Róza császármetszéssel született, programozott császárral. Ez az a szó, a
születéssel kapcsolatban, ami talán a legmesszebb áll attól, amit valaha is szerettünk
volna a gyermekeink születésénél. Tudom azt is sokan mit gondolnak és sajnos
nem tudom azt mondani, nem vagyok olyan belevaló, hogy azt mondjam, nem
érdekel. Mert érdekel és nagyon rosszul esnek a tekintetek a megjegyzések, a
kéretlen tanácsok, amiből mindig kijutott néhány. Abban a világban, közegben,
amiben élünk, eleve extrém dolog kórházban szülni, de az, hogy
császármetszéssel, ráadásul időzítettel szülök igazi (természeti)katasztrófának
minősül. Itt annyira bevett az otthonszülés, hogy az új gyerekorvosunknak
háromszor kellett elmagyaráznom, hogy nem, nem otthonszülés lesz. A harmadik
császármetszésnél ez a javaslat, ezt tartják biztonságosnak az orvosok, a
szülésznőm is és ennek ellenére is százszor is körbejártuk, megrágtuk, kiköptük
aztán újra bevettük még rágni kicsikét.. Nem magyarázkodom, azt nem szeretnék,
inkább csak a saját vívódásaimat írom meg, amiken keresztül mentem az utolsó
hetekben.
Olvasom a szebbnél szebb, eksztatikus szüléstörténeteket és tudom, én ezt
soha-soha nem élhetem át. Az őserőt, az érzést, hogy én hozom világra a
kisbabám, amikor kicsusszan és először megérinthetem, érezhetem. Volt idő,
amikor ebbe beleszakadt a szívem. Aztán, ahogy nőttek a gyerekek úgy távolodott
az élmény, ami persze minden olyan szüléssel felelevenedett, amely a közelemben
történt. Neki miért sikerült, nekem miért nem? Nem egy olyan nőt ismerek, aki
fele annyira sem szeretett volna természetesen szülni, mint én, egy percig sem
készült a szülésére, főleg nem tudatosan,
sőt kifejezetten tartott az egésztől és mégis pár óra alatt minden különösebb
történés, elakadás nélkül világra hozta a gyermekét. Természetes úton. Lassan
kezdtem elhinni, elfogadni, hogy van ilyen, hogy valaki bármennyire is szeretné
mégsem sikerül és, hogy talán senkinek sem a hibája, sem az orvosoké, sem az
enyém. Harmadjára is ki-kinyílt pandora szelencéje és feltettem kérdéseket,
amiket nem kellett volna feszegetni és volt pár óra, éjszaka, amikor rettenetesen
sajnáltam magamat de leginkább a születendő babánkat, hogy nem adhatjuk meg
neki azt, amiről tudtam, hogy a legeslegjobb lenne neki.
Semmibe, amiben hiszünk és, amit képviselünk nem igazán fér bele a
szülésindítás. Durva beavatkozásnak érzem ezt egy ember sorsába, valamiért úgy
gondolom fontos, hogy minden ember maga válassza meg a születésének időpontját.
A másik nagy félelmem az volt, hogy hogyan reagál majd Róza rá, sok helyen
olvasni, hogy gyakrabban születnek légzési nehézségekkel a programozott
császáros babák. Nem is kell ezen csodálkozni, hiszen mekkora sokk, ijedtség lehet nekik az,
hogy egyszer csak fogják és kirántják őket. Rettegtem tőle, hogy emiatt kell
lélegeztetőre, inkubátorba tenni és emiatt így, gépek és beavatkozások
közepette kezdődik a kis élete.. Amíg eleinte teljesen könnyen vettem a
programozás gondolatát, még valamilyen szinten meg is nyugtatott, hogy így
lesz, mert Pilisszentlászlóról Pécsett szülni azért nem lett volna olyan
egyszerű egy spontán szülésnél. És én nagyon-nagyon szerettem volna, ha Róza a
pécsi klinikán születik. Aztán, ahogy egyre közeledett a szülés ideje, úgy
bizonytalanodtam el egyre inkább, hogy jó döntés volt-e, biztosan a
legmegfelelőbb döntést hoztuk-e, nincs-e más megoldás, mód, hogy mindketten
biztonságban legyünk. Nagyon úgy tűnt, hogy nincs, sőt a szakemberek, akikkel
beszéltünk, mind azt mondták, még az alternatív irányzatokat képviselők is,
hogy nagyon problémásnak tartják két császármetszés után, hogy egy-másfél
órányi autóútra vagyunk a legközelebbi kórháztól, ha esetleg magától beindulna
a szülés. Nem sokat beszéltünk Ricsivel arról, hogy mi lenne, ha beindulna,
mindketten tudtuk, hogy a kicentizett egy órányi úthoz jön még a fél órányi
forgalomban, dugóban állás, az, hogy a gyerekeket rábízzuk valakire (nem mintha
itt a közelben bárkivel olyan viszonyban lennénk, hogy az éjszaka közepén
áthívhatnánk vigyázni a gyerekekere) vagy ha napközben történik, akkor meg még
egyszer ennyi idő, amíg Ricsi hazaérne. Tehát legalább két-háromóra lenne,
bejutni egy kórházba, ha mi akarnánk ezt megoldani. Az egyetlen lehetőség az
lett volna, hogy mentőt hívunk és egyedül bemegyek, Ricsi meg utánam jön,
amikor tud, de mivel azonnal megműtöttek volna, biztosan nem tudott volna
mellettünk lenni. Érthető, hogy a másik forgatókönyv, sokkal kívánatosabbnak
tűnt mindannyiunk számára..
December hetedikére péntekre volt megbeszélve a császármetszés, csütörtökön
délután derült ki a pontos időpont, hogy másnap hajnalban kell bemennünk a
klinikára. Iszonyúan izgatott lettem, amikor a karácsonyi vásár közepén
felhívott a szülésznőm, hogy akkor másnap reggel hatkor találkozunk. Pár
perccel később éreztem az összehúzódásokat, amelyek egészen estig kitartottak,
és a fürdés után elmúltak, de nemsokkal később újra kezdődtek és egész éjszaka
voltak, bár nem rendszeresek. Beindult? Nem tudom. Mindkettő gyerekünk
születése így indult, aztán kaptam oxitocint, ami jól ráerősített, fogalmam
sincs meddig tartott volna még magától. Szeretem azt gondolni, hogy magától
beindult és így lett volna akkor is, ha nincs meghatározva időpont. Képtelen
voltam folytatni a karácsonyi bevásárlást. Már egy napja Pécsen voltam a
húgomnál, apukám elhozott minket a gyerekekkel, Ricsi a szülés előtti este jött
utánunk. A gyerekek a szüleimnél voltak így volt két estém és egy teljes napom,
ami fantasztikusan telt, igyekeztem erre fókuszálni, hogy ez milyen jó és nem a
programozásra gondolni. Barátnőkkel elmentünk vacsorázni, a húgommal forraltboroztunk,
reggel felkeltem, egyedül kávéztam, ücsörögtem, majd elmentem kozmetikushoz,
elintéztem az utolsó karácsonyi teendőket. Miután jött az a bizonyos hívás a
szülésznőmtől, hazamentem, engedtem egy nagy kád vizet, hajat mostam, a
húgommal és a barátnőjével csacsogtunk, manikűröztünk (úgy éreztem, hogy a
pirosra festett lábkörmök majd némi önbizalommal töltenek el szülés után..).
Aztán megérkezett Ricsi és elmentünk vacsorázni. Egy szavam sem lehet, ennél
pihentetőbb, kellemesebb szülés előtti másfél napom nem is lehetett volna. De
mégis ott volt bennem egy ismeretlen furcsa félsz, amit az előző két szülésnél,
amelyeknél nagyjából tíz perccel előtte tudtam meg, hogy császármetszés lesz,
nem éltem át. Biztosan tudni, hogy az ember lányának tizenöt óra múlva fel kell
feküdnie egy műtőasztalra, egyedül, meztelenül, ahol egy csapatnyi ember ébren
felvágja a hasát, azért ijesztő dolog. Legalábbis szerintem, tudom, hogy sokan
önként választják ezt és én értetlenül állok a jelenség előtt. Persze kiegészült
a félelem egy bizsergető izgalommal is, hogy nemsokára végre láthatom, a
kezembe foghatom.. de mégis. A császármetszés fáj (bárki bármit állít, az
epidurál elnyomja, de nem megszünteti az érzést), az utána következő napok is
meglehetős fájdalmakkal telnek. És harmadjára biztosra vehettem, hogy ezeket
átélem, míg az előző két alkalommal azért volt némi remény. Kedves barátnőm
nyugtatott meg, aki érezte, hogy teljes pánikban vagyok, azt javasolta, hogy
próbáljam elmondani a babának mennyi mindenki várja, szereti és milyen jó lesz
neki majd idekint. Az a programozás vitathatatlanul szerethető velejárója, hogy
egy emberként izgult értünk mindenki, aki csak tudta az időpontot. Vicces volt
az emberek arca, amikor bevásárlás közben előtte való délután boltokban, a
vásárban kedvesen megjegyzéseket tettek, hogy jaj de jó, mekkora már a hasam,
látják nemsokára baba lesz, és a kérdésre mikor lesz, azt válaszoltam, hogy „hát
holnap”. Az egyik adventi árus, be akarta zárni a bódéját, hogy hazakísérjen a
holmikkal, alig tudtam lebeszélni róla. Este befejeztem Rózának a babát, amit
már hónapok óta készítek neki, már csak a haját és a harisnyakötőjére a csipkét
kellett felvarrni, szerettem volna, ha születése előtti nap is még dolgozhatok
rajta, azért is hagytam meg ezt a két apróságot. Éjjel persze alig aludtam az
izgalomtól, hajnali fél ötkor magamtól felkeltem. Kimentem a konyhába
készítettem egy teát, azt még magamban nyugodtan megiszogattam, lezuhanyoztam,
felöltöztem és fel hatkor elindultunk a kórházba. A programozás kompromisszuma
az volt, hogy rákötnek oxitocinra és vajúdhatok két órát, azzal a feltétellel
persze, hogya heggel minden rendben van. Szerettem volna felkészíteni a babát a
születésére, legalább annyira, amennyire a körülmények engedik. A szülőszobából
néztük, ahogy felkel a nap, nagyon szép és meghitt volt. Hétkor bejöttek beadni
az epidurált, ami így, hogy az ember igazi fájások nélkül csak ott ücsörög még
ijesztőbbnek és sokkal fájdalmasabbnak tűnt, mint, ahogy emlékeztem rá. Hét óra
húszkor letoltak a műtőbe és megkaptam az epidurál második felét. Furcsállottam,
hogy mire leértünk mintha nem hatott volna az első fele sem, a lábzsibbadás
elmúlt és az összehúzódásokat is éreztem, de nem tartottam olyan problémának,
amit jelezni kellene. Amikor elkezdték próbálgatni, hogy hatott e a második
adag és indulhat e a dolog, akkor viszont mindent úgy éreztem, mintha nem
kaptam volna semmilyen fájdalomcsillapítást. Eleve nagyon féltem, és amikor ott
áll az ember fölött kilenc-tíz tetőtől talpig beöltözött, bemosakodott alak,
akik olyan egyformák a műtős ruhától, hogy az orvosomat sem ismertem fel
közöttük, arra várva, hogy kezdhesse a műtétet, ő meg konkrétan érzi, ahogy
csipkedik, megbökik tényleg, őszintén rémisztő élmény. Kérdeztem, hogy ugye nem
kezdik el, amíg nem hat az epidurál?! Persze, hogy nem, mondták, de a
feszültség kézzel fogható volt, fogalmam sem volt mi a gond. Adtak még
epidurált, az valamennyire hatott, és mivel hallottam, hogy az anesztes azt
mondja a mellette állónak, hogy „ha nem hat, el kell altatni”, akkor pedig igazán
bepánikoltam, hogy istenem csak azt ne.. évekbe telt, mire elfogadtam, hogy
császármetszéssel szülöm a gyerekeimet, mire ide eljutottam, hogy megbékélve
várom a császármetszést, sőt a programozást is, de komolyan, most még el is
altatnak? Ennyire sem lehetek része az eseményeknek? Egyre fokozottabb volt a
műtőben a feszültség, folyamatosan teszteltek, kérdezték, hogy ezt vagy azt
érzem-e. A szikével is aprókat böktek, egyre mélyebben. Én pedig képtelen
voltam az egyértelmű kommunikációra, ami pedig a műtő egyik alapszabálya. Mondtam,
hogy valamit érzek, de nem annyira fáj, de nem is olyan azért, mint az előző
kettőnél volt. „A nem annyira”, az azt jelentette, hogy konkrétan éreztem, hogy
az imént belém vágtak, de bíztam benne, hogy ennyi epidurállal majd valahogy
kibírom azért. És akkor abban a pillanatban végigvágták a hasamon bőrt. A
fájdalom, amit éreztem, pokoli volt és mindenki számára egyértelmű lehetett,
mert összerándultam és nyilván egy nagyhasi, szikével végzett műtétnél egy
ilyen bemozdulás életveszélyes. Ricsi volt a fejemnél, azt mondta teljesen
eltorzult az arcom. Rám nyomtak egy maszkot és onnantól filmszakadás, már arra
sem emlékeztem, hogy Ricsit kiküldték. Az első, amire emlékszem, hogy fent
vagyok egy szobában, éppen betolnak valahova és beszélnek hozzám, hogy minden
rendben Rózával, gyönyörű és nemsokára láthatom. Egy perc múlva pedig behozta
Ricsi, akivel az elmúlt másfél órát töltötte szőrkontaktusban, egy meleg takaró
alatt, amíg én a műtőben voltam. Hihetetlen, hogy ott voltam ennyi időt, nekem
három percnek tűnik az egész és őszintén szólva utólag egyáltalán nem bánom az
altatást, egyrészt halálfélelmem volt ott a műtőben, másrészt a szokásos
háromnegyed óra helyett több, mint másfélórát voltam bent, mert műtét alatt
komplikáció lépett fel, az egyik hegem teljesen el volt roncsolódva és helyre
kellett hozni. Nem lett volna nagyon vidám dolog ezt ébren végig asszisztálni.
Sajnálom, hogy nem voltam ébren a kislányunk születésénél, főleg úgy, hogy így
harmadjára a neonatológussal sikerült megbeszélni, hogy azonnal rám rakják
születés után, még ott a műtőben és magzatmázasan rajtam lehet picit. Úgy
vágytam erre az élményre, minden szülésnél ezt a pillanatot vártam, nagyon
boldogok voltunk, hogy belementek.
De Róza születése amennyire lehetett, a körülményekhez képest mégis háborítatlan
volt. Az ügyes orvosoknak köszönhetően Róza alig öt perc alatt megszületett és
így semennyi altató nem jutott át a szervezetébe, 10/10-es apgarral érkezett a
világra, így nem volt szükség semmilyen beavatkozásra. Az ügyeletes
neonatológus hihetetlenül jófej volt, még
a szülőszobán volt lehetőségünk átbeszélni vele mit, hogy szeretnénk és
mindenbe belement, azzal a feltétellel, hogy jól lesz a baba: nem volt
nyákleszívás, átjárhatósági vizsgálat, nem kapott szemcseppet, nem mosták le és
semmilyen más beavatkozás nem történt, letörölgették, megmérték és körülbelül
öt perc múlva odaadták Ricsinek, aki visszament vele a szülőszobára és ott
szeretgette, amíg vártak rám. Az, hogy Ricsin volt, bőr(szőr)kontaktusban, az
előmelegített kis takarója alatt, amit én kötöttem neki, végig őrá gondolva,
amíg a hasamban volt, meggyőződésem, hogy pótolja azt az öt elszalasztott
percet, amit a műtőben velem tölthetett volna, ha nem altatnak el. Talán neki
még jobb is volt így, mintha öt percre rám rakják a húszfokos műtőben és
összességében nekem is jobb volt. Az egész műtéti stresszt, traumát átaludtam,
három percnek tűnik az egész és még fel sem ébredtem igazán, már ott volt
rajtam, meztelenül, csupán egy pelenkát adtak rá, és így is maradtunk az elkövetkező boldog hat
órában, ami szoptatással, simogatással és összebújással telt, egyszerűen nem
tudtam elhinni, hogy ennyire gyönyörű, tökéletes kisbabánk született. Az
intenzív osztályt nem úszhattam meg az altatás miatt, pedig drága szülésznőnk
vállalta volna, hogyha minden rendben megy, hogy szülés után velünk marad a
családi szobában és tizenkét órán át személyesen biztosítja az intenzív
megfigyelést. Mivel délutánig én voltam az egyetlen, aki császármetszéssel
szült, teljesen egyedül voltunk a szobában, nagyon meghitt és szép órák voltak,
örökké hálás leszek érte Ricsinek, aki végig ott ült mellettünk és Melindának,
a szülésznőmnek, aki az éppen ügyeletes intenzív osztályos nővér helyett átvállalta,
hogy ott van velünk. Ezután csodával határos módon hat óra után felkeltem, saját
lábamon elmentem a fürdőszobáig és Melinda segítégével lezuhanyoztam, majd beültem a tolószékbe amiből a
nagyobb döccenőknél inkább felkeltem és sétáltam. Ez az egész azért volt csodával határos számunkra, mert Ruben születése után tizenkét órával sem tudtak lábra állítani,
és még napokig gondot okoztak az olyan dolgok, mint egyedül elmenni a
fürdőszobáig vagy lezuhanyozni. Nem tudom, hogy amiatt viselt meg kevésbé ez a
harmadik császármetszés, hogy nem előzte meg hosszabb vajúdás vagy, hogy a műtétből
nem sokat észleltem, pedig a három császármetszés közül ez volt a
legkomplikáltabb és hosszantartóbb. A kórházi napok is szépen teltek, jó volt
újra ott lenni a szobában, ahol Rebekával és Rubennel is elkezdődött a
történetünk. Ráadásul most sokkal, de sokkal jobban éreztem magam, mint ahogy arra számítottunk az előző két szülés tapasztalatai alapján, annak ellenére is, hogy a roncsolódott heg és rajta keletkezett vérömleny miatt még egy drain cső állt ki belőlem, amit egy nap után távolítottak el. Azért azzal mászkálni, aludni, szoptatni, nem éppen a legkényelmesebb dolog..minden napra jutott valami kis megkönnyebbülés, kivették a drain csövet, nem kellett már sétáló epidurál, végre kivehették a kanült a hátamból, aztán a kezemből is.. Annyira csodálatos volt, hogy végre itt van velünk Róza, akit harmadjára a legjobban el
tudtam képzelni és akivel a legszorosabb kapcsolatot tudtam kialakítani a
terhesség alatt, hogy ezek a nehézségek apróságnak tűntek mellette. Örültünk a látogatóknak, a finomságoknak és persze gyönyörű, szívmelengető pillanatok voltak azok is, amikor Rebeka és Ruben először találkozott Rózával.
Nagyon örülök, hogy nem mentünk el semmilyen alternatív irányba, hiszen a
hegem talán még fél órát sem bírt volna már, mint kiderült, ha valamikor
indokolt, hát ebben az esetben az volt a programozás, és a következőnél már
semennyi vajúdás nem fér bele, abban biztosak lehetünk. Róza nyakán háromszor
volt rajta a köldökzsinór, tehát így vagy úgy szinte biztos, hogy
császármetszéssel született volna. Ricsi nemhiába mondja, hogy én vagyok az,
aki miatt a kórházi beavatkozásokat és minden természetellenes szüléssel
kapcsolatos dolgot indokoltnak tartanak és olyan jó, hogy ezen már mosolyogni
tudok. Mert boldog vagyok így, ahogy történt, ezzel a szüléssel, születés
élménnyel. Ha nem is olyan volt, amit valaha elképzeltem magunknak, de messze a
legtöbbet hoztuk ki belőle és mindenki megtett mindent, hogy szép és jó élmény
lehessen, amiért végtelenül hálás vagyok. Nagyon szép pillanatokat, órákat
fogok őrizni róla, akkor is ha kórházban, egy műtőben, steril körülmények és
másik tíz ember részvételével zajlott és a legkevésbé szeretném, hogy bárki sajnáljon
érte, mert mindennel együtt életem egyik legboldogabb napja volt. Egyetlen
kívánságom van csupán, hogy szépen gyógyuljon a heg, hogy lehessen(ek) még
ilyen édes kicsi babánk, mint Róza.
