Kisovi - Rubennel a Waldorf oviban

Rubennel már szeptember óta járunk kisoviba, ami a Waldorf oviban van kedden délutánonként négytől hatig. Emiatt is vártam már, hogy Rebeka is mehessen, mert úgy láttam érzékenyen érinti, hogy Ruben beléphetett oda, ahova ő még nem és úgy szeretne, ráadásul eddig ilyen nem volt, hogy Rubennel ketten nélküle csinálunk valamit, érthető ha kimaradás érzése van. Rettenetesen sajnáltam, a szívem szakadt érte, amikor először mentünk ő meg ott sírt az ajtóban, hogy "én is akarok menni kisoviba, ne menejetek el!". Azért neki sem volt olyan rossz dolga, apával így lett egy kettesben töltött délutánjuk a héten, ami ha nem is a száz százalékig minőségi időben telik el, mert ilyenkor előfordulhat, hogy Ricsi még dolgozik valamennyit, csöröghet a telefonja, de beleférhet akár egy fagyizás vagy séta is és azért mégiscsak apával van rendszeresen, ami jó. Ahogy az is, hogy mi Rubennel külön csinálunk valamit. A kisoviban egy állandó közösség van, mindig ugyanazok a gyerekek járnak hétről hétre az anyukáikkal és lépésről-lépésre mindig ugyanaz a program. Nagyon kellemes már megérkezni is, érezni, hogy vártak ránk. Egy nagy gyertya ég az előtérben, a frissen főzött citromfű tea már ott gőzölög a kancsókban és kellemes élesztő illatot érezni, ugyanis a program első felében kenyeret fogunk sütni. Ildikó, a dadus, aki tartja, egy hatalmas teknőben begyúrja a tésztát előre, majd körbeülünk kisszékekere, kisasztaloknál és ő a nevünket énekelve tésztalabdákat gurít a körbeülőknek, amiből mindenki azt készít, amit szeretne. Mindenféle eszköz is oda van készítve természetesn fából, derelyevágó, kések, kenyérlapátka, sodrófa és kis tálkákban napraforgó és tökmag, ezzel lehet díszíteni az elkészült péksütiket. Közben csöndben vagyunk vagy énekelünk, mondókázunk. Ruben most először vett részt a közös gyúrásban, eddig inkább a kiskonyhában játszott, ami, annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen gyerek, aki nem ült oda, senkit nem zavart, azt mondták, nem baj, ne aggódjak majd előbb utóbb. Én nem igazán bíztam benne, hogy valaha is érdekesebb lesz neki a sütés, mint a játékok, itthon is ötből egyszer süt velünk, és egyszer csak odaült és annyira belejött, hogy alig akarta abbahagyni, ott volt, amíg el nem fogyott az összes tészta. Amíg sülnek a kenyerek, addig a gyerekek játszanak az oviban. Az anyukák néhány mondatot leszámítva nem beszélgetnek, úgyhogy a gyerekprogramokat kísérő szokásos zsivaj itt nincs, mindenki háttérben marad, a gyerekek játékát segíti, kíséri. Ruben kedvenc játéka a kiskonyhán kívül az, hogy az ovisfaszékekből vonatot csinál, kirakja őket egymás után, amibe ki be száll, néha már más gyerekek is beülnek a vonatba.

A játék vége felé megterítünk, a gyerekek is segíthetnek benne, majd félkörívben lerakott kisszékeken körbeülünk egy oltár szerű asztalt, ami leginkább egy bőségasztalra hasonlít, tele van őszi dolgokkal, gabonával, gesztenyével, dióval, falevelekkel és közösen őszi énekeket énekelünk, mondókázunk. Majd az Iglice szívem, iglice dalra felállunk, és kézenfogva kisétálunk a mosdóba, ahol mindenki kezet mos a picike mosdókagylóknál, a gyönyörű üvegszerű szappanokkal, amik nem tudom, hogy csinálják, de sosincsenek elázva, ahogy a mi szappanjaink itthon, pedig valószínűleg többen és gyakrabban mosnak velük kezet. Majd a mosdóból kifele menet ott vár minket Ildikó egy kis üvegcsével a kezében, amiből szertartásosan mindenkinek "illatot tesz" a kezére - a gyerekek imádják ezt, már maguktól nyújtják a tenyerüke, amibe Ildikó a mutatóujjával belesimogat az illatós olajból egy keveset, mi anyukák sem maradunk ki ebből a jóból. Nagyon kedvesnek találom a testkontaktusnak ezt a módját, nemcsodálom, hogy szeretik a gyerekek. Ruben itthon többször is játszik "illatosat". Majd újra körbeüljük az immár szépen megterített asztalkákat, ahol egy kisebb lakoma vár bennünket, minden alkalommal ugyanazokkal az ételekkel: fokhagymás vaj, sima vaj, gabona kolbászkrém, zakuska, amit a szülők közösen készítenek minden szeptember elején, olajos hagyma, és mindenféle zöldségek összevágva, répa, paradicsom, paparika, karalábé, káposzta. Ehhez szintén a szülők és óvónők által szárított és morzsolt citromfű tea van. A vacsora szintén egy kedves dalocskával kezdődik, még sajnos nem tudtam megjegyezni a szövegét, de annyira szép, főleg, ahogy énekelik, szemmel láthatóan teljesen átadva magát a hangulatának, hogy mindig kicsit meghatódom rajta. Majd Ildikó, a dadus egy nagy kosárral körbe jár az asztal körül és kiosztja a kenyereket, a felnőtteknek ő adja oda ilyenkor hozzá a kést is, ami eddig nem volt az asztalon.  A vacsora csöndben telik, alig-alig beszélünk, amit eleinte furcsának, zavarbaejtőnek éreztem, de most már megszoktam. Nem baj, hogy nincsen csevegés, fölösleges mondatok, zajok, olyan békés és meghitt. Vacsora után újra kézfogással és énekléssel köszönünk el egymástól, szívet melengető látvány, ahogy a kisgyerekek már nyúlnak egymás kezéért, egyre jobban feloldódnak alkalomról alkalomra, már ismerik egymást, lassan megtanulják, hogy mi következik, számítanak rá és várják is. Ahogy az illatot várják a kézmosás után, úgy a vacsora előtti dal előtt már nyúlnak egymás kezéért, a mellettünk ülő kisfiú rendszerint már előbb megszeretné fogni Ruben kezét, mint ahpgy a dal kezdődne, most végre nem húzta el, hanem mosolyogva engedte. A csönd is kezdi értelmét nyerni, mert a gyerekek egyre többet beszélnek, miközben gyúrjuk a tésztát, formázzuk a péksütiket vagy vacsora közben időről időre megszólalnak, mesélnek valamit, vagy egymáshoz szólnak, teret kapnak rá és lehetőséget azáltal, hogy mi nem beszélgetünk. Egy kicsi fonott kosárkában mindenki visz haza a családjának a péksütiből, Ildikó szétosztja a gyerekek között. Így keddenként itthon is ez a vacsora, mindig van annyi, hogy bőven jóllakik belőle mindenki, mert persze azért együtt is újra megvacsorázunk, ez különösen Rubennek nem okoz gondot. Nagyon tetszik ez a program, eleinte nem értettem, nem éreztem még rá, hogy miért jó, hogy elmegyünk az oviba ilyen kicsikkel és ott játszunk más-más sarkokban a saját gyerekeinkkel, Ruben ugye még a sütésben sem vett részt, de folyamatában már látom, hogy ez nagyon is jó és van értelme. Ruben egyszerűen imád odamenni, én is szeretek vele menni, kézenfogva lesétálni majd hazaballagni. Kezében büszkén viszi a megrakott kis kosrákáját, és cipőben-kabátban még le sem vetkőze kiabál az előszobában Rebekának, aki már alig várja, hogy hazaérkezzünk "Rebeka gyeje nézd mit sütöttünk neked" és sugárzó arccal átadja neki, látszik rajta, hogy ő most nagyon-nagyon boldog, hogy valamit hozhatott, amit ha nem is ő alkotott, részese volt a folyamatnak. Rebeka és Ricsi pedig igazán hálás közönség, Rebeka lelkesen válogat a péksütemények között, "én ma ezt a fonottat kérem, vagy nem, nemis inkább a csigabigát". A péksüti kosarastul az asztalra kerül és mintegy levezetéséül a délutánnak, együtt megesszük, így végül az egész család részese lesz annak a programnak, ahol csak mi ketten voltunk Rubennel. 

Őszi piknik

"A folyó tükrében még Nap nézelődik,

De már hosszabbodnak az árnyak.

Levél hull. A sárga színe föléget mindent.

Tűnő nyarat, és vágyat.

Ősz jön. Vadludakkal hangos az ég.

Beüvegezi vizeinket a hajnal.

Súlyosodnak az álmok.

Elszáll ez az év is - a menekülő madarakkal."

Az ősz a legszebb évszak. A tél meghitt, mozdulatlan és varázslatos, a tavasz vérpezsdítő, érzékeket bizsergető, tele ígérettel, vágyakkal. A nyár perzselő, élményekkel teli. De az ősz, az ősz gyönyörű, lélegzetelállítóan szépek a fények, a természet. Mintha egy mesében lennénk, olyan a sárga levélhullás, ami az erdőben járva körülvesz, amikor meglebbenti a szél a fákat. A hegyeket éjjelente mintha játékos kedvű óriások festenék mind színesebbre reggelre, egyre több a bordó folt a sárgába hajló erdőn, itt is, ott is megjelenik egy újabb pirosló mező. A kerítésünkön futó vadszőlő. is minden nappal újabb árnyalatot kap az éjszakától.

Piknikezünk, amíg lehet. Néha lelkifurdalásom van, hogy már megint nem eszünk rendes ebédet, de amikor a patakparton vagy az erdőben vagyunk, mindig megnyugszom, hogy jó döntés volt. Mert lehet, hogy otthon ehetnénk asztalnál, kanállal, főzeléket, de akkor lemaradnánk erről. Amikor a déli verőfény szikrázóan süt át az óriásira nőtt szálfák ritkuló lombjai között és a sárga avart szinte felégeti a ragyogás. És amikor meglebben a szél, sárga levelek hullanak mindenfelé, akár aranyló hópihék, olyan lassan, imbolyogva, szállnak alá, a hangjuk pedig, mint a ráérős tavaszi esőé, ahogy földet érnek. Kopognak. Ha becsukom a szemem, olyan, mintha az eső esne.

Rebeka ötlete volt. Miért nem megyünk be a fák közé piknikezni, ez olyan jó hely lenne, anya – mondta. Hétvégén bementünk, és egy szép tisztásra bukkantunk. A gyerekeknek építettünk egy kis kalyibát ágakból, remekül el voltak benne, vele. Ugyanoda mentünk vissza ebédelni. Egyszerű ebéd volt, tökmagolajos kenyér, sajt és zöldségek. Amikor a szabadban eszünk valahogy mindig olyan jó étvággyal esznek. Már az sem zavarta őket, hogy a kenyeret olajzöldre festette a tökmagolaj, pedig reggelinél  még inkább nem kértek belőle, most meg nem győzték enni. Csöndben voltunk, valahogy senki nem akart semmit sem mondani.

Amikor ilyen csodálatos természetközeli élményekben van részem, akkor érzem igazán hogy élek,   hogy jelen vagyok az életemben. Elfog egy érzés, leginkább a hálára hasonlít, de annál sokkal többrétű, hogy ennek az egésznek a része vagyok és ez mennyire nagyon végtelenül jó. 

Házi pékség: Tökmagolajos fonott kenyerek

Elfogyott az olívaolajom és a napraforgóolajom. Minden olajom. Az élesztőből is az utolsót bontottam ki. Ilyenkor kreatívnak kell lenni, mi kerüljön a tésztába, mert olaj az kell bele. Egy kevés olvasztott vajjal és tökmagolajjal helyettesítettem az olívaolajat. Megint négyféle lisztet használtam, ez nagyon bevált, sokkal szebb lesz belőle a tészta, mintha csak kétféle lisztet használnék (egy egészségesebbet és a sima búzalisztet). Rebeka megint lelkesen fonta a kalácsot velem és így, hogy ő készíti lelkesebben eszi meg, nemcsak ő, hanem Ruben is.

Érezni rajta a tökmagolaj ízét, nekem kifejezetten ízlik, az esti gyertyafényben a gyerekeket nem zavarta az enyhén olajos zöld árnyalat, amit kaptak a kenyerek, a reggelinél azonban már szóvá tették. Még szebb lett volna, ha van itthon tökmagom és azzal tudjuk díszíteni, de az is elfogyott. 

Azthiszem el kellene mennem bevásárolni.

Recept:

500 g liszt: 80 g rozsliszt, 50 g teljeskiőrlésű liszt, 70 g graham liszt, 300 g búza liszt

Egy csomag száraz élesztő (7g)

Egy tojás

2,25 dl tej

30 g olvasztott vaj

0,5 dl tökmagolaj

Evőkanál só

5 evőkanál cukor, felét helyettesíthetjük mézzel

A száraz élesztőt felfuttatom a tejben egy evőkanál cukorral, addig a lisztet, a száraz élesztőt, a sót és a cukrot összekeverem, lyukat csinálok a közepébe, beleütöm a tojást és hozzáöntöm az élesztős tejet. Kicsit összekeverem egy fakanállal (szilikonos lapáttal) és hozzáadom az olajat és az olvasztott vajat is. Dagasztókarral pár perc alatt összekeverem, addig amíg összeáll egy gömbbé és elválik a táltól. Picit ragadós a tészta, rászitálok egy kevés lisztet és betakarom konyharuhával. Előmelegítem a sütőt 200 fokra, egy kisebb tepsibe vizet rakok az aljába, a kelt tésztának jót tesz a gőz.  Fél óra, negyven percet kelni hagyom a tésztát, (nem fog duplájára), majd indulhat a házi pékség, a gyerekekkel mindenféle, mostanában leginkább fonott péksütiket formázunk belőle. Ha megtelik egy tepsi már mehet is a sütőbe, körülbelül tíz perc kell neki, 200 fokon. 

Drága Barátném!

Ha itt lennél és találkozhatnánk a valós térben és időben akkor sütőtökös kuglófot sütöttem volna neked, citromos cukormázzal a tetején. Teát főztem volna, fekete teát, Ricsi kedvencéből, kék búzavirággal és tejet raktam volna bele, képzeld mostanában így iszom, talán Neked is ízlene. A rózsás bögrékbe töltöttem volna, vagy nem, nem is, inkább a nagymamám aranyszegélyes régi porcelánját vettem volna elő erre a különleges alkalomra. A legszebb desszertes villát tettem volna a kuglóf szeleted mellé, amelyiknek virág alakban végződik a nyele és van még kettő abból a kicsi ezüst hópelyhes szalvétából, amit már régóta őrizgetek, a megfelelő alkalomra várva, most végre méltóképpen használhattam volna fel. Ha jó az idő kiültünk volna a teraszra, amit teleraktam krizantémmal, tetszene, tudom, hogy mennyire imádod a virágokat, a kertet. A sárguló diófa alatt beszélgettünk volna órákon át a nagy fotelekben egy pléddel betakarózva, úgy ültettelek volna, hogy éppen ráláss a hegyek között arra a szép szalmabálás mezőre, ahol tehenek és bárányok legelésznek, majdnem ott van a telkünk. Az öledbe kucorodott volna az egyik cica, valószínűleg Borisz, ő a bújósabb, és közéd és a karfa közé még befurakodott volna Bella is. Tudom, nem annyira szereted a macskákat, de őket szeretnéd, mert még annyira picik, és ilyen piciben semmilyen állatnak nem lehet ellenállni. Elmeséltem volna, hogy mennyire szeretek itt élni és, hogy nem is olyan nehéz máshol élni, mint gondoltam, de hát ezt te sokkal jobban tudod, hiszen a világ másik felére költöztél. És boldog vagy. Aztán Te is meséltél volna valamit, mindig olyan jókat, érdekeseket mesélsz, közben megmutatnád a legújabb munkádat, mint múltkor azt a kis polipot, amit a kisfiadnak horgoltál, aki még a hasadban volt akkor. És megnézném élőben, hogyan is csinálod, most sokkal jobban figyelnék rá, mint a legutóbb, mert képzeld én is szeretnék megtanulni horgolni, már néztem is videókat hogyan kell, nem tűnik annyira bonyolultnak. Hurok, majd áthúzom, aztán megint, aztán a következő sorban már magasítok és duplán kell a hurkokat csinálni. Meg is mutathatnád. 

A múltam, így az identitásom fontos része vagy, ha veled vagyok valahogy valóságosabbnak tűnik az életemnek az a rég elmúlt része, amikor szőke copfos, cserfes, minden lében kanál kislány voltam, aki most is vagyok, de akit a tükörben már hiába keresek. Eszembe jut annyi minden...

Az első napom a szentlőrinci óvodában, amikor megismertelek. Egyedül rajzoltam a kisasztalnál, odaültél hozzám és azt kérdezted, hogy cserélnék e veled fejet. Annyira vicces volt. Persze, hogy cseréltem volna, szép, sötét hullámos hajú kislány voltál, akinek az összes többi kislány a barátja volt  én meg senkit nem ismertem. Aztán oviban még nem lettünk barátok, csak később.

Emlékszem más iskolások voltunk, amikor megkaptad a kiskutyádat és megláttalak a házaink közötti réten vele, ahogy az aprócska fekete-fehér foltos kiskutya körülötted ugrált. Tisztán él bennem ez az emlék, mintha fényképeken látnám, a hajad, az arcod, a tekinteted és persze a saját érzéseim. Annyira de annyira irigyeltelek, hogy van egy kutyád, aki bemehet a szobádba és vele alhatsz és sétálni viheted, nekem ez elérhetetlennek tűnt akkoriban. Arra is emlékszem, amikor együtt kóboroltunk az utcánk végén kezdődő szántóföldeken, bementünk a nagyra nőtt kukorica meg a búza közé majd leültünk a sorok közé a földre és beszélgettünk. Egy alkalommal találtunk egy díszt, búzászalakból fonta valaki, te már lehet, hogy nem is emlékszel, én hazavittem és anya kitette a konyhába, pedig nem is volt befejezve. De úgy is szép volt, évekig kint volt és amikor ránéztem azt a délutánt juttatta eszembe, amikor ott ültün a sorok között. 

Szerettem veled középiskolába együtt menni reggelente, emiatt képes voltam akár többet gyalogolni a vonatig, a busz közelebb lett volna, de te vonattal jártál. Majdnem egymással szemben voltak a sulijaink, a tiéd jónevű, az enyém inkább hirhedt. A Víg Apátnál felszálltunk a négyes buszra és beszélgettünk a kori pályáig. Nagyon más világ voltunk akkoriban, te meg én. 

Mennyit főztünk, sütöttünk a nyári szünetekben, veled készítettem az első csirkemellet, rántott húst, fasírozottat, krumplipürét. Meg muffinokat halomszámra. 

Szerettem karácsonykor azt a szokásunkat, hogy huszonnegyedikén találkoztunk a lépcsőházatoknál, még mielőtt nálunk a vacsora kezdődött volna. Volt, hogy felmentem hozzátok, nálatok már ebédre elkészültek a finomságok, és amikor anyukád egyszer megkínált sajnos nem is bírtam ellenállni a töltött káposztának és az otthoni szentestei vacsorán, ahol a kedvencem volt, mákosguba, már alig bírtam enni belőle.

Tudod mindig elfog a szomorúság, amikor hazamegyek és átnézek az azóta már beépült réten, ahol a házak között még rálátok az ablakotokra. Még mindig kívülről tudom az otthoni számod, vicces nem? Még Ricsiét sem tudom fejből. A lakásotok illatára is emlékszem, a hangra, ahogy kiakasztottátok a láncot, mielőtt nyílt az ajtó. De már nem ugorhatok át. Te meg nem jössz le egy cigire. Különben már nem is dohányzom elég régóta, és magam sem értem miért de volt abban valami jó ott találkozni és elszívni egy cigit. Mindig minden fontosat meg tudtunk beszélni alatta, valahogy mint az indiánoknál a pipa, nálunk ez volt a szertartás. A konyha ablakban sem látlak meg véletlenül. Mert messze vagy, nagyon messze és már soha többet nem fogunk egymáshoz ilyen közel élni. És ettől kicsit mindig nehezebb lesz a mellkasom. Miért kell mindennek ennyire megváltoznia, elmúlnia.  És aztán miért hiányzik ennyire?

De aztán elmúlik hamar, ez az érzés, mert mindennek ellenére, ugyanúgy megmaradtunk egymásnak. Több ezer kilométer távolság ellenére is elő-elő fordul, hogy együtt sütjük a karácsonyi mézes sütit vagy így is segítettél feldíszíteni Rebeka szülinapi zsúrjára a lakást. És felhívtál még a szülőszobáról, amikor megszületett a kisfiad, akit a kezemben is tarthattam és remélem tarthatok még jó sokszor. És ez jó, nagyon nagyon jó, ennek örülni kell, ahogy annak is, hogy neked jó ott ahol vagy. Valószínűleg sokkal jobb, mintha itt maradtál volna.

Megsütöttem a kuglófot, gyertyát is gyújtottam mellé. Ma délután az aranyszegélyes csészéből ittam a teát. 

Nagyon Boldog Születésnapot!

Ölellek,

Réka

Adrinak

Rebeka első fonott kalácskája

Egy ideje már közösen sütjük az asztalunkra kerülő péksüteményeket. Illetve én sütöm és aki akar csatlakozik. Rebeka szinte mindig szeretne segíteni, Ruben is időnként részt vesz benne. Mióta ezt nem egyedül csinálom, hanem a gyerekek is egyre lelkesebben vesznek részt benne, már nem arra megyek rá, hogy szép kiflik, briósok legyenek, ennél sokkal többet számít az öröm, hogy közösen készítünk valamit. Begyúrom a tésztát és ha a gyerekeknek van kedvük ők formázzák meg a kis tésztagolyókat, olyanra amilyenre csak akarják. Nagyon érdekes formák születnek: masni, takaró, előke, fészek, bár próbálom a klasszikusabb irányba terelgetni őket, mert a kelt tészta akkor adja ki a jellegét, ha bucisabb és minél kevésbé lepényszerű. Azért mindig akad egy-egy egy laposabb alkotás, de nem baj, elfogy az is. Rebeka nemrégiben megtanult fonni, ez a "tanulás" volt vagy öt perc, egyetlen egyszer megmutattam neki, mivel vastagabb holmival könnyebb, jobb rajta a fogás, három kötött sálját Ricsinek ráhurkoltuk a lépcsőkorlátra és azon gyakorolt. A következő lépés pedig a tészta fonása volt, engem is meglepett, amikor némi segítséggel ugyan, de megfonta a fonott kalácsunkat. Következő alkalommal pedig a tésztagombócokból kis kígyókat sodort és összefonta koszorúnak, ahogy tőlem látta. Nagyon büszke vagyok rá, jó dolog látni, hogy ennyi örömet talál a sütésben és ahogy egyre ügyesebb egyre lelkesebb is lesz. A kis tésztakoszorút a tányérjára tettem, és kézzel megtörte és mindannyiunknak adott belőle. Nagyon szép pillanat volt. 

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön az, hogy igazi péksütiket készít, és ennyire ügyes lesz. Ez lett a kezdeti kis tapicskolásból, maszatolásból, három év alatt eljutottunk a fonott kalácsig. 

Recept:

100g graham liszt

100 g rozsliszt

100 g teljes kiőrlésű búzaliszt

200 finomliszt

egy dl olaj

egy tojás

50g cukor

egy evőkanál só

7 g szárazélesztő

2,25 dl tej

Az élesztőt felfuttatom a tejjel és egy kanál cukorral. A lisztet összekeverem a cukorral és a sóval, a közepébe mélyedést készítek és beleöntöm a felfuttatott élesztőt, olajat, a tojást és addig gyúrom amíg elválik a táltól. Fél óra-negyven percet kelesztem, majd kis gombócokat formázok és azokból péksüteményeket formázunk, ami éppen eszünkbe jut. Sütőpapírral bélelt tepsibe teszem, lefröcskölöm hideg vízzel és már mehet is a 200 fokra előmelegített sütőbe (a sütő aljába egy kisebb tepsibe viezt szoktam tenni). Körülbelül 10 perc. Amikor kész kiveszem és egy ecsettel megkenem hideg vízzel.

A boszorkányok néha kis bögréket készítenek - vagy éppen nem készítenek

Rebekának mindig mondom, hogy tündérek, manók léteznek, nemcsak a mesékben,  főleg az erdőben élnek, de csak ritkán mutatkoznak meg az emberek előtt, ezek a mégiscsak mesebeli lények. És igen, nem fogok hazudni neki, találkozni néha boszorkányokkal is, hol seprűjük van, hol kemencéjük, hol kedves kis boltjuk, ahova becsalogatják az óvatlan embereket, hogy aztán rájuk sózzanak valamit jó pénzért, a blokkot meg elfelejtik beletenni a szatyorba, hogy amikor kiderül nem jó, már ne tudjuk visszacserélni. Van ilyen, ráadásul én hajlamos vagyok nem tudomást venni az első árulkodó jelekről, ha szép, míves dologról van szó, különösen ha ajándékba szánom valakinek. 

Rendeltem egy kerámia étkészletet minden barátnőm gyerekének tavaly karácsonyra. Névvel és a személyiségükhöz illő színekben, figurákkaal, kis bögrét és kistányért. Októberben adtam le a rendelést, a karácsonyi ajándékokkal mindig nagyon előrelátó vagyok, szeretek személyreszóló ajándékokat adni és ezeket nem lehet karácsony előtt két héttel már megvalósítani.

December elején már pedzegettem a készítőnek, hogy jó lenne ha átvehetném, a hölgy mondogatta, hogy jó, jó hamarosan, ne aggódjak. Vészesen közeledett a szokásos közös karácsonyi vacsoránk a barátnőimmel és ott szoktuk egymást megajándékozni. Pár nappal előtte ráírtam a sokadik üzenetet a hölgyre, hogy mi lesz aki először közölte, hogy mégse biztos, hogy készen lesz, majd kicsivel később, amikor írtam neki, hogy ne vicceljen, ne tegye ezt velem, akkor válaszolt, hogy jó, de egy bögre megrepedt a kemencében, úgyhogy az nem lesz meg sajnos. Kérdeztem, hogy akkor esetleg nem készítene e másikat, mire közölte, hogy ezért nem fogja elindítani a kemencét. Mindezt eléggé egyszavas válaszokban egy elnézést vagy sajnálomot sem mondva. Én meg ott álltam és fogalmam sem volt, hogy mivel pótolhatnám ezt a nagyon jól kitalált ajándékot a lányoknak, nagyon nem szeretek utolsó pillantban ajándékot venni, se ötletem, se időm, se kapacitásom nem is volt rá. Ezért is rendeltem meg ősz elején, és ilyet, ehhez hasonló kreatív ajándékot már nem is tudtam ennyi idő alatt kitalálni. Azt sem akartam, hogy az egyik barátnőm megkapja a másik meg valami mást kapjon, minden gyereknek egységesen ezt akartam, ráadásul a hiányzó bögre éppen abba a szettbe tartozott, amelyik testvéreké lett volna.  Eldöntöttem, hogy akkor veszem át ha teljes, vagy kitalálok mindenkinek valami mást. Nem fogok ott állni és bután magyarázkodni, hogy jaj az egyik bögre megrepedt a kemencében de majd valamikorra lesz.. főleg úgy hogy az angyalkák hozzák ugyebár.. Megírtam neki, hogy akkor veszem át, ha teljes a rendelésem. Nagy nehezen mégiscsak elkészült, az utolsó előtti pillanatban, aznap vettem át, amikor a karácsonyi vacsora volt, nagyon izgultam is, hogy minden rendben legyen. Bosszantott, hogy hiába voltam előrelátó és gondoskodtam az ajándékokról időben, az októberben megrendelt dolgokért még december közepén aggódnom kell. Nagy sikere volt, a lányok nagyon örültek neki, hazavitték, visszacsomagolták és betették a fa alá a gyerekeiknek, éppen így kapták egy karácsonnyal előbb meg az én gyerekeim is a saját készletüket. A gyerekek is nagyon örültek neki, szeretik és használják.

Mivel Rebeka és Ruben minden reggel ebből reggelizik, a sok használattól elkezdett a máz berepedezni rajta, gondoltam jobb, ha rendelek még egy szettet. Közben a barátnőm kisfia is eltörte a bögréjét és mivel mindig azt használta ő is, nagyon szomorú volt, kérték, hogy rendeljek neki is egyet. Előre fáztam az egésztől, a korábbi tapasztalatok alapján tudtam, hogy egy végtelen történet lesz, ami barátságtalan üzenetváltásokkal egészül ki, de úgy voltam vele, mindegy mikor készül el, nem sürgős, lesz, ami lesz megrendelem. Júniusban megrendeltem, akkor nagyon zordan közölte, hogy legfeljebb augusztus végére készül el, vagy inkább szeptember elejére (amolyan, jól gondold meg biztos akarod így is, érzést keltően). Mondtam, jó, nem gond. Eltelt augusztus, eltelt szeptember, már gondoltam is rá, hogy írok neki hogy áll a dolog. Ekkor éppen írt ő is, hogy készen van és szíveskedjek lemenni érte most a Szechenyi térre a vásárba, kérésemre megírta mikor találom ottés az összeget. Mivel már nem lakunk Pécsett meg kellett kérnem valakit, hogy menjen el érte, nem sikerült egyből megszerveznem, szombati nap után jött is egyből az üzenet "nem jött senki". Írtam neki, hogy még nem telt le a határidő, merthogy vasárnap reggel van még csak, és ő eleve déltől lesz ott, még elmehetnek érte. Anyósom volt olyan kedves és felajánlotta, hogy elintézi, a lelkére kötöttem, hogy ellenőrizze megvan e minden a csomagban. Bár így jönne be minden megérzésem. Persze, hogy nem volt meg minden, az egyik bögre hiányzott, Rubené.  Az eladó (meg mernék esküdni, hogy rokonok a készítővel) megvonta a vállát, ja az, elrepedt a kemencében. Kérdezte, az anyósom, hogy akkor esetleg nem kellett volna szólnia, hogy hiányzik. Ő pedig nem értette mit problémázik, hiszen elrepedt senki nem tehet róla, most miért nem jó így. Otthagyta a szettet és mondta, hogyha meglesz a  hiányzó bögre átvesszük. Tudtam ha átveszem így a szettet, hosszas könyörgésre lesz meg a hiányzó bögre körülbelül jövő nyárra. Az incidens után írtam a készítőnek, hogy elküldtem valakit vasárnap délután a kérésére, és ha nem nézi meg észre se vesszük hogy hiányzik egy kisbögre és igazán szólhatott volna, hogy hiányzik, mert akkor nem küldök oda valakit, akinek ez így fölösleges kör volt. Erre annyit írt, hogy a hiányzó bögre "nem volt benne az árban". Ami egyrészt nem túl udvarias válasz, másrészt arról is árulkodik hogy pontosan tisztában volt vele, hogy hiányos a rendelés, nem véletlenről van szó, hiszen a kérésemre előre megírta az átvételkor fizetendő árat. És azt is hozzátette, hogy egyébként június óta a polcán áll a rendelésem és hát azóta elfelejtette, hogy egy bögre megrepedt. Ami egész egyszerűen nem igaz, a facebook üzenetek visszagörgetésével, jól vissza lehet nézni, mikor mit leveleztünk és ott áll leírva, hogy augusztus végére vállalta, és azóta egyetlen egyszer sem szólt, hogy jöhetek, most először írt és mentem is. Meg is írtam neki, hogy akkor miért nem írt, ha azóta készen van, másrészt (ezt nem írtam meg neki) ha akkor repedt el és azóta ott áll hiányosan a szett miért nem készített újat. Azt is írta, hogy ő kedvességből (mi van?? nemis ismerjük egymást) elvállalta a rendelésem én meg ilyen számonkérő és udvariatlan vagyok, mikor ő az anyám lehetne. Persze mindezt bicskanyitogató módon "picit lasstís" és hasonló fordulatokkal.  Írtam neki, hogy mindegy is, ha lesz olyan kedves és elkészíti a bögrét átveszem az egészet egyben. Erre annyi válasz érkezett röviden, hogy "nem". Megírtam, hogy akkor maradjunk ennyiben, köszönöm és jóéjt, mire ő még egy litániát kifejtett arról, hogy milyen udvariatlan hangnemet ütök meg vele, mikor az anyám lehetne. Tehát nem elég, hogy fél évet türelmesen vártam egy rendelésre, amikor végül elkészül, akkor ezt a de akkor azonnal vidd és fizesd is szivi stílusban közli, pontosan tudja, hogy nem teljes a szett, de erről nem is tájékoztat és az egész mégis neki áll feljebb. Majd még az udvariasságról is kapok egy okítást, és jól meg is büntet, hogy nem készíti el a bögrét. Mert így már nincs kedve. Így tehát nincs szett, a barátnőm kisfiát sajnálom a legjobban, az ő kis bögréje hiányzik, az enyémeknek egy plusz lett volna. Keresek mást, talán találok. Szeretek kézművesektől vásárolni, náluk elkölteni a pénzt egy multi helyett. De időnként belefutok ebbe a szívességet teszek neked, hogy egyáltalán dolgozom stílusba vagy éppen elromlik a varrógép, elreped a kemence, vagy más hihetetlen dolog történik, ami alig hihetőbb, mint az, hogy a nővére mosómedvéje elment nyaralni és ezért nem lett kész...amikor meg az ember bármi megjegyzést tesz előveszik az anyád lehetnék kártyát, gondolom mivel más nem is igazán marad nekik amivel jöhetnének, ez legalább igaz. Szóval egyre kevésbé merek ajándékot ilyen módon venni. Ricsi  szülinapi ajándékát szintén júliusban rendeltem meg, augusztus 22-én volt, azóta már el is felejtettük az ajándék még mindig sehol, a készítőt el sem érem.

Ezekhez az élményekhez képest egy IKEA  vagy BUTLERS vásárlás kész élménymenet lett volna.

Boszorkányok tehát léteznek, igyekszem kitérni az útjukból, legközelebb ügyesebb leszek.  Egy hónappal hamarabbi dátumra kérem a megrendelést és ha nem készül el addigra más utánvnézek még időben. Azt is megígértem magamnak, hogyha ezentúl udvariatlan velem egy készítő, kézműves, eladó bármilyen szép a terméke biztosan nem kérek belőle és főleg nem megyek vissza még egyszer. Semmi sem olyan szép, hogy érdemes felülemelkedni az udvariatlan hangnemen, semmit se szeretnék annyira, hogy hagyjam, hogy így viselkedjenek velem. És az ilyen termékeknek éppen a lényege veszik el ilyenkor, az hogy valaki szívvel, lélekkel készítette, nekünk.

Waldorfia

Egy teljesen más világ. Zárt és nagyon összetartó. Ahová sok szempontból nehéz bekerülni. Minden a gyerekekről szól, de úgy, hogy közben akkora szabadságot adnak nekik, amilyet még soha sehol nem tapasztaltam. És vannak szabályok, nem is kevés. Egy csomó ismeretlen, iratlan szabály és szokás, amelyeket egészen más elvek mentén alkottak meg, mint amit megszoktunk. De tetszik. Tanuljuk még, szoknunk kell, de érzem, hogy ez egy jó választás.

 Pilisszentlászló egy waldorf falu. Az, hogy ez mit is jelent, egyelőre még mi is csak tanuljuk. Van itt egy waldorf óvoda és egy waldorf általános iskola, valamint falun kívül de hozzájuk kapcsolódik egy középiskola is. A waldorfnak köszönhetően találtunk rá a falura, amikor éppen Szentendrén kerestünk otthont, szerettem volna tudni, hol találok a legközelebb waldorf intézményeket és egy google találat hozta le Pilisszentlászlót. Egy gyönyörű hóborította képet a faluról, olyan volt, mint egy karácsonyi képeslap. Amikor először jártam itt éppen ősz volt, minden sárga és bordó színben pompázott, de nem kellet sokáig várni, hogy éppen olyan látványt nyújtson, mint a képen. Sok minden más mellett a waldorf oktatási rendszer az egyik fő indoka, hogy végül a falu mellett döntöttünk. Tudtam, hogy milyen nehéz bekerülni, tisztában voltam vele, hogy nagyon népszerű és hogyha idejövünk teljesen ismeretlenül, és bőven jelentkezési határidőn túl jelentkezünk a betelt létszámú óvodai csoportba nem fognak két kézzel kapkodni utánunk. Azért megpróbáltuk.

Rebeka eddig nem járt óvodába. Továbbra sem tartjuk fontosnak az óvodát, szerintünk le lehet élni az első hat évet nélküle, de a költözéssel sok minden megváltozott az életünkben. Pécsen maradtak a játszópajtások, a megszokott gyerekprogramok és itt van egy új közösség, ahova jó lenne beilleszkedni, ahol jó lenne itthon lenni, és ennek kétségtelenül a legkézenfekvőbb módja, a gyerekeken keresztül való ismerkedés. A négy-öt éves gyerekek már mind óvodában vannak, nem futunk össze velük a gyerekprogramokon, játszótereken, így nehéz kortárs kapcsolatokat kiépíteni ennyi idős korban az óvodán kívül. Az, hogy Rebeka óvodába jár itt egyet jelent a közösséghez való csatlakozással, a szülőkkel, családokkal való megismerkedéssel, új kapcsolatok kialakításával, a falu életébe való becsatlakozással. Nagy dilemma volt. Olyan jó az életünk, úgy ahogy van, Rebekán semmiféle hiányérzet tüneteit nem látjuk, sőt nagyon is jól elvannak Rubennel. Én is jól elvagyok velük, teljes az életünk, a napjaink. Mégis, amikor volt alkalmunk belekóstolni az itteni közösségi életbe, úgy gondoltuk, hogy ez jó dolog, annyira jó, hogy  ezért érdemes nyitni, változtatni. Már jó két hete megvolt a telefonszám mire sikerült döntenünk és felhívtuk őket.

A waldorf egy új út, ha nem is gyökeresen más, mint amin eddig jártunk, inkább azt mondanám jobban bevezet a sűrűjébe annak, amit mi eddig kicsit távolabbról szemléltünk, csináltunk.

Úgy kezdődött, hogy az óvónőkkel volt egy személyes találkozó, amin mindkettőnknek részt kellett venni a gyerekek nélkül, hétköznap délután, fél kettőkor. Több szempontból is lehetetlen kérés volt, de megoldottuk valahogy, nem akartunk problémázással nyitni. Másfél órán keresztül beszélgettünk az életünkről, a gyereknevelési elveinkről, én rettenetesen izgultam, az egyetemi felvételim semmi nem volt ehhez képest. Nagyon baráti volt, nagyon kedves, de pontosan tudtam mi a tétje. Ezután abban maradtunk, hogy lesz egy kirándulás, azon vegyünk részt és majd hívnak és ki kellett töltenem egy jelentkezési lapot, amihez egy anamnézist is kellett mellékelni, Rebeka fogantatásától kezdve gyakorlatilag mindenről. Milyen volt a terhesség, a szülés, a szoptatás, mikor ült, állt, beszélt magáról egyes szám első személyben és mit eszik, hogyan eszik, mit szeret és mit nem, hogyan fektetjük le, szokott e álmodni és minden amit csak el lehet képzelni. Szimpatikus volt, hogy ennyire alaposak és az is, hogy ennyi időt szánnak erre az egészre. Elmentünk a kirándulásra ami nagyon érdekes élmény volt. Amikor az óvoda udvarában találkoztunk egyetlen óvónő sem jött oda bemutatkozni Rebekának és Rubennek. Nem volt mézes mázos, leguggolós jaj te vagy Rebeka, hát szia, már nagyon vártuk, hogy megismerjünk - vagy bármi ehhez hasonló. Egyszerűen hagyták, hogy beolvadjunk az ott ácsorgó szülők és gyerekek közé. Amikor elindultunk az erdő felé megkérdezték kicsit aggódva, hogy nincs e valami sapka nálam a gyerekek fejére. Szeptember eleje volt, igaz meglehetősen hűvös kora reggel félkilenckor, amikor mi normális esetben még pizsamában ülünk a reggeli asztalnál. Még elő sem vettem a téli holmikat, eszembe sem jutott a sapka. Körülnéztem és az összes gyereken volt kivétel nélkül sapka. Aztán újra rákérdeztek, hogy ne adjanak e egyet, akkor már tényleg elkezdtem feszengeni. Úristen ennyire rossz anya lennék, hogy csak nekem nem jutott eszembe, hogy sapkát kellene adni a gyerekekre. Egy apuka a hátam mögött biztosan látta, hogy rém kellemetlenül érzem magam és kedvesen elmagyarázta, hogy ez amolyan waldorf dolog. A gyerekeken mindig van sapka, mert az szerintük egy jelképes burkot, védelmet képez körülöttük. Vannak ovik, ahol még bent is van mindig a gyerekek fején egy kendő, sőt sok waldorfos szülő a születésük után az első hat hétben gyakorlatilag le sem veszi a sapkát az újszülöttről. Az erdőfelé menet azért még bepróbálkoztak az ovis kendővel, de persze nem volt hajlandó egyik gyerekem sem felhúzni, aztán Rebeka később valahogy mégiscsak úgy döntött, hogy kéri, az óvónők nem kis megelégedésére, és végül vissza sem akarta adni.

Aztán nem lehetett fényképezni, kedvesen de határozottan megkértek, hogy ne használjam a fényképezőt. Ovis kirándulás alatt valami olyasmire gondoltam, hogy sétálunk valameddig az erdei úton majd egy tisztáson vagy réten letelepedünk és játszanak a gyerekek. Így utólag már értem, hogy mennyire buta kérdésnek tűnhetett a plédet hozzak kérdés meg a hatalmas fém rózsás sütis doboz is furcsa lehetett, amiben az előző nap sütött kakaóscsigákat csomagoltam.  De hát ők mindenben igazi, valódi élményt szeretnének nyújtani a gyerekeknek, gondolom a rövidnek szánt kirándulás részt ezért olyan terepen tettük meg, hogy mindenki érezze. Kirándultunk. Körülbelül a harmadik percben letértünk a turista útról és bementünk toronyiránt a fák közé, majd miután  gyakorlatilag megmásztunk egy hegyet, és átkeltünk a patakon (rózsásdobozzal, pelenkázótáskával és két gyerekkel) letáboroztunk egy fa alatt és a délelőtt hátralevő részét ott töltöttük az erdőben. Volt ott egy beszakadt hegyoldal abban játszottak a gyerekek egész délelőtt. Legurultak, lesíeltek, sarat tapasztottak, csúsztak másztak. Eleinte bevallom meghökkentem. Az általam ismert szülők kilencven százaléka biztos, hogy mondott volna valamit, (vagy inkább kiabált volna) hogy ne  a fenekén csússzon le, vagy ne feküdjön le azért a földre és ne rohangáljon botokkal a kezében vagy valami ilyesmit. Itt semmi hasonló nem hangzott el. A három óvónő békés mosollyal az arcán egy szó nélkül letelepedett nem túl közel, de látótávolságon belül és mindegyikük elfoglalta magát valamivel. Az egyik elővett a zsebéből egy megkezdett faragványt és azt farigcsálta, a másik termésekből mindenféle aranyos dolgot készített, gesztenyehéj hajókat, makk babákat. A harmadik pedig faágakat rakott kitartóan egy fa törzséhez, amiből egy jurta szerű építmény lett. Alig szólaltak meg, amikor mégis, akkor nagyon halkan, csaknem suttogva, és egyáltalán nem animálták a gyerekeket. Nem is volt rá szükség. Boldogan, mindenről és mindenkiről megfeledkezve játszottak a Bányában, ez volt a  beszakadt hegyoldal egyezményes neve. És az én két gyerekem, akik normális esetben el nem mozdulnak a szoknyám mellől, rólam teljesen megfeledkezve játszottak, jöttek-mentek, Ruben azt se vette zokon, hogy  eltűntem akár hosszú percekre, amikor vízért vagy pulcsiért mentem vissza a fa alá szó nélkül ott maradt a többi anyukával, mosolyogva játszott velük, amikor visszaértem. Egy egész délelőtt úgy telt el, hogy senki, egyetlen egy szülő sem kapta elő a telefonját, hogy megörökítse a csemetéje pillanatait. És másért sem. Senki kezében nem láttam telefont egyáltalán, semmilyen célból. Talán furcsa, de az időt órán nézték meg. Az óvónőkhöz hasonlóan teljesen háttérben maradtak. Nem kergették a gyerekeiket kulacsokkal, hogy na gyere igyál egy kortyot, vagy aggódtak, hogy fáznak e. És nekem ez tetszett, egyre jobban, ahogy telt a délelőtt, bár kis idő kellett hozzá, hogy ez megfogalmazódjon bennem. Talán éppen ezekre a korlátokra van szükségünk. Szerintem például én túl sokat fotózok, pedig még így is jóval kevesebbet sok más szülőnél. És őszintén szólva egy ponton túl zavar, amikor a játszótéren nem tudnak úgy lecsúszni a gyerekek a csúszdáról, hogy ne tartsanak egy telefont az arcukba. Emlékszem a mellkasszorító érzésre, amikor a gyerekeim kisbabák voltak és édesdeden aludtak és volt, aki képes volt belevakuzni a babakocsiba, hogy megörökítse magának. Sokszor gondolkoztam el már azon, hogy vajon mit teszünk velük a folytonos fényképezéssel? Azzal, hogy az életük leghétköznapibb történését is megörökítjük, mert ott kéznél a telefon, csak egy gombnyomás és olyan cukik, miért is ne fotóznánk le és csinálnánk az életükből egy valóságshow-t az ismerősök számára. Nézd de édi, így bilizik, így eszik, így játszik, így alszik. És mit teszünk magunkkal? A pillanattal, a lehetőséggel, hogy csak úgy legyünk. Ez a délelőtt ilyen volt, csak úgy voltunk. És egyébként is mit kezdtem volna egy tucat sárban dagonyázó gyerekről készült képpel azonkívül, hogy megmutatom Ricsinek? Semmit. Bár eleinte furcsa volt, végül azt is teljes mértékben pozitívan értékeltem, hogy az óvónők ennyire a háttérben maradtak. Jórészt éppen ennek volt köszönhető, hogy Rebeka és Ruben nem zárkózott be, hogy hamar fel tudtak oldódni, mert nem voltak számukra zavarbaejtő beszélgetések, nem kellett egyenes kontaktusba kerüli egy idegen felnőttel. Az óvónőkkel erről volt alkalmam később beszélgetni és elmagyarázták, hogy ez a pedagógiájuk része, úgy gondolják, hogy a személyes kontaktus magától idővel kialakul, nem erőltetik közvetlenül a gyerekekre a szemtől-szembe állást, mert ez egy ilyen pici gyerek számára nem jó. Mivel ők a  világot jórészt nem azokkal a tudatos érzékeléssel fogják fel, ahogy mi, nekik egy szembe nézés, egy ilyen kontaktus sokkal megterhelőbb, ami egy felnőtt számára csupán egy futó kézfogás, udvariassági megnyilvánulás. Ezzel teljes mértékben egyetértek, pontosan így van, én is ezt tapasztalom.

Olvastam az egyik kiadványukban, hogy szerintük a szülőnek és a nevelőnek olyannak kell lenniük, mint a falvédőnek a szobában. Háttérben maradni, beolvadni. Érdekes gondolat. Kevesen értenének egyet ezzel az ismerőseim közül. A mai elfogadott gyereknevelési stílus a gyerek non-stop szórakoztatásáról szól, egy percig sem unatkozhat, fejleszteni kell, folyamatosan mondókázni, énekelni, animálni és ha ebbe már jól kifáradt a szülő, akkor keres valakit aki helyette is csinálja. Eszembe jutott a jelenet, amikor Rebeka és egy másik kislány körhintázott a pécsi óvodában, amit pár alkalommal meglátogattunk, és az óvónő odalépett és elkezdte őket pörgetni és közben elénekelt egy-két kedves dalt. Volt benne valami furcsa, magam sem értettem mibajom, hiszen végtére is ez a dolga, jó dolog, hogy énekel a gyerekeknek. Most már tudom mi zavart. Az, hogy két tökéletesen eljátszó gyerekhez teljesen fölösleges volt odamennie, semmi szükség nem volt az ő jelenlétére, egyszerűen tolakodónak éreztem ebben a szituációban. Hagyni kellett volna őket játszani mindenféle beavatkozás nélkül. Itt éppen ezt csinálják, nemcsak az óvónők, hanem a szülők is. A falunapon, a gyerekek egész nap le föl rohangáltak, egyiknek sem tudtam volna megmondani kik a szülei. Egyhez sem ment senki oda lerángatni a  fáról, kioktatni, hogy ne visítson vagy alátenni egy párnát a homokozóban. Mi voltunk egyedül Ricsivel az egyetlen felnőttek az óvoda udvarán, az összes többi gyerek szülei valahol a közelben voltak, de nem ott. Egyszer késztetésem volt arra, hogy lefotózzam Rebekát, ahogy a többi kislánnyal együtt összekapaszkodva ültek egy fa lovon, de félúton megállt a kezem, amikor a telefonomért nyúltam. Ez itt nem szokás.

Visszahívtak minket még egy kör elbeszélgetésre az óvodába. Tudtam, hogy valami nem oké, jól éreztem. Az anamnézis alapján úgy érezték nem egyeznek teljesen a nevelési nézeteink, úgyhogy pedagógia kérdésekről beszélgettünk megint másfél órán keresztül. Egy idő után elég kellemetlenül éreztem magam, főleg mert éreztem, hogy Ricsinek kezd sok lenni és ha tovább feszítik a húrt mondani fog valamit neki, ami nem a barátkozás irányába lendíti a dolgokat. Másrészt azért sem értettük a problémát, mert szerintünk egyáltalán nem fontos, hogy teljes mértékben egyezzenek a nevelési elképzeléseink, és mi egyébként semmi lényeges különbséget nem érzékeltünk, sőt kifejezetten hasonló gondolkodásúnak tartjuk magunkat. Másfél óráig bizonygatni, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, elég kimerítő volt, és néha már szinte úgy éreztem, a sok igen ezt mi is így gondoljuk, vagy jaj, hát ezzel nagyon egyetértünk után, hogy fordított esetben azért nem választanám ki magunkat mert azt hinném biztos csak be akarnak vágódni ezért helyeselnek ennyit. Pedig nem, tényleg bejön ez a dolog, ha nem jönne, miért akarnám ennyire?

Az is lehet, hogy egyszerűen az zavarta őket, hogy nem vagyunk teljesen olyanok, mint a legtöbben itt. Mert nem vagyunk. Nagyon nem szeretjük magunkat egy csoprothoz sorolni, soha semmilyen értelemben. Ricsi meg különösen ódzkodik ettől, hogy ő bármilyen csoport tagja legyen. (amikor kutyát akartam, ő többek között ő azért volt ellene, mert nem akart "kutyás" lenni. Mondtam neki, hogy rendben, én sem.) Meghatározni magam ezen keresztül: városi, falusi, gyerekes, kutyás, vallásos és még sorolhatnám. Egész életemben azt éltem meg, amikor egy egy csoporthoz, szellemi vagy más közösséghez kellett csatlakozni, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik egyikbe sem illenek maradéktalanul, nem csoda ha előre félek ezektől a szituációktól. Az emberek többségének nem okoz különösebb nehézséget egy egy közösség diktálta szabályok, elgondolások elfogadása, azokhoz való alkalmazkodás. Sokat, tényleg sokat fejlődtem a téren, azonban azt gondolom, hogy attól még lehetünk egy közösség tagjai, hogy nem gondolkozunk mindenben egyformán, sőt van amit teljesen máshogy látunk. Én ezt nem érzem kizáró oknak és mi Ricsivel eléggé toleránsak vagyunk azzal együtt, hogy határozott elképzeléseink vannak arról, hogy mit, hogy kell csinálni, de ezt magunkra nézve tartjuk csak fontosnak, másokat nem kívánunk feltétlenül meggyőzni róla. Sajnos fordítva sokszor nem ezt tapasztaljuk, sokan igyekeznek az életről való elképzelésüket ráerőltetni másokra. És csak az a jó és úgy, ahogy ők csinálják és el sem tudják képzelni, hogy valaki egészen másképp csinálja és az is lehet éppolyan jó.

Ráadásul a határozottság, a konkrét elképzelések, életterv, a mássággal együtt elég rossz kombináció. Nem elég, hogy más vagy, hogy kilógsz, még nem is vagy képes meghúzni magad.. Ugye, ugye. Aztán meg csodálkozol, ha kiszagolják.

Ricsi szerint a világ úgy működik, hogy mindenhol van egy séma, egy skatulya. A legtöbb ember többé-kevésbé illik is bele, ha az egyikbe nem, hát illik a másikba. Vannak olyan típusú emberek, akik valahol, valahogy mindig kilógnak nem lehet őket egyik skatulyába sem bedugni, sémába sorolni, és ez a többieket többé-kevésbé zavarja. Teljesen igaza van. Sosem voltam eléggé katolikus, igaz a nem katolikusoknak meg túlságosan az voltam. Egy modern, emancipált nőnek túlságosan maradi ez az itthoni férjet-gyerekeket kiszolgáló élet, a hagyományos feleség szerepe alá mégsem húzható be az életem. Amikor kutyánk lett, éreztem hogy nem vagyunk olyanok, mint a legtöbb kutyás. Nem rendeljük alá az életünket, jó hogy van, szeretjük, de nem vagyunk azok a tipikus kutyásak akik napi háromszor sétálni viszik és az összes új jutalomfalat eldugós játékot beszerzik és kutyaiskolába mennek és ülni, állni, feküdni tanítják a kedvencüket és a telefonjuk hátterében egy cuki kép van róla. De a nem kutyásoknak meg túlságosan kutyások vagyunk, mert milyen őrült dolog már a lakásban tartani és vele aludni, meg hidegben kabátkát adni rá, kész röhej. Aztán amikor szülők lettünk jött egy újabb közösség, ahol sokszor nem találtam, találom a helyem. A szülők különösen szeretnek különböző irányzatok, elgondolások mentén, csoportokba tömörülni gondolkozni a gyereknevelésről. De én egyikbe sem tudtam igazán elköteleződni. Nem passzoltam a kötödő nevelést hangoztató, évekig szoptató, hordozó közösségbe, pedig hordoztam de nem eleget, nem elég korán, nem megfelelő eszközökkel és onnantól, hogy be tudtam kapcsolni, meg tudtam kötni magamon valahogy sosem jutottam el a hordozóklubba számomra ez egy tevékenység volt és nem hitvallás. Szoptattam, de nem elég ideig és például sosem voltam hajlandó azokat a szoptatós ruhadarabokat beszerezni, amik mellnél kikapcsolhatóak (az ötlet is bizarr). Ellenben mindig és mindenhol szemrebbenés nélkül szoptattam,  amivel biztosan kivívtam mindkét oldal szimpátiáját únszimpátiáját egyaránt. Kötődően nevelek (van aki nem úgy próbál?) de ez nem jelenti azt hogy nem szólok rá a gyerekre ha kell megemelt hangon is, és nem várom el, hogy bizonyos szabályokat betartson. És nem szeretnék a gyerekeimmel aludni, mert Ricsivel szeretek aludni és nem gondolom, hogy baja lesz, ha pár órát külön töltünk. Aztán jött az ovi, képtelen volt megérteni az emberek többsége, hogyhogy nem járunk oviba, hogy lehet ez, jaj de fura, hogy birom, hogy birja.

Így van ez a waldorffal is. Ez is egy irányvonal, egy szellemi közösség, és mint minden ilyen, végső soron egy skatulya. Ha elfogadhatóbb és így kényelmesebb is számunkra, mint a többi, mert sokkal inkább illeszkedik az életünkbe, akkor is vannak dolgok, amiben nem vagyunk teljesen csoportazonosak. Már megint. Nem vagyunk kellőképpen natúrak és egyszerűek, ha két szóval szeretném megragadni a dolgot. Példaképpen amikor elkezdtem érdeklődni, hogy milyen gyerekprogramok vannak a környéken nem értettem eleinte, hogy miért ütköznek meg ennyire ezen. Mindenki teljesen elzárkózott és árnyalatnyi megvetéssel a hangjában közölte, hogy ő nem jár ilyenekre, mert elég a gyereknek a természet. A bábszínház például már olyan dolog, amire leginkább a fejüket csóválták az óvónők, azt már el sem mertem mondani, hogy rendes színházba is vittük már Rebekát, a cirkuszról nem is beszélve, utóbbiról mondjuk magam sem vagyok egyébként meggyőződve, hogy jó ötlet volt. De. Semmi sem fekete vagy fehér. Én nem ilyen egyszerűen látom a dolgokat. A bábszínház nem mindegy milyen bábszínház, a pécsi szerintem egyedülálló főleg a csecsemőszínház tekintetében. A gyerekprogramok kilencvenöt százaléka silány, nem is érdemes kimozdulni miattuk otthonról és szerintem is inkább az anyukáknak kell, mint a gyerekeknek. De egy jó program sokat adhat. Persze életkor és személyiség szerint más és más a jóprogram. Én sem hiszek a fejlesztésben, sosem hittem, a szabad játék a legjobb fejlesztés. Viszont ott éltünk a kultúra közepén, adottak voltak ezek a programok, és szeretjük a színházat, a koncertet, szeretünk kiállításra járni és nem afféle kispolgári sznobizmusból, vagy mert elvárásaink vannak a saját vagy gyermekeink kulturális fejlődésére nézve, hanem mert élvezzük. A balettet, a musicaleket, egy-egy jó kiállítást, nekünk ez az életünk szerves része legalábbis volt, itt valószínűleg kevésbé lesz hangsúlyos. Itt, amennyire eddig tapasztaltam az általános közvélekedés az, hogy az otthoni és óvodai léten kívül nincs szüksége a gyereknek semmi másra. És ezzel nagyvonalakban egyet is értek. Tényleg.

Aztán aggódtak, hogy kevésnek találjuk a szabályokat, hogy túl megengedőnek tartjuk majd az óvodai nevelést. Ezen kicsit mosolyogtam befelé, mert nekem egyelőre inkább soknak tűnik ráadásul mindig belefutok valamelyik ismeretlen, iratlan szabályba (lásd sapka, fényképező). A waldorf rendszert egyáltalán nem látom szabályok nélkülinek, sőt ellenkezőleg, vannak szabályok, és csaknem mindenre van szokás, rituálé, csak ők más dolgokat tartanak fontosnak. Például amikor Rubennel kisoviban voltunk, a szeme sem rebbent senkinek amikor néhány gyerek az étkezés alatt az asztal alatt mászkált vagy egyszerűen elrohant. Amikor Rubennel kifele menet kipróbáltuk az öltözőben felakasztott szélcsengőt, a velem együtt ott lévő anyukában szemmel láthatólag meghűlt a vér, majd pár másodperc után a dadus is megjelent az ajtóban, hogy ezekszerint jól hallotta. Elég kellemetlen volt, fogalmam sincs pontosan mit tettünk, milyen ismeretlen szabályt szegtünk meg újra. Csak annyit mondtak, hogy ez egy különleges csengő, ami egy nap csak egyszer szólalhat meg és az arcukból ítélve ez aznap már minden bizonnyal megtörtént. Tehát amíg az ember nem ismeri ki magát addig vannak kellemetlen percek, szituációk, de alapvetően ezzel a részével sincs gondom. A kisoviban például a szülők nem beszélgethetnek egymással felnőtt témákról, én úgy félek, hogy megszegem, hogy inkább kerülöm a tárasalgást. A szülőknek talán feszengősebb így, de a gyerekeknek egyértelműen jó. Felnőtt téma alatt kell érteni minden nem a gyerekek ott tartózkodásával kapcsolatos témát: munka, család, hobbi, bármi. Nem akarják, hogy zavarjuk vele a gyerekek idejét. Eszembe jutott némelyik Dúdolda, ahol alig lehetett valamit hallani a zenéből, mert minden anyuka egyszerre beszélte meg a gyerekek feje fölött az aktuális mondandóját, és az is, hogy hányszor jöttek oda beszélgetést kezdeményezni amikor ölemben a gyerekkel éppen mondókáztam. Elsőre talán furcsa, de egy nagyon okos szabály. Mi igyekszünk itthon is a felnőtt témákat fektetés után hagyni és nem terhelni a problémáinkkal vagy olyan dolgokkal őket amelyek nem a gyerekkorba valók.

A másik oka az, hogy nem aggódunk a szabályokon, hogy mi nem várjuk az óvódától, hogy szabályokat állítson fel a gyerekeinek életébe vagy bármire is megtanítsa őket, azért visszük oda Rebekát, azon túl, hogy ötéves kortól már nem tudunk neki felmentést kérni, hogy  gyerekközösségben legyen, találkozzon a kortársaival, lehetőleg olyan környezetben, ami nem rombolja le azt, amit itthonról hoz, hanem méginkább ráerősít, és nem ellentétes az uralkodó értékrend a miénkkel. A waldorf pedagógia és rendszer ennek tökéletesen megfelel. Ha első ránézésre vannak is különbözőségek, a fontos dolgokban nagyon is tudunk velük azonosulni és nekünk ez épp elég.

Hagyják a gyerekeket békében létezni, sütnek, főznek, kézműveskednek, kirándulnak velük és csupa olyan gyerek jár oda, akiket hasonló szellemben nevelnek otthon, mint mi a gyerekeinket. Nincs tévé, tablet, disney hercegnők meg csillámporos sportcipő, és nem a gyerek teszi be magának a youtubon a mesét, valamint nem az előző esti film vagy tévéműsor a csúszdán a téma.

A javaslat az volt, hogy legalább három alkalommal menjen egy héten, mert különben nem fog tudni bekapcsolódni az óvodai életbe, de úgy gondoljuk, hogy kettőnél több délelőtt már az itthoni, családi élet rovására megy és az az elsődleges, mindenekelőtt való, a legfontosabb. Ahogy az óvodában úgy nekünk is megvan a heti ritmusunk, vannak dolgok amiket szeretnek, várnak és ha minden délelőtt oviban van akkor ezekből kimarad. A szerdai piacozós-piknikezős napunk, a csütörtöki kirándulós napunk és a péntek délelőtti udvaron tevős-vevős napunk. Ezt a hármat szeretném, ha megmaradna. Egyelőre. Aztán meglátom. És jó dolog, hogy sok gyerekkel együtt lehet de ennél még jobb és fontosabb Rubennel való kapcsolata, ők a legjobb barátai, játszótársai egymásnak. Rebeka őszintén és komolyan készül rá, hogyha felnő, Ruben lesz a férje. Annyira sokat ad mindkettőnek a másik, és ez egy életre szóló dolog, kapocs, amit támogatni fogunk, és úgy gondoljuk, hogy sokat számított benne az, hogy az elmúlt két és fél év minden napját együtt töltötték.

Az óvodában a gyerekek egy általános spirituális nevelést kapnak, ők jobban szeretik ezt szellemi nevelésnek nevezni. Ez azt jelenti, hogy vannak angyalok, manók, meg más mesebeli mítikus lények, nyomokban megjelenik a keresztény-katolikus kultúrkör. A misztikum, a hit, a spiritualitás jelen van, de alapvetően olyan alapot kap a gyerek, amiről később még elmozdulhat bármilyen irányba, fogékonnyá teszik a hitéletre, de akár buddhista, akár katolikus is válhat belőle. Nem igazán részesültek a gyerekeink itthon vallásos nevelésben, aminek a fő oka az volt, hogy nem tudtam, hogy is kellene nekilátni, még én magam is útkeresésben vagyok ezen a téren.  Ahogy az egész vallásos témakört, úgy a gyerekbiblia történeteit is túlságosan ijesztőnek és nem nekik valónak találtam Emlékszem, hogy bennem gyermekkoromban a hittanórán elhangzottak néha kifejezetten félelmet keltettek és nemigazán tudtam hova tenni néha a hallottakat. Végső soron itthon mi is valami ilyesmit csinálunk, angyalokkal, manókkal, mennyországgal tápláljuk a hitüket, de kerüljük a kifejezett vallási jellegű dogmatikus dolgokat. Ez a jellegű nyitottság és hozzáállás szerintem éppen elegendő egy óvodáskorú gyereknek, nem gondolom, hogy ennél jobban el kellene méllyednie vallási kérdésekben.

A gyereknevelési filozófiájuk is nagyon szép: szerintük mindenki, így minden gyermek a szellemvilágból érkezett és oda is tart, minden gyermeknek megvan a saját életfeladata, küldetése, amit a személyisége magában hordoz és nekünk, szülőknek, nevelőknek abban kell őt segíteni, hogy ez kibontakoztathassa. A gyereket nem nevelni, hanem kísérni kell ezen az úton, gondozni, törődni vele, öntözgetni, ápolgatni, akár egy növényt és figyelni mivé fejlődik és támogatni ebben.  Ezzel magyarázható a háttérben maradás, ezért ódzkodnak mindenféle tolakodó megnyilvánulástól a gyerekek irányában. Nagyon szimpatikus ez a hozzállás biztosan lesz alkalmam fejlődni és tanulni tőlük. A waldorfban nincs intellektuális nevelés, egyáltalán nem hisznek benne. Szerintük a gyerek a világot nem a lénye intellektuális részével fogja fel és ha mi mégis ezen keresztül szeretnénk kapcsolatba hozni vele a dolgokat és a tudatán keresztül próbáljuk meg megismertetni vele, ezzel olyan információkat adunk neki, amivel nem igazán tud mit kezdeni és szorongáshoz vezet. Például nem magyarázzák el, hogy a búzából, hogyan lesz kenyér. Helyette közösen elvetik, learatják, egy részét megcséplik, lisztet őrölnek belőle és együtt kenyeret sütnek a másik részét pedig újra elvetik. A tapasztalati úton való tanulása a világnak sokkal gyerekbarátabb és ha már itt tartunk szülő barátabb is. Nem is tudom, ki találja ki azokat a „mesekönyveket” amiken ötezer fül van és azokat kihajtva olyan fontos információkhoz juthatunk, mint például mióta létezik benzinmotoros autó vagy hogy hány fajta kormánykerék létezik. Félelmetes a gyerekekre zúdított információmennyiség és a modern életmód, pedig amelyet a mai ember él alig hagy időt a feldolgozásra. Nincs idő megtapasztalni, inkább prezentáljuk a gyereknek, vagy nem hagyjuk megtapasztalni mert túl macerás, bonyolult, vagy mocskos, sáros lesz esetleg veszélyesnek ítéljük meg. Rázudítanak a gyerekekre egy csomó fogalmat, jelentést, impulzust amivel az életkora miatt még nincs és nem is kell, hogy tisztában legyen.

Keveset láttam belőle, de amit látok az tetszik. Furcsák és a mi eddig megszokott vilgunktól sok esetben távol eső dolgok. De jó dolgok. Jót tesz a gyerekekkel és velünk, felnőttekkel is. Megmutatja, hogyan lehet egyszerűbben, de tartalmasabban élni, pontosan ez az az út, amit keresünk.