2021. július 28., szerda

Képekbe zárva

 




Olyan jól esik, amikor időnként megkérdezik, hogy miért nem írom mostanság a blogot. Erre van egy nagyon sablonos válaszom, azért mert nincs rá időm, erre persze megértően bólogatnak, úgy tűnik a négy gyerek elfogadható kifogás. De valójában ez nem igaz. Mindig is hittem, hogy az embernek arra van ideje, amire szakít, amit fontosnak tart. 




Annyi minden annyira jó lenne. De tudom, hogy pont azért nem kerül rá sor, mert az is nagyon jó amiben részem van és éppen ezért nincs idő, tér másra, mert, ahhoz, hogy igazán megéljem azt, ami van, nem szeretnék még több mindenre időt szakítani. 

Itt vannak például a fényképek. Mások is  vajon ilyen sokat fényképeznek meg videóznak mint én? Igyekszem visszafogni magam de így is sokkal több fényképem van, mint, amennyit van időm rendszerezni, méltóképpen tárolni, válogatni, albumba rendezni. Azért fotózok ennyit, mert szeretném megőrizni az életünk legszebb pillanatait, valahogy úgy érzem üvegbe zárom, tartósítom az élményt, ha dokumentálva van és nem csak a szívemben őrzöm. Az anyaénvagyokot is ez hívta életre bennem meg a másik privát blogomat, amit magunknak írok, a gyerekeimnek, immár nyolc és fél éve. Nézem az éveket, amelyekben hónapok szerint ott sorakoznak az élményeink. Az esküvőnk, a gyermekeink születése, keresztelők, nyaralások, költözések, de a legjobban a hétköznapi pillanatokat szeretem visszanézni. Egy elkapott kép, ahogy lelkesen tologatják a mini bevásárlókocsit a DM-ben, vagy séta hazafelé az oviból, egymás kezét fogva, az árokparton virágot szednek, nyári reggelik a teraszon, titokban készített nem túl jó minőségű vakus képek amikor este alszanak az ágyunkban egymás hegyén hátán, szétvetett kezekkel-lábakkal, körülöttük szanaszét macikkal, rongyikkal. Reggeli elindulások az oviba, suliba, ahogy Rózi segédkezik benne, a cipőjüket húzzák és megölelik egymást az ajtóban, ezt a témát nem tudom megunni, Ricsi neheztelő pillantásai közepette sokszor előkapom a telefont, pedig jól tudhatnám márígyiskésésben vannak. Vagy a  közös ebédkészítések, kenyérsütések, amikor tapiskolják a lisztet, a kenyértésztából figurákat gyúrnak. Banánt karikáznak és megkenik csokival. Fagyiznak a babakocsiban. Fagyiznak a főtéren. Rózsaszín fagyit esznek. Barna fagyit esznek. Pálcás jégkrémet esznek. Csokis fagyit esznek a lépcsőn ülve, tiszta maszatosan kóstolgatják egymás fagyiját (ami mindegyiknek ugyanaz, mert mindegyik csokisat evett). Ülnek az elöl töltős mosógép előtt és megbűvölve nézik a forgó ruhákat. A kertben gazolunk. A játszótéren kisvödörben hordják a vizet. Az őszi kertben leveleket söpörnek halomba és ugrálnak benne, 2017, 2018 és 2019-ben is pont ugyanúgy, ahogy 2020-ban, csak a kiskabátok és csizmák változnak a képeken és persze ők. Locsolnak apukámmal a kertben ádámkosztümben, medencéznek és kukoricát esznek - minden nyáron elkészülnek ezek a képek. Semmi különös, minek ezt igazából lefotózni, meg is kapom, hogy állandóan fotózok. Így van. Tele van a telefonom több ezer olyan képpel, ami nem nagy eseményekről, nagy első alkalmakról szólnak, csak amolyan egyszerű mindennapokról. De az életünk ezekből a pillanatokból állnak össze. Ha egyenként talán nem is meghatározóak, összességében attól lesz jó egy nap, egy hét, végső soron az  élet, hogy ezeket, hogyan éljük meg és a sok hétköznapi képből kerülnek ki aztán egy-egy korszakot fémjelező képek is. Fáj kitörölni minden egyes képet, azt is, amiből sok egyforma van vagy homályos, és minél később törlöm, annál rosszabb megválni tőlük. Mert a kép lehet, hogy nem a legjobban sikerült, de a pillanat, az élmény tökéletes volt, vagy ahhoz legalábbis nagyon közel és ezt megsemmisíteni nem jó érzés. Amikor évekkel visszamenően kell „tisztítani” a telefonomról a képeket, a szívem szakad meg egy-egy fotó törlésénél, ezért már egy jó ideje napi szinten csinálom inkább. A képre ránézve látom a történetet, hallom a hangokat, ott vannak az elhangzott szavak, a nevetések, annyira visszajön a hangulat, az, amit akkor éreztem, hogy sehogysem akaródzik megválni tőlük. Mert van húsz majdnem egyforma kép, de az egyiken édes a mosolya, a másikon látszanak a kezén a  gödröcskék, a harmadikon a háttérben ott van az első cicánk vagy az a torta, amit közösen sütöttünk...most akkor melyiket tartsam meg és melyiket töröljem?

A fényképek szerelmese vagyok. Rebeka megkérdezte a nagyszüleinél ülve, hogy nekik a keretekben miért nincsenek rendes képeik, miért csak ilyen festmények meg rajzok? Nálunk csak fényképek vannak a falakon, kis keretben, nagy keretben, csoportban, sok-sok kép egymás mellett, a polcokon, a könyvesszekrényen, a zongora tetején... Szeretek rájuk nézni, szeretem, hogy körülvesznek ezek a csodálatos pillanatok, nap, mint nap érezni, hogy mennyire nagyon szép az életem. Ha rossz kedvem van vagy nagyon elegem elég csak rájuk pillantanom és erőt adnak, látni, hogy mennyi minden szép dologban volt, van részem és ha most nem is érzem jól magam, még megannyi szép és jó dolog vár rám. A pszichológusok szerint naplót írni azért is jó, mert fokozza az ember elégedettség és boldogságérzetét, nekem a képeim olyanok, mint egy vizuális napló. Szembesítenek azzal, aki vagyok, az életemmel. Ha másnál vagyok akkor is mágnesként vonzanak az otthonában elhelyezett fotók, szeretem nézegetni még az ismeretlen emberekkel készülteket is.

Szeretem a profi fotókat is, van azokból is jó sok, mert akkora mázlista vagyok, hogy az egyik legjobb barátnőm fényképész és nagyon szeret minket fényképezni, hogy miért azt mondjuk nem értem, ő azt mondja, hogy azért mert szépek vagyunk, ami a gyerekekre feltétlenül igaz, de olyan nehéz velük, hogy én ezen alkalmakkal mindig egy évet öregszem. Mert persze, hogy nem akar oda állni, mosolyogni főleg nem, mostanában már odajönni sem mindig és ahogy egyre többen vagyunk, annál nehezebben kivitelezhető, hogy jók legyenek a képek és egyik gyerek se trollkodja el. Aztán mindig meglepődöm, hogy jaj de jók lettek, milyen aranyosak és nem is látszik, hogy duzzognak, hogy én mennyire mérges vagyok és Ricsi is olyan beleéléssel mosolyog, mintha tényleg örülne. Kellenek ezek is, főleg azért, hogy én is szerepeljek a fotókon, legyen közös képem a gyerekekkel, a családommal. Nagyon önző indok ez tudom, de Ricsi utál fotózni, bár ő azt mondja ugyan, hogy ez nemigaz, de a lényegen nem változtat az érzelmi viszonyulása, szóval kár is ezen vitatkozni, mert szeret vagy sem, sosem fotóz és nem szeretném folyton ezzel nyüstölni. Nyilván nem is motiválom valami jól, mert ha nagy néha fotóz, akkor meg nem tetszik, mert őt nem zavarja, ha ráncolódik a nyakam, tokám lesz, met túlságosan lehajtom a fejem, szerinte egyáltalán nem vastag a karom és fura arcot sem vágok sosem...

Ha évi egy-két alkalommal van ilyen családi fotózás, akkor nyugodt vagyok és nem érzem állandóan azt (csak néha), hogy bárcsak engem is valaki lefotózna a gyerekekkel. A legeslegjobb persze az lenne, ha az én elkapott fotóim készülnének olyan profizmussal, mint a családi fotózások, dehát az ember ugye ne kergessen ideákat. Így marad az én lelkesedésem, a képeim az albumokban, és a blogomban, amik a mai okos telefonok szuper funkcióinak köszönhetően azért elég tűrhetőek lesznek. Kíváncsi vagyok, hogy majd mit szólnak, ha egyszer felnőnek, milyen szemmel látják magukat a képeken, amiken én édesnek és gyönyörűnek látom őket. Apukám is szeret fotózni, de anno ugye a filmes gépek a harminc filmkockával nem rejtettek olyan lehetőségeket, mint manapság a telefonok, ma néha egy pillanatról készítünk tíz-húsz képet, akkor meg egy nyaralásról készült annyi. Készült néhány kép, amit finoman szólva máshogy értékelünk, az ő szívének kedves volt ugyan, de mi katasztrófálisan nézünk ki rajta. Nem baj, ő előhívatta A3 méretben és bekeretzve kirakta a falra otthon, amitől kamaszként teljesen ki voltam. Egy karácsonyi kép, mindannyian fürdőköpenyben, én zsíros hajjal és néhány pattanással az arcomon mosolygok, és a többiekről nem akarok rosszat mondani, maradjunk annyiban, hogy ők is néztek ki már jobban, mint aznap reggel. Persze az is lehet, hogy a fények voltak rosszak... Valamikor ilyentájt szokhattam rá a reggeli ágyból kikelve sminkelésre, különösen nagycsaládos karácsonyokkor és ünnepekkor ügyelek, hogy soha többet ne készülhessen rólam kompromittáló kép...Van egy családi képünk, nemrég került le a falról, pedig azt fényképész csinálta, borzasztó kékes árnyalat és éppen egy átmeneti nem túl előnyös hajviseletet sikerült örökre  kimerevítenie a képernyőn. Naná, hogy az is kikerült a falra. Érdekes, hogy ahogy telik az idő egyre inkább értékelem ezeket a fotókat is, örülök, hogy apa ilyen lelkes volt és van egy csomó kép rólunk (szerencsére nem mind a falon) amin ha nem is érzem a legszebbnek magam mégicsak én vagyok, mert hát voltam ilyen is, kamasz, fura frizurával, túl vékonyra kiszedett szemöldökkel, túl erős sminkkel és a reklámpólókhoz való viszonyom sem volt még kellőképpen átgondolt. Ahogy egyre elfogadóbb vagyok az egykori önmagammal, úgy lesznek egyre kedvesebbek is az akkor készült képek, tudom szeretni azt a lányt, akit korábban sokszor inkább elfelejtettem volna. Egy ilyen békülékeny korszakomban előhívattam pár családi fotót és a nagymamámnak ajándékoztam, így már nála is elkezdtek gyűlni a nagy keretes fotók a nappali falára, mindannyiunk örömére. 

A képekkel pedig igyekszem jól bánni. Válogatni, rendszerezni, előhívni és albumokat készíteni belőlük, mert igazán jó papíralapon nézegetni a képeket. Kézbe venni, a kanapéra kuporodva egymás mellé és lapozgatni, együtt nevetgélni, felidézni a közös élményeket. Ma már egyre inkább kimegy a divatból az album és a papír alapú fénykép és a közös képnézegetés is más irányokat vett. Napi szinten látjuk egymást a közösségi médián keresztül, sokszor nem túl közeli ismerősök egészen intim élményeit is. Ha valaki elmegy nyaralni akkor ha követed instán láthatod az élményeit, de személyesen találkozva ritka, hogy képeket hozna és úgy mesélne, legfeljebb a telefonon mutogatunk képeket, pedig mennyire más egy album! Az egy kerek történet, úgy elmesélve, ahogy az illető megélte. Nagyon szerettem, hogyha a szüleim utaztak ők bizony odacövekelték a családot egy-két órára, a képeket időrendbe rendezve elmesélve az élményeiket. Mert néha nehéz valami jót válaszolni, amikor megkérdezik, hogy na milyen volt a nyaralás, mert valójában kevés elmesélhető dolog történik, a hangsúly inkább azon van, amit látunk, megélünk, a benyomásokon és ezek nem mindig nagy sztorik, amik jól mesélhetőek. De ha ott vannak a képek, akkor könnyebbé teszi a benyomásokat megosztani és eszünkbe  jutnak olyan apróságok is, amik akkor viccesek, kedvesek voltak, de később elfelejti az ember csak a képre ránézve jut eszébe. Ahogy nőnek a gyerekek egyre fontosabb nekik is, hogy visszanézhessék az élményeinket, nagyon jó kis fél órákat jelentenek amikor végignézegetünk egy-egy albumot. Az esküvői albumunk a kedvencük, én is imádtam gyerekkoromban a szüleimét nézegetni, ahogy a babakori képeimet is, a gyerekeink is ugyanígy vannak ezzel. Igyekszem minden évben készíteni róluk albumot, sajnos vannak kimaradt évek és sok-sok esemény is, ami még albumba kívánkozna. Ajándéknak is milyen jó ötlet egy szép album a közös élményekről, nemrégiben kaptam a barátnőmtől az elmúlt évek közös pillanatairól egy nagyon szép albumot, megfogadtam, hogy én is fogok ilyet másoknak ajándékozni. De hát megint ott vagyok az alapgondolatnál, hogy minden idő, idő, idő, főleg a fénykép rendezgetés és néha a csodálatos élmények mellett éppen arra nem marad már, hogy még dokumentáljam is. 




2020. március 23., hétfő

Koronán innen és túl



Szerdán mentünk a gyerekekkel a pékségbe, ahol papírtálcán nyújtották át a pozsonyi kifliből, csokis croissant-ból és „sima” kifliből álló ebédünket. Rögtön megkérdeztem, hogy nem lehetne e rendes tányérból, mert, azonkívül, hogy nem tartottam sosem étvágygerjesztőnek egyszerhasználatos dolgokból enni, nagyon nem szeretem az ilyen fölösleges szemétgyártást. A lányok erre a pult elejére tűzött felhívásra böktek, amiben tájékoztatják a kedves vásárlókat, hogy a járványügyi helyzetre tekintettel egyszerhasználatos, eldobható poharakat, tányérokat és evőeszeközöket adnak. Akkor még nem éreztem a helyzet súlyát, könyörögtem, hogy legalább azt a heti egy kávét, amit jószívvel megiszok, ne papírpohárba adják, de hajthatatlanok voltak. Így hát békésen majszolgattuk a papírtálcáról a szokásos szerdai, piac utáni ebédünket, amikor a háttérben egyszer csak elkezdődtek a deles hírek, persze, hogy a vírussal kapcsolatos adatokkal. Itthon sosem hallgatok híreket, nem is igen olvasok, nem mintha büszke lennék erre, egyszerűen így van. Ricsi mindenről beszámol, mert ő viszont megszállottan olvassa őket, az egyensúly így megvan, és eddig nem éreztem rajta, hogy nagyon aggódni kellene. Másokon sem, kivéve a szüleimet persze, de nekik elvégre az is a dolguk, hogy aggódjanak értünk. Hát így tört be az életünkbe a koronavírus, ezen a szerdai napon tizenkét nappal ezelőtt, délben a kedvenc pékségünkben, amikor gyanútlanul és némileg felelőtlenül kézzel ettem a diós kiflimet, hozzá kortyolgattam a kávét, aminek az élvezetéből a papírpohár picit ugyan visszavett, ölemben Rózával, aki, minő felelőtlenség, még néha le is tolta a kiflit az asztalra, sőt talán egyszer a földre is leesett. Később otthoniakat is felhívtam, mi újság, ki hogy látja a helyzetet, és őket kicsit borulátóbbnak éreztem, volt egy enyhe pánikhangulat, amiből picit rám is átragadt, mert úgy éreztem a telefont letéve, hogy azonnal be kell vásárolnom, ha még ebben a hónapban enni akarunk valamit. Nem a vírus kitörésétől tartottam, hanem inkább attól, hogy az ettől való félelemben az emberek lerabolják a bevásárlóközpontokat. Nem volt alaptalan az aggodalmam, Ricsi első körben több alapdolgot sem kapott már meg, másnap nyitásra kellett visszamennie és így sem sikerült már semmilyen lisztet vennie a búza kenyér- és sima fehér liszten kívül, amit mi nemigen használunk idehaza. 
Persze az is lehet, hogy a csigaházamban élek, de a pékséges dologig nekem nem esett le, hogy olyan változások történnek, amelyek minket is érinteni fognak. Amikor az oviban alig pár szülő várakozott, akkor azért meglepődtem picit, hogy mennyi gyerek hiányzik, de nem gondoltam, hogy emiatt nem hozzák őket, csütörtökön már csak lézengtünk, pénteken pedig már mi sem vittük őket mert nagyon köhögtek, aznap öt gyerek volt csak az oviban már. Lehet, hogy nekünk is előbb kellett volna ébredni, (vagy a kifli előtt kézfertőtleníteni, esetleg a papírtálcán tartani) mert péntek estére a gyerekek teljesen lebetegedtek, vasárnapra én is, Ricsi öt nap múlva követett minket. Hétfőre bezárt az ovi, időközben mi is úgy döntöttünk, hogy elvonulunk, Ricsi munkahelye is távmunkára váltott és most picit beleolvasgattam a hírekbe is (az egyik barátnőm, aki mindig naprakész mindenben, kicsit felháborodva közölte, hogy épp ideje elkezdenem, hát jó, legyen). Azóta is ambivalens érzéseim vannak ezzel az egésszel kapcsolatban. Egyrészt nagyon jó dolog, hogy mindannyian együtt itthon vagyunk, én ezt nagyon bírom, nekem ez az állapot az idill. Mivel én alapvetően is itthon vagyok, az én életemben nem jelent akkora változást. Az oviba a séták hiányoznak, meg a szülőtársakkal a napi interakciók, nagyon szeretek a faluban jönni-menni, beszélgetni, Szentendrén csavarogni hetente egyszer. De az életem javarészt itthon zajlik, így nem kell megküzdenem a hirtelen jött itthonléttel, a rám szakadt idővel, a magánnyal meg főleg nem. Ha ki akarok mozdulni kilométereket sétálhatunk az erdőben, van hova menni, anélkül hogy veszélyeztetnék másokat. Attól sem különösebben féltem, hogy elkapjuk a vírust, sőt, őszintén szólva amikor lebetegedtünk igazán reméltem, hogy legalább azon esünk át, mert akkor túl vagyunk rajta és nem kell állandóan ezzel foglalkozni, mindenkit félteni magunk körül, hogy potenciális hordozók vagyunk. A mi életkorunkban nem tartják veszélyesnek, gyerekekre sem az, a szüleim és a dédi miatt már jobban aggódtam. Ami inkább aggasztó számomra, azok a hosszútávú gazdasági, társadalmi hatásai ennek a szükségállapotnak. Hány ember megy majd tönkre, veszti el az állását, hány cég megy csődbe, mennyi ember kerül az utcára. Mi lesz azokkal akik nem járnak iskolába a szüleik hogyan oldják meg az óvodás gyerekeik felügyeletét, hogyan dolgoznak és tanítják mellette otthon a gyerekeiket, úgy, hogy az egyetlen kézenfekvő segítség, a nagyszülők, nyilván kizárva. Én nagyon jól vagyok így, az egy dolog, de látom, hogy mennyi embernek okoz ez nehézséget. Aggaszt, hogy az ország, amiben élek, a tágabb közösség pillanatnyilag nem a boldog, jobb jövő felé robog, pánikhangulat, leépítések, ellentmondásos intézkedések, a boltok lerabolva, éppencsak kilábaltunk a gazdasági válságból, és most hány évre vet vissza ez az egész megint mindent? Olvasni, hogy alig tesztelnek, ez, hogy lehetséges, amikor jó lenne tudni, ki az, aki átesett már rajta, lehetne segítő a szűkebb közösségében, családban, más karanténban lévőknek. Egyáltalán honnan tudják reálisan a megbetegedések számát, a terjedést, ha alig tesztelnek? A másik furcsaság, hogy van, akinek rendelettel megtiltják a munkát (orvosok csak rendkívüli eseteket láthatnak el) van, akit pedig köteleznek rá (közigazgatásban dolgozók továbbra is bejárnak) és még védőfelszerelést sem biztosítanak hozzá. A piacok bezárnak, ahol legalább szabad térben lehetne vásárolni. 
Egyáltalán mi van, ha ez nem egyszeri, hanem a vírus jövőre is visszatér, mint az influenza? 

Mindezeken azért nem volt túl sok időm meditálni, mert egy hete betegek vagyunk, így vagy pihentem vagy beteget ápoltam. Mondhatnám, hogy nálunk, ha valaki beteg, akkor a személyes gondoskodásban hiszünk és borogatjuk, simogatjuk, gőzfürdőt készítünk neki, inhalálunk, teázunk, az állításban csak a „valaki” nem stimmelne, mert nálunk sosem „valaki” beteg, hanem „mindenki”. Egyszerre. Ami nagyon nem könnyű menet. Őszintén érdekel az otthonápolás, van mindenféle felszerelésem hozzá, kedves szivecskés ágypalackok, gézek, kendők, pakolások, olajok és persze elképzeléseim, hogy milyen szép is az, amikor a beteg ágy mellett ücsörögve az ember törölgeti a gyermeke vagy férje homlokát, hoz neki teát, mindenféle házi praktikát bevet, hogy kúrálja és persze mindenki kigyógyul a sok szeretetteli gondoskodásnak és törődésnek köszönhetően. Egy betegnél ez valószínűleg működhetne is olyan jól, mint a regényekben, mint például az egyik kedvencemben, a Kisasszonyokban, ahol az eszményi anya, Marmee, hősies elszántsággal ápolja a betegeket, nemcsak a saját gyermekeit, hanem mindenkit, akinek szüksége van rá. Mindenre van egy borogatása, ismeri a gyógynövényeket, ott ül egésznap az ágy mellett, kanalanként eteti a kis beteget levessel, borogat, éjszakázik. De mivan, ha nem egy, hanem négy beteg van, és maga az eszményi ápolószerepre pályázó (nevesül én) maga is beteg és leginkább feküdnie kellene... (és persze nincs egy kedves nagymamapozícióban lévő szolgálója sem, aki megfőzi a levest és amúgy ellát minden mást is.) Egyszer úgy, de úgy szeretnék nem megbetegedni, akkor, amikor a többiek, mennyivel jobban tudnám gondozni és ezzel a megtartó erővel, gondoskodó meghitt hangulattal körülvenni őket. Azért most még mondhatni szerencsésen alakultak a dolgok, mert az elején nem voltam beteg, aztán, meg Ricsi még éppen nem volt beteg, amikor én beteg lettem, így felváltva tudtuk vinni a dolgokat. A kilábalás volt egy picit gyorsabb menet, a kellemesnél, el tudtam volna tölteni még egy kis időt vele, ha nincsenek nálam legalább ketten rosszabbul. A négy beteg mellett plusz nehezítő tényező, hogy az egyik egy baba, aki a betegség hatására minden önállóságát elfelejtve, folyamatosan velem akarna aludni, lenni, amire nincs mindig lehetőség, merthogy, ebédet kell készíteni, valami finom, tartalmas ételt a többieknek, házimunka is van, egyik étkezéstől a másikig rendbe kellene tenni a konyhát, mosni, ellátni a négy állatunkat. Lehetett volna az egész egy káosz és katasztrófa, volt is már ilyen, írtam is erről. Most viszont arról szeretnék írni, hogy miért volt mégis  jó és miért vagyok nagyon büszke magunkra és igen, le fogom írni, magamra is. Vettem egy nagy levegőt, és izgalmas kihívásként tekintettem a dologra, hogy vajon képes vagyok-e rá. Mindent kézben tartani, jó hangulatot teremteni és klasszikus, természetes módszerekkel kúrálni mindenkit. És sikerült! Ez egy olyan hét lett, amire jó lesz visszaemlékezni az összes nyavalya ellenére is, mert tele van olyan pillanatokkal, amik kedvesek, viccesek, nem borultunk ki, nem roppantunk össze, nem hagytam, hogy összecsapjanak a fejem felett a hullámok, ami nem is olyan könnyű, ha az ember belegondol egy pillanatra, hogy mennyi dolga van és ezért, ő biztos, hogy nem fog egy percet sem ülni, pihenni, ami még egészségesen sem könnyű, nemhogy betegen. De nem gondoltam bele, nem néztem sosem túl távolra, csak a következő feladatig és sikerült nem is kevés tartalmas, minőségi időt, odafigyelést is csempészni ebbe az igen nehéz időszakba. Voltak ágyban mesélős hosszúra nyúlt délelőttök, a párnák között elnyúlva unózások, társasozások. Esténként közös fürdések, gőzfürdőzések. Délutánonként, amíg a  fiúk aludtak, Rebekával elővettük a szakácskönyveket és sütöttünk, főztünk, amíg Rózi a hátamon békésen aludt, készültek briósok, levesek, mindenféle finomságok. Rebeka imádta, Róza elégedett volt, és amikor Ricsi elé letettem a saját sütésű rozscipóban hagymalevest vacsorára egy fárasztó nap végén, akkor azt se tudta hova legyen, hogy neki ilyen szuper felesége van. Ezt nem azért írom le, hogy mindenki érezze rosszul magát, aki nem süt rozscipóban hagymalevest a beteg családnak, hanem azért mert szerintem jó dolog, hogy ezekben az alapvetően kimerítő élethelyzetekben is meglehet találni azt az üzemmódot, ami tölti az embert. A feladatokból, mint ebéd, vacsorakészítés, lehet kettesben töltött minőségi idő az egyik gyerekkel, ha az ember kedvvel csinálja, mindjárt más íze van az egésznek. A beteg családtagok ápolása is önmagában nagyon pozitív élménnyé tud válni mindkét félnek. Persze erről is éltek ideális képek bennem, amikor főztem a borogatást, vagy kevertem az olajat, hogy majd felmegyek és szép csendben, a félhomályban bedörzsölöm a gyereket, talán halkan dúdolok is valamit és milyen jó lesz, de a gyerek persze visít, hogy azt nem akarja, mi meg, hogy de muszáj és akkor, mécsesek és félhomály ide vagy oda már mégsem annyira meghitt. De ha azember ráérez, hogy oké a nedves borogatás nem nyert, a szárazat viszont elviseli, az aromás bedörzsölést pedig kifejezetten szereti, akkor már jó úton jár, aminek lehetséges, hogy kölcsönös elégedettség és gyógyulás a vége. Kimerült vagyok. Naná. Volt, hogy ebédkor jutott eszembe, hogy ma még nem is pisiltem, vagy például a szokásos reggeli arcápolás három lépéséből mindegyik elmaradt napok óta, és nemhogy sminket, még egy arckrémet sem kentem fel vagy két napja. Egyik feladatot végeztem a másik után, közben folymatosan valakire borogatást tettem, vagy levettem, vagy kimostam, hogy estére újra használható legyen. Inhaláláshoz sátort készítettem, vagy éppen bontottam, zsepiket szedtem a lakás összes részéből, ágyneműket húztam, pizsamákat mostam, közben szerveztem a bevásárlást, intéztem a gyógyszerbeszerzést, tavaszi cipőket keresgéltem, mielőtt minden bezár(igen, az anyukák bürokratikus feladatairól ritkán esik szó, ezt én „papírmunkának” hívom és ez a leginkább nemszeretem rész. Simán el tudnék látni egy személyi asszisztenst minden nap órákra, az ilyen jellegű dolgainkkal. ) Ugyanakkor olyan jó volt érezni, hogy szükség van rám, hogy a jelenlétem mennyit jelent, az, hogy felkelek éjjel, bekenem a kicserepesedett szájacskákat, a homlokra rakok egy hűvös, illatos kendőt, bemasszírozok egy talpacskát, vagy csak odabújok szuszogni egy picit. Hogy csupán attól lemegy a lázuk, ha hozzám bújnak. Jó látni, hogy bíznak bennem, magukban, hogy jobban lesznek, hogy a sokadik alkalommal bizalommal fogadják a kövirózsacseppeket a fülbe, sőt ők maguk kérik a fülpakolást, a sópárnát, hozzák a melegvizes palackokat. Jó látni, hogy a férjem bízik bennem, hogy gyógyszerek nélkül is kilábalnak a gyerekeink a betegségből, hogy a lázat tényleg nem kell csillapítani. Jó volt együtt megtapasztalni, megélni, hogy gyógyszerek nélkül is meg tudunk gyógyulni, következő alkalommal ennyivel is több bizalommal állhatunk a hasonló kihívások elé. Az aromaterápiát még sosem próbáltam ezt megelőzően gyógymódként és hát, mit mondjak, a véleményem röviden: hűdehúha. Nekünk nagyon bevált. Rubennek a kínzó, szűnni nem akaró görcsös köhögése öt nap alatt teljesen megszűnt az olajkeverék hatására, amit egy falubeli aromaterapeuta kevert nekünk. Egy mesét alig tudtam végigmesélni nekik, folyton megszakította a köhögő roham, az ötödik napon pedig egész este egyetlen egyet sem köhögött már. Szerintem ez egy komolyabb gyógyszertől sem lenne rossz teljesímény.
Amikor jobban lettek, akkor pedig segítettek mindenben. Megállapodtunk, hogy most, hogy mindannyian itthon vagyunk, mindenkinek meg lesz a maga dolga, mert egyrészt nem szeretnék megőrülni, másrészt szeretném, ha maradna minőségi időm is velük foglalkozni és nemcsak ellátnám őket. A saját tereik rendben tartása eddig is alapelvárás volt, és emellett időről időre segítenek ebben-abban. Most azonban az asztal leszedése, felseprés, mosogatás, a mosogatógép be és kipakolás, teregetés, ruhák hajtogatása, előszoba rendben tartása, ezekbe mind-mind bevonom őket, igaz, nem mindig lelkesek, de nagyon szépen megcsinálják én pedig nagyon hálás vagyok érte. Az ebédeket is együtt készítjük elő, nagyon nem mindegy a délelőtti munkám során, hogy a leveshez egyetlen zöldséget sem kell megpucolnom, felszeletelnem, mert ők ezt már egyedül elintézik. Jó látni, hogy mennyire büszkék magukra amikor felismerik, hogy valódi segítséget jelentenek már. Nem játék, nem opció, hanem elvárás, hogy besegítsenek, vannak saját, életkoruk alapján könnyen elvégezhető, kisebb feladataik és úgy gondolom ezek a javukra válnak. Ha morgolódnak is, nem bánom, mert látom, hogy összességében ez nekik is jó, sok örömre, dicséretre és pozitív visszajelzésre adnak lehetőséget ezek a kis munkák. A család egy csapat, ahol együtt csináljuk a dolgokat, a segítés szót éppen ezért nem is szeretem, mert azt sugallja, mintha minden az anya feladata lenne és a többiek szívességből beállnak időnként. Az életkora és lehetőségei alapján mindenki vegye ki a részét a feladatokból, akkor van idő arra, hogy együtt töltsünk olyan időt, amire egyébként nagyon nagy igény van: hosszakat mesélni, ücsörögni, horgolni, kézműveskedni. Persze a közös munka is végső soron együtt töltött idő, de a pihenő időben azért egészen másként tudok odafordulni hozzájuk és erre is szükségünk van.
Ami az egyik legfontosabb ebben az időszakban az a hála érzése bennem. Nagyon sokmindenért és sokmindenkiért. Mindazért, ami körülvesz, hogy itt élhetek ebben a csodálatos környezetben, aminek szeretem a magunk alkotta részét, a házunkat, udvarunkat, és szeretem az összes többit is, a falut, az erdőt, a hegyeket. Hálás vagyok azért, hogy Ricsi itthonról dolgozhat, hogy számíthatok rá, hogy  itt van velünk és, hogy megtudom oldani a gyerekeket, akik egy lyen helyzetben élvezhetik az otthonukat, nem kell máshova menniük. A legjobban azonban most a közösség megtartó erejéért tölt el nagyon mély hála. Bármire volt szükségem, aromaolajra, borogatópasztára, volt, aki hozzon és letegye az ajtónkba, amikor nem tudtunk bevásárolni menni és segítséget kértem többen is felajánlották rögtön , hogy segítenek megoldani és alig egy-két óra múlva az egész bevásárlás az ajtónk előtt volt. Hálás vagyok, hogy van, aki elhozza a foxpostból a csomagjaimat, hogy naponta többen megkérdezik, hogy vagyunk, nincs e szükségünk bármire. Hálával tölt el, hogy a falubeliek megszervezték a zöldség, gyümölcs ellátást, és igazából minden mást is, volt, akinek erre is volt gondja, hogy ezzel törődjön és így ki sem kell mozdulni, még a csomagolásmentes boltból is lesz közös szállítás. Elképesztő ez a megtartó erő, amit a napokban volt szerencsém megtapasztalni magunk körül. Máskor is kaptam már ebből ízelítőt, amikor Róza született, a rengeteg komatál, amit kaptunk, és az egyszerű hétköznapokon is jelen van apróságokban, de egy ilyen helyzet, mint ez a mostani igazán lehetőséget ad arra, hogy az ember elmerüljön ebben. Amikor igazán rászorul, mert tényleg nem tudja máshogy megoldani és akkor kicsit félszegen, szégyenlősen, de kér, merthogy nem ahhoz van szokva, hogy ilyet lehet.  És erre  jönnek a barátok, a kedves ismerősök, meg olyanok is, akiket alig ismer és segítenek, olyan természetességgel, hogy azon muszáj meghatódni és ez a gondoskodás többet ér az 1000 milligrammos C vitaminnál is. Megtanít arra, hogy elfogadni is jó dolog, és kérni is lehet, mert segíteni fognak, szívesen, örömmel,  és ez nagyon-nagyon felszabadító. Jó olyan helyen lenni, élni, ahol a másik gondja, mindenki gondja és ez nem csak duma, hanem tudatos életszemléletként, elvként kezelik az ott élők. 
Ahogy anyaként, feleségként is nagyon jó lehetőség egy betegség arra, hogy szupererőként terjesszük szét otthon a gondoskodást és szeretetet, egy bableves, vagy egy szilvás gombóc, egy frissen sült cipó,meleg fürdő, frissen vetett ágy, ilyenkor olyan megtartó erő, ami visszahat ránk is. Ezekből nekem anyaként sikerült olyan plusz energiatartalékokat megnyitnom magamban, hogy betegen is volt kedvem sütni, meg táncolni, meg játszani és a derűs hangulatban valahogy a gyógyulás is jobban megy. Ruben mondogatja is, hogy „anya én szeretek beteg lenni”. Elhiszem, mert én is szerettem bizonyos szempontból, magam is nagyon jó emlékeket őrzök gyerekkoromból az ágyban fekvős nagybetegségeimről, anyukám is máig nosztalgiázva meséli, hogy mennyire szeretett velünk otthon lenni ilyenkor.
A sok rosszal együtt, ami ezzel a járvánnyal együtt jár, az országban, a világban van egy közös ügy, még ha nem is túl vidám, mégiscsak összehozza az embereket, mert hirtelen mindenki ugyanarrról beszél, hasonló problémákkal néz szembe és ez  olyan tapasztalásokra ad lehetőségeket, amelyek hasonló megtartó erővé formálódhatnak globális szinten, mint, amit mi most otthon és a szűkebb közösségekben megéltünk a betegségünk során. Talán megértőbbé tesz majd bennünket, mert amit átélünk azt más is átéli, a szomszédban is,  Kínában is, meg Olaszországban és Svédországban is, és ez egy összetartozás tudatot teremthet az emberiségben, amiből még jó is kisülhet akár, mint a problémákra való globális rátekintés, közös felelősségvállalás értük, belátás, hogy ami engem érint, az téged is fog, ha nem is most, akkor majd előbb utóbb. Amit teszel, az hozzám is elér. És akkor ez az egész félelem, pánik, szenvedés, lemondás és sok-sok áldozat, amivel a Korona vírus pusztítása jár, nem volt értelmetlen, hanem egy olyan erővé válhat az emberiség számára, ami megerősítheti vagy éppenséggel visszadhatja az egymásba, az országba, világba vagy a többi emberbe vetett bizalmat, szeretetet, hitet.
És eszembe jutottak Lázár Ervin szavai is, hogy, ezért ez egy olyan rossz, amiben van egy picike jó is, így nem fenékig rossz. Talán. Remélem. 


2020. február 9., vasárnap

Fogpor házilag - tudom mi van a tégelyben


Sok hangzatos szóval dobálózhatnék, mint a zero waste, meg egészségtudatosság ésatöbbi, de a legfőbb motiváció amellett, hogy szeretem tudni, mi van a kencéimben, az volt, hogy nagyon nem szeretem a műanyag, bolti flakonokat a fürdőszobánk polcain (sem). Az is örömmel tölt el, ha valamit magam is elő tudok állítani és így messzebb kerülhetek a drogeria marktokhoz kötő fogyasztási spiráltól (veszek valamit, elfogy, újra vehetek,) és egyel kevesebb dologért kell beugrani munka után a DM-be, amely beugrálások sok esetben minusz félórákat jelentenek az életünkből. Amióta saját kencéket használok mindenre, azóta a kukánkat sem tömi tele a sok flakon, tubus, ez sem utolsó szempont. Abból a pénzből, amiből korábban mindenféle hangzatos címszavakkal ellátott termékeket vásároltam, most alapanyagokra költve, házilag nagyon jó minőségű kencéket tudok készíteni. És ebben biztosan az van, amit szerettem volna, hogy legyen, mert én raktam bele. Nagyon szeretem ezt a fogport, sokkal tisztább érzést ad számomra, minta fogkrém és plusz örömet jelent, hogy nem díszeleg csiricsáré fogkrémes tubus a fürdőszobámban (sem műanyag fogkefe, színes gumi rátétekkel). Ha valaki kipróbálná, akkor javasolom, hogy a gyerekek inkább a kádban mossák vele a fogukat, mert a pizsamán nem annyira mutatnak jól a fekete cseppek és lefolyások. Mi a csapnál szoktunk, nem mindig lesz olyan a pizsijük, a hét végére azért nem úszom meg, hogy ne legyen egy-két folt. Elsőre a mosdó sem nyújt vidám látványt de én már arra is kidolgoztam egy módszert: egy kis spriccelős flakonban tartok ecetet a csap alatt és fogmosás után mindig letisztítom a mosdókagylót. Így két legyet ütök egy csapásra mert az aktívszénnel, szódabikarbónával együtt  az ecettől bizony csillognak villognak a szaniterek. Takarítás és fogmosás egyben, valamint ön és gyermeknevelés, ugyanis már a gyerekek is kitakarítják maguk után ilyen módon minden fogmosás után. 

Na de mi ez?



Ez egy fekete színű por állagú fogkrémet helyettesítő készítmény, amelyet úgy kell használni, hogy a benedvesített fogkefét óvatosan belemártjuk és amennyi port felvesz a nedves fogkefe azzal alaposan átmossuk a fogainkat. Elsőre bizarr a fekete szín, nincs a megszokott fehér habzás, és az intenzív mentolos íz is hiányozhat, de helyette ott vannak az organikus összetevők és az adalékmentes szájápolás élménye. Az összetevők porított formában vannak benne, kellemes, enyhe mentás íze van. Az orvosi aktívszén megköti és magába szívja a szennyeződéseket, tisztító, fehérítő, fertőtlenítő hatású, a szódabikarbóna szintén fehérítő és fertőtlenítő hatású, a természetes és adalékmentes zöld agyag pedig amellett, hogy megköti a szennyeződéseket, méregtelenítő hatású. A porított gyógynövények segítenek a szájhigénia rendbentartásában, kellemes leheletet biztosítanak, fertőtlenítenek. A körömvirág gyulladáscsökkentő, regeneráló, a rozmaring levelei flavonoidokat tartalmaznak, baktériumölő és gyulladáscsökkentő, antibiotikus hatású, segít megszabadulni a lerakódott lepedéktől,  jótékony hatással van és megelőzi a fogínygyulladást. A menta frissítő, fertőtlenítő hatású. Az eritrit gátolja a fogszuvasodást okozó baktériumok letapadását és elszaporodását a szájüregben. A himalája só szemcséi segítenek a fogak között megbúvó lepedékek kitisztításában. 


Összetevők:

Orvosi aktívszén
Szódabikarbóna
Himalája só
Eritrit
Menta
Zsálya
Körömvirág
Zöld agyag



2020. február 5., szerda

Egy jó nap

Talán erről fogok írni. Talán nem világmegváltó gondolatokra van szükség. Vagy tettekre. Csak egy életre, ami egyszerűen jó és nem attól, hogy szuper helyekre járunk nyaralni, vagy kajálni, vagy jó cuccokat vásárolunk, vagy mert valamiben kivételesen jók, tehetségesek, okosak vagyunk, vagy a házunk, a gyerekünk, a kutyánk vagy mi magunk különlegesen szépek vagyunk vagy van egy érdekes vagy csodálatra méltó hobbink. Vagy autónk, munkánk, családunk, gondolataink. 
Az élet jó lehet csakúgy. Meg rossz is lehet, csakúgy. Mitől jobb az egyik nap és mitől annyival rosszabb a másik. Ki tudja. Pedig szerintem a titok valahol itt lehet a kettő között, néha már majdnem sikerül megfogni. Aztán mégse.  Mitől boldog valaki és mitől boldogtalanok mások. Néha ugyanattól. Érdekes. A mai napunk talám banálisan érdektelen, nekünk mégis annyira jó volt. És sok ilyen napunk van hál istennek. És sok olyan is, amikor annyira jónak kellene lennie, mert minden klappol elvileg, matiné színház előadásra van jegyünk, előtte egy tök jó étterembe megyünk ebédelni, délután meg barátokkal találkozunk. Aztán az előadás felejthető, az étteremben bunkók és ez agyonvágja az ebédet és még a barátainkkal is pengeváltás volt. Na bumm a jó napnak. Aztán az ember felkel, fürdőt takarít, majd  elmegy bevásárolni és a prímapékséges egyszerű pékségben hosszas tanakodás után (üvegpultra nyomott nózi) a gyerek kiválasztja a "sima kiflit” és valahogy minden olyan jó. Hát hogy van ez? 

Ruben, amikor nem megy oviba, nagyon szeret itthon velem takarítani, teregetni, ruhákat pakolászni, tenni-venni a ház körül. Néha úgy vagyok vele, hogy jó ég, amikor itthon marad, a szünetnapjain valami nagyon különleges dolgot kellene csinálnunk, többet mesélni, játszani vele, foglalkozni vele mondjuk festeni vagy barkácsolni valamit, de az az igazság, hogy délelőttönként sok esetben annyi a dolgom, hogy ezek nem mindig férnek bele. Szemmel láthatólag ez egy cseppet sem zavarja Rubent, sőt örömmel vesz részt mindenféle dologban, neki “buli” bevásárolni jönni vagy takarítani, a ruhákat egyenként elszállítani a szekrényekhez (ilyenkor sokszor ő a futár bácsi). Végül arra jutottam, hogy nemhogy nem baj, hogy nem csináltam vele valami “értelmesebbet” vagy , hogy jobban járt volna, ha oviba megy, ha úgysem tudok kifejezetten vele foglalkozni, hanem, hogy még jó is, hogy itthon maradt velem és együtt csináltuk ezeket a dolgokat. Ezeken a hétköznapi tevékenységeken keresztül szuperül kapcsolódtunk egymáshoz és ezekhez a dolgokhoz ilyenkor van igazán kedv és lendület, amikor egésznap itthon van. Délután más a dinamika, alszik, aztán játszani szeretne, kevésbé bevonható vagy lelkes a feladatoknál, éppen ezért is szoktam délelőtt elvégezni ezeket, hogy délután már jobban rájuk tudjak figyelni. Amikor elkezdtek oviba járni nagyon hiányoztak velük ezek a mindennapi dolgok, amiket azelőtt mindig velük csináltam (gyakorlatilag mindent velük csináltam, 'két picivel otthon' teljesen arra álltam be, így lett közös program a piac, a DM, a könyvtár stb...) . Pedig attól féltem, hogy inkább a mese, a játék, a közös kreatívkodás lesz kevesebb, de éppen ezek maradtak meg és inkább  a korábban közösen végzett tevékenységek csökkentek le, az oviban töltött  három délelőttel, a szerdai piacot kivéve.
 A mai napunk egy ilyen igazi tevékenykedős nap volt, kicsit takarítottunk, aztán elmentünk sétálni Szentendrére, piacra és mivel a piacon a hideg miatt senki nem volt elmentünk a LIDL-be is. Ezeket a hétköznapokat úgy szeretem, olyan jó megtalálni az örömet a mindennapokban, az egyszerű hétköznapi tevékenységekben. Jó érzéssel tölt el, hogy tisztán tartom a házat, hogy hétről hétre újabb dolgokat találok ki, apró trükköket, amik segítenek ebben. (Lehet, hogy ez kicsit olyan mosópor reklámos utánérzés, amikor háziasszonyok, frissen fodrászolt hajjal, rózsaszín mohair pulcsiban arról beszélgetnek, hogy ki mivel mos, de én tényleg szeretek házi praktikákról beszélgetni, ezeket kipróbálni, ötleteket gyűjteni...) Szeretek bevásárolni is, sokszor Ricsi intézi (megj.:egyébként nagyon rendes, hogy ezt átvállalja munka után) a piacon kívüli bevásárlásokat, mert nem rajongok a multikért, de amikor én intézem, annak is sok előnye van, mert akkor pontosan tudom, mit vettem és mivel én is pakolom ki, azt is, hogy hova került és nem lesznek kosár alján felejtett fonnyadt répák meg berohadt mandarinok, amikről nem is tudtam, hogy voltak, egészen addig, amíg rájuk nem találok valahol a polc hátulján. Szeretem a hűtőt áttörölgetni, kirakni a frissen vásárolt zöldségeket a polcokra és vacsorát is sokkal szívesebben főzök ilyenkor a friss és új alapanyagok inspirálnak. Ráadásul nem tudom más hogy van vele én nem igazán hiszek a lista szerinti bevásárlásban, mert hiába írom fel, hogy “cukkini” ha mondjuk fonnyadt vagy drága és a padlizsán vagy a karfiol meg gyönyörű és leárazott, de otthon nem jutott eszembe felírni a listára. Vagy ha valami nincs akkor helyettesíteni kell, ott helyben rögtön ki kell találni egy új kaját ahelyett, amihez az adott hozzávaló hiányzott, de akkor meg ahhoz az újhoz kell még pár dolog... Éppen ezért nehéz átadni a bevásárlást, az ideális az, ha az intézi, aki főz és viszi a konyhát.  Ez nálunk sem mindig jön össze, bizony néha az erdei sétát választom a gyerekekkel a bevásárlás helyett, amit így Ricsi intéz el hazafelé, ez van, mérlegelni kell, és van, hogy más tűnik fontosabbnak. 
A mai nap egy szeretem nap volt, pedig semmi sem volt benne nagyon más mint szokott, voltak feladatok, ahogy az lenni szokott sokkal több, mint a rendelkezésre álló idő hozzá, így mérlegelni kellett (mint minden nap), hogy mi maradjon el, mi az amit a leginkább el tudok engedni.  Hideg volt,  fújt a szél, otthon felejtettem a kesztyűm, voltak hisztik, beütött fejecskék, lógó orrocskák. A babakocsi lábzsákját a bundás felével a sárba ejtettem. A cicák bekakiltak, a tegnap takarított előszobát így újra fel kellett mosni. Róza a szokásos másfél óráját aludta délután, egy perccel sem többet. De akkor is sütött a nap, sétáltunk, a pékségben nem tudtam betelni a két picivel, hogy mennyire édesek és szépek, "nem is igaz, hogy az enyémek, milyen szerencsés vagyok" érzés fogott el. A Lidl-ben nem volt ötvenesem meg huszasom sem a bevásárlókocsihoz, Rózát (akit a kocsiba terveztem ültetni)fél kezemben tartva kotorásztam apró után az övtáskámban, közben Rubent próbáltam magam mellett tartani, amikor leszólított egy nő, hogy segíthet-e, én végig sem tudtam mondani, hogy nincs apróm, mire a kezembe nyomott egy százast egy kedves mosoly kíséretében. A pékségben sem volt asztal, de az egyiknél egyedül ültek, mire Ruben közölte, hogy a másik három szék “nekünk pont jó lesz”, és szerencsére az ott ülő is így gondolta, rögtön invitált minket. Tél közepe ellenére vettem friss salátákat, gyönyörű almákat és rengeteg olcsó narancsot, pont szép érett avokádót, ráadásul a kedvencem a pekán dió is le volt árazva. Mi kell még?















2019. július 30., kedd

Mit, hogyan eszik a gyerek? Már, ha eszik.




Ezen a képen jól látszik, hogy a gyümölcs éppen akkora örömet tud okozni, mint a csoki vagy más gyerekeknek szánt édesség. Nem azt mondom, hogy egy az egyben becserélhető a gyerekeknél, csak azt, hogy egy jókor átadott, eltalált kis doboz egészséges dolog is éppen akkora örömet képes okozni.



Egyszer olvastam, hogy nyolcszor kell megkóstolni valamit, ahhoz, hogy megszeressük, mert ennyi alkalom szükséges ahhoz, hogy az új ízt magunkévá tegyük. Az ízlelés tanulási folyamat, szinte minden ízt képesek vagyunk megszeretni, nagyon ritka és kevés az olyan, amit eredendően nem szeretünk. Ez az elv vezérel a gyerekek táplálása során is a nulladik pillanattól kezdve. Egyáltalán nem cél, hogy sokat egyenek valamiből, a közös étkezésekre amellett, hogy a legfontosabb szociális együttlétként, kapcsolódási pontként és az összetartozás legmagasabb szintű kifejeződéseként tekintünk, nálunk az ízekkel, ételekkel való ismerkedési terep. Nyolcszor tízszer, huszonnyolcszor és nem adom fel, igazából soha. 

A fűszervaj az egyik nagy kedvenc, főleg Rubené. Bármit bele mixelhetek, zöldfűszerek, hagyma, medvehagyma, snidling...


Nincsenek nem szeretem ételek vagy alapanyagok, nem cimkézünk. Ez most nem jött be, nem esett jól, majd legközelebb. De olyan nincs, hogy a rizst, a répát vagy tudomis én mit nem szeretünk. Különböző formákban kerül eléjük újra és újra ugyanaz az étel, sokszor egyazon alkalommal is több verzióban felvonultatva. Kapnak nyersen borsót, majd párolva egészben és mentával, hagymával pürésítve is. Valamelyiket általában megeszik, szinte mindig a nyers verzió a befutó. Az óvónénink szerint, akinek nagyon sokat adok a véleményére, a gyerekek nem szeretik az összekutyult ételeket, amelyekben nehezen felismerhetőek az összetevők. Még sokszor akkor sem eszik meg, ha egyébként külön mindet szeretik és szívesen eszik. A saját tapasztalataim teljes mértékben alátámasztják az ő megfigyeléseit. Ezért mindig igyekszem eléjük tenni külön eredeti formájukban azokat az összetevőket, amelyekből az étel készült és nem túl bonyolult ételeket készíteni, amiben nincs a felismerhetetlenségig összefőzve, sütve az alapanyag.  Együtt piacozunk, közösen készítjük az ételt ,baba koruk óta az asztalnál ülnek velünk. Ha bárki azt hiszi, hogy ezeknek a betartásával  a mi gyerekink igazi kis gourmetok és bármit jó szívvel megesznek, amit eléjük teszünk azt ki kell, hogy ábrándítsam. Én is azt gondoltam, hogyha mindent így csinálok, „jól”, akkor majd így lesz. Hát nem. Szépen megvesszük, kiskosárkában hazavisszük, sőt most már megtermeljük a kiskertünkben, sok esetben onnantól a részesei egy ebédnek, hogy elvetik a magot. Majd kifejtjük, megbeszéljük, majd az asztalra tesszük és van, hogy egy falatot sem esznek belőle. Eleinte kétségbe estem, kiakadtam, ideges voltam. Mára már teljesen máshogy állok hozzá, kilencven százalékban el sem érik az ingerküszöbömet ezek a szituációk. Sokat segít, hogy rájöttem, hogy egyáltalán nem a gyors siker számít, hogy akkor ott esznek vagy nem esznek vagy mennyit esznek, hanem a hosszú távú kitartó kínálás és otthoni gasztrokulturális folyamatok fogják eredményezni azt, amit szeretnék: nyitottságot az ízekre, az egészséges életmódra nevelést, a friss, organikus ételek szeretét. Hogy pár példát említsek a sikereinkből. Rebeka három egész évig nézte, hogy zabkását reggelizem, megkóstolni sem nagyon volt hajlandó. Ma imádja, igazi ételkölteményeket készít a reggeli tálkájába, az én zabkásámat is ő dekorálja ki gyümölcsökkel, magokkal.

Rebeka egyik zabkása költeménye


 Rebeka öt, Ruben négy évig nézte fanyalogva a rizottót, ma nem tudok eleget készíteni belőle. Egyszer csak maguktól kértek belőle, azóta meg ha az lesz az ebéd „dejó rizottó, azt imádom” felkiáltással nyugtázzák. Nálunk az étkezésre vonatkozóan mondhatnám, hogy sok szabály van, de ez igazából nem igaz, inkább vannak mindent átható elveink. Ilyen az, hogy nem nassolunk. Éhesen ülünk az asztalhoz és így jó eséllyel élvezni fogják az evést, még akkoris, ha nem annyira a foguk alá való az étel, és ami még fontos, éhesen fegyelmezettebek is lesznek a gyerekek az asztalnál, ha ezt következetesen betartjuk. Nem akarnak elmenni, játszani vagy mást csinálni, hanem várják, hogy végre leüljünk és ott akarnak ülni és enni. Még jó, hisz éhesek. A gyümölcs és zöldségevésre van egy trükköm, nagyon bevált. Nincs tízórai, mert két étkezés között még nem annyira éhesek, hanem egy fél órával ebéd előtt megkérdezem: éhesek vagytok? Addigra már eléggé éhesek és nagyon örülnek a vékony répaszeleteknek, paradicsomnak, borsóknak,vagy ha nem annyira lelkesek, akkor is megeszik, mert már korog a gyomruk. Ugyanígy reggeli előtt.

Házimüzli

Palacsinta

Banánkarika mogyórókrémmel, vagy házi csokis mogyorókrémből gyúrt golyókkal 

Mi sokszor reggelizünk nagyon későn, tíz óra körül, szeretünk hétvégén hosszan reggelit készíteni és ezalatt kapnak egy nagy tányér gyümölcsöt magokkal, aszaltgyümölcsökkel, az se baj ha ezzel jóllaknak, mert annyira szeretnek velünk reggelizni, hogy akkor is leülnek, kakaóznak, mikor mi már ott ülünk. A palacsintához, ami nálunk szokásos hétvégi reggeli pedig nem lehet úgysem elég jóllakottnak lenni. Az étvágyukat nem veszi el az étkezés előtt kapott gyümölcs, zöldség, én erre előételként tekintek. Napi egyszer van lehetőség nassolásra, ez a délután, ébéd vagy ovi után, ami nálunk egykor véget ér, így még bőven van idő vacsoráig. Ilyenkor szoktam nekik adni valamit, ami lehetőleg még valamennyire egészséges, de azért desszertnek is jó. Mostanság fagyit vagy jégkérmet készítek, ami tömény gyümölcs, előfordul a koca csoki is, palacsinta, házi keksz. Igyekszem minél közelebb az ebédhez, hogy később még egyenek gyümölcsöt és ne ahelyett legyen. Őszintén szólva én eléggé rá vagyok feszülve arra, hogy étkezések között ne egyenek a felsoroltakon kívül mást. Ebben is lazultam már az évek alatt, hogyha másokkal vagyunk el tudom engedni a saját szabályaimat és nem lesz kettőötven a vérnyomásom ha nem minden úgy történik, ahogy nálunk. Ez fontos, nem sok barátom van, és szeretném őket nem elveszíteni egy csomag agyoncukrozott csokigolyó vagy más nálunk sosem látott „édesség” miatt és a családommal sem szeretnék nagyon vérre menni ezekben a dolgokban. Én sosem éreztem a táplálkozásunkat különlegesnek, de amikor másokkal együtt vagyunk azért mégis azt érzem, hogy mi az átlagnál sokkal több gyümölcsöt zöldséget fogyasztunk és, hogy amíg mi ezekre komplett táplálékként tekintünk, addig másoknak ez önmagában „nem elég”. Nálunk nincsenek csomagolt, félkész, kész, hozzáadott cukrot és egyebeket tartalmazó ételek, mint a boltban kapható müzlik, pelyhek, krémek (ketchup, majonéz, ízesített vajkrémek), felvágottak nem vegán korunkban sem igazán voltak, sajtok és kolbászok pedig csak a termelői piacokról kerültek az asztalunkra. 






Naná, hogyha alkalmuk van rá,a gyerekek rögtön rákattannak ezekre, nekik ezek nagyon izgalmasak, talán éppen azért mert nálunk ilyen nincs. A dobozos tej, az ízfokozókkal és sóval telenyomott felvágottak, az agyoncukrozott pelyhek, müzlik persze rögtön el is nyerik a tetszésüket, a szabályos négyzet alakúra szeletelt kenyerekről már nem is beszélve, nálunk bolti pékáru sincs soha, magunk sütjük a kenyeret, zsemlét, kiflit. Volt egy idő, amikor bármit megettek volna, ami kifli alakú, akármilyen vizes szottyadt kiflinek hívott valamit, de ma már ebben például nem mennek egy bizonyos szint alá (ami még bőven  alatta van annak, ami szerintem ehető) Ezekben a szituációkban tudatosan figyelnem kell, mert időnként nehéz jól kezelni, amikor másokkal együtt vagyunk. Bár tudja, hogy magunk sütjük a kenyerünket apukám hoz azért boltit, biztos ami biztos, mert ő azt „jobban szereti” vagy előfordul, hogy hoznak csomagolt csokikat, amiket semmilyen körülmények között vagy napszakban nem szívesen teszek eléjük, a többi gyerekeknek szánt borzadályról már nem is beszélve (Dörmi, Kinder csokik és társaik). Mióta vegánok lettünk, ahogy Rebeka mondaná „levegánultunk” azóta másokéval összehasonlítva még szélsőségesebbnek tűnik az étrendünk, legalábbis annak, aki kevésbé tudatosan táplálkozik. Hogyan kezeljük ezt a gyerekeinknél? Otthon természetesen vegán étrend van, nálunk csak ez kerül az asztalra és ha vendégek jönnek hozzánk, család, barátok, akkor is vegán menü van, egy két étkezés erejéig nem is okoz gondot senkinek az állati eredetű táplálék hiánya. Volt, aki aggódott ezen, hogy mit fog enni majd (édesapám például nagy doboz tejföllel, túróval érkezett, amikhez aztán hozzá sem nyúlt:)), aztán észre sem vette, hogy ő most vegán étrenden él, nagyon jókat evett, sőt van, amit azóta otthon ő maga is rendszeresen elkészít. Az az egyszerűbb, amikor nálunk vagyunk, otthon. Máshol mi ugyanúgy csak növényi eredetű táplálékot fogyasztunk, de nyilván nem várjuk el, hogy az asztalon ne legyen más vagy, hogy más is ugyanígy tegyen. Ha a gyerekeink enni szeretnének ezekből a nem vegán ételekből, ehetnek. Egyszerre találom viccesnek és kissé nyomasztónak is, hogy ilyenkor árgus szemekkel figyelnek minket, hogy na most mi lesz. A gyerekek meg érzik ezt és még rá is tesznek egy lapáttal: “Milyen jó annak, aki nem vegán” és heccelnek azzal, hogy csak azért is húst esznek. Keményen állom a sarat, és egy próbatételnek tekintem a jövőre nézve. Én szeretnék olyan szülő lenni (ha felnőttek lesznek,)akinek nem jelent gondot, ha másképp gondolkozik a gyereke, nem fogom személyes sértésnek venni. Nálunk ezek a folyamatok egyébként sem lezártak, az, hogy vegánként neveljük őket, nem jelenti azt, hogy vegánok, és más téren sem hiszünk a tilalmakkal nevelésben. Azzal csak eltávolítjuk őket attól, amit éppen hogy közelebb szeretnénk hozzájuk hozni. Más lenne a helyzet talán akkor, ha születésüktől vegánok lettünk volna, de így is, hogy  ez egy hosszú folyamat végkifejlete volt, mégis volt, ami egyik pillanatról a másikra tűnt el az asztalról, például a sajtok, joghurt, tej. Nem tartanám nagyon hitelesnek azt, hogy megtiltsam ezek fogyasztását számukra. Megvenni vagy mi eléjük tenni nem fogjuk, de ha találkoznak velük, bűntudatot sem szeretnék kelteni bennük amiatt, hogy esznek belőle. Szerintünk épp elég meghatározó lesz, amit tőlünk látnak. Nem vegán helyekre nem szerencsés menni, ezt már megtapasztaltuk, és olyan készterméket sem venni, amin nincs rajta kifejezetten, hogy vegán. Hiába kérdezzük meg, hogy nincs e benne állati eredetű, bőszen bólogatnak, hogy nincs aztán kiderül, hogy ja tojás az van a tésztában, meg tej a péksütiben vagy sajt a szószban. Nálunk ez egy döntés, de aki érzékeny vagy allergiás annak rosszabbul végződhet egy ilyen eset, azért is illene felelősen válaszolni az ilyen kérdésekre. 




Visszatérve a gyerekekre, a másik szabályunk az, hogy mindenből kell enni, ami az asztalra kerül, általában öt kanállal, ha nagyon új vagy szokatlan az étel, akkor csak hármat, de van amiből tíz kanállal is elvárom, hogy kóstoljanak. Ha nem kér többet azt viszont tiszteletben tartom. Ennek több üzenete is van, az egyik, hogy megtisztelem azt, aki az ételt elkészítette azzal, hogy legalább beleeszek, a másik pedig a nyitottságra való nevelés. Sokszor előfordult, hogy nagy fintorogva megkóstolták és meglepetten közölték, hogy jé ez finom. Hát igen, de ehhez ugye meg kellett kóstolni. Nincs alternatíva, az van, ami az asztalon van, nem hozunk elő mást, nincs kenyerezés vagy más helyette. Hiszem, hogy nem lesz baja, nem hal éhen, fog aludni és nem lesz ingerült a gyerek. Ha annyira éhes nyers zöldség vagy gyümölcs nálunk mindig van alternatívaként az asztalon. A következő étkezés a legközelebbi lehetőség, hogy egyen. Ez nagyon jól működik, mert következetesek vagyunk és ezzel tisztában is vannak. Az első pillanattól velünk vannak az asztalnál, ott szoptatok, majd a hordozóban ülnek mellettem egy széken, majd onnantól, hogy ülnek, saját kis székben ülnek és a mi ételünket eszik, annak miniatürizált formáját, soha nem főzök külön. Nem használok erős fűszereket, vagy sok sót, mindig tudok olyat adni az asztalról, ami megfelelő egy babának is, arról nem is beszélve, hogy nem tartom fontosnak, hogy mennyiséget egyen egy anyatejes baba/gyerek a lényeg az ízekkel való ismerkedés, az asztalnál való viselkedés elsajátítása, nem az, hogy egy pohár pempőt belekanalazzak. Nem is kanalazunk, vagyis csak ők, és mindent rögtön a kezébe adtam már Rebekának is, az első sikertelen pempőzések után. Azt leszámítva, hogy minden úszott mert az önálló evés óhatatlanul ezzel jár, étellel disznókodás nálunk nem nagyon volt, mert kettő rászólás után kivettem őket a székből, hogy mehetnek játszani, feltételezve, hogy nyilván nem éhes már, azért játszik az étellel. Az étkezéseknél mindig arra törekedtünk, hogy jó hangulatú együttlétek legyenek, persze ez azért nem mindig valósul meg, de a szándék ez, nem a mennyiség. Időnként hajlamos vagyok rágörcsölni és túlságosan elkezdeni tolni nekik, hogy mit egyenek, megpróbálni irányítani de ha ezen kapom magam, rögtön leállok mert tudom, hogy ez nem jó. Mint ahogy játék közben etetni sem, mikor nem annyira figyel, becsempészni az áfonya szemeket a szájába, ugye mindenki látott már ilyet játszótéren például. Az evés komoly dolog minálunk, és nem mellékes tevékenység, még ha gyümölccsel is csináljuk ezt, akkor is nassolásra nevelés szerintem. Ha befejezték az étkezést mi sosem kényszerítjük őket az asztalnál maradásra, el lehet menni játszani, úgyis csak rosszalkodnának, egy jóllakott pici gyerek eleinte még nem igazán tud mit kezdeni magával az asztalnál. Ennek ellenére elég hamar maguktól ott maradtak velünk, Rebeka és Ruben is hosszabban szeret eszegetni, nyilván mert ehhez is vannak szokva, Róza is mindig ott csücsül velünk már most is, amikor még nem is eszik semmit, ez neki a természetes. Ha befejezik a nagyobbak, akkor az ölünkbe ülnek, bekapcsolódnak a beszélgetésbe, mesélnek ők is valamit...De ha el akarnak menni, menjenek nyugodtan, akkor is, ha mi még még nem fejeztük be, vagy nagy családi összejöveteleknél, ha még nem volt desszert a gyerekek elmennek játszani és visszajönnek a sütire. Ez egy kivétel az alól, hogyha elmentek, akkor utána már nincs folytatás és még sok ilyen kivétel létezik persze. Mereven hangzik, hogy az a szabály, hogyha elment már nem jöhet vissza, így leírva talán az, de nálunk ez a való életben nem igazán téma, teljesen természetes és valahogy úgy váltak ezek a dolgok azzá, hogy nem szajkóztuk, nem voltak ebből hisztik, mert azon kevés dolgok közé tartozik, amit így csináltuk a kezdetektől és kész. (Bár mást is ennyire végig tudtuk volna vinni az elejétől). És szeretném leszögezni, hogy ez nem szerencse kérdése, hanem következetességé, az evés körüli kérdésekben a gyerekek szerintem sokkal hamarabb megértik és elfogadják a szabályokat, hiszen az éhség nagy úr, egyszer rohan el félig jóllakottan játszani, akkor még csak elmagyarázza az ember hogy ezt nem, következőre meg nem engedi enni játék után és szerintem egy gyerek sem önmaga ellensége. Megérti, hogyha elmegy nem kap (feltéve, hogy tényleg nem kap, akkor sem ha nagy boci szemekkel néz fél óra múlva és az egészséges nem szeretem ételt is megenné), garantáltan nem fog legközelebb elmenni. Ezeknek egyébként sokkal mélyebb tartalma is van, mint az, hogy ne rohangáljon el evés közben, fontos tapasztalat más téren is, például, hogy a tetteknek következménye van...

Házi kifli

Nan, humusz és zöldségek

Nehéz végignézni, hogy a gyerekeink mindenféle egészségtelen és elveinkkel ellenkező dolgot esznek boldogan, főleg ha ez napokon keresztül tart és a család vagy  barátok amúgy is fenntartásokkal viseltetnek az étrendünk iránt és a gyerek lelkesedését mintegy önigazolásként értékelik. Szegény, most legalább ehet ezt vagy azt gondolják titkon vagy nem is annyira titkon. Mert hát nem az ő döntése, hangzott el már többször is az a mondat, amitől bevallom ideges leszek. Mert melyik gyereknek a saját döntése az, hogy mit eszik? remélem nem soknak, mert számomra az, hogy mindent (khm most tudnék ide egy három betűs szót írni, de az nem lenne elegáns) összeesznek válogatás nélkül, sőt minél egészségtelenebb láthatóan annál izgibb, pont azt igazolja, hogy milyen jól teszem, hogy határt szabok és irányt mutatok, merthogy erre igencsak nagy szükségük van. A mi gyerekeink tésztát ennének és édességet, ha szabadon dönthetnének. A húsevés vagy más állati eredetű táplálék sem a gyerek döntése, sőt a legtöbb esetben még csak nem is a szülei döntse, hanem a szociokulturális közeg hatása, amibe beleszületett. Sok esetben nem tudatos döntés eredménye, a húst, a tej vagy tojástevés, az állati eredetű táplálkozás, hanem ez az alapvető. Ahogy a mirelit, gyors, félkész, cukrozott, ízfokozóval agyonnyomott ételek fogyasztói is a reklámok és a fogyasztói kultúra áldozatai. Szóval minket vagy a gyerekeinket senki ne sajnáljon, mert semmi hátrány nem éri őket. Más gyerekeknek sem ellenőrzik a szüleik a vitaminszintjét meg a különböző tápanyagok bevitelét óraműpontossággal, pedig attól, hogy „mindenevő” egyáltalán nem biztos, hogy eleget visz be belőlük és egészségesebben, változatosabban táplálkozik.
Amit még nagyon fontosnak tartunk, hogy a zöldségekből, gyümölcsökből a lehető legjobb minőség kerüljön eléjük, ami érett, lédús, roppanós, és nem csak annak néz ki. Ha valaki éretlen barackot eszik és még sosem evett olyat, aminek a könyökén folyt a leve talán el sem tudja képzelni milyen a jó barack és azt találja mondani, hogy ő nem szereti. Mint az is, aki csak bevásárlóközpontok neon lámpái alatt érlelt fehér répát, uborkát vagy salátát kóstolt, ami amellett, hogy színtelen még íztelen is. Ezért nem örülök, ha valaki télen az import szőlővel kínálja a gyerekeinket, meg a kőkemény barackkal és vízizű dinnyével. Mert azt szeretnénk, hogy ezeket szeresség, éppen ezért nem érdekel a nyafogás, nem veszek epret május és szőlőt szeptember előtt, kivárjuk a szezonját, annál jobban esik. 

A napjaim nagy részét a konyhában töltöm. Igyekszem egyszerűsíteni, nem főzök bonyolult dolgokat, sokszor több napra előre főzök mégis az időm jelentős része megy el ételkészítéssel vagy az étkezések utáni elpakolással. Éppen ezért nagyon nehéz pillanatok azok, amikor bele sem kóstolnak abba, amit csinálok, vagy közlik, hogy fúj még az asztalhoz leülés előtt. Az is érzékenyen érint, ha kritizálják a táplálkozásunkat, a vegánság nem kis támadási felületet ad. Rengeteg energia, tudatosság van a spontán összedobtam valami finomat és egyszerű ételek mögött. Piacozás, kertészkedés, befőzés, receptkeresés, kísérletezés. Hiszem, hogy van értelme, nem kárbaveszett fáradtság, hiszen azonkívül, hogy enni az egyik legnagyobb öröm, a családi összejövetelek esszenciája és az egészségünk kulcsa. Nekem ez éppen elég érv amellett, hogy ennyi figyelmet és energiát rakjak bele.