nem azokat az épületeket és nevezetességeket, amikről a google-ban sokkal jobb képeket találok öt másodperc alatt, sajnálom ezzel tölteni az időt, a pillanatot. Az egész párizsi tartózkodásunk alatt százötven képet készítettünk, máskor egy délután fotózok néha ennyit a gyerekekről, ha velem van a gép. Magunkat fotózni valahogy egészen más, több megkreálást, beállítást igényel, jobban elvon a pillanattól, mint amikor másokat fényképezek. A Tuilériák kertjében zseniálisötletnek találom a több száz darab a súlyos, zöld vasszék kihelyezését, amiket a nap kellemesre melegített és valahogy annyira eltalált a kialakításuk, pont olyan jó szögben dől a támlájuk, hogy az ember legszívesebben elaludna bennük, ha nem lettünk volna nagyon éhesek, talán engedünk is a csábításnak. Az az egy baj van az egésznapos városnézéssel, hogy az ember az olyan csodálatos és lenyűgöző helyek mellett mint az Eiffel torony vagy a Notre Dame, folyton szembesülni kénytelen jelentkező szükségeivel, mint evés, ivás, anyagcsere és az ismeretlen terep nem könnyíti meg a dolgát, ha egy jó kávét, ebédet vagy egyszerűen egy tiszta mosdót szeretne. A középszerű reggeli után igazán vágytunk valami finom ebédre, elhatároztuk, hogy addig megyünk, amíg nem találunk egy hamisítatlan francia pékséget. Ehhez a Tuilériák kertjétől még jó húsz percet kellett sétálnunk, útközben már majdnem elcsábultunk egy sushi bár előtt, de szerencsére továbbmentünk és kitartásunk jutalmaként rábukkantunk a Gosselin nevű helyre, ami már nagyon hasonlított ahhoz, ahogy egy francia pékséget elképzeltem. Volt benne palmieri, azaz pálmalevél elnevezésű, vajas leveles hajtogatott tésztából készült fantasztikus péksütemény, amit kristálycukron nyújtanak ki, aztán többször hajtogatnak, végül a kinyújtott tészta két szélét egymással szemben feltekerik és ujjnyi szeleteket vágnak belőle, így készül a ion oszlopok díszítésére emlékeztető pálmalevél. A reggelinkkel köszönőviszonyban sem lévő csodálatos croissant-ok tornyosultak az üvegpult mögött, melletük a francia gyerekek állítólagos kedvence a pain au chocolat, azaz a csokis párna, amely körülbelül olyan népszerűségnek örvendhet, mint nálunk a kakaós csiga, mindenféle színű és méretű macaronok, a klasszikus francia tarte tatin azaz fordított almatorta és ami a kíváncsiságomat leginkább felkeltette azok a gyönyörűen díszített színes cukormázakkal bevont éclair-ok, azaz eklerek voltak. Itthon is ettem már, jónak számító helyeken de nem lettem rajongó, tanfolyamon is voltam, ahol az elkészítését tanultuk, de mivel már a profi cukrász vezetéssel sem sikerült a csoportnak szép eklereket sütnie, otthon neki sem álltam. Na de ez! Az ebéd teljes mértékben kárpótolt bennünket a reggeli csalódásért. Ilyenkor én legszívesebben mindent megkóstolnék és nehéz kompromisszumot kötnöm aközött amit a szemem kíván, és amit valójában képes is vagyok elfogyasztani, és itt az is fokozta az érzést, hogy vajon mikor találunk még egyszer ilyen jó helyet.... Ricsi pontosan tisztában van ezzel és így finoman próbál határt szabni neki, mert nyilván semmi kedve egésznap sütiket cipelni. Hosszas hezitálás után végül két tarte tatin, egy crocke monsier, és egy croc valami más mellett döntöttünk, amiben csirkehús és paradicsom volt a sonka helyett, és bár voltak fenntartásaim, mert egészen eddig úgy hittem, hogy frissen jók, ezek meg ott voltak a pultban előre elkészítve, csak épp kicsit rásütöttek, de kár volt aggódnom mert hibátlan volt. Boldogan fogtuk a hatalmas papírzacskót és visszabattyogtunk vele a Tuilériák kertjéig, és a Szajna egyik kecsesen átivelő hídján egy padon, közvetlen kilátással a d'Orsay múzeumra, megebdéltünk egy rögtönzött piknik keretében. Csodás volt, hibátlan és tökéletes, pont ilyen dolgokat szerettem volna csinálni egy párizsi utazáson. Persze teljesen elég volt, még sok is ebédre mindez, de azok a szép eklerek továbbra sem hagytak nyugodni, újra és újra visszatértek lelki szemeim elé, főleg a rózsaszín, málnával és apró pillecukrokkal díszített nem hagyott nyugodni. Délután a Tuilériák kertjétől a Szajnapart mellett elsétáltunk a Champs-Élysées-ig (sanzelizé), majd azon is végig a Diadalívig. Nem szeretem az ehhez hasonló forgalmas bevásárlóutcákat, a bécsi Mariahilfer strasse-ra emlékeztetett és bár több leírás szerint is egyedülálló, szerintem minden igazi nagyvárosnak van egy ilyen. Tömeg, kirakatok és éttermek egymás hegyén hátán, Ricsi szerint szép volt én alig vártam, hogy a végére érjünk és végre visszatérjünk a csendesebb, nyugisabb, hangulatosabb mellékutcákba. Már nagyon ittunk volna egy kávét mindketten, de sajnos egyik útba eső kávézó sem felelt meg a hangulatos párizsi kávéházakról alkotott elképzeléseimnek, az elvárás elég mélyről fakad, egy ilyen kávézó képe évek óta kint van a lakásunkban is. A Champs-Élysées kávézói zsúfolásig voltak emberekkel, zajosak és forgalmasak voltak, semmi kedvem nem volt egyikbe sem beülni, utána is csupa olyan kávézót láttunk, amelyek teraszai többsávos utakra néztek. Szerettem volna egy félreesőbb helyen és nem a forgalom zajában meginni egy kávét, kicsit pihenni, ücsörögni. Vagy egy órát mentünk visszafelé, az eredeti terv a Notre Dame volt, de közben megláttuk kikandikálni az Eiffel torony csúcsát és térképen megnéztük (természetesen GPS-en) kiderült, hogy alig tíz percre vagyunk tőle. Elindultunk toronyiránt és lélegzetelállító látvány volt, ahogy a régi impozáns épületek között haladva, egyre inkább látszott az Eiffel torony. A városrész is gyönyörű volt, amerre jártunk, teljesen más irányból közelítettük meg az Eiffel tornyot, mint a szokásos turista útvonal, éppen a másik oldalán volt a sorban álló és az előtte elterülő hatalmas füves területen összegyűlt tömeg. Itt kis padok voltak és egy sétány ahol kutyát sétáltató és kocogó emberek voltak, mögötte pedig klasszicitsa stílusú gazdagon díszített lakóházak, kiugró erkélyekkel, ablakfülkékkel és földig érő ablakokkal, amelyekből közvetlen kilátás nyílt a parkra és a mögötte tornyosuló Eiffel toronyra lehetett látni. Még mindig kávé nélkül, mert persze ezen a szép kellemes helyen egy darab kávézó sem volt, ücsörögtünk és pihentünk, napoztunk vagy fél órát. Utána kisétáltunk a turistákkal ellepett részre és mi is a torony előtt fényképezkedő, hátizsákos, hatalmas fényképezőket cipelő emberek egyikei lettünk. A tömeget és a gépfegyveres katonákat látva egy egészen rövid pillanatig átfutott az agyamon a terrorveszély, egy mi lenne ha, gondolat erejéig. Meglehetősen nyomasztó érzés volt, és az emberben ezeken a helyeken sajnos nem ok nélkül merülnek fel ilyen gondolatok. Hamar elhessegettem őket, de azért jó volt kikerülni újra a tömegből és a Szajna parton sétálni tovább. A Szajna parti séta már önmagában annyira jó dolog, hogyha semmi más látnivaló nem lenne, mint a folyó menti történelmi épületek, amelyek hatalmas tetőteraszos luxuslakásoknak adnak otthont, akkor is elégedett lehet az ember. Ráadásul szebbnél szebb hajókat láthatunk amelyek némelyike már antikvitás és legfeljebb lakásként szolgálhat vagy nem tudom pontosan mire használják őket, mert a hidak alatt biztosan nem férnek át, ezek a több árbócós, régi vitorláshajók. Párizs építészetéről valaki azt írta, hogy "A grandiózus építmények és a térkövezett utcák legszembetűnőbb jellemzője, hogy a stílus és az esztétika mindenek felett áll, mintha az alkotókat sosem szorították volna szűkre szabott anyagi keretek." És én éppen ezt csodálom az elmúlt két évszázad épületeiben, az ablakfülkéket, a gazdag díszítést a homlokzatokon, a míves kapukat, a hatalmas erkélyeket, földig érő ablakokat, és mindazokat az apró részleteket, amelyeket a ma divatos építészetben fölöslegesenek tartanak. Vélhetően sem az építészt sem a megrendelőket nem foglalkaztották különösebben a hőhidak, párásodás és más energetikai szempontok. Ricsivel elviccelődtünk azon, hogy küldünk pár képet a kivitelezőnknek, hogy meggondoltuk magunkat és végül valami ilyesmire gondoltunk... De viccet félretéve én egyszerűen szerelmes vagyok ezekbe az épületekbe és a múlt század építészeti stílusaiba mint a barokk, romantika, klasszicista és szecesszió, és nagyon de nagyon szeretném, ha legalább egy-egy részlet erejéig megjelenne az épülő házunkban, de eddig ahány ötlettel előálltam mind elutasításra talált egyébként teljesen racionális indokokkal alátámasztva. A modern építészeti elvárásoknak teljes mértékben ellentmondó épületek egyébként dacolnak az idővel, monumentalitásuk nemcsak egy letűnt kor szépérzékét dicsérik, hanem időtállóságukat is. Némelyik már több százéves és bár nem értek hozzá de nekem úgy tűnik, hogy még több száz évig állni is fognak. És éppen ezen épületek uralta városrészeknek köszönhető az a történelmi hangulat és ódon báj, amitől Európa nagyvárosai a világ legszebb városainak számítanak.
Végül amikor kezdtünk kifutni abból az időből, amikor még belefér egy délutáni kávé beültünk egy kávézóba, az út szélén, mindegy alapon. És miután tíz perc ücsörgés után sem jött oda senki megkérdezni mit akarunk, átültünk egy pár méterrel arrébb lévőbe, ami jó döntés volt, mert elkezdett szakadni az eső és az útra néző teraszról belépve egy igazi hangulatos régimódi párizsi kávézó tárult elénk. Még jó, hogy eddig húztuk a kávézást, így pont abban a fél órában ültünk be, amíg esett. Egyébként mindössze kétszer húsz perc eső volt annak ellenére, hogy egésznap a fejünl fölött gomolyogtak a viharfelhők. Örültünk, hogy végre elmehetünk mosdóba, sajnos amikor az ember eszik-iszik, jön a következő szükség... az utazások alatt számomra ez az egyik legnagyobb kihívás, hogy megfelelő alkalmatosságot találjak. Még a táskámat sem akasztottam fel, de már rángatják a kilincset, kíváncsiságból mértem az időt, mert az ember azt hinné, hogy órákig bent van, azért ez a türelmetlenkedés, de öt egész percig foglaltam a helységet és ezalatt ötször próbálták rám törni az ajtót, mint kiderült háromszor ugyanaz az egyébként magyar férfi, aki végig ott állt és méltatlankodásának adott hangot. De ez nem volt másképp a többi alkalommal sem, kopogni a három nap alatt egyszer sem próbált senki, helyette ajtórángatás, kilincstépés volt a bevettnek tűnő módszer. Mit mondjak ez nem segített éppen... nem tudom mások ezt hogyan bonyolítják és miképpen élik meg, nekem a nyilvános helyeken történő mosdóhasználat több okból is problémás és hiába járok a világ legszebb helyein, a komfortérzetemet ez a tényező erősen meghatározza. Jó lenne, ha nem így lenne és nem kellene foglalkozni ilyen földhözragadt dolgokkal ha az ember lánya Párizsban van...
A délután vége felé úgy döntöttem, hogy végülis miért is kellene kibírnom anélkül az ekler nélkül, a vacsora még órákra volt, mi meg éppen megint arrafelé vetődtünk így megajándékoztunk magunkat egy pisztáciás és egy málnás eklerrel, amit a d'Orsay múzeum lépcsőin ülve fogyasztottunk el, miközben egy dzsessz zenekar élő előadását hallgathattuk meg.
Vacsora előtt beugrottunk a szállásra, éppen útba esett a Montemarte felé, hogy minek azt igazából nem tudtuk, mert annyi ruha nem volt nálunk, hogy külön a vacsi kedvéért átöltözzünk. Metróval mentünk a Montemarte-ra, először ültünk tömegközlekedésre mióta megérkeztünk, de már lejártuk a lábunkat, Párizsban minden látványosság messzire van egymástól. Nem úgy van, hogy az ember sétálgat és itt is ott is beleütközik valamibe, azért menni kell, keresni kell... Pár megálló volt, talán négy a négyes számú metróval, egyébként döbbenetes a metróhálózatuk, van vagy nyolc. Szép fehér metrócsempékkel kirakott megállók voltak, bár éppen felújítottak párat, de többnyire olyanok voltak, mint a Szeretlek Párizs című film metrómegállóban játszódó epizódja (ahol egy turista megbámul egy csókolózó párt a szemközti oldalon majd a férfi azt gondolja, hogy a barátnőjét bámulja és féltékeny lesz, a lány rátesz egy lapáttal, végül a férfi persze lerendezi szegény ürgét.). A Montemarte a kedvenc részem Párizsban, hamar találtunk is egy bisztrót, a "No Problemo" nevű helyre ültünk be, igazi kis művész hely. Félhomály, régi berendezés, kedves fiatal pultos, aki a pincér is egyben és voila van az étlapjukon pont amit szerettem volna, bifteck á la fiorentine, azaz stake sültkrumplival, salátával és borssmártással. A pincér étlap helyett behozta kintről a menüt hirdető táblát, majd odahúzott egy széket és rátette, így teljes életnagyságban szemlélhettük a kínálatot. Ricsi tatárbifszteket kért, amit sült krumplival tálalták és a hús nem darálva volt, hanem csak apróra vágva. Utána megnéztük több helyen is és mindenhol ugyanígy sültkrumplival és salátával szerepelt a kínálatban. Minden kiváló volt, és tudtam is, hogy mire számítsak, amikor kértem, de ez felül múlta a várakozásaimat. A médium alatt nem ugyanazt értjük, ez egyértelmű volt, de kétség nem fért hozzá, hogy a legjobb minőségű alapanyagból készült a vacsoránk a salátalevelektől a húson át a krumpliig. Szerintem egy ország gasztrokulturális szintjéről sokkal többet elárulnak a vendéglői, talponállói, pékségei és a bolti, piaci kínálat, mint egy michelin csillagos étterme. És ezt nem azért mondom mert mi olyanban nem voltunk, mert nem voltunk. Bár egy kedves ismerősünk egyébként teljes jóindulattal ránk írt, amikor látta facebookon, hogy Párizsban vagyunk, hogy feltétlenül próbáljuk ki az Eiffel torony tetején lévő éttermet (egyébként Alain Ducasse tizennégy michelin csillagos chéf étterméről van szó). Erről a helyről már hallottam, és arról is egészen első kézből van tudomásom, hogy mennyibe került ott egy vacsora, úgyhogy ezt most kihagytuk és egészen biztos, hogy legközelebb is kifogjuk, de azért megtisztelő, hogy úgy érezte érdemes nekünk ajánlania. A vacsoránkkal és az elkövetkező nap vacsorájával is annyira elégedettek voltunk, hogy ezt szerintem ott sem tudták volna jobban elkészíteni, legfeljebb kicsit feinte tálalni. Nekünk azonban pont megfelelt a félhomályos bisztró aprócska asztalánál, kettő házborával elücsörögni, miközben kint a bazaltköves utcákon kopogott az eső, így még egy ráadás is lett és mire hazaértünk határozottan szebb lett a szállásunk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése