2015. június 10., szerda

Hány nap a világ?

A minap Ruben mellett feküdtem a játszószőnyegén, néztem ahogy a felhúzott lábaival rugdossa a fülesbaglyot és összehúzott szemöldökkel magyaráz. Arra gondoltam, hogy milyen jó látvány innen a világ, és eszembe jutott, hogy amikor Rebeka ennyi idős baba volt mennyit olvastam ilyenkor mellette, amíg ő játszott, és talán egyetlen egyszer sem feküdtem csak úgy mellette. Legalábbis nem sokszor. Jó volt így mindkettőnknek, ő nem igényelte a szórakoztatást és én sem éreztem rá késztetést, hogy rázogassam a csörgőit. Most meg úgy érzem, hogy micsoda elpazarolt percek, órák, amiket nem azzal töltöttem, hogy őt nézem, benne gyönyörködöm, hiszen olyan rövid ideig volt kisbaba.
Rubennel teljesen más. Más vagyok. Eszem ágában sincs könyvet olvasni vagy bármi mást csinálni, ha ő ébren van. Remekül eljátszik, elnézelődik, nem is erről van szó. Egyszerűen élvezem a vele töltött időt, úgy, ahogy van és nem vágyom másra, mint arra, hogy vele legyek. Persze nem úgy zajlik a nap nagy része, hogy én elfogódottan nézem, vagy a kezemben le-föl mászkálok vele, akinek van két év körüli gyereke, az tudja, hogy miről beszélek. Nincs időm elrontani. Sajnos.
Milyen rövid ideig tart ez, amíg ennyire babák, ilyenkor még anya a világ közepe, ettől olyan jó és fárasztó is ez az időszak. Ül a hordozójában, fülig ér a szája, morzsolgatja, rágcsálja a kis kendőjét és közben mindenhova követ a tekintetével. Rebekával sütünk, ide-oda ugrok, lisztért, piteformáért, felkapcsolni a sütőt. És Ő csak néz és mosolyog. Olyan bizalommal, szeretettel csüng minden mozdulatomon, hogy szinte belefacsarodik a szívem, milyen jó lenne, ha ez mindig így lehetne, ilyen szimbiózisban maradhatnánk. Ha nem kellene soha megszidni, nevelni, következetesnek lenni. Nehéz elképzelni kajla kamaszként vagy lázadó tinédzserként, pedig biztosan olyan is lesz. És akkor majd a szívem szakad meg, ha visszagondolok a babakorára, a boldog békeidőkre, amikor csak az én édes kisbabám volt és mást sem tudott csak mosolyogni és örülni nekem. Tudom a pszichológusok szerint ez így van rendjén, a leválás elkerülhetetlen folyamat az egészségesen fejlődő gyereknél, de mégis, úgy érzem, hogy nem akarom, nem és nem, ez most olyan nagyon jó, maradjon csak így! Amíg az én pici fiam, ki is élvezem minden percét. Ha felsír és bemegyek, imádom, ahogy a ruhámba kapaszkodik és elernyed a teste a megnyugvástól, ahogy a karomba veszem. Pár percig szinte önkívületben szopizik, majd ahogy kezd megtelni a kis pocakja, rám néz és el-elmosolyodik. Én meg elolvadok...
Talán érettebb vagyok, talán mert nem az első gyerekem és kevésbé aggódom azon hogy elrontom, vagy egyszerűen itt a két évvel idősebb testvére, aki olyan ijesztően gyorsan nő és megtanított rá, hogy mindent ki kell élvezni, mert mire felocsúdok már el is múlt. - Néhány napja ott aludt a nagyszüleinél nélkülünk. Persze mi tettük le este, így nem érzékelt belőle semmit, de én annál inkább. Hát ez is eljött.  Rendszer még nem lesz belőle. Amikor felkelt az első kérdése az volt, hogy "Ana micinál?" - Azért ez megnyugtató. 
Biztos minden kornak meg van a maga szépsége és aranyos dolgai. A kisbaba kor számomra akkor is a legcsodálatosabb, a kezdeti időszak ráutaltságával, függésével, amikor még (csak) gondoskodni kell, ami bár fárasztó és intenzív együttlétet igényel,  mégis színtiszta harmónia.
Rebekával néha úgyérzem magam, mint egy csendőr. Ezt ne csináld, azt ne csináld, folyton következetesnek maradni, odafigyelni, nevelni, fárasztó és sokszor hálátlan feladat. Amikor legszívesebben megölelgetném és odaadnám azt a tésztát. Amit ledobott. Direkt. Pedig megmondtam, hogy ne tegye és azt is, hogyha mégis vége a vacsorának. Én kegyetlen anya. Ahelyett, hogy ráhagynám, kiveszem a székből és elviselem a több perc sírást. Teli torokból. És amikor a legszigorúbb anyai arccal a legellenállástnemtűrőbb hanghordozással rádörrenek, hogy még egy nyikkanás és elmegyünk a  szobádba, és ő még pergő krokodilkönnyekkel az arcán, szipogva azt mondja: "Látod ana, befejeztem? Nem kej szobádba menni, jó?"- Na, akkor nekem is nagyokat kell nyelnem. 
Odajön, megsimogat és azt mondja: "Szeetlek". És pontosan tudja a kis bestia, hogy ettől anya majd elolvad. Nem igaz, két éves és már maniplulál. Persze ezek után kit érdekel a szétgurult cukroborsó?! Vagy más rosszaság?
Szóval ez a helyzet. A szívem a kezükben és néha jól megszorongatják, ez az igazság.