Sokat nevettünk rajta és
voltak nagy összenézések, meg hümmögések is azért közben. Mintha magunkat
láttuk volna a kísértetiesen ismerős
helyzetekben. A szülőszobai izgalmak, amelyek először még egészen tűrhetőek,
a fittball labdán pajzánkodó, majd a mindenkit fenébe elküldős hangulatot mi is megtapasztaltuk, és
az első gyerekünknél bizony nekünk is nehezen
akaródzott hazamenni a kórházból, amikor megkérdezték meddig szeretnénk még
maradni a férjem csak annyit mondott a nővérkének,
hogy úgy négy-öt évig, ha nem gond. A reggelinél a számtalan felsírás közepette
jéghidegre hűlt kávé, a kialvatlanságtól frusztrált, civakodó, az elfogyott
pelenka és kinyithatatlannak bizonyuló babakocsi és rosszkor érkező (amikor
kivételesen a gyerek alszik és mi is pihenhetnénk egyet) szerelők miatt
egymásnak ugró hullafáradt, kizsigerelt pár - hasonló tapasztalatokra és
élményekre tettünk szert magunk is az elmúlt három évben. Persze nagyon is
megértettem Barbarát, hogy milyen nehéz nőnek,
társnak, csinosnak, csábítónak és egyáltalán bárminek lenni, létezni, egy
figyelemre és gondoskodásra állandóan igényt tartó kisbaba anyukájaként, aki az
ember lányának a kapacitását a végsőkig
képes kimeríteni. Természetesen körülöttünk mindenki okos, a barátok, az anyánk
és az anyósunk, meg a többi anyuka, de senki sincsen akkor az adott percben
vagy napon a mi helyzetünkben és bármennyire is azt hiszi, hogy tudja, érti
min megyünk át. Nem tudja.
Szerelmespárból szülővé válni óriási átalakulást jelent, de minderre
alig van idő, hiszen egyik percről a másikra történik. Rövid idő leforgása
alatt megváltozik testünkhöz, a másikhoz való kapcsolatunk, a vágyaink,
átalakul a dolgok fontossági sorrendje, végső soron az egész életünk. Egy
gyerek érkezése egy pár életébe csodálatos dolog, de amellett nehéz is,
rengeteg lemondást, áldozatot, megalkuvást és kompromisszumot jelent. Ha
visszagondolok magunkra, amikor még nam anya és apa voltunk, bizony sokszor
hiányoznak a felszabadult délutánok, esték, amikor anékül csinálhattunk
dolgokat, hogy sírás szakította volna félbe avagy ettől kellett volna
tartanunk, a könnyed gondtalanság időszakára, amikor még nem voltunk felelősek egy, két gyerek jól létéért, nem jelentett
logisztikai feladatot egy hétvégi program és elég volt reggel az ágyban eldönteni
mit csinálunk aznap. Könnyebb volt, határozottan könnyebb és egyszerűbb, kár áltatni bármi mással magunkat.
Boldogabbak voltunk? Egy felmérés szerint a szülőség elégedetlenebbé teszi az
embereket és boldogabbak amíg nincs gyerekük. Az biztos, hogy az ember életét
nem könnyítik meg a gyerekek, de szerintem a boldogság meglehetősen relatív fogalom, onnan nézve, amikor még
ketten voltunk lehet, hogy azt mondtam volna, hogy az a jobb, ha előre látom a szülőség árnyoldalait és nem biztos, hogy
olyan lelkesen vetjük bele magunkat a gyerekvállalásba. De szerencsére nem
láttam előre és boldog tudatlansággal vágtunk neki e kalandnak, és megtapasztalva
azt mondhatom, hogy azért a sok nehézség, lemondás, áldozatért cserébe a
szeretet és boldogság olyan mélységeit, magasságait tapasztalhatjuk meg, hogy a
gondtalan, könnyűnek tűnő múlt is csak ezáltal nyerhet igazi értelmet. Sokat
elvesz és rengeteget ad. Mikor melyikből
van több, ez időszakonként mindig változik, de egyvalamiben
biztos vagyok, ez a legszebb, a leges-legjobb dolog, ami valaha történik
velünk. És a férjemet soha nem éreztem magamhoz olyan közel, még a rószaszín
ködös kezdeti időszakokban sem, mint amikor egy kánonban lenyomott hiszti után odajön,
átölel és azt súgja a fülembe: “ugye azért néha Te is úgy érzed, hogy meg
akarsz halni?”. Úgy. De ez teljesen rendben van.
