2017. november 26., vasárnap

Milyen egy waldorf ovi?







Elkezdtük az ovit, valamikor október végén szóltak az óvónénik, hogy jöhetünk. Először csak vendégségbe mentünk, egyelőre velem együtt a délelőtti játékra. Az oviban nincs nyílt nap és a beszoktatást sem húzzák túl sokáig, hogy ne zavarják vele az óvodai életet. Egyszer már megpróbálkoztunk az óvódával, tavaly ilyenkor Pécsen, az utcánkban, majdnem a szomszédunkban lévő ovit meglátogattuk párszor. De mivel több nehézséget okozott, mint amennyi jót hozott volna az életünkbe, másrészt pedig nem is mindennel tudtam igazán megbékülni vele kapcsolatban, hamar abbahagytuk.
Ez most teljesen más, nemcsak az óvoda, hanem az élethelyzet is. Az, hogy Rebeka ide jár, nem csak azt jelenti, hogy ovis lett, hanem azt, hogy a családunk ezzel egy közösség tagja lett. Egy kis falusi óvodának egészen más a hangulata, mint egy városinak, ahova az odajárók nem feltétlenül ismerik egymást, érintkeznek az ovin kívül és a gyerekek sem ugyanabba az iskolába készülnek. Ide azok gyerekei járnak elsősorban, akik az ovi után a (helyi) waldorf iskolába szeretnék majd folytatni és a waldorf közösséghez szeretnének tartozni.  Az, hogy az óvoda waldorf, számunkra biztosítékot jelent arra, hogy ide többnyire hasonló gondolkozású és szemléletű szülők gyerekei járnak, akik hozzánk hasonló értékek szerint élnek. Ez nem csak megnyugtató és nagyon jó dolog, hanem kényelmes is, nem kell a gyerekeinkkel konfliktusba keveredni (nálunk) alapvető dolgok miatt, merthogy ezeket nagyjából mindenki más is így csinálja, gondolja. Így ennél az óvódánál úgy tűnt, hogy fölöslegesek azok az aggodalmaink, amelyek miatt eddig nem szerettük volna óvodai közösségbe vinni Rebekát. Ahogy pedig megismertük az óvoda mindennapi életét, a többi szülőt és legfőképpen az óvónőket minden valaha volt aggodalmam is elszállt. Igazából alig akarom elhinni, hogy ilyen van és azt, hogy nekünk mindez ennyire adott.
Két délelőtt voltam ott Rebekával, nyolctól tízig - ez volt a beszoktatás. Amikor megérkeztünk, én leültem egy távol eső helyre, kaptam varrnivalót, egy paraván függönyére varrtam fel patentokat és nagyjából annyi volt a szerepem, hogy néha odapillantottam varrás közben Rebekára. Az óvónők még előtte elmondták, hogy mi a beszoktatás menete: elkísérem, ott vagyok a háttérben, megfigyelem, de lehetőleg se vele, se a többi gyerekkel ne vegyem fel a kapcsolatot, ne játszak, ne beszélgessek velük. A jelenlétem Rebeka biztonságérzetét szolgálja, hogy az elején bizalmat merítsen belőle az új környezetben, de semmi többet. Egyetértettem ezzel, mert a tavalyi tapasztalataim is azt támasztották alá, hogy nem érdemes túl sokáig elhúzni a beszoktatást, Rebeka akkor nagyjából úgy gondolta, hogy együtt járunk oviba. Mentem vele, játszottunk, a többi gyerek is folyamatosan odajött hozzám beszélgetni, játszani. Megkértek, hogyha ilyen előfordulna, finoman hárítsak. A többi gyereknek sem jó, hogy valakinek ott lehet az anyukája az övé meg nem. Tiszta sor.
Ez a két alkalom elegendő volt arra, hogy lássam miben más egy waldorf ovi, és, hogy néz ki a napi ritmusuk. Amikor reggel odaértünk már meg volt terítve, a kis asztalokből egy kör volt összetolva, középen egy tányérra halmozva mindenféle zöldség, kockára vágott paprika, karalábé, répa, sóska levelek gyönyörűen, ízlésesen elrendezve. Mellette vajas és zakuszkás kenyér szeletek, az óvoda sarkában kialakított konyhában pedig a gyerekek kérhettek zabkását lekvárral. A reggelizés nem egyszerre zajlott, hanem elvileg mindenki akkor ülhet oda az asztalhoz és ehet, amikor megéhezik, figyeltem is, hogy ebből mi lesz. Egy jó darabig senki nem ült le, aztán egyszer csak egy-ketten úgy döntöttek, hogy reggelizni szeretnének és a gyerekek jó része teljesen magától odaült reggelizni. Egyidőben, kulturáltan, közben beszélgettek, nagyon-nagyon édesek voltak. Jó volt látni Rebekát a gyerekek között vajaskenyerezni, felszabadultan beszélgetni, nevetgélni. Az óvónők mindegyikén gyönyörű ropogósra vasalt hófehér kötényruha volt, körülbelül Mary Poppinsnak lehetett hasonló és csöndben, mosolygós arccal tevékenykedtek a gyerekek körül. Az egyik a konyhában volt, a másik pedig egy szintén kerek alakban összetolt kisasztaloknál egy nagy tál búzával csinált valamit. Oda lehetett mellé ülni és aki akart bekapcsolódhatott a tevékenységbe, ami mint kiderült csépelés volt. A harmadik óvónő pedig a közelemben varrt valamit. Nem beszélgettek egymással, mindegyikük látszólag teljesen belemerült abba, amit csinált, de közben semmi fontos nem kerülte el a figyelmüket. Ebben az oviban nem volt egy lógó orrocska, egy vigasztalás nélkül maradt gyerek, egy szó nélkül hagyott volna agresszív mondat, egy fölösleges pulcsitól megizzadt gyerek. Miután a gyerekek befejezték a reggelit elpakolták az asztalról a tányérokat de a konyhában továbbra is lehetett még kérni teát, kenyeret és zabkását is. Az asztalra kipakoltak egy nagy tál zöldséget, kis vágódeszkákat, hámozó késekkel, majd az óvónő szó nélkül leült és nekilátott megpucolni, felvágni az ebédhez őket. Mert az ebédet ugyanis ők készítik, minden nap a gyerekekkel közösen. Néhány gyerek odament a koyhában felakasztott kis kötényekhez, levették, felhúzták és teljes természetességgel leültek az óvónő mellé szeletelni. Igazi kis késsel. Bevallom, le voltam nyűgözve. Egyik asztalnál az ebédhez készültek, másiknál közben búzát csépeltek. A többi gyerek pedig játszott. Kíváncsian vettem szemügyre a játékokat és csak olyanokat láttam, amik közös játékra alkalmasak voltak. Nem voltak pötyik, kirakók vagy más olyan játékok amivel akár egyedül, akár korlátozott létszámban lehetne játszani. Minden ott található játékra jellemző, hogy természetes anyagból készült, stilizált vagy lehetőleg minél kevésbé kidolgozott, sok rendeltetése közülük csak jelzésértékű. A szoba egyig végében egy babaház állt, egy sátor szerű ponyva alatt egy kiskonyha volt, masszív tömör fából, gyakorlatlag szerintem mindent kibír. Egy kinyitható sütővel, néhány edénnyel. Mellette egy háromfiókos fonott szekrényke, a tetején pár waldorf babával, a fiókokban anyagdarabokkal, textilekkel és babaruhákkal. Egy vesszőből font babakocsi, volt a legkidolgozottabb játék valamennyi közül. A másik sarokban volt néhány érdekes alakú fatörzs lekezelve, simára csiszolva, lefestve, de valahogy mégis olyan hatást keltett, mintha most hozták volna be az erdőből, Ruben a kisoviban traktorosat játszik rajtuk, felül az egyikre és egy másik gyökerével együtt kiszedett felfordított törzset pedig megfog, az a kormány. Volt még egy nagy kosár bot, szintén hasonló megoldással, mint a fatörzsek, lefestve lecsiszolva de teljesen natúrnak kinéző és egy kosár fonalakból horgolt (körmöcske nevű eszközzel, azóta már én is kipróbáltam) vékonyabb-vastagabb, hosszabb-rövidebb kötél csiga alakban feltekerve. A gyerekek ezekből a kötelekből és egyszerű anyagokból jelmezeket, szoknyákat készítenek maguknak. Az egyik kislány például fogott egy kötelet félbehajtva ráterített egy vékonyabb anyagot, majd a vállára penderítette és készen is volt a palástja. De ugyanezekkel a horgolt kötelekkel a kisfiúk vonatokká kötik össze a kisszékeket, a kisebb gyerekek pedig sütnek velük, csigabigákat. Érdekes, hogy ezekkel a látszólag funkciótlan dolgokkal mennyi mindent lehet játszani, éppen azért mert nem kötöttek, nem akarnak semmit megjeleníteni, ábrázolni, bármivé válhatnak játék közben a gyerekek kezében. Egy polcon négy öt darab fából készült kerekes járgány, lovaskocsik sorakoznak, fatörzsből kifaragott hajók, fölöttük kosarakban natúr kockák, az egyik valamikor egy vékonyabb fa lehetett most apró darabokra vágva, a másikban pedig csak háromszög alakú kockák voltak. Ezen kívül a közös játékot szolgálta két nagy ovális vesszőkosár, amibe akár három gyerek is elfért, és még egy hatalmas kerek vesszőkosár, körben négy füllel, amibe tizen is belemásztak, miután lekerült a falról. Ezek a kosarak is sokmindenné átlalakulhatnak játék közben, vonattá, tóvá, a gyerekek telehordták plédekkel, takarókkal és belebújtak.. Az ablak melletti falnál kisebb nagyobb kosarakban szőnyegek, természetes anyagokból lévő takarók, rongyszőnyegek sorakoztak szépen összehajtva, felgöngyölve. A legérdekesebb pedig azok a nagy fa, paravánszerű valamik voltak, amelyek leginkább ahhoz hasonlítanak, amelyekbe az önkiszolgáló éttermekben vissza kell vinni és betolni étkezés után a tálcát. Csak ezek olyan magasak voltak, mint én és tálcák helyett fa deszkákat lehetett betolni a sínekbe, a gyerekek várat építettek belőlük, és azokon csúszkáltak, mászkáltak, ugráltak le föl róluk. Első ránézésre életveszélyes, másodikra pedig a világ legjobb játéka. Persze, hogy Rebeka is ott játszott a fiúkkal volt is méltatlankodás eleinte amit az óvónő hamar helyrerakott. Lányok nem játszhatnak csillagháborúsat (vagy mit?) mondták a kisfiúk, az óvónéni erre közölte, hogy ez nagyon érdekes, mert ő is szeret olyat játszani, és lám ő is lány, erre elcsitultak a kedélyek. Egyszer repült Rebeka hajpántja az ovi másik feléig, amikoris ő tele tüdőből sírni kezdett, és amit legnagyobb csodálkozásomra az óvónéni teljesen egyedül és jól kezelt. Finoman intett nekem, hogy maradjak ahol vagyok, ő odament, az ölébe vette, elénekelt neki egy dalt, a fiúkat különösebben nem szidta vagy rótta meg komiszságukért, inkább az egész fellépésén az látszott, hogy nagyon sajnálja Rebekát, aztán odahozta hozzám. Énekelt neki egyet, nagyon gyöngéden letörölte a könnyeit egy papírzsebkendővel és ennyi volt. Az egyik fiú magától visszahozta a hajpántot és már ment is tovább a játék. Az agressziót nem fegyelmezéssel kezelik, hanem inkább azt a gyereket vigasztalják látványosan, akit ért a dolog. Ahogy ők mondják nem ítélik meg a gyerekeket a tettük miatt, nem cimkéznek vagy keltenek bűntudatot benne. Kicsit szkeptikus voltam, de miután volt alkalmam látni többször is a két nap alatt ezt a gyakrolatban is, annyira meggyőztek, hogy azóta mi is igyekszünk így kezelni itthon. Ha valakit lelkileg bántanak, inzultálnak azt sem hagyják reakció nélkül, de ilyenkor is a fizikaihoz hasonlóan járnak el a figyelem mindig a sértett félen van. Az egyik kisfiúval nem akart játszani a többi és olyanokat mondogattak neki, hogy nem vagyunk a barátod, mire az óvónéni felnézett a munkájából és nagyon kedves, megnyugtató hangon azt mondta, hogy nem baj én a barátod vagyok és szeretlek. Nagyon tetszett ez a jelenet is. Szóval a közhiedelemmel ellentétben nagyon is figyelnek a gyerekekre és olyan szituációkat is lereagálnak, amit egy átlagos oviban nem. Lereagálnak, mert észreveszik. Egy átlagos oviban az óvónők egymással beszélgetve sokszor észre sem veszik mi folyik a gyerekek között, csak a sírásra, kiablására kapják fel a fejüket, százszor volt alkalmam megfigyelni játszótereken ezt. Itt alapszabály a csönd, az óvónők az adott tevékenység mellett, amit éppen végeznek folyamatosan figyelemmel kísérik a gyerekek játékát, csak ez a figyelem nem tolakodó, a gyerekekre rátelepedő közvetlen figyelem, ezt szolgálja a folyamatos kézimunkázás. Csépelnek, szeletelnek, főznek, varrnak, kézimunkáznak, de a fülük, a figyelmük azért ott van, amennyire kell. Nincsen animált játék, a gyerekek maguk játszanak és ezt bátorítják, segítik ha szükség van rá, de egyébként háttérben maradnak. Ahogy egy szülőknek szánt levelükben olvastam, a jó pedagógus, olyan, mint a falvédő, ott van, melegséget ad, de a háttérben marad. Egyébként a szülőkkel sincs cseverészés, amikor hozzák-viszik a gyerekeket, telefonon beszélhetünk meg velük bármit ott az óvodában nincs beszélgetés a gyerek feje fölött. Amikor megyünk a gyerekekért be sem megyünk értük az épületbe, kint várunk az udvaron amíg szólnak, hogy bejöhetünk értük és ilyenkor egyszerre kiengedik az összes gyereket ebéd és mesélés után. Nem érkezési sorendben mennek be a szülők értük, ami nagyon zavaró tud lenni, ezt tapasztaltam az előző ovinál. Az előszobában folyamatosan érkező és egymással beszélgető szülők nagyon zavarják az ebédet és a szüleiket már nagyon váró gyerekek számára minden egyes ajtó nyílás, amin nem az ő anyukájuk lép be, keserű csalódás.
Tízkor, amikor Rebekával eljöttünk éppen vége volt a szabad játéknak ilyenkor van közös foglalkozás, Szent Mihály ünnepére készültek éppen és amennyire ki tudtam venni valamiféle bátorságpróbát játszottak a gyerekekkel (leterítettek egy takarót és át kellett kelni a tavon.. és hasonlók). Ezután kimennek az udvarra, ami szintén érdemel pár szót. Picike udvar és látszólag teljesen egyszerű, de ha az ember jól megnézi rájön, hogy minden négyzetmétere ki van találva. Egy keskeny járdától eltekintve az egész füves és a sarkában a bokrok úgy vannak elültetve és megmetszve, hogy köztük kuckó van picike fapaddal, amit éppenhogy észrevenni annyira beleolvad a bokrokba. Van egy kinti kemence egy fa terasszal előtte egy homokozó, ami farönkökkel van körbe rakva, benne fém-fa talicskák és homokozó eszközök. Az utcafronti előkertbe egy virágkapu vezet, ami egy fordított U alak befuttattva méteres vastagon hajnalkával, csodaszép. Kétoldalt vesszőből művészien megfont alacsony kerítés mögött gondozott ágyásokban virágok nőnek, közötte fű. Van még egy fatörzs szeletekből készített dombocska, amire lehet mászni, kapaszkodni. Picike, bájos és szépen rendbe tartott udvar, nem nagy, de éppen elegendő, lehet benne fogócskázni, bújócskázni, homokozni, sütni főzni. A kinti élethez tartozik, hogy hétfőnként a gyerekek kirándulni mennek az erdőbe egész délelőttöt ott töltik.
A kisoviban töltött vacsorák után, már nem annyira lepett meg, amikor a távozás előtt az egyik óvónéni a kezünkbe nyomott egy fonott kosárkát egy mályva színű ruhával letakarva, amit fellebbentve nem egy szokott menzai ebéd tárult a szemem elé, hanem fine dining éttermekbe illő tálalással egy igencsak étvágygerjesztő vegán ebéd, amiről kiabált, hogy nemcsak egészséges, de finom is. Azthiszem minden éppen olyan, amilyen ez az ebéd. Egyszerű, harmonikus, minőségi és átgondolt.
Rebekának egy ideig nem volt jele, azt mondták megvárják mi illik hozzá. Amikor megkapta a bóbitás madarat, ami egy egyvonalas vízfestékrajz halvány rózsaszínnel és sárgával megfestve, nem tudok vele beteleni olyan szép, azt mondták, hogy egyelőre nem varrják fel egyik öltöző szekrénykéhez sem, mert még megvárják hogyan alalkulnak a kapcsolatai, ki mellé szeretne ülni, kivel lesz jóban.
Az aktív szülői részvétel miatt sokan nem szimpatizálnak a waldorf rendszerrel, nekünk pedig éppen ez az egyik, ami miatt megtetszett. Havonta vannak szülői estek, időnként családi kirándulások, kézműves délutánok, amelyiken legutóbb márton napi lámpásokat készítettünk az anyukákkal, ez beállítottság kérdése is, én nagyon szívesen veszek részt a közös kézműveskedésben. Az mondjuk még engem is meglep, hogy itt mennyire alapvető, hogy egy nő tud varrni, volt már a kezében ragasztópisztoly, fonal és olló. Nem sokat kérdeznek mielőtt leültetnek valami mellé. Én tudok, de a patentokat mégis kétszer kellett felvarrnom, zavaromban elsőre fordítva varrtam őket fel. Nem tudom, hogy vajon elhinnék-e, hogy ismerek (és becsülök) olyan nőket, akik egy gombot sem tudnak felvarrni. De biztos vagyok benne, hogy találnának akkor is feladatot, ha így lenne, és azt is, hogy nagyon gyorsan megtanulnám, addig is legfeljebb teához citromfüvet morzsolnék.
Családonként évi kétszer ki kell takarítani az ovit (nem, nem küldhetsz takarítónőt..), ami egy pár órás feladatot jelent, a gyerekek addig játszhatnak az udvaron, állítólag nagy buli nekik, hogy bemehetnek és ott garázdálkodhatnak, amikor nincs ovi. Sokan összefognak és ketten takarítják az ovit, besegítve egymásnak. És persze adódnak feladatok mindig, az apukák idén nyáron csinálták a homokozót, vagy éppen egy zsepi tartót vagy polcot kell felfúrni. Évente egy-két alkalommal mindenkire jut kötény, törölköző és konyharuha mosás is. Azt gondolom vállható feladatok ezek, sőt igazából ettől érezzük a magunkénak az óvodát és ezek a dolgok is hozzájárulnak a közösséggé formálódáshoz. Ettől is a miénk és a gyerekeink jobban otthonérzik magukat, hogy a tárgyakat mitörtölgetjük le, tartjuk rendben a teret.. ott a személyes törődésünk, gondoskodáskodásunk a helyen, ahol a gyerekink ennyi időt eltöltenek. Az egyik anyuka olyan szépen mondta, mikor ő volt a soros a takarításban, hogy ő megy és kicsit végigsimogatja, ölelgeti az ovis tárgyakat, ott hagyja a kezenyomát a helyeken, amiket a gyerek biztos, hogy érinteni fog..
Aminek nagyon örülünk, hogy a havi díj befizetésén túl nem kell gyümölcsöt, zöldséget és semmi más egyebet sem vinni az oviba. Persze nem lenne tragédia ez sem, de azért hetente észben tartani, odajuttatni a ránk jutó dolgokat nem is olyan egyszerű. Ricsi ismerősei közül sok helyen működik így (az egyébként nem waldorf) az ovi és hoz érdekes helyzeteket az élet. Hétfőn te vagy a zöldésges, de a gyerek lebetegszik és nem megy oviba te meg otthon maradsz ápolni, de a láda almának be kell valahogyan jutnia.. Azt kell tudomásul venni, aki ide bekapcsolódik, hogy ezt az óvodát a szülők tartják fenn, így mindenről a szülőknek kell gondoskodni, az óvónő szavaival élve mindennek megvan az előnye és a hátránya. Itt sokminden megvan ami egy állami helyen nincs és sokminden pedig nincs, ezt nekünk kell, saját erőforrásból megoldani. Ez a szépsége és ez a hátránya is, már amennyire hátrány az, hogy mindent valakinek az apukája vagy az anyukája, varrt, szögelt, szerelt, takarított.

A kézzel csépelt búza egy részét kis malomban közösen megőrölték és kenyet sütöttek belőle, a másik részét filc zacskókba töltve hazaküldték, és majd tavasszal visszaviszik és közösen ültetik el.

Tehát ez az óvoda tényleg az az óvoda, hova szívesen küldöm a gyerekeimet. 
Már csak az lenne még nagyon szuper, ha Rebeka is ugyanilyen szívesen menne..


Folyt.köv



2017. november 17., péntek

Haza, itthon, otthon - Megérkeztem.





Hazautaztunk, először azóta, hogy elköltöztünk Pécsről. Haza. Furcsa ezt a szót használni, inkább kerülöm is. Azt mondom Pécsre vagy látogatóba.
Jó is volt.  Meg nem is. Vannak dolgok, amik éppen ellenkezőleg alakultak az életemben, mint, ahogy szerettem volna, az elmúlt egy-két év arról szólt, hogy hogyan tudjam elfogadni és megszeretni ezeket a helyzeteket. Alapvetően boldogságra vagyok beállítva, ilyen az alaptermészetem, szeretem jól érezni magam és élvezni az életemet, ezért sem engedem meg túl sokáig magamnak az önsajnálatot vagy a kesergést. Ma már mosolyra húzódik a szám, ha arra gondolok, hogy mi, akik nem akartunk házat, főleg nem építeni, nem akartunk elköltözni, máshol élni, éppen ezt csináljuk. És nem is olyan rossz. A nagyszüleim távol éltek és mindig utaztunk hozzájuk látogatóba, ők nagy ritkán jöttek inkább mi mentünk. Elég gyakran, csaknem minden hétvégén, ünnepen. Én imádtam, a szüleim kevésbé, már nem a velük töltött időt, inkább az utazást sok gyerekkel, a cuccolást és mindent, ami vele jár. Körülbelül négy éves koromigvonattal mentünk, aztán lett egy trabantunk. Három óra autózás Mélykútig. Felnőttként mindig sajnálkozva gondoltam azokra, akik messzire kerültek a családjuktól. Megosztani az ünnepeket, folyton utazni, csomagolni, máshol tölteni a hétvégéket, egyszerűen túl sok időt vesz el az ember életéből. Szerencsésnek tartottam magunkat, hogy mindenki itt van egy helyen, az én szüleim, Ricsi szülei, milyen egyszerű ez. Az volt.
Most tapasztaljuk, tanuljuk mivel is jár ez. Távol élni. A csomagolás, bepakolás megúszhatatlan és legyünk őszinték: Szívás. Hiába viszek minimális ruhát, csak azt ami szükséges, akkor is ott van egy csomó dolog, amit egyszerűen muszáj vinnünk. Orszi porszi, inhaláló gép a liter salvus vízzel, utazó gyógyszertár, gumicsizmák, mellé rendes lábbeli, hidegben kabátok, overall a gyerekeknek és mindenkinek ajándék, csak úgy, vagy egy időközben eltelt névnapra, szülinapra, amelyen nem volt alkalmunk találkozni. Az utazás része jól megy nekünk, mióta Ruben betöltötte a kettőt, semmi gond nincs az autózással. Egy Pécs-Pilisszentlászló három órás utat úgy teszünk meg, hogy végig nézelődnek, könyvet nézegetnek esetleg zenét hallgatunk. Miután felfedeztük Ricsivel, hogy az új kocsinkban be lehet állítani úgy a hangszórókat, hogy csak hátul szóljon, a hazafele utat végig beszélgettük. Nem is tudom mikor beszélgettünk utoljára ennyit. Nem autópályán jövünk, hanem keresztül az országon, gyönyörű az út, így van mit nézni, csodálni az ablakon keresztül.
Egy hétre látogattunk „haza”, az első felét Pécsen töltöttük Ricsi szüleinél, a másodikat Szentlőrincen a szüleimnél. Ami nagyon jó volt, az az, hogy tulajdonképpen megkaptuk a korábbi életünk esszenciáját és úgy tűnik ez jó eséllyel így lesz minden hazalátogatásnál. A nagyszülők unokáznak mi meg színházba, vacsorázni és wellnesselni mentünk, a barátainkkal találkoztunk. Eljutottunk Pécsen mindenhova négy nap alatt, ahova egy hónap alatt sem sikerült, amikor még ott laktunk. Persze mindent jó előre leszerveztem, találkozókat, programokat, jegyeket, a dolgoknak ez a része remekül ment nekem mindig, igaz az indulás előtti héten már zúgott a fejem az időpontoktól, programoktól észbentartani valóktól. Úgy terveztem meg a hetünket, hogy ne legyen túl rohanós, és mindenkire jusson idő. A távol élő barátainkon mindig látom, hogy mennyire kimeríti őket a hazajövetel, hogy egyik találkozóról a másikra sietnek, mindent be akarnak szorítani a rövid időbe. Amikor eljöttünk én már akkor elhatároztam, hogy a legeslegjobbakkal szeretném megőrizni a jó kapcsolatot, és nem az lesz a fontos, hogy mindenkivel megigyak egy kávét. Kevés barátunk van, de ők nagyon jó barátaink, családtagokként gondolok rájuk. Örülök, hogy kevés van, mert ennél több emberrel nem is lenne energiám, kapacitásom minőségi kapcsolatot ápolni, a felszínes jól érezzük magunkat együtt kapcsolatokra sajnálom az időt, mióta családom van. A szüleinkkel a náluk lakásból adódott az együttlétre, beszélgetésekre alkalom, a barátainkkal pedig találkoztunk a gyerekekkel közösen  egész napokra vagy délelőttökre, délutánokra, és külön a gyerekek nélkül is. Tulajdonképpen az emberi kapcsolataimnak nem tett rosszat a távolság, az hogy elköltöztünk, a szüleinkkel például sokkal intenzívebb a kapcsolat, máskor simán eltelt úgy az ősz, hogy nem is találkoztunk, észre sem vettük és elmentek a hétvégék, hol egyikünknek, hol másikunknak nem volt alkalmas. A barátainkkal is ritkán töltöttünk el ennyi időt, nem is biztos, hogy gyakrabban sikerült összehozni találkozót és csak pár órákra. Nem is volt ekkora mozgásterünk, a nagyszülők azért nem vigyáztak ilyen lelkesen és intenzitással a gyerekekre, mint most, hogy elköltöztünk. Így hogy két hónapja nem voltunk itthon elég volt rákérdeznem és mindenki találkozni akart, ráért és örült. Szertefoszlott a közelség adta bármikor találkozhatunk érzés illúziója és valahogy mindenkivel lehet programot egyeztetni, nem mondja le, nem siet haza. Jobban értékeljük az együtt töltött időt.  Jó érzés, hogy ránk érnek, főleg, hogy nem kis vállalás egy ilyen hazautazás. Egy hét rákészülés, egy hét ottlét és utána hazaérve a mindennapok rutinába visszatalálni még jó pár nap, egy hétig is eltart mire kipakolok, mosok, minden a helyére kerül. És ott vannak a bosszantó utóhatások amik egy utazással járnak:  mindig ottmarad egy létfontosságú dolog, ami hiányzik, mindenkit körbekérdezek, hol van, nem látták majd napok múlva mégiscsak előkerül.
Ami nehéz és még tanulnunk kell, az az, hogy vendégek vagyunk. A családunknál, a barátoknál. A korábbi otthonunkban, a városban ahol éltünk. A szüleinknél aludni, alkalmazkodni az ő életritmusukhoz, nekik a miénkhez. Mi ezt esszük, ők ezt eszik, mi ekkor kelünk, ők akkor kelnek.
Lassan jött az érzés, alattomosan, így nem tudtam kitérni előle, mikor felismertem, már késő volt.
 A közjegyzőnél kezdődött, ahova kedd reggel mentünk aláírni végre valahára a banki papírokat a házhoz. Ültem a király utcai nagypolgári, elegáns lakásban, és néztem ki a hatalmas ablakokon. A szemközti ház gyönyörű homlokzatán túl éppen elláttam a színház tetején sütkérező galambokra. A szívemet akkor már mintha vasmarok szorította volna. Imádom a pécsi színházat, maga a gondolat is gyönyörűséggel töltött el, hogy öt percre lakom tőle. Rebeka fél háromkor kelt és a hármas matinéra még úgy odaértünk, hogy előtte ettünk egy fagyit. Néztem az iroda régi parkettáját, a mívesen megmunkált dupla ajtókat, amelyek egybenyitották a három és fél méter belmagasságú elegáns szobákat. Hogy szeretem én ezeket a lakásokat, édes istenem, minden szegletüket. Fizikai fájdalmat okoz amikor látom egy-egy felújításnál az utcára kiszórva a régi ajtókat, parkettát, amelyeket szemétként szállítanak el, az ezeket a dolgokat nem értékelő lakástulajdonosok.  És egyszer eszembe jutott, hogy volt egyszer nekünk is egy ilyen lakásunk. Nem is olyan rég. Közben a közjegyző monotonul olvasta már vagy fél órája a szerződést. Csak szófoszlányokat kaptam el. Harminc év a törlesztésre, tíz év a következő gyerekre, a halvaszületés esetét szerencsére átugrotta. Mit keresek itt? Vagyis hogy lehet ez? Ez tényleg velem történik? És miért érzem ezt? Szeretek Pilisszentlászlón lakni, akkor meg mibajom, miért érzem azt, hogy sírnom kell? Tudom, rém udvariatlan lehettem, de az asztal alatt a telefonomon gyorsan behoztam a budapesti bábszínház oldalát, muszáj volt lekötnöm magam  valamivel nagyon gyorsan. Betéve tudom az idei műsort..
Aztán. Ricsivel aznap volt a kimenős napunk így a közjegyző után elmentünk wellnesselni. Évente egyszer elmegyünk, mert imádunk szaunázni, de mindig megbánjuk. A szaunázás jó, de sajnos a wellnes helyek családi célpontok lettek és mi pont a gyerekvisítást és nyüzsgést pihennénk ki, így elég rosszul érint, amikor három másik család úszni tanítja a pezsgőfürdőben a gyerekeket vagy a szaunához kitett jéggel a gyerekek a fejünk fölött dobálóznak. A felfújt krokodiloktól pedig  a thermál medencében bevallom, kettő ötven lesz a  vérnyomásom.
Hétre már vissza kellett érnünk Pécsre Ricsi szüleihez, hogy legalább Ricsi segítsen az estében  a gyerekek körül, ha már én lelépek barátnőzni. Nekem volt még egy órám a találkozómig. Gondoltam hazamegyek én is, de külön megkért Ricsi és az anyósom is, hogy inkább ne, mert csak nehezítem a fektetést azzal, hogy megjelenek és elmegyek. Jogos, teljesen igazuk van. Mindegy akkor  felugrom a belvárosban lakó húgomhoz sminkelni (ami úgyis képtelenség volt az párás öltözőben) és szép lassan elsétálok majd az étteremig.  A barátnőm hét után hívott, hogy áttehetnénk e fél kilencre, ameddig még pontosan egy és negyed órám volt. Azonkívül, hogy éhen haltam, a húgom éppen tanult, várt is valakit így miután hivatlanul bettoppantam, választhattam, hogy ott alkalmatlankodjak nála vagy menjek ki a hidegbe, esetleg üljek be valahova egyedül. És akkor megint rám tört. Hogy volt egyszer itt egy életem, egy lakásom és ez az egész annyira szürreálisnak tűnt hirtelen. Hogy nincs hova mennem. Tulajdonképpen. Pécsen, a belvárosban, ami az otthonom. Volt. Aztán persze minden jó lett, ittunk egy pohár bort, megettem az összes tartalék édességét és jót beszélgettünk. A tanulás úgy tűnt, mégsem volt olyan halaszthatatlan, akit várt az meg késett. A barátnőm pedig végül majdnem mégis időben odaért értem pár perc csúszással.
Ami igazán betett az a szerda volt. Halottak napja, senki sem ért rá, így a gyerekekkel csináltunk egy városozós délelőttöt. Nem terveztük el, de éppen úgy zajlott, mint egy átlagos napunk, amikor még ott éltünk. Ricsi leparkolt a József utcában, majd végigsétáltunk rajta, el a (volt) lakásunk előtt a Széchenyi térig. A gyerekek euforikus vigyorral az arcukon lemotoroztak a Széchenyi téren, végigtapogatták a bronzmakettet, majd a kör alakú csobogónál körbe-körbe mentek és anélkül, hogy bármit is kérdeztek volna egyszerűen a Jókai térnek vették az irányt. Szobrot másztak, lépcsőn ugráltak. Én meg percről percre éreztem, hogy mennyire nagyon hiányzik. Ez. Mert nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi is. A város, a helyek, az életérzés? Mindenünk megvan az új helyen. Város, szökőkút, motorozás, éttermek, fagyizók, ugyanakkor még több is, mert van nyugalom, béke és csend is. De ezt az otthonosságot még nem érzem, hogyan is érezhetném, amikor több, mint tíz évet éltem a pécsi belvárosban és amióta az eszemet tudom Pécshez kötődöm. Minden sarkon találkozunk valakivel és én hihetetlennek érzem, hogy ugyanazok az arcok vannak mindenhol, akik mindig és úgy beszélgetnek velem, mintha mi sem történt volna. Ugyanazok az emberek ülnek, ugyanazoknál az asztaloknál. Fel tudnám sorolni, hogy amikor delet harangoznak és kiemelkednek a dzsámi harangjai a földből kik mennek keresztül a téren és melyik étteremben fognak ebédelni. Most nem ezt érzem szürreálisnak, hanem a pilisszentlászlói életünket. Az ottani embereket, helyeket, házunkat. Mintha csak egy álom lett volna, amiből most hirtelen felébredtem. Nem tudom eldönteni, hogy jó volt-e. Az biztos, hogy itt most jó. Becsukom a szemem egy pillanatra és elképzelem, hogy hazamegyünk a lakásunkba. Kinyitom az ajtót, pontosan látom magam előtt az előszobaszekrényre dobott kulcsokat, a kétszárnyú ajtón benézve a tálalón sorakozó könyveket. Mennék beljebb is.. de nem, az már túl sok lenne, inkább kinyitom a szemem. Én itt most csak sétálok. Már nem itt élek, nem csak leugrottam a Király utcába. Tulajdonképpen turista vagyok. Idelátogató. Hányingerem lesz. Beülünk egy étterembem egy ismerős jön a gyerekével. Velük minden nap összefutottunk, amikor még itt laktunk, most a gyerekeink együtt játszanak a játszósarokban, amíg ebédelünk. Miután kilépünk az étteremből, ami pontosan három percre van a (volt, VOLT) lakásunktól egy újabb ismerős tolja a babakocsit velünk szembe, éppen a DM-be igyekszik, ő is itt lakik, a Király utca alatt. Azaz ő itt lakik. Én már nem. Jól vagytok? Jól.
höt érzek, magam is meglepődöm rajta. Először csak egy egészen picike, de érzem, ahogy növekszik bennem. És egyre mérgesebb leszek.
Ők itt maradhattak, itt élhetnek, teljes természetességgel mászkálnak az utcán és talán nem is tudják, hogy mennyire nagyon jó nekik, hogy itt élhetnek. Az elmúlt két évben minden nap így néztem a várost, a búcsúzó szemével. Azelőtt is szerettem és értékeltem de így minden apróságot észrevettem. És persze minden négyzetméterhez emlék köt. A székesegyház előtti kockákon tettük meg az első lépéseket a közös életünk felé, itt jártunk egyetemre, köttettek és értek véget nagy barátságok, szerelmek. Itt születtek a gyerekeink, ezeken a padokon ücsörögve szoptattam őket séta közben, itt szedtük Rebekával az első vödör gesztenyét, próbáltuk ki a kis babakocsiját, motorját, rollerét.
A rohadt életbe.
Visszafelé menet az autóhoz újra elmegyünk a József utcai lakás előtt, egy lány ül az ablakban, zenét hallgat és dohányzik. A lakásban, aminek én festettem csíkosra a falait, ahol ott van bent az álomkonyhám és a gyerekszobák virágos falai, ahol otthagytam a tükörré átalakított nagy ablaktáblákat a falon, amelyeket én  álmodtam meg. A lakásban valaki más lakik. Én pedig kívülről nézem. Akár egy rémálomban. Hiába tudtam, más volt látni is. Jó, hogy napszemüveg volt rajtam, mert potyogni kezdtek a könnyeim.
Éjszaka jött, aminek jönnie kellett, a szorítás, amitől úgy érzem nem kapok levegőt, mindjárt megfulladok és az ezt kísérő zokogás. Utáltam magam, hogy ezt csinálom, miért csinálom, amikor olyan jó nekünk? Gyönyörű helyen élünk, felépíthetjük az álomházunkat, már van két cicánk is, nagy diófa a kertben és most is egy szép házban élünk. Úristen mibajom? Nem vagyok normális. Óriási fájdalmat okozok ezzel Ricsinek, hogy így lát, bűntudatot keltek benne. Pedig erre semmi okom. De hiába tudtam az agyam racionális részével mindezt egyszerűen nem tudtam abbahagyni.
Másnap világosban és megfelelő távolságból nézve (nem a belvárosban)annyira szégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen, meg sem érdemlem ezt a sok jót, ami körülvesz.
Reggel mentünk a barátnőmhöz.
Vele sosem veszekedtünk. Szinte mindenben egyetértünk és azonosan gondolkozunk. Tényleg van ilyen és nagyon jó. Egy hónapja várom ezt a találkozót az elmúlt éjszaka után pedig olyan volt, mint a megváltás. Úgy volt, hogy már korábban, a hét elején megyünk, de a gyerekek köhögtek, nemrég született kisbabájuk, inkább áttettem a hét végére. Éppen Pécs és Szentlőrinc között laknak így mindent felcuccoltunk, hogy utána már vissza se jövünk Pécsre, hanem egyből a szüleimhez megyünk. Már az autóban ültünk amikor bevillant. Te jó ég, itt a Bella, akit még soha nem vittünk hozzájuk, ahogy máshoz se nagyon, aki nem kifejezetten kutyabarát. Most mit csináljunk. Megírtam, hogy itt van ő is, frissen fürdetve, kozmetikázva. De tudtam én, hogy ez így nem lesz jó, ismerem őket, ez éppen az egyik kevés dolog egyike, amiben nagyon másképp gondolkozunk. Megérkeztünk, egy étterem előtt találkoztunk ebédidőben, és a viszontlátás öröme helyett a barátnőm feszengve fogadott, hogy meg kéne beszélnünk ezt a dolgot, mert hogy ő nem szeretné ha bevinném a kutyát. A kutyát. Jó, jó értem én, de kint nem hagyhatom, a felajánlott kisház szobájában pedig azért nem szívesen zártam be, mert ő egy bosszúálló kutya egy kis rohadék, ha ilyen helyzetekről van szó, biztos, hogy bepiszkít, ami tényleg ciki lenne. A teraszon meg végig ugatna nyüszítene, és négy gyereket akartunk délután altatni. Szóval. Hogy is hozhatom ilyen helyzetbe? Tényleg, hogy is. Szörnyen éreztem magam, nemcsak amiatt, hogy későn szóltam, hogy nem jutott eszembe (nem jutott mert ha a hét elején jövünk, ahogy eredetileg volt, amikor fejben elterveztem a programot és számba vettem az olyan jellegű dolgokat, amire gondolni kell, akkor Bellát Pécsen hagyjuk Ricsi szüleinél. Az bántott a legjobban, hogy ilyen helyzetet teremtettem, hangulatot. Senki sem ezt érdemelte. A barátaink, akik vártak minket, készültek ránk, Ricsi, aki szabadságon volt és mintegy bébisztterkedni kísért a gyerekek délutáni alvására, hogy mi beszélgethessünk. Végül a délutáni alvásnál Bella Ricsivel volt, aztán meg a kisházban hagytuk, de annyira szerettük volna a további kínos helyzetet elkerülni, hogy ott is bezártuk a gépházba. Szívem szakadt. Főleg amikor érte mentünk és olyan jófej volt, hogy bár otthagytuk egy idegen helyen egyedül, bezárva,nem pisilt be. 
Bella velünk van, tenni kell valahova, amikor nem olyan helyre megyünk ahova bevihetnénk. Direkt használom a „nem olyan hely „körülírást, mert a barátnőmnek azzal léptem csak igazán a lelkébe, amikor azt találtam mondani, mintegy magyarázkodásként, hogy persze, tudom, hogy nem annyira állatbarátok, hogy beengedjék a kutyát.. Pedig csak úgy értettem, ahogy értettem. Az én szótáramban az állatbarát, kutyabarát azt jelenti, hogy bevihetem a kutyát, akit azóta ismer, mióta engem, akivel együtt nyaralt és együtt ücsörög a kanapén, ha nálunk van. Ő nem egy kutya, hanem a mi életünk olyan elengedhetetlen része, akit mindenki ismer és elfogad, legalábbis azt hittem. Sajnálom. Ő nem egy kutya, hanem a Bella, aki hozzánk tartozik, ha úgy tetszik csomagban jár velem, velünk. És az elköltözés egyik velejárója, hogyha „hazajövünk” nincs már egy lakásunk, ahol otthagyhatom. De nem kellett volna ilyet mondanom, mert attól még lehet valaki állatbarát, hogy nem szereti a lakásban az állatot. Még ha az a Bella is.
Mi egyébként kínosan ügyelünk rá, hogy sehova ne vigyük, ahova tilos, vagy ahol nem szívesen látják, kerüljük a konfliktust , ha lehet. Nekünk is kellemetlen érzés, ha a másik feszeng, vagy ha ránk szólnak például egy éteremben. Egy kivétel van a szüleim, ők nem lelkesednek, rendszeresen lezavarják a kanapéról meg nagy mosást rendelnek el neki az udvarról bejövet, de hát nincs más választásom, rengeteget vagyunk ott. Egész gyerekkoromban azért nem lehetett kutyám, mert ők nem engedték, úgy voltam vele, hogy most ők jönnek.
És igyekszünk is kerülni továbbra is az ilyen helyzeteket, de ha mégis így alakul én nem fogom bezárni sehova vagy kizárni vagy az autóban hagyni. A részem, a részünk és ez nekünk nagyon rossz érzés és nem szeretnék ilyet tenni még egyszer. Úgy érzem, hogy ez jóval több annál, mint amit szívesen megteszek, azért, hogy valakivel találkozzam.
Szentlőrincen majdnem elsírtam magam, amikor a szüleim nappalijában Bellát egy kosár várta ajándékba. Ez nem a szüleimre vall és nagyon-nagyon jófej dolog volt tőlük.
Otthon, mármint Szentlőrincen is megvannak a magunk körei. Ott a legkevésbé feszengős talán nekem, mert ott aludtunk rendszeresen akkor is, amikor még Pécsen laktunk. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek konfliktusok, vannak, de ezek csak a szokásosak. A testvéreimmel nagy a korkülönbség közöttünk, öt-öt év, ami azt jelenti, hogy az öcsém és köztem tíz év van. Ha visszaemlékszem a tíz évvel ezelőtti önmagamra, hát majdnem ilyen voltam, eléggé hasonlítunk. A gyerekektől a falra másztam, a visításuktól a hisztijeiktől. Azt gondoltam, hogy az enyémek tuti nem ilyenek lesznek. Hát. Mit mondjak. Ilyenek. De az enyémek és imádom őket és azóta már egy csomó könyvet olvastam róluk meg előadásokat hallgattam a gyermeklélektanról és megértem a visítást, nem is zavar már annyira, képes vagyok türelemmel kezelni. De hát a huszonkét éves öcsém még nem olvasott róluk, sőt mi több nem is akar, és ugye nem is tudja milyen az, ha majd egyszer neki is lesz. Ő csak egyet akar. Aludni délig, meg, hogy Ruben ne vegye el a féltett kincsként őrizgetett makett autóit. És, hogy neki minden kényelmes legyen és jó és nem igazán érti, hogy nekem miért is jár több szoba (negyedmagammal) mint neki (csakazértmertgyerekemvan? CSAK.). És amikor mindezt a karcos kamaszos nem éppen kedves stílusában odamondogatja nem érint jól. Főleg most.
És hajlamos vagyok tőle elfelejteni az előző napi sétánkat meg a közös vacsi főzéssel egybe kötött borozgatást és mindent, az egész elmúlt hetet és csak az villog az agyamban, nagybetűkkel és pirosan, hogy mi az istent keresek itt, kell ez nekem, hogy ki kelljen zárni a kutyám, hogy az anyósom megvárjon amíg hazaérünk este és, hogy mindenkihez alkalmazkodjak és cuccoljak és utazzak hat órát.. és végtelen fáradtság fog el a gondolatra, hogy ezentúl ez mindig így lesz. Ha látni akarom a családomat, a barátainkat akkor mindezt vállalnom kell.
Cserébe persze azért nagyon jó is volt. De nagyon leterhelő. Fizikailag kimerítő és lelkileg megterhelő. Idővel majd változik, tudom. Nem lesz olyan fájdalmas Pécsre látogatni és jobban belerázódunk mi is és mások is a vendégeskedésbe.


Szeretlek Pécs. Még mindig, de jobb ezt nem érezni. Én már nem hozzád tartozom. Nem leszek olyan, mint sokan, akik elköltöztek és amikor megkérdezik őket olyanokat mondanak, hogy szívemben mindig pécsi maradok vagy, hogy valójában pécsi vagyok. Mert az olyan lenne, mintha még mindig vágyódnék vissza, hozzád és miközben már máshol élek, máshova tartozom rád gondolnék. Én pilisszentlászlói vagyok, és szentendrei. És végre, Budapest közeli. Ide tartozom és semmire se jó ez a nosztalgikus szomorkodás. Szép vagy és nagyon jó hely, de nem tudsz többet, nem vagy szebb vagy jobb, mint ezek a helyek, ahova a most köt. Csak a múlt az, amitől különleges vagy, olyannyira szép és amitől fáj rád gondolni. És én nem szeretnék a múltban élni. Sóvárogni. Szomorkodni. A most jó, van olyan jó, mint az, ami elmúlt, kivéve, amikor rád gondolok.
Úgyhogy vége van. Mert így döntöttem.




2017. október 18., szerda

Kisovi - Rubennel a Waldorf oviban



Rubennel már szeptember óta járunk kisoviba, ami a Waldorf oviban van kedden délutánonként négytől hatig. Emiatt is vártam már, hogy Rebeka is mehessen, mert úgy láttam érzékenyen érinti, hogy Ruben beléphetett oda, ahova ő még nem és úgy szeretne, ráadásul eddig ilyen nem volt, hogy Rubennel ketten nélküle csinálunk valamit, érthető ha kimaradás érzése van. Rettenetesen sajnáltam, a szívem szakadt érte, amikor először mentünk ő meg ott sírt az ajtóban, hogy "én is akarok menni kisoviba, ne menejetek el!". Azért neki sem volt olyan rossz dolga, apával így lett egy kettesben töltött délutánjuk a héten, ami ha nem is a száz százalékig minőségi időben telik el, mert ilyenkor előfordulhat, hogy Ricsi még dolgozik valamennyit, csöröghet a telefonja, de beleférhet akár egy fagyizás vagy séta is és azért mégiscsak apával van rendszeresen, ami jó. Ahogy az is, hogy mi Rubennel külön csinálunk valamit. A kisoviban egy állandó közösség van, mindig ugyanazok a gyerekek járnak hétről hétre az anyukáikkal és lépésről-lépésre mindig ugyanaz a program. Nagyon kellemes már megérkezni is, érezni, hogy vártak ránk. Egy nagy gyertya ég az előtérben, a frissen főzött citromfű tea már ott gőzölög a kancsókban és kellemes élesztő illatot érezni, ugyanis a program első felében kenyeret fogunk sütni. Ildikó, a dadus, aki tartja, egy hatalmas teknőben begyúrja a tésztát előre, majd körbeülünk kisszékekere, kisasztaloknál és ő a nevünket énekelve tésztalabdákat gurít a körbeülőknek, amiből mindenki azt készít, amit szeretne. Mindenféle eszköz is oda van készítve természetesn fából, derelyevágó, kések, kenyérlapátka, sodrófa és kis tálkákban napraforgó és tökmag, ezzel lehet díszíteni az elkészült péksütiket. Közben csöndben vagyunk vagy énekelünk, mondókázunk. Ruben most először vett részt a közös gyúrásban, eddig inkább a kiskonyhában játszott, ami, annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen gyerek, aki nem ült oda, senkit nem zavart, azt mondták, nem baj, ne aggódjak majd előbb utóbb. Én nem igazán bíztam benne, hogy valaha is érdekesebb lesz neki a sütés, mint a játékok, itthon is ötből egyszer süt velünk, és egyszer csak odaült és annyira belejött, hogy alig akarta abbahagyni, ott volt, amíg el nem fogyott az összes tészta. Amíg sülnek a kenyerek, addig a gyerekek játszanak az oviban. Az anyukák néhány mondatot leszámítva nem beszélgetnek, úgyhogy a gyerekprogramokat kísérő szokásos zsivaj itt nincs, mindenki háttérben marad, a gyerekek játékát segíti, kíséri. Ruben kedvenc játéka a kiskonyhán kívül az, hogy az ovisfaszékekből vonatot csinál, kirakja őket egymás után, amibe ki be száll, néha már más gyerekek is beülnek a vonatba.
A játék vége felé megterítünk, a gyerekek is segíthetnek benne, majd félkörívben lerakott kisszékeken körbeülünk egy oltár szerű asztalt, ami leginkább egy bőségasztalra hasonlít, tele van őszi dolgokkal, gabonával, gesztenyével, dióval, falevelekkel és közösen őszi énekeket énekelünk, mondókázunk. Majd az Iglice szívem, iglice dalra felállunk, és kézenfogva kisétálunk a mosdóba, ahol mindenki kezet mos a picike mosdókagylóknál, a gyönyörű üvegszerű szappanokkal, amik nem tudom, hogy csinálják, de sosincsenek elázva, ahogy a mi szappanjaink itthon, pedig valószínűleg többen és gyakrabban mosnak velük kezet. Majd a mosdóból kifele menet ott vár minket Ildikó egy kis üvegcsével a kezében, amiből szertartásosan mindenkinek "illatot tesz" a kezére - a gyerekek imádják ezt, már maguktól nyújtják a tenyerüke, amibe Ildikó a mutatóujjával belesimogat az illatós olajból egy keveset, mi anyukák sem maradunk ki ebből a jóból. Nagyon kedvesnek találom a testkontaktusnak ezt a módját, nemcsodálom, hogy szeretik a gyerekek. Ruben itthon többször is játszik "illatosat". Majd újra körbeüljük az immár szépen megterített asztalkákat, ahol egy kisebb lakoma vár bennünket, minden alkalommal ugyanazokkal az ételekkel: fokhagymás vaj, sima vaj, gabona kolbászkrém, zakuska, amit a szülők közösen készítenek minden szeptember elején, olajos hagyma, és mindenféle zöldségek összevágva, répa, paradicsom, paparika, karalábé, káposzta. Ehhez szintén a szülők és óvónők által szárított és morzsolt citromfű tea van. A vacsora szintén egy kedves dalocskával kezdődik, még sajnos nem tudtam megjegyezni a szövegét, de annyira szép, főleg, ahogy énekelik, szemmel láthatóan teljesen átadva magát a hangulatának, hogy mindig kicsit meghatódom rajta. Majd Ildikó, a dadus egy nagy kosárral körbe jár az asztal körül és kiosztja a kenyereket, a felnőtteknek ő adja oda ilyenkor hozzá a kést is, ami eddig nem volt az asztalon.  A vacsora csöndben telik, alig-alig beszélünk, amit eleinte furcsának, zavarbaejtőnek éreztem, de most már megszoktam. Nem baj, hogy nincsen csevegés, fölösleges mondatok, zajok, olyan békés és meghitt. Vacsora után újra kézfogással és énekléssel köszönünk el egymástól, szívet melengető látvány, ahogy a kisgyerekek már nyúlnak egymás kezéért, egyre jobban feloldódnak alkalomról alkalomra, már ismerik egymást, lassan megtanulják, hogy mi következik, számítanak rá és várják is. Ahogy az illatot várják a kézmosás után, úgy a vacsora előtti dal előtt már nyúlnak egymás kezéért, a mellettünk ülő kisfiú rendszerint már előbb megszeretné fogni Ruben kezét, mint ahpgy a dal kezdődne, most végre nem húzta el, hanem mosolyogva engedte. A csönd is kezdi értelmét nyerni, mert a gyerekek egyre többet beszélnek, miközben gyúrjuk a tésztát, formázzuk a péksütiket vagy vacsora közben időről időre megszólalnak, mesélnek valamit, vagy egymáshoz szólnak, teret kapnak rá és lehetőséget azáltal, hogy mi nem beszélgetünk. Egy kicsi fonott kosárkában mindenki visz haza a családjának a péksütiből, Ildikó szétosztja a gyerekek között. Így keddenként itthon is ez a vacsora, mindig van annyi, hogy bőven jóllakik belőle mindenki, mert persze azért együtt is újra megvacsorázunk, ez különösen Rubennek nem okoz gondot. Nagyon tetszik ez a program, eleinte nem értettem, nem éreztem még rá, hogy miért jó, hogy elmegyünk az oviba ilyen kicsikkel és ott játszunk más-más sarkokban a saját gyerekeinkkel, Ruben ugye még a sütésben sem vett részt, de folyamatában már látom, hogy ez nagyon is jó és van értelme. Ruben egyszerűen imád odamenni, én is szeretek vele menni, kézenfogva lesétálni majd hazaballagni. Kezében büszkén viszi a megrakott kis kosrákáját, és cipőben-kabátban még le sem vetkőze kiabál az előszobában Rebekának, aki már alig várja, hogy hazaérkezzünk "Rebeka gyeje nézd mit sütöttünk neked" és sugárzó arccal átadja neki, látszik rajta, hogy ő most nagyon-nagyon boldog, hogy valamit hozhatott, amit ha nem is ő alkotott, részese volt a folyamatnak. Rebeka és Ricsi pedig igazán hálás közönség, Rebeka lelkesen válogat a péksütemények között, "én ma ezt a fonottat kérem, vagy nem, nemis inkább a csigabigát". A péksüti kosarastul az asztalra kerül és mintegy levezetéséül a délutánnak, együtt megesszük, így végül az egész család részese lesz annak a programnak, ahol csak mi ketten voltunk Rubennel. 

2017. október 17., kedd

Őszi piknik


"A folyó tükrében még Nap nézelődik,
De már hosszabbodnak az árnyak.
Levél hull. A sárga színe föléget mindent.
Tűnő nyarat, és vágyat.

Ősz jön. Vadludakkal hangos az ég.
Beüvegezi vizeinket a hajnal.
Súlyosodnak az álmok.
Elszáll ez az év is - a menekülő madarakkal."



Az ősz a legszebb évszak. A tél meghitt, mozdulatlan és varázslatos, a tavasz vérpezsdítő, érzékeket bizsergető, tele ígérettel, vágyakkal. A nyár perzselő, élményekkel teli. De az ősz, az ősz gyönyörű, lélegzetelállítóan szépek a fények, a természet. Mintha egy mesében lennénk, olyan a sárga levélhullás, ami az erdőben járva körülvesz, amikor meglebbenti a szél a fákat. A hegyeket éjjelente mintha játékos kedvű óriások festenék mind színesebbre reggelre, egyre több a bordó folt a sárgába hajló erdőn, itt is, ott is megjelenik egy újabb pirosló mező. A kerítésünkön futó vadszőlő. is minden nappal újabb árnyalatot kap az éjszakától.
Piknikezünk, amíg lehet. Néha lelkifurdalásom van, hogy már megint nem eszünk rendes ebédet, de amikor a patakparton vagy az erdőben vagyunk, mindig megnyugszom, hogy jó döntés volt. Mert lehet, hogy otthon ehetnénk asztalnál, kanállal, főzeléket, de akkor lemaradnánk erről. Amikor a déli verőfény szikrázóan süt át az óriásira nőtt szálfák ritkuló lombjai között és a sárga avart szinte felégeti a ragyogás. És amikor meglebben a szél, sárga levelek hullanak mindenfelé, akár aranyló hópihék, olyan lassan, imbolyogva, szállnak alá, a hangjuk pedig, mint a ráérős tavaszi esőé, ahogy földet érnek. Kopognak. Ha becsukom a szemem, olyan, mintha az eső esne.
Rebeka ötlete volt. Miért nem megyünk be a fák közé piknikezni, ez olyan jó hely lenne, anya – mondta. Hétvégén bementünk, és egy szép tisztásra bukkantunk. A gyerekeknek építettünk egy kis kalyibát ágakból, remekül el voltak benne, vele. Ugyanoda mentünk vissza ebédelni. Egyszerű ebéd volt, tökmagolajos kenyér, sajt és zöldségek. Amikor a szabadban eszünk valahogy mindig olyan jó étvággyal esznek. Már az sem zavarta őket, hogy a kenyeret olajzöldre festette a tökmagolaj, pedig reggelinél  még inkább nem kértek belőle, most meg nem győzték enni. Csöndben voltunk, valahogy senki nem akart semmit sem mondani.
Amikor ilyen csodálatos természetközeli élményekben van részem, akkor érzem igazán hogy élek,   hogy jelen vagyok az életemben. Elfog egy érzés, leginkább a hálára hasonlít, de annál sokkal többrétű, hogy ennek az egésznek a része vagyok és ez mennyire nagyon végtelenül jó.