2017. április 30., vasárnap

Hova sietsz?









Az egyik legjobb dolog, amit adhatunkk a gyerekeinknek a nyugodt, békés gyerekkor. Ez lesz az alap mindenhez, amire mindent ráépíthetnek és támaszkodhatnak, úgyhogy jó erősnek kell lennie. Hiszek a burokban, a szó legjobb értelmében, hogy amíg lehet, a család vegye körül őket és védje meg minden nem kíván hatástól. Sokan attól tartanak, hogyha megóvják a gyerekeiket életképtelenek lesznek, ezért jobb ha beleszokik abba, hogyan működik a világ. Én pont ellenkezőleg gondolom. Szerintem éppen a védelmező buroktól lesznek később ellenállóak és erősek, ha kikerülnek a világba. Nem kívánt hatás: a felnőtt világ, annak gondjai, bajai, nyomorai, ezek még nem tartoznak rájuk. Még nem. Nem kívánt hatás: a felnőtt világ szabályozottsága, korlátai, elvárásai, nekik még szárnyalniuk kell, felfedezniük és rengeteget játszaniuk, nem ezekkel törődni. Ehhez pedig idő kell, amit mi megfogunk nekik adni. És nem kell sietniük, sehova sem kell, mert minden úgyis eljön, ha akarjuk, ha nem. Minek még rohanni is felé?

Van jó pár olyan dolog, ami teret és lehetőséget nyújt a siettetéshez.  Amelyeket ha versenynek fogunk fel vagy elérendő célnak, amit bizonyos időn belül el kell érni, akkor frusztráló lehet, hogy az én gyerekem még miért nem beszél, ül, áll, jár, eszik-iszik önállóan, villával, kanállal. Miért nem szobatiszta, amikor a másik sokkal kisebb már szól, vagy alszik még kiságyban, ül még babakocsiban. Kismotorozik, amikor más ennyi idős már futóbiciklizik.
Engem sosem nyűgözött le az igazán, hogy a gyerekeim megtanultak járni, enni, beszélni vagy a szobatisztaság felé tett lépések. Örültem, hogy  szépen fejlődnek, és már ezt is tudják, de magától értetődő dolognak és nem érdemnek tartottam. Mindig zavarba is jövök, amikor valaki büszkén beszámol ezekről, mert tudom, hogy valamit mondanom kellene, amivel kifejezésre juttatom az elvárt csodálatot a gyereke képességei iránt, de őszintén szólva a sajtjaimnál sem éreztem ilyet. Nem vártam, nem izgultam ezeken, ha előbb történt valami az átlagos fejlődéshez képest nem éreztem büszkeséget, és mondogattam másoknak, ha meg később történt valami, akkor sem aggódtam. A fejlődésbeli dolgokhoz való fatalista hozzáállásomból fakadóan, nem is fektettem ezekbe a dolgokba különösebb energiát. Sosem tanítottam szépen enni őket, úgy véltem, hogy a napi háromszori közös étkezések bőven elegendő alkalmat nyújtanak nekik az elsajátításához. Persze bizonyos szabályokat betartottunk, mint nem dobáljuk az ételt és üvöltözünk az asztalnál, igyekeztem, hogy az asztalnál eltöltött időben megtanulják a kulturált együtt étkezés szabályait, de azzal ettek, amivel akartak, nem erőltettem az evőeszközhasználatot. Engedtük is őket önállóan enni, ami rengeteg kosszal járt, sőt mi több, erre bátorítottam mindkettőt, hiszen ez volt a kulcs ahhoz, hogy az étkezések során én is ehessek. Sikerrel is jártam, másfél éveskoruk óta egyedül esznek. A beszédüket sem fejlesztettem és járni sem tanítottuk és  nem is ösztönöztük, motiváltuk rá tudatosan őket. A sok mesélés, verselés, mondókázás biztosan sokat jelentett, de sosem fejlesztési céllal történt egyik sem. A szobatisztaság, amennyire én látom és tapasztalom sokaknak kardinális kérdés. Volt alkalmam belelátni pár barátnőmnél és ismerősömnél, hogyan zajlott,  és ha valaki energiát fektet bele biztos, hogy fél-egy, sőt akár másfél évvel előbb is elérheti, hogy a gyereke szobatiszta legyen, mintha a kivárás mellett döntene. Én semmilyen tekintetben nem szeretem a siettetést, így ebben sem. És nem csak azért nem csináltam mert féltem, hogy gondot okozok vele, egyszerűen nem tartottam ezt fontosnak, tudtam, hogy előbb utóbb úgyis eljön az ideje.
Egyrészt amikor elkezdhettünk volna rajta aggódni és itt lett voln (sokak szerint) a cselekvés ideje, az élethelyzetünkből is fakadt a passzív hozzáállásom. Terhesen, nagy pocakkal aztán meg a kisbaba Ruben mellett kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy fél óránként bilire tegyem Rebekát. Szépen alakult magától is (szerintem), ha nem is az általánosnak tartott ütemben, nekünk megfelelt. Nem akartam egy vizeletét még tartani alig képes gyereket a wécére szoktatni, hogy aztán fejvesztve rohanhassak vele minden alkalommal, ha rájön a kellhetnék, a városban, ebédelés vagy séta közben. És egyébként is addig hova tettem volna a babakocsit, amit akkoriban még duplán használtunk és a legtöbb étterem vagy kávézó wécéjébe esélytelen lett volna betolni. Ruben másfél éves koráig nem járt, így ha kiveszem belőle ott csúszik mászik a földön, míg Rebekát a wécé fölé tartom. Az utóbbi egyébként is a kerülendő dolgok közé tartozott a gerincsérvem miatt, egy jó fél évig csak akkor emelhettem őket, ha muszáj volt.  Magyarázhatnám még jó hosszan az okokat, de a valódi és igazi ok abbeli meggyőződésem, hogy ahogy a beszéd vagy a járás, ez is egy képesség, ami majd magától kialakul előbb vagy utóbb. És ahogy annyi minden másban is, ebben is nagy különbségek lehetnek a gyerekek között. Rebeka három és fél éves korában nyáron már wécébe pisilt, de kizárólag pelenkába intézte a nagy dolgot alvás közben, és ez születése óta így volt. Mondogatták is, hogy ez majd megnehezíti a szobatisztaságot, hogy alvás közben kakil. Nem tudtam pontosan mit kellene tennem az ügyben, hogy ne így legyen, így nem tettem semmit. Nyár végétől aztán egyszer csak az is a fürdőszobában intéződött, teljesen magától. Ő ötlötte ki, hogy kipróbálja, amikor pedig sikerült, megfelelő ováció követte és onnantól így ment. Néha még előfordult alvás közben a pelusban is és ahhoz már nem annyira gratuláltunk, szégyelltem is magam néha, amiért érezhette rajtam, hogy nem örülök. De hát ez is emberi dolog, és azért igyekeztem figyelni rá, hogy ne keltsek benne rossz érzéseket. Őszre teljesen megoldódott. A biliről még annyit, hogy szerintem a lakás bármely pontjában bilizni nem egyenlő a szobatisztasággal (főleg ha nem önként ül rá, hanem felszólításra) és csak egy fokkal jobb mint a pelus, bár azon vitatkoznék, hogy melyik egyszerűbb a szülőnek. Az első bilitakarítás alkalmával megbeszéltük, hogy ez nem annyira jó, és ha nem szeretné pelusba intézni a dolgot rendben van, de ha a bilire rá tud ülni, akkor szerintem a wécére is menni fog. Mondta, hogy oké és hagytuk a bilit. 
Azt, hogy melyek a késői szobatisztaság hátrányai, nem kell részleteznem. Viszont számos előnnyel is jár. Az első és legfontosabb, hogy a bilizés kimaradhat, mert már elég nagy a gyerek ahhoz, hogy a wécét használja. Rebeka a wécé használat első pillanatától egyedül vetkőzik le (eleinte nagyon komolyan vette és teljesen levetkőzött minden alkalommal) egyedül ül fel rá, fellép a fellépőjén, előtte rárakja a is ülőkét és a pisiléshez egyáltalán nem kellek, tép wécépapírt elintézi amit el kell, lehúzza és visszaöltözik. Kezet most utána meleg vízzel és szappannal, amit biztosan tudunk, mert minden alkalommal meg kell szagolnunk, hogy mennyire finom illatos lett. A nagy dolognál szól, “anyaaa kakiltam ugye milyen ügyes vagyok?”. A nagyfokú önállóság egyértelmű előnye a későbbi szobatisztaságnak, egy kisebb gyereknél kikerülhetetlen a bili mert még nem tud felülni a wécére főleg nem egyedül, és segíteni kell neki a levetkőzésben, felöltözésben, megtörlésben is, tehát a szülő nem sokkal van előrébb, mintha pelenkázna, sőt igazából körülményesebb az egész. Lehet, hogy csaknem egy évet ráhúztunk az átlagra, de semi energiámba nem került, tehát nem volt “szoktatás” másrészt az elejétől fogva önállóan intézte és nem volt közös program a pisilés (mármint az övé, az enyém még mindig az). Eleinte néha megkérdeztem, hogy volt e pisilni vagy indulás előtt elküldtem, aztán hamar rájöttem, hogy semmi szükség erre. Nem kell aggódnom, hogy pislit e már vagy sem, rendelkezik azzal a belátási képességgel, hogy mikor és mennyiszer menjen el, nem kell kérdezgetni, ellenőrizni, aggódni ezen. Ha szükségét érzi elmegy, ha nem akkor meg nem, és sosincs ebből gond. Mivel az ő akaratától függött a dolog, nem is vár külön felszólításra, vagy figyelmeztetésre, tudja, hogy ez az ő dolga. Szerintem érdemes kivárni, amíg a gyerek eléri az értelmi képességeinek azon fokát, hogy meg lehet beszélni vele és képes önállóan elintézni a dolgot, mert így ő is motiváltabb és a szülőnek is igazi könnyebbséget jelent a szobatisztává válás. 
Nem mondhatnám, hogy piszkáltak vele, párszor megjegyezték, hogy na most kéne rá tenni a bilire, meg, hogy mikor akarjuk mégis elkezdeni itt lenne az ideje, de senki sem vette túl komolyan, pontosan tudták a hatását, ha megpróbálnák megmondani, hogyan kellene csinálnom. Olyan természetességgel kezeltük mi magunk is az egészet, hogy a családban sem lett ez téma, én nem aggódtam és a szobatisztasággal kapcsolatos közönyöm úgy néz ki átragadt a többiekre is. Rubennel ugyanígy csináljuk, és nem gondolom, hogy azért mert másfél éves kora óta szól, hogy “kakijok” ettől már a szobatisztaság útján lennénk és gyorsan-gyorsan bilire kellene raknom. Ő szereti egyelőre a kisautói brümmögtetése közben elintézni a dolgot, majd szól, hogy “ana kaki van kivesszük” és ezzel el van intézve. Nyáron majd rohangálhat meztelenül, ahogy Rebeka is minden évben és ettől majd a testtudata és működése vélhetően erősödik, de nem várok ettől sem átütő hatást. Rebeka már két és félévesen az udvaron lévő bilibe pisilt, amikor meztelenül rohangált nyáron.  Jó hecc volt időnként ráülni, de az első rossz időben ment rá vissza a pelus, csak addig működött a dolog, amíg a kertben volt és akkor sem azért mert mi nagyon szerettük volna, egyszerűen élvezte. Nyilván motiválta, hogy a szüleim és a dédi is csaknem nóbel díjat adtak neki minden alkalommal a mutatványért. Örök emlék marad ahogy meztelenül ül a bilin az udvaron a fa alatt és közben teljes nyugalommal eszi az almáját. Emlékszem amikor rossz idő lett kérte, hogy bugyit adjak rá és ne pelust, gondoltam jól van, megpróbálhatjuk, miért is ne. Fél óra múlva bepisilt, ami nagyon rossz élmény volt neki és én sem örültem, hogy öltöztethetem át. Úgy döntöttem, hogy nem szeretném ha ez megismétlődne, mert biztos, hogy neki is nagyon rossz érzés, élmény és annak a biztos jele, hogy még nem elég érett rá. Megnyugtattam, hogy semmi baj, nagyon ügyes volt, kipróbáltuk, de maradjon egyelőre a pelus, ő meg nem ellenkezett. Az volt az egyetlen alkalom, amire vissza tudok emlékezni, hogy bepisilt, soha egyetlen baleset sem volt, mióta napközben nem hord pelust. Elképeszt, hogy sok anyuka táskájában mindig van váltóruha az ilyen esetekre és ha megtörténik, aminek nem egyszer szemtanúja is voltam, meg sem lepődnek, egyszerűen rutinszerűen átölzötetik a gyereket és ezzel el van intézve, érezhetően mindennapi közjátékról van szó. Szerintem ez éppen azt mutatja, hogy korai volt elhagyni a pelust és őszintén sajnálom ilyenkor a gyerekeket, mert a szobatisztasághoz lehet, hogy nem elég nagyok, ahhoz már igen, hogy kellemetlenül érezzék magukat egy ilyen baleset alkalmával. Ezt éreztem akkor is amikor Rebeka bepisilt és ettől az élménytől akartam a továbbiakban megkímélni, amikor a pelus mellett döntöttünk még jó egy évig. Nem is értem miért olyan fontos szobatisztának kikiáltani egy gyereket és folyton takarítani meg mosni utána és őt is kitenni ilyen helyzeteknek. Vajon milyen vélt vagy valós elvárásnak akarnak ilyenkor megfelelni az emberek? Nyilván például annak, hogy az óvodába íratáskor elvárás a szobatisztaság, ami egyébként jól mutatja, hogy a köznevelési szemlélet és gyakorlat mennyire (nem) gyerekközpontú, mert ha egyszer hároméves kortól óvoda van, akkor talán az intézménynek kellene a gyerekek életkori sajátosságaihoz igazodni és nem fordítva. Egy ismerősöm kisfia még pelusban alszik és az oviba beiratkozáskor mondták, hogy márpedig azt nem lehet, ők az ilyen gyerekeket félóránként felébresztik és alvásidőben kiviszik pisilni. Ez a megoldás számomra bizonyos történelmi idők vallatási módszereit idézi. És nem csak nem humánus, de némileg bonyolultabbnak is tűnik egy pelenkacseerénél alvás után.
Nem tudom mi lett volna az a pont, amikor elvesztem a türelmem, eddig beigazolódott amit a témáról gondoltam, hogy egy bizonyos értelmi és fejlettségi szint fölött maguktól kialakul az igény a szobatisztaságra (ahogy  minden másra is). Rebeka éjszaka máig pelusban alszik, mert ő így szeretné, de nem tudom megmondani mikor pisilt bele utoljára. A bilit újraértelmeztük és második wécként funkcionál, ha épp valaki mosdóban van és neki pisilnie kell akkor használja és éjszakára bent van a szobájában, ha kell neki éjjel akkor abba pisil. Eredetileg azért raktam a szobájába mert előfordult, hogy késő este felébredt és pisilnie kellett, a wécénk pedig Ruben szobája mellett van, és féltem, hogy felébred a motoszkálásra. Úgy gondoltam eljött a bili ideje. Igaz, hogy említés szintjén mondtam neki, hogy éjszaka ha pisilni kell ott a bili, zsepi meg van az ágyában, intézze el ha egy mód van rá és ne legyen ez egy éjszakai riadózási ok. De magam sem gondoltam komolyan, hogy ez így menni fog. Egyik reggel amikor bementem ott volt a bili , ami szemmel láthatóan használva lett. Kérdeztem tőle, hogy éjszaka pisilt bele? Mondja, hogy igen. Még mindig hitetlenkedve kérdeztem, hogy kimászott az ágyból, levette a hálózsákot, a pelenkát, pisilt majd visszatette a pelenkát, felöltözött és visszabújt? Igen, feleli teljes természetességgel. Azóta pedig ez már rendszer, ha éjszaka vagy alvásidőben kell neki, ott a bili, nem is szól. Sőt ha elfelejteném bevinni a szobájába, beviszi magának, odakészít mellé néhány zsepit, nagyon tetszik neki ez az egész, én meg örülök, hogy ez így elintéződik mert Rubenhez azért néha fel kell kelnem éjjel és nem hiányzik egy plusz felkeltés. A bilihasználat így rendben van, önállóan, saját akaratából ráül, ugyanúgy funkcionál, mint egy wécé, valójában semmi értelme nem is lenne, ha a szobájához közelebb volna a wécé. 
Ilyenkor büszke vagyok rá, mérhetetlenül büszke, mert az egész megoldás annyira összetett, egyedi és rá jellemző, annyi mindent elárul róla, ami jóval túlmutat a szobatisztaságon. 
És ugyanígy voltunk minden mással is, semmiből nem csináltunk kardinális kérdést, meddig ülhet babakocsiban vagy aludhat rácsos ágyban. A babakocsit egészen tavaly télig duplán használtuk, mert nagyobb séták alkalmával még Rebeka is beleült és mivel mi mindenhova gyalog mentünk, piacra, parkba, játszótérre ebédelni és mindent velük intéztem, ez néha több kilométer volt. Nem tartottam fontosnak, hogy leszokjon a babakocsiról, főleg úgy, hogy itt az alig kisebb testvére, aki még bababkocsis. Igazából majdnem mindegy, hogy egyet tolok vagy kettőt. Párszor volt csak, hogy nem tudott beleülni mert telepokalotam a piacon vagy a DM-ben, és volt is sírás, sajnáltam is érte, de hát nem tudtam mit tenni. Aztán eljött az idő, hogy már alig ült bele és váltottunk testvérfellépőre. Nagyritkán használjuk csak, nagyon kényelmetlen vele tolni a babakocsit, útban van a lábamnak, az iker babakocsi tologatása határozottan kényelmesebb volt, nem bánom, hogy nem lett előbb fellépőnk, mert közel nem ugyanaz sem nekem sem neki, mint a babakocsiülés. A megjegyzésekkel meg helytelenítő tekintetekkel nem törődtünk. Mit tudhatja a kedves néni vagy bácsi, aki szerint már jöhetne a saját lábán, hogy hova megyünk vagy milyen messziről jövünk és még hány dolgot kell gyalog elintéznünk aznap. Külföldön egyáltalán nem szokatlan  látvány, hogy négy-öt éves gyerekeket még babakocsiban tolnak. A gyalogos életmód velejárója, hogy nagyobb gyerekek tovább használják, hisz néha még én is elfáradok egy-egy délelőtt végére, mit szóljon akkor Rebeka, aki még egy pici kislány. Ráadásul babakocsi nélkül hova tenném a motort, rollert, bevásárlást, bababkocsi táskát, melegebb kabátot, esőkabátot. El sem tudom képzelni az életünket bababkocsi nélkül, a testem meghosszabbított része. Még a végén hozzámnő...
Rebeka még mindig kiságyban alszik és a kérdésre, hogy még meddig, azt szoktam felelni, hogy egészen addig, amíg szeretné. Kivettünk három rácsot, hogy szabadon tudjon közlekedni, de nem szerette, hogy ott egy lyuk,  amin  be tud mászni a harapós maci, mint megtudtuk. Így a fal felé van fordítva a "rókalyuk". Mára már egyébként is ki-be mászik az ágyba, korlátot nem jelent neki a rács, de továbbra is biztonságérzetet nyújt. Költözésnél lesz új ágya, a tetősík alá terveztem neki egy félig zárt ágyat, ami inkább kuckó lesz, mint ágy. Ha tetszik neki váltunk rá, ha nem akkor marad a kiságyban.
Az etetőszéket is nagyon sokáig használtuk, hároméves kora körül kezdett el székről enni. Szerettem, mert felérte az asztalt, szebben tudott enni ha abban ült, és szerintem kényelmesebben is volt neki, mintha párnákon csúszkálva rendes széken ült volna az asztalhoz. Az sem utolsó szempont, hogy segített a fegyelem megtartásában is, mert nem tudott belőle ki-be mászni így elrohangálni sem evés közben. Nem mintha ez bármikor is eszébe jutott volna, és amikor ki akart szállni, sosem tartottam benne akarata ellenére. De meggyőződésem, hogy az idő előtti nagyszékre ültetés egyik kellemetlen velejárója ez, hogy a gyerek felfedezi, hogy le tud mászni és valószínűleg élni is fog a lehetőséggel. Mire nagyszéket kapott, addigra már annyira kialakult a közös étkezés szokása, hogy ettől nem kellett tartani. A legaranyosabb az az időszak volt, amikor mindketten etetőszékben ettek egymás mellett.
A kis korkülönbséggel érkező testvéreknél talán még inkább ott a kísértés, hogy idő előtt kivegyük a babakocsiból mert kell majd a kistestvérnek, ahogy az etetőszékből vagy kiságyból sem tűnik ésszerűnek fél év miatt kettőt venni. Pedig az ilyen helyzetek csak méginkább kiélezik a testvérféltékenységet, nem elég, hogy nem ülhet bele a babakocsiba, ráadásul a másikat beleteszik és az ő székét, ágyát is megkapja. Az etetőszék és a kiságy sem volt egy nagy beruházás, a babakocsiból pedig aki kiskorkülönbséggel szeretne gyerekeket az iker vagy testvér babakocsik jó megoldás lehetnek, már az első gyereknél, amíg nincs második egyrésszel is használhatóak.

Szerintem a fejlődési mérföldköveket nem nekünk kell leraknunk, egyszerűen csak észre kell vennünk őket, ha elérkezünk egyhez. 


2017. április 24., hétfő

A hegek begyógyultak - a császármetszésről máshogy



Sok idő telt el. Önmarcangolással, "mi lett volna ha" kezdetű emésztő gondolatokkal. Könnyekkel, bűntudattal, rágódással. De ma már jól vagyok. Onnan tudom, hogy a  kérdésre,  "Te hogy élted meg" tudok tárgyilagosan felelni. Ahogy tudok rá szépen és kellemes ézésekkel visszaemlékezni. Már nem fáj, ha ismerősöm szüléséről hallok, hogy nekem miért nem lehetett így. De hosszú volt eddig az út, tele felismerésekkel, és bár visszanézve annyira egyszerűnek és értelemszerűnek tűnnek magam előtt a jelenlegi gondolataim és érzéseim, hogy nem is értem miért tartott eddig.

Egy barátnőm azt mondta, hogy azért nem szeretne főleg császármetszéssel szülni mert én annyira elijesztettem tőle, és látta rajtam, hogy ez nagyon rossz volt nekem. Talán ekkor kezdtem el rájönni, hogy már nem így érzek, amikor meglepődtem ezen a kijelentésén, mert már egyáltalán nem így él bennem a dolog. Persze még mindig tudnék mesélni a műtős fiú bénázásáról, meg a szülésznők hangoskodásáról, a kiszolgáltatottságról és a fájdalomról. Csak ma már nem innen közelítem meg és nézem a történteket. Hanem egészen máshonnan.


Nagyon szerettem volna természetesen szülni. Vágytam rá, amióta elkezdett foglalkoztatni a gyerekvállalás gondolata, mindig is úgy tekintettem rá, mint a női lét kiteljesedésére. Egy csöppet sem féltem a fájdalomtól, szükségszerű, természetes velejárónak tartottam, sokkal inkább tartottam attól, hogy nem élhetem át ezt az egyetemes misztikumot amit számomra egy gyerek (természetes úton való) világrahozatala jelentett. Szeretem megérteni, ami történik velem, ehhez a kérdéshez is tudatosan álltam hozzá,  rengeteget olvastam és beszélgettem a szülésről, érdekelt a folyamat, biológiai, pszichológiai és spirituális szempontból egyaránt. A császármetszésnek még a gondolatát is elutasítottam, még második alkalommal is, amikor  jóval több  esélyem volt rá, mint a természetes szülésre. Ennek számos oka volt, a legfontosabbak, hogy úgy gondoltam nem nyújtja ugyanazt a nagyszerű élményt, a babának is jobbnak éreztem a természetes úton való megérkezést és a magam részéről is jóval kockázatosabbnak és körülményesebbnek éreztem a császármetszést.  Képtelen voltam megérteni, hogy miért is akar valaki császrmetszést, miért választja ezt önként, ha nincs rákényszerülve. Miért teszi ki magát egy nagy hasi műtétnek, nekem nem csak élményként tűnt vonzóbbnak természetesen szülni, hanem jóval egyszerűbbnek és kevésbé félelmetesnek is. Nem voltak illúzióim, pontosan tudtam, hogy a szülés fáj, hogy nehéz és, hogy nem sétagalopp, azonban a spirituális fejlődés lehetőségeként tekintettem rá így nem riasztott.

Amikor megszülett Rebeka csalódott voltam, mert semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna és ehhez sok idő kellett, hogy feldogozzam. Neki végtelenül örültem és az életem legjobb része lett az első pillanattól, és bár talán nehezen érthető, de őt és a szülés élményét külön tudtam választani. Az, hogy műtéti úton jött a világra az én aktív közreműködésem nélkül, mert én csupán passzív elszenvedője voltam az eseményeknek a megfosztottság érzésével töltött el. Kevesebbnek éreztem magam anyaként és nőként. És amikor a barátnőim sorban szülték utánam meg a gyerekeiket kivétel nélkül természetes úton, bevallom az öröm mellett a kimaradás érzése is eltöltött. Szörnyen éreztem magam és bűntudat gyötört, hogy hogy lehetek ilyen, de úgy éreztem, hogy nekik megadatott valami, amit én sohasem tapasztalhatok meg már. Amikor azzal a szemlélettel találkoztam, hogy neki ez mennyire nem számít és bár inkább császárral szülhetett volna, elcsodálkoztam, hogy miért nem a csodát és lehetőséget látja az eseményben, miért csupaszítja le pusztán a fájdalomra. Persze nem sokat segített a császármetszés társadalmi megítélése sem elfogadnom a történteket. Volt aki az orvosomat hibáztatta, volt aki engem, hogy miért kellett olyan korán bemennem a kórházba, vagy túlságosan akartam (ez a legjobb) és rágörcsöltem.  De egyben mindenki egyetértett, hogy ne búsuljak, majd a következő sikerülni fog. Sikerülni. Már ebben is benne van, még ha nem is mondják ki, a kudarc üzenete. Merthogy ez nem sikerült. Persze a következőnél, ami az utolsó lehetőség volt a természetes szülésre, még jobban izgultam, és kaptam is garmadával a jótanácsokat is. Meditáljak, jógázzak, ne egyek annyit, hogy kisebb maradjon a baba,  beszéljek a babával. Ezzel mintegy azt sugallva akaratlanul is, hogy az egész lényegében rajtam múlik. Azt kevesen mondták, hogy igazából nem számít. Mert akkor is világra jön a kisfiunk, ami így vagy úgy de csodálatos lesz és örülnöm kell neki, nem pedig aggódnom rajta. 

Ma már egészen máshogy látom, és örülök, hogy van még arra esélyem, hogy másképp éljem meg, mint az első két szülésemet. Ez főleg annak a barátnőmnek köszönhető, akinek végig kísérhettem a terhességét és végül nem programozottan, de császárral szült.  Akkor kezdtem el másképp nézni erre a dologra, amikor a szülőszobáról felhívott, a karjaiban békésen szuszogó kisfiával. Szemmel láthatólag ő teljesen elégedett és boldog volt a császármetszéssel és az egész szülésével, eszébe sem jutott, hogy ettől egy pillanatig is rosszul vagy kevesebbnek érezze magát. Nekem pedig az, hogy kevesebbre tartsam, amiért máshogy szült és tudatosan választotta ezt az utat. Ahogy elnéztem őket a telefonom kijelzőjén inkább arra gondoltam, hogy ő éppen ettől lett jobb anya, mert az, hogy a dolgok úgy történtek vele, ahogy szerette volna és biztonságban érezte magát hihetetlen önbizalmat adott neki. Ragyogott a boldogságtól. Hála neki sikerült megértenem, hogy engem nem a császármetszés, hanem inkább az tett boldogtalanná, hogy nem sikerült elfogadnom a valóságot, az első szülésnél a császármetszés lehetőségével számolnom kellett volna, ahogy mindenkinek, nekem is volt rá esélyem. A második szülésnél pedig foggal-körömmel ragaszkodtam egy olyan forgatókönyvhöz amire eleve nem sok kilátásom volt. Így mindkét szülésemnél rosszul érintett az a fordulat, ahogy végül alakult. Persze az én esetem egy picit más, mert amíg ő önként választotta és volt választási lehetősége, addig nekem  ez adva volt. 

A spirituális fejlődésemet így is szolgálta végül a gyermekeim megszületése, ha nem is úgy, ahogy képzeltem. Megtanított arra, hogy ne ragaszkodjak mereven az elképzeléseimhez, türelemmel viseljem a bizonytalanságot és fogadjam el azt amit az élet hoz. Attól még lehet nagyon jó, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerettem volna. Vagy akár jobb.

A skála két vége, de talán sokan ugyanazon indokok mentén választják a programozott császárt, mint az otthonszülést. Mindkét tábor úgy érzi, hogy a döntéséből következően így jobban az ő irányítása alatt vannak a dolgok és kevésbé érzik magukat kiszolgáltatottnak. Egy nő elkerülhetetlenül kiszolgáltatott állapotban van, amikor szül. A kórházi protokoll erre még rátesz jó pár lapáttal, hiszen a felvételtől kezdve nem sok mindenbe van az embernek beleszólása és sokszor amibe úgy látszik, hogy van, az is csak illúzió. Az orvos tekintélyénél és tudásánál fogva mindig a szülő nő fölé rendelt személy, aki bármit is lát jónak, értelemszerűen meg tudja indokolni szakmai alapokon. Miért kell megindítani, miért kapjon az ember mégiscsak fájdalomcsillapítót, miért ne mászkáljon, miért kell burkot repeszteni. És nyilván az az ésszerű, ha az ember elfogadja. A szülésben szerintem az egyik legnehezebb a vele járó bizonytalanság. Nem tudja az ember mikor indul be, meddig tart, és milyen forgatókönyv szerint alakul. A programozott császármetszés némileg levesz ebből az izgalomból, és aki fél, az érthetően megkönnyebbül, mert legalább beleszólása van az időpontba és nagyjából van egy képe arról, hogy mi vár rá. Az otthonszülők pedig kikerülik a kórházi beavatkozásokat, legalábbis egy háborítatlanabb szülésben reménykednek, és a szüléssel járó kiszolgáltatottság érzését nem növelik tovább a kórházi miliővel. (Az már más kérdés, hogyha egy olyan forgatókönyv áll be, hogy mégiscsak orvosi, művi segítségre lesz szükség, akkor megérte-e...)

A barátnőmnek és még talán sokan másoknak nem fűződnek a császármetszéshez negatív érzések. De sokan vagyunk, akiknek nagyon is rosszat tett az anyai, női önértékelésének, hogy bár vágytak rá,  mégsikerült természetes módon életet adni a gyermeküknek. Rengeteget gondolkoztam rajta vajon miért van ez így? Sok oka van, de a többi ember, főleg a többi nő viszonyulása nagyon meghatározó. Például mindenki kivétel nélkül megkérdezi tőlem, hogy miért lett császármetszés. Ezzel mintegy magyarázkodásra késztetnek, még ha nem is számonkérően vagy vádlón teszik fel a kérdést, csak puszta érdeklődésből. Sokszor érezni azonban már a kérdésben a helytelenítést, hogy ezt természetellenesnek tartják és kell, hogy legyen valami oka. Amikor elmesélem, akkor már persze megértően sajnálkoznak, hogy közel tizenkét órai vajúdás után a tolófájásoknál mégiscsak császármetszéssel született Rebeka. Vagy Ruben hat óra után, némileg kevesebb kínlódás árán, ezt másodszor azért megspóroltam már. Tehát miután elmagyaráztam, sajnálkoznak. Sajnálnak. Míg a legtöbb nő büszke lehet a szülésére, hogy megcselekedte, amit meg kell, a császármetszéssel szülőket általában inkább vagy sajnálat övezi vagy szkepticizmus, amiért nem normálisan szültek. Aki pedig nem tud előállni egy elfogadható történettel, megfelelő okkal, ami igazolja a történteket, azt  elítélik. Amiért ezt választotta és nem csinálta végig a rendes utat.  Merthogy a császármetszést sokan egy könnyebbik útnak tartják, és azt gondolják, hogy fájdalom és a szenvedés mentes. 

Én is meglepődtem, hogy a császármetszés sem fájdalommentes, a kiszolgáltatottság viszont legalább ugyanakkora, hiszen egy műtét, ahol az ember végtagjai rögzítve vannak és egy egész stáb mozog körülötte miközben csaknem meztelen. Nehéz belőle a felépülés, nem könnyű utána még hetekkel később sem és az anyára nézve tízszeres a kockázata a hüvelyi szüléshez képest. Az első napokban alig tudtam megemelni a gyerekeimet és még hetekig fájdalmat okozott minden apró mozdulat. Szíves örömest becserélném ezt egy intenzívebb, bár sokkal rövidebb ideig tartó fájdalomra, ha tudnám, hogy másnaptól vagy harmadnaptól már jobban leszek. Persze a természetes úton való szülésnél sincs erre garancia, de azért nem ugyanaz ha rendben zajlik.  A császármetszéssel való megérkezés is lehet szép, méltóságteljes és bensőséges. Amikor hosszas rángatás után egyszer csak kiemelték őket, először a hangjukat hallottam meg, mindketten teli torokból sírtak. Aztán feltartották a paraván fölé, hogy lássam is, és nekem folytak a könnyeim, csurogtak le kétoldalra, emlékszem nem tudtam letörölni, mert a kezeim rögzítve voltak. Aztán az egyik kezemet kiszabadították és odahozták mellém őket. Ruben megfogta a kezemet, a kis ujjai rákulcsolódtak a mutatóujjamra, amivel megcirógattam az arcát. Ezután kivitték őket és Ricsi ment velük mindkét alkalommal. És szerencsére mindkettőt perceken belül megkaptam, amikor kitoltak a műtőből és a szoptatás is nagyon jó élmény volt, főleg mert Rebekánál arra számítottam, hogy biztosan nehezebb lesz a császármetszés miatt, de nem így lett. Egyből sikerült, könnyen ment és csodálatos volt. A műtőben pedig mindenki kedves volt, próbálta oldani a félelmeimet és a szomorúságomat és kifejezetten jó hangulat uralkodott. Az aneszteziológus nő végig mellettem volt és kedves hangon beszélz hozzám, hogy nyugodt maradjak. Máig mosolyt csal az arcomra az emlék, amikor Rubent kiemelték valaki örömteli hangon felkiáltott, hogy "its a boy", az orvos pedig gratulált. Ricsi is ott ült végig a fejemnél. A szüleink a testvéreimmel pedig kint várakoztak, mindkét alkalommal a műtő előtt, hogy elsőként üdvözölhessék az új családtagot. Előttem van mindkét baba, Rebeka fejét rengeteg haj borította és nemcsak hatalmasnak tűnt, hanem mint kiderült igazából is nagy volt. Rubenen pedig meglepődtem, mert egy Rebekaszerű masszív babára számítottam és helyette egy nagyon pici és törékeny, teljesen kopasz kisbaba nézett rám hatalmas kék szemekkel. Emlékszem még az ambivalens érzésre, hogy mennyire idegennek éreztem és mégis az első pillanattól annyira szerettem, mint senki mást.

Aztán a temérdek cikk arról, hogy milyen hátrányokkal indul neki az életbe a gyerek, ha császármetszéssel született. Őrület, mi minden függ tőle, például nem is tudtam, hogy nagyobb az esélye a diszlexiára, az allergiára, az asztmára. Hogy a legfájóbb cikkeket is említsem a kötődés sem lesz olyan és természetesen kihat az egész anya-gyermek kapcsolatra. Szuper. Sokszor már a cikkek címei is diszkriminatívak: "Szülés vagy császár?" Miért, a császármetszés nem szülés? Hisz ugyanúgy születése egy másik embernek. Tetszett a franciák hozzáállása, ezzel vigasztaltam magam. Náluk egész egyszerűen őrültnek tekintik azt, aki fájdalomcsillapítás nélkül akar szülni, állítólag 98%-os az epidurál használata és a maradék két százalékot is az ott élő angolszász és amerikai nők teszik ki. Számukra a szülés annyit jelent, mint egészségesen kézhez kapni a gyerekedet a lehető legrövidebb és legkevésbé fájdalmas módon és nem értik miért akarna bárki is önként hosszabban vagy ennél bonyolultabban szülni.

Az otthonszülés és más alternatív szülésmozgalmak is azt hangsúlyozzák, hogy a nőknek joga van a teste feletti önrendelkezéshez és így megválasztani a szülés módját, helyét. De mintha mindezek a liberális eszmék nem vonatkoznának a császármetszésre. Pedig ugyanúgy egy választás, és hozzáteszem jóval kevésbé veszélyes és kockázatos választás, mint teszem azt az otthonszülés. 
Az alternatív szülésmozgalmak sok előnyük ellenére is a kimaradás érzést és a kétségeket erősítik az emberben, hogy talán nem úgy kellett volna, nem kellett volna ebbe vagy abba a beavatkozásba belemenni, elfogadni, bemenni, ottmaradni... És könnyű a játszótéren vagy egy bor felett megdiskurálni ezeket, nulla felelősség mellett okoskodni arról, hogy az orvos vagy én mit nem csináltunk jól, de nem tudom hány nő áll fel a szülőágyról és mondja azt, hogy jó akkor ő most még hazamegy vajúdgatni a saját kádjában, nem gond ha szivárog a magzatvíz, ő még vár tizenhat órát. Vagy veteti le magáról a szívhangfigyelőt, mert kényelmetlen és zavarja a befelé figyelésben. Én mindenestre nem tartozom közéjük és bár nagyon jó lett volna kádban szülni, természetesen és némileg kevesebb stresszel, ma már eljutottam addig, hogy hálás tudok lenni azért, ahogy volt. Hogy bementem, hogy idő előtt-e vagy sem, ezen utólag kár már gondolkozni, csak önmarcangolás, így éreztük akkor biztonságosnak. Azért, hogy volt mellettem egy orvos, akiben bíztam és elfogadtam a döntését, miután mindent és tényleg mindent megpróbáltunk. És bár ezt nagyon fontosnak éreztem és nagyon jó lett volna a természetes szülés, de ez az egész így visszanézve, annyira eltörpül amellett, hogy itt vannak és egészségesek. Talán lett volna rá esély, hogy másképp szülessenek, talán túlságosan aggódtak értem, talán kifért volna. Talán. De a gyötrő gondolatoktól megszabadít, ha más szemüvegen keresztül nézem a történteket. Ha arra gondolok, hogy akár baj is lehetett volna, oxigénhiányosak lehettek volna vagy elakadhattak volna szülés közben. Több gyerekem nem lehetne vagy elveszíthettem volna őket... És nem lennének. És tudom, hogy jól döntöttünk. Mert az ő életüket nem érte volna meg kockáztatni minimálisan sem.

Csak azért bánt a lelkiismeret, hogy nem tudtam olyan örömmel fogadni őket, ahogy kijárt volna nekik. Mert elfeledkeztem arról, hogy bár a szülés rólam szól, a születés pedig róluk és mégicsak a születésért van a szülés, és nem egy önmagáért való élménynek, aminek túlságosan is el voltam foglalva a körülményeivel. Pedig ami igazán fontos az onnantól kezdődött, amikor először a kezemben tartottam őket és belenéztem a szemükbe. A barátnőm arcát sem fogom soha elfelejteni, azt a sugárzó,  őszinte örömet, ami áradt róla. És hiszem, hogy a kettejük kapcsolatát jobban meghatározta a szülés módjánál az ő jó hangulata, kiegyensúlyozottsága, a harmónia, amiben fogadni tudta a babát és  amit a jó szülésélmény is lehetővé tett számára. És ha neki a császármetszés jelentette a jó szülésélményt, és a biztonságot, akkor azt hiszem ez ellen senkinek nem lehet semmi kifogása. Őket látva bennem nem csak a saját császármetszésem miatti rossz érzések csillapodtak le, hanem magával az egésszel kapcsolatos ellenérzéseim is, és végre, hosszú idő után sikerült elfogadnom azt, hogy ez is lehet jó. És ez végtelenül felszabadító érzés. A harmadik szülésem pedig biztos, hogy császármetszés lesz, akkor is, ha addigra akkorát változna az orvostudomány, hogy már meg lehet próbálni harmadszorra is természetesen. Nem teszem ki magam még egyszer a reménykedésnek, inkább örülök a császármetszés adta előnyöknek és végre a lényegre fogok koncentrálni és nem fogom hagyni, hogy az első pillanatokat beárnyékolják rossz érzések. Mert nem lesznek.





2017. április 16., vasárnap

Húsvét délután

Szeretem ha a készülődés nem csak az ünnepet előzi meg, hanem annak örömteli részét is jelenti. Nem kell mindennel elkészülni, hogy aztán semmit nem csinálva egy pezsgővel a kezünkben láblógatva élvezzük az ünnepet - ahogy azt egykor képzeltem. Az egyik legjobb része éppen a közös készülődés a konyhában. Egy picit én használom a gyúródeszkát, amíg pihen a medvehagymás pogácsa, kinyújtom a pitetésztát, aztán Ricsi jön és szaggatja a pogácsát. Kikeverem a csokoládé krémet, addig ő megfonja a kalácsot. A gyerekek jönnek-mennek körülöttünk, élvezik  a készülődés izgalmát, nézik a pogácsát a sütőben, lenyalják a csokis spatulát. Segítenek a tortára rárakni a csokitojásokat, a kukoricapelyhes tojásfészkekhez összezúzni a pelyhet, a csokiöntethez a csokoládét apró darabokra törni. Bekapcsolni a mérleget, mert gombot megnyomni mindig nagyon érdekes dolog, felsöpörni a morzsát. És amikor egymás mögé, mellé kerülünk a konyhában könyékig maszatosan jó egy puszit váltani egymással. Összemosolyogni és látni, hogy a másik sem vágyik ennél többre, jobb délutánra, mint közösen elkészíteni az ünnepi vacsit. 
















2017. április 15., szombat

Húsvéti ajándék






Annyira jól sikerültek a levegőre száradó gyurmából készült díszek és olyan jó program volt, hogy vettem cserépszínűben is, hogy azt is kipróbáljuk. Eldöntöttem, hogy ez lesz az idei húsvéti ajándékunk, ha már így belejöttünk lesz belőle annyi, hogy mindenkinek jusson. Előtte nap azonban a gyerekek kaptak egy fagyis gyurma készletet, amit elővettem Rubennek, hogy játszon vele, amíg mi szaggatjuk a díszeket és azzal sajnos nem versenyezhetett sokáig a cserép színű gyurma. Amivel radásul sokkal nehezebb volt dolgozni, mint a fehérrel, nedvesebb volt, így könnyebben deformálódott és nehezebb volt kiszedni is a formákból a gyurmát. Rebeka hamar átpártolt a fagyi készítéshez. Nem baj így is remekül szórakoztunk mindhárman, és ez a lényeg. Azért jó párat kiszaggatott Rebeka is, így mégiscsak közösen csináltuk. Másnap a festésük újra izgalmas feladat volt,  néhányat ki is festett nagyon lelkesen, amíg nem figyeltem oda a legszebb madarat sikerült bemázolnia a sötétbarnára. Amikor megláttam, kiszaladt a számon egy de miért barnára, mire ő: de anya olyan szép. Összeszedtem magam és sikerült egy hát igen, végülis szép - mondatot kiprésenem magamból, végülis milyen alapon korlátozom a gyerek. Nem szeretem korlátozni az alkotói szabadságát, de feketével már tényleg nem engedtem festeni. "Rebeka senki sem szeretne fekete húsvéti díszeket kitenni, tudod?-De anya akkor miért tetted ki a fekete festéket is? Szabad azzal is, a fekete lányoknak is való, nem csak a fiúknak. És akkor mit lehet feketével? A karácsonyit? - Nem tudom. Most mondjam azt, hogy kontúrozni vagy, hogy semmit. Aztán végül a barna mázolásból született meg az a technika amivel szinte végig dolgoztam, de akkor már nem volt izgi barnára festeni a díszeket, hiába hívtam, inkább megint fagyit készített.
Gondoltam nem sokat kockáztatok, lefestettem a barna madarat fehérre majd fogtam egy nedves törlő kendőt és a csipkelenyomat helyén letöröltem a fehér festéket, kicsit elmaszatoltam az alatta lévő barnával. Így olyan lett, mintha koptatott lenne. Nagyon tetszett, meg is köszöntem Rebekának. Így készítettem a fehér alapon kék csíkos, mintás nyuszikat és kacsákat is. Nagy büszkén átküldtem egy képet a barátnőmnek az alkotásokról, mire visszaírt, hogy neki a sima cserépszínűek tetszenek a legjobban. Remélem csak a kép nem adta vissza és ezért, mert órákig dolgoztunk vele, hogy a cserépszínűeket így elrontsuk... Egyébként nekem is nagyon tetszenek azok a díszek is, amelyek sima cserépszínűek maradtak, a csipkék lenyomatát kicsit áthúztam azért fehér ecsettel, de igazából ugyanannyira tetszenek, mint a színesek. De legeselegjobban Rebeka által készített tarka-barka, suta ecsetmozdulatokkal kipingált sárga kacsák, rózsaszín pöttyös és égszínkék bárányok nőttek a szívemhez, meg is tartottam magunknak és feltettem a tojásfára. Olyan véletlenszerűek és vidámak, szeretem, hogy érződik rajtuk a gyerekkéz. A többit rafiávall bélelt dobozokba rendezgettem, amiket Rebeka által dekorált papírtojásokkal díszítettem. Remélem örülni fognak neki, akik kapják.
























2017. április 13., csütörtök

Húsvéti csokoládés pite


Franciául La tarte au chocolat - ha már egyszer az igazi, klasszikus francia csokoládés pitéről van szó, említsük meg a nevét is, ami lehet, hogy csak azért, mert nem tudok franciául, de nekem valahogy sokkal előkelőbben hangzik és így jobban illik ehhez a tortához, mint az egyszerű csokoládés pite. A recept egy kedvenccé vált és lassan rongyossá lapozgatott tavaszi Stahl magazinból származik, ami az első tavaszi napsugárral együtt előkerül és ott fekszik egészen Húsvét végéig a tálalón. A kislányom minden nap végignézi, majd, amikor a tortához ér, rábök és azt mondja, amit én az első alkalommal, amikor megláttam: "Ezt fogjuk megsütni". Én a leírással ellentétben nem használtam sütőpapírt, hanem kivajaztam a formát, úgy gondoltam, hogy úgy jobb lesz szeletelni. Sajnos kicsit leragadt a tészta, amit egyébként is kissé nehéz volt vágni, mert morzsálódott. Stahl Judit egy jól bevált keksz receptjét használta fel hozzá - nekem is van egy, így a tésztán lehet, hogy változtatok majd, de a csokoládés krém tökéletes. 

Hozzávalók:

A tésztához:

  • 100 g mogyoró
  • 40 g és 85 g liszt
  • egy csipet só
  • 120 g puha vaj
  • 60 g porcukor
  • egy tojássárgája


A krémhez:
  • 200 g étcsoki
  • 50 g vaj
  • 2,5 dl tejszín
  • 300 g csokoládés mogyorókrém (én nutellát használtam)


Díszítéshez kis csokitojások

Elkészítés

Tészta:

A mogyorót illatosra pirítjuk egy nagy serpenyőben, majd miután kihűlt a héját ledörzsőljük egy konyharuha segítségével. Ezután 4 dkg liszttel finomra őröljük és hozzákeverjük a maradék lisztet és a sót.
A tésztához a puha vajat krémesre dolgozzuk majd hozzáadjuk a  porcukrot és egy percig tovább keverjük, hozzákeverjük a tojássárgáját is, végül fakanállal a mogyorós lisztet és lapos korongot formálunk belőle, fél óráig a hűtőben pihentetjük.
A sütőt 160 fokra előmelegítjük és sütőpapírral kibélelünk egy 24 cm átmérőjű  fodros piteformát, úgy, hogy a papír túllógjon rajta. A pihentett tésztátkörülbelül 4 mm vastagra kinyújtjuk és kibéleljük vele a pitefomát, úgy, hogy túl lógjon a tészta rajta és villával megszurkáljuk. A tésztát kinyújtjuk, nem egyszerű, mert kemény, törik, morzsálódik, amikor azt gondoljuk, hogy ebből sosem lesz egybefüggő pitetészta, akkor csak dolgozzunk rajta kitartóan tovább. Stahl Judit azt javasolja, hogy korongokra vágva fektessük egymás mellé a pitesütőben és nyomogassuk össze az ujjainkkal. Én tartok tőle, hogy úgy nagyon leragad a formába, és nem tűnik egyszerűbbnek sem a sima nyújtásnál. Kibélelhetjük három-négy nagyobb darabbal is a formát és azoknak a széleit összedolgozhatjuk, én általában ezt szoktam csinálni.


Krém:

A csokoládét apróra törjük (itt jól jönnek a dolgos kis gyerekkezecskék), a tejszínt és a vajat megmelegítjük és  ráöntjük a csokoládéra miközben folyamatosan keverjük kézi habverővel, majd hozzádolgozzuk a csokoládés mogyorókrémet is. A kihűlt tésztába óvatosan beleöntjük a tölteléket,  a tetejét szeépen elsimítjuk egy széles pengéjű késsel vagy lapáttal. Díszítésnek használhatunk csokitojást vagy cukrozott mandulát esetleg színes marcipántojásokat. Lefedve a hűtőbe tesszük legalább hat órára, vigyázzunk, hogy nehogy beleragadjon az alufólia, buggyosan rakjuk rá. Tálalás előtt egy-két órával vegyük ki a hűtőből, hogy szépen szeletelhető tortát kapjunk.