2017. augusztus 13., vasárnap

Beköltözünk




Budapesttől két autóval jöttünk Pilisszentlászlóra tovább, ez azért volt izgalmas mivel az egyiket én vezettem és ez mély víz volt a javából, de annál jobb érzés volt letudni rögtön az elején az első alkalmat a rettegett pesti forgalomban. Mikor kiértünk Szentendréről, a Pilisszentlászló felé vezető kétoldalt erdővel övezett úton  bekapcsoltam a zenét, és miközben hangosan szólt a Muse szép lassan eltűnt a mellkasomról a szorongás. Jó lesz ez, nagyon is jó, biztattam magam, innentől előre szeretnék nézni, és nem azon búslakodni, ami elmúlt. Örülni szeretnék annak ami van, utálok boldogtalan lenni, és haragszom magamra amiért ennyi ideig hagytam magam átadni önsajnálatnak, a bánkódásnak és a haragnak.  Mert az rendben van, hogy jó volt, sőt mi több, nagyon jó, de innentől is az lesz, miért is ne lenne az, hiszen minden adott hozzá, sok szempontból még inkább, mint Pécsen volt.
A pakolás utolsó előtti estéjén  felmentünk a gyerekkori barátnőmmel a Mecsekbe, sétálni akartam egyet az erdőben, kicsit elfelejteni a dobozokat, az egyre üresebb lakást és a fejemben kavargó nagyon rossz gondolatokat. Nem akartam, tényleg nem, de csak egyre ömlött belőlem, hogy mennyire félek, mennyire szomorú vagyok, miért, miért kellett ennek így történnie. Ő egyszercsak megállt, szembefordult velem, adott egy nagy fadarabot a kezembe és azt mondta hajítsam el jolyan messzire, amilyen messze csak tudom és gondoljam azt, hogy ezzel eldobom a szomorúságot és minden más költözés miatti rossz érzésemet. Dobáljak utána köveket is, amennyit csak szeretnék, biztatott. Sokat segített, meglepően sokat, aznap este nagyon jó esténk volt. Ricsi megérkezett Budapestről elmentünk egy búcsúvacsorára, és sikerült valóban jó érzéssel koccintani az elmúlt évekre és a két nap múlva kezdődő jövőre.
Csak ennek a kettő közti lebegésnek lenne már vége...

Mikor beértünk Pilisszentlászlóra és rákanyarodtunk a házhoz vezető útra, egy idős bácsi állt a kanyarban és mindkettőnk kocsija felé odaintett egy jónapottal. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe és erősebben markolom a kormányt. Minden, minden apróság számított és jelentőséggel bírt.
 A költöztetők előttünk értek a házhoz, már a bejáratnál vártak bennünket, nem örültem neki. Az előző nap röpke két óra késéssel érkeztek meg a bútorokért, most csak egy fél óra előnyben reménykedtem, hogy felmérhessem a házat, ahol mindössze egyszer jártam és egyedül elképzelhessem leendő otthonunk kialakítását, mielőtt nekiesünk. Amikor beléptem egyértelmű volt, hogy az ígért takarítás, ami miatt kétszer felhívtam a bérbeadót, és amiről amolyan hülye vagy, hogy egyáltalán ilyet kérdezel mikor ez magától értetődő hangsúllyal biztosított, mégsem történt meg vagy mást értünk alatta. És mint kiderült a bútorok, ami alatt az egy darab kanapé, egy gyerekágy és egy működésen kívüli vaskályha értendő nem az előttünk lévő albérlőké voltak, hanem a ház esztétikusnak éppen nem nevezhető tartozékai. Így azzal kezdték a fiúk, hogy ezeket a darabokat felhordták a padlásra, különösen a vaskályha aratott osztatlan sikert, szegények addig azt hitték, hogy a zongora lesz a legnagyobb kihívás. És elkezdődött. Mialatt én nekiálltam kitakarítani a konyhát, az egyetlen helységet, amelyben beépített bútor volt és így el lehetett volna kezdeni a kipakolást, a plafontól a padlóig át kellett suvickolni, megállás nélkül hordták be a dobozokat. Én a vályogház  (a ház egy része, a konyha, gyerekszoba és fürdő régi vályogház) belmagasságának köszönhetően a pultról takarítottam a mennyezeti gerendákat és onnan igyekeztem vezényelni a lerakodást. Volt egy tervem, miszerint a József utcai kipakolt lakásban először a dobozokat rakják fel a kamionra, azon praktikus okból kifolyólag, hogy elborították a lakást mert ahol éppen bepakoltam őket többnyire ott is maradtak, mivel utána nem tudtam őket már elmozdítani. Négy nap alatt így igazi akadálypálya alakult ki, ahol csak csapásokon lehetett közlekedni a lakás egyes pontjaira. Úgy gondoltam, hogy ezután viszik majd a szekrényeket és a megérkezésnél, a házban is logikusnak tűnt, hogy először a szekrényeket pakolják ki és aztán a dobozokat, amelyeknek a tartalmát így egyből pakolhatom majd a szekrényekbe. Minden épp fordítva történt, a József utcában az összes bútort keresztülrángatták a dobozok között, itt a házban pedig miután az összes dobozt bepakolták és néhol a plafonig értek a tornyok, egy idő után kezdett klausztrofóbiás érzésünk lenni. Apósom megfogta hát őket és önszorgalommal kipakolt jónéhányat az udvarra és megfogadtuk, hogy következő költözésnél ha eggyel több autó kell, akkor is úgy lesz, hogy először a szekrények mennek és utána a dobozok. A kipakolás határozottan vidámabb volt, mint a pécsi rész, még a takarítással együtt is. Ricsi szülei eljöttek segíteni a kipakolásnál, és a konyha kitalálását egy az egyben rábíztam anyósomra, éppen elég volt bepakolni és becsomagolni a rengeteg apróságot, semmi kedvem nem volt a testvéreim által egy atomrobbanást is kibíró csomagolóanyag és cellux réteg közül kihámozni a poharakat, törékeny kis tálkákat.  De még így is jó lett volna ha három van belőlem, mert úgy tünt mindenre tőlem vár mindenki választ. Takarítanom kellett volna, nagyjából mindenhol, el is átkoztam magam párszor, hogy miért is hittem abban, hogy tisztaság lesz, miért nem hoztam el magunkkal Mónit, a nagyon rendes, alapos és szeretett pécsi takarítónőnket. Minden egyes dobozról megkérdezték hova menjen, és közben még a bútorok helyét is ki kellett találnom. Amire legfeljebb két dobásom volt, és a másodiknál már így is csúnyán néztek, ami érthető, ugyanis tömörfa antik szekrényeink vannak, amit két jól megtermett férfinak sem egyszerű emelgetni. Hát még emeletek között hordozni. Az is hamar egyértelművé vált, hogy a nagyobb alapterület ellenére sokkal kevesebb bútor helyezhető el ebben a házban, mint a József utcai lakásban, pedig én még idehozattam négy nagy szekrényt is, amit az épülő házba vásároltunk, a plusz negyven négyzetméteren fellelkesülve. Mindenhol volt egy radiátor, vagy egy ajtó, a nappaliban pedig faltól falig és padlótól plafonig beépített könyvespolcok vannak. Hosszas tépelődés után végül egy kamra szerű tárolót kineveztem gardróbnak és néhány más kreatív megoldással élve elhelyeztük valamennyi szekrényt. Enni egész héten elfelejtettem, még jó, hogy néha figyelmeztetett valaki aki átjött pakolni, hogy ő éhes és így ettünk. Egyébként is egyre bonyolultabbá vált az otthoni evés, mivel szép lassan eltűntek a tányérok, a kávé, a méz, a kések, a poharak. Az utolsó két nap már mindannyian két poháron osztoztunk és az egyetlen elérhető dolog a kávéfőző volt, amihez a belevalót kénytelenek voltunk beszerezni, miután öt doboz kinyitása után sem bukkantunk rá. Megfogadtam, hogyha ideérünk igyekszem olyan normális lenni, amennyire lehet és fogok enni, aludni, hogy valamennyire helyrerázódjon a lelkiállapotom mire a gyerekekkel újra együtt leszünk. Miután pizzát nem szállítanak ki a faluba, aminek titkon örültem is, kénytelenek voltunk átmenni a Kisrigó nevezetű helyre, a falu egyetlen vendéglőjébe. Mindenhol ki volt táblázva az idevezető úton és mindkét alkalommal rengeteg autó állt ott, amikor a faluban voltunk látogatóban, de én mégsem fűztem hozzá sok reményt. Kellemes csalódás ért. Gyönyörű helyen van, éppen rálátni a falut körbeölelő pilisi hegyekre, mellette egy kis rét van, tele sárga pitypanggal, kint az ácsolt és fedett fa teraszon rönkfa asztalok és padok sorakoznak (itt minden fából van) bent pedig hatalmas panoráma ablakokból csodálhatjuk a látványt. Az udvaron külön asztalokat és padokat tartanak fent a kirándulóknak, amin elfogyaszthatják a maguk hozta elemózsiát és van egy játszótér, csúszdával, homokozóval, bent pedig két láda játék várja a kicsiket a barna cserepekkel kirakott plafonig érő cserépkályha előtt.  És a személyzet is nagyon kedves és gyerekbarát volt, kérés nélkül hoztak mindent, amire a gyerekeknek szüksége lehet, és ráérő perceikben még a vendéglő fekete kandúrját is becserkészték a gyerekeknek, hogy megsimogathassák. A kínálat klasszikus, mindenfélével töltött húsok variációi, harcsapaprikás, pacalpörkölt, vadpörkölt és vannak halak is. A melegre való tekintettel gyümölcslevessel kínáltak bennünket, én nem igazán szeretem az édes, agyoncukrozott befőttből készített gyümölcslevest, amiért viszont mindenki más rajong a családban, így az egyszerűség kedvéért én is rábólintottam. Megint csak meglepődtem, amikor kihozták a (a legalább részben)friss gyümülcsből főzött egyáltalán nem túl édes gyümölcslevest áfonya és málnadarabokkal. A pisztrángot paprikás lisztben megforgatva tökéletesre sütve, kívül roppanósan, belül puhára pároltan tálalták, nagyon jól elkészített petrezselymes burgonyával, olyannal, ami nem csak a végén látott mutatóban petrezselymet, hanem együtt is készült vele. Hozzá a saját kovászos uborkájukat hozták.  Ez az a típusú hely, ahol a második alkalommal már törzsvendégként tartják számon az embert, emlékeznek a nevére és a pincér kimegy a csúszdához felvenni a rendelést, ahhoz, aki éppen ott van a gyerekekkel. Jól eső érzéssel tölt el,  hogy itt van egy ilyen hely, valahogy jobban otthon érzem magam tőle. A kisbolt volt a másik nagyon barátságos hely. Már az elmúlt két alkalommal, amikor a faluba látogattunk telekügyben, kinéztem magamnak a gerendából épült kisboltot és a közvetlenül mellette lévő kocsmát, mindkettő a síelésekből ismert hütte hangulatot idézte. A kisbolt a nevével ellenkezőleg meglehetősen nagy, és van benne minden: módjával  gyömölcs, zöldség, háztartási és alapélelmiszer cikkek azonban hiánytalanul megtalálhatóak a polcain. Ihatunk frissen őrölt kávéból presszót, tejeskávét és más kávékölteményeket, ráadásul borháló pont is, ami azt jelenti, hogy bármilyen bort idekérhetünk és néhányat tartanak is. Az eladók helyiek, kis tartózkodás után szóra bírható, barátságos emberek és nagyon segítőkészek, a boltosnéni fia segített felfúrni a karnisokat, ami megfelelő felszerelés hiánya és a falszerkezet specialitása miatt a mi próbálkozásaink csak részben voltak sikeresnek nevezhetőek. A lánya pedig megígérte, hogy eljön takarítani. Valószínűleg sok más problémára is megoldást jelenthet lemenni a boltba, esetleg a kocsmába négy körül.
Szekrények a helyén, és már több doboz van üresen, mint tele, ez az első nap mérlege, mire ágyba kerülünk. A szobánkban lévő négy méter széles, osztott üveges teraszajtók fölé még nem sikerült függönyt (illetve karnist tenni) úgyhogy az ágyunkból csodálhatjuk a telihold megvilágította kertet és a mögötte sötétségben sejtelmesen kirajzolódó hegyek látványát. A függöny hiánya nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy másnap időben keljünk és ne aludjuk el a napot, mert délután érkezik Rebeka és Ruben és addigra össze kellett rakni a gyerekszobát, az utolsó szögig végezni szerettünk volna, a képekkel, baldachinok és függöny felrakással, játékaik kipakolásával, elrendezésével, hogy egy olyan hely várja őket, ahol otthon érzik magukat.

2017. augusztus 11., péntek

Költözés


A teraszon ülünk egy százéves diófa alatt, a lassan ránk telepedő sötétségben még kivehetőek az egyelőre még ismeretlen nevű hegyek körvonalai, annyit tudok azért, hogy a pilisi hegység láncai ölelik körbe a falut, ahova három napja költöztünk. Csak néhány kutya távoli, csöndbe vesző csaholása és az udvarunkon a szalonnasütés után maradt tűz pattogása hallatszik, amelynek magasba csapó lángjai közt a fölfele szálló, éjszakába vesző parazsakat figyelem. A telihold bevilágítja a diófa mögött a végtelenbe vesző kertet, a szemben lévő hegy gerince titokzatosan emelkedik ki a félhomályból. A rozéfröccsömbe belekortyolva azon gondolkozom, hogy miért is nem akartam én ezt. Mitől féltem, miért ragaszkodtam olyan görcsösen egy egyszer szép volt, de már rég nem létező élethez. Szürreális, hogy itt ülünk - szólalok meg. A megjegyzésemet halk „hát igenek” nyugtázzák, apa hozzá teszi, hogy ki gondolta volna, hogy itt kötünk ki. Én nem, az biztos, a pécsi belvárosi lokálpatrióta, aki legszívesebben a Széchenyi tér közepén zokogott volna hason kiterülve tíz körömmel kapaszkodva a szeretett kövekbe, csak menni ne kelljen... Pörögnek a kérdések a fejemben. Ennyire hűtlen lennék? Vagy ennyire nem számít az, hogy hol élünk? Csak falak, helyek, terek, amiket kitöltünk, betöltünk? Éppencsak elköltöztünk a szeretett helyről, amihez idestova 30 év köt,  és ha még otthon nem is, nagyon is jól érezzük magunkat az új helyen. Meglepően jól. Akár egy jól sikerült elrendezett házasság.
Amikor pár hete megtudtuk, hogy a házunk a biztosra ígért ősz vége helyett, február végére készül el, ami időközben már márciusra módosult, úgy döntöttünk, hogy itt a vége, tovább nem lehet húzni. Annyit húztuk már, annyiszor hittük, hogy már csak eddig vagy addig kell kibírni, hogy aznap én voltam az, aki megelégelte és azt mondtam, hogy akkor megyünk. Rákerestünk, hogy a kilencszáz fős Pilisszentlászlón mi a helyzet az ingatlanpiacon és találtunk is egyetlen egy kiadó házat. Ricsi elment, megnézte, aztán Rebekával elmentünk és mi is megnéztük és bár nem fűztünk hozzá sok reményt, hihetetlen módon jó lett. Az ilyen döntéseket érzelmi alapon hozom. Hogy mibe szerettem bele, a kertben lévő óriásra nőtt diófába, a hatalmas négy méter széles, kertre nyitható teraszajtókba, a széles ablakfülkékbe, vagy abba, hogy a ház egy része régi vályogház, fa födémmel, nem tudom. Persze ebben a faluban bármelyik ház előnnyel indult volna, talán ezért is hunyorítottam picit, amikor a konyhát néztük meg, és egészen a beköltözésig bárhogy próbálkoztam egyszerűen nem tudtam felidézni a tűzhelyet, ami egy kettes kerámia villanylap (az a fajta, amire nem fér rá két lábas egyszerre). Ezért nem fájtak annyira a festett betonlépcsők és valahogy azon is túllendültem, hogy egyszobában alszanak majd a gyerekek.
Amikor júniusban elindultunk a Balatonra, úgy volt, hogy a karácsonyt még a József utcai lakásban töltjük Pécsett (sosem hittünk az ősz végi befejezésben) és aztán januárban valamikor elköltözünk a felépült házunkba. Rebekával minden este megbeszéltük ezt, aki ha nem is repesett a gondolattól, de legalább tudomásul vette. Ehhez képest a nyaralás első hétvégéjén kiderült, hogy változik a terv és elköltözünk egy másik házba, amíg felépül a házunk, és végül meglépjük azt, amit végig igyekeztünk elkerülni, a köztes költözést egy albérletbe. Mutogattam neki a képeket, győzködtem arról amit valójában magam sem így éreztem, hogy jó lesz így, de nem érdekelte, csak sírt, hogy ő haza akar menni, most azonnal induljunk haza a Balatonról a József utcába. Az ember szíve kiszakadt, nekünk is hirtelen volt a váltás, hiába volt tervben már jó másfél éve a költözés ez így mégiscsak váratlan volt és túl sok mindannyiunknak. Legszívesebben elevenen megnyúztam volna a vállalkozónkat, aki szerintem már februárban az első beszélgetésnél is pontosan tudta, hogy nem lesz meg a ház ősz végére, de még a télre sem, de ezt nem mondta el, csak amikor az orra alá dugtuk a kötbéres szerződést és alá kellett volna írni, akkor világosodott meg hirtelen. Pedig feldolgoztuk volna ha a legelején őszintén megmondja, hogy ennyi az annyi, mert akkor megadta volna a lehetőséget, hogy meghozzuk a döntést a továbbiakról. De mindenki folyton csak mellébeszélt meg kertelt, az építészek a vállalkozók és így folyt el szépen az idő  és lett az átmeneti pár hónapból lassan két év. Mert mindig a kibírás mellett döntöttünk, mert így olcsóbbnek, egyszerűbbnek tűnt és mert nagyon nem akaródzott otthagyni a frissen elkészült otthonunkat, főleg nem egy albérletért.
Mivel úgy mentünk el a Balatonra, mint bármelyik más normális család, aki nyaralás után hazaérkezik, ennek megfelelően is hagytam ott a lakást. „Lehetek-e ma terhes” ovulációs mikroszkópom az ágyam mellett az éjjeliszekrényen, az utoljára viselt ruhám a hozzáillő melltartóval a szekrény oldalán vállfára felakasztva. A fürdőben a fogmosópohárban a fogkefék és a törölközőszárító kétoldalán felakasztva a gyerekek kék-rózsaszín macis törölközői a kád szélén flakonok, amikkel fürdéskor játszanak. Személyes holmijaink, életünk tanúságai elöl a lakás minden zegében és zugában, hiszen elvégre az ember az otthonában, otthon érzi magát és nem számít arra, hogy ingatlanosok jönnek, körbefényképezik, adják egymásnak a kilincset és vadidegeneknek fogják mutogatni. Én a gyerekekkel a Balatonon, Ricsi Budapesten, az összes kulcsunkat lejuttattuk Pécsre két ingatlanos ismerősünkhöz, akiknek kiadtuk az ukázt, hogy azonnal szeretnénk kiadni a lakást, hogy meglegyen a fedezete a pilisszentlászlói bérelt háznak. Csak az vigasztalt, hogy ennél már csak az lenne rosszabb, ha otthon lennénk és  nap mint nap szembe kellene nézni mindezzel. Idegenek jönnek-mennek, kérdeznek, kritizálnak, a függönyt otthagynám-e, beleegyzem, aztán mégse kell nekik. A mi gyönyörű otthonunk, nem kell??? Volt mit feldolgozni, a mellkasom mintha egy nyílt seb lett volna, fájt a lakásért, Pécsért, a gyerekekért, a szobájukért és az egész életünkért amiről meg kellett mondanom nekik, hogy innentől megváltozik és már csak összepakolni megyünk haza.
Amikor hazaértünk, adtam magunknak pár napot, dobozokat díszítettünk, rajzoltunk rájuk, kertet meg házat cicákkal és kicsit pakoltunk is, hogy meglegyen az átmenet. Nyomasztó napok következtek. Utolsó hazaérkezés együtt, utolsó éjszaka a szobájukban, utolsó közös reggeli – nem tudtam nem gondolni ezekre. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem meghalunk csak elköltözünk. Az agyam racionális részével tudtam, hogy csak addig lesz ennyire nehéz, amíg el nem megyünk, mert addig csak azt látom, amit veszítünk de ott minden bizonnyal legalább ennyire jó lesz az életünk, mint itt volt. Aztán elvittük a gyerekeket Szentlőrincre a szüleimhez és megkezdődött a nagybetűs pakolás. Tisztában vagyok vele, hogy hirtelen volt és váratlan és nyár közepe, amikor senki sem ér rá de azért mégis fájt, hogy három embert leszámítva, amiből ketten a tesóim voltak senki nem segített. Talán így volt jó. Könnyebb volt dühösen távozni. Szó szerint megállás nélkül pakoltunk négy napig, még akkor is csomagoltunk amikor beállt az autó a lakás elé és elkezdték kihordani a bútorainkat. Mellbevágó volt látni a gyerekek ágyát, a hintalovat, a sminkasztalomat,  a foteljeinket és az egész lakást kipakolva látni az utcán, a porban. Pakolás közben vissza-vissza tért az érzés, hogy az ember élete tele van olyan holmikkal, amelyek nem arra vannak kitalálva, hogy két évente becsomagolják és elszállítsák. Nem lehet becsomagolni, betenni, elrakni...
Nehéz volt a búcsúzás, mindenhol elmondani, hogy elmegyünk, annyira utáltam elmagyarázni miért nem volt itt jó nekünk. A piacra, ahová nyolc éve járok, az utolsó szombaton kettesben mentünk el Rebekával és a tojásos meg  a zöldséges néninek, a tejesnek, a mézesnek és az almalevesnek is elmondtuk, hogy ezentúl ritkán jövünk.  A DM-ben, a kisboltban, a fagyizóban, a szomszéd néniknek, mindenki megtudta előbb utóbb, pedig húztam, amíg lehetett, úgy éreztem, hogy az átmeneti helyzetet még átmenetibbé teszi és fölösleges kérdezgetéseknek, fájdalmas beszélgetéseknek teszem ki magam az idő előtti közléssel.
Pakolás közben meghozták a porszívót, amit rendeltem és a szállító a lakásba érve látta, hogy költözünk, gratulált és remekelt és szegény nem érezte, hogy nem igazán az az örülős hangulat van. Fájt a jókedve, mindannyiunknak. Utolsó este amíg a szállítók a bútorokat tették fel elmentem Szentlőrincre a gyerekekhez, segíteni anyának letenni őket. Hazafelé megálltam a Tescóban egy üveg pezsgőért, másnapra. Hittem benne, hogy jó lesz, elképzeltem, hogy majd kibontjuk a ház teraszán a diófa alatt. Amikor visszaérve beléptem az üres lakásba, Ricsi ott feküdt a földön a nappaliban és a plafont nézte. Melléfeküdtem, és megfogtam a kezét, a ritka alkalmak egyike volt, amikor nem tudtam mit mondjak. A mélypont talán az volt, amikor még elmenőben az utolsó  dolgokat kivittük az autóba és valamiért kinyitottam a mosogatógépet. Tele volt elmosott reggeli edényekkel. Ruben pöttyös bögréje, a kiskacsás tejforraló... Nevettem, pedig sírhatnékom támadt. Nem könnyű összepakolni nyomtalanul egy életet.

Már nem aludtunk a József utcában, mert nem volt min, a pilisszentlászlói házban pedig még nem lett volna min és egyébként is este tíz óra volt már, így átmentünk anyósomék mecseki házába. Hajnalban még az éjjeli tücsökciripelésben ébredtünk, amit pirkadatkor felváltott a madarak csicsergése. Ültünk az udvaron egy bögre kávéval és eljátszottam a gondolattal nem először, hogy mi lenne, ha az egészet csak álmodnám és egyszer csak felébrednék és minden úgy lenne, mint két évvel ezelőtt. Mindenképpen egyszerűbb.
Beültünk az autóba, aminek a hátsó ablakán egyáltalán nem lehetett kilátni a felhalmozott csomagoktól és elindultunk az új életünk felé, aminek a helyszíne ez a Dunakanyarban lévő kis falucska és Szentendre lesz.