2017. augusztus 29., kedd

Nagymosás



Az életben a legjobb dolgok teljesen hétköznapiak. Reggel a résnyire húzott redőnyön át besurranó napsugarakra ébredni, ahogy csíkokban megvilágítják a hálószoba falát. A puncs fagyiban egy szem mazsolára lelni, egy sünibe botlani az udvaron. A szomszédból átszökő kiscicát dédelgetni. Reggel elsőként kelni és lopni pár percet magamnak, amíg a többiek alszanak. A tiszta, ropogós ágyneműbe először belebújni. Leharapni a frissen sült kifli csücskét. Meleg eső után a párától felszáradó föld illatát érezni, nyár elején először dugni a lábujjamat a Balatonba, vizesen kifeküdni a napra és érezni, ahogy a bőrömről cseppenként tűnik el a víz. Hajmosás után hagyni a napon megszáradni a hajamat, mezítláb sétálni a süppedős, frissen felásott szőlőtőkék között. A tengerparton állva hagyni, hogy a hullámok szép lassan kimossák a lábam alól a homokot. Naplementét nézni, csodálni ahogy a vízpartról visszatükröződve kékes-rózsaszínre festi az eget. Langyos augusztusi estéken hullócsillagra várni a szabad ég alatt. Ősszel az első gesztenyét megpucolni, aminek a forró héja bemegy a körmöm alá, mire végzek vele, mégis megeszek egy marékkal, mert olyan jól esik hosszú idő után újra érezni az ízét. Ahogy a lehullott, elázott falevelek fanyar illatával érkező ködbe burkolózó estéken forró csokit készíteni és egy pléd alá kucorodni vele. Télen az első hóesésbe kiállni, vagy bentről, félrehúzott függöny mögül  észrevenni a hamar leszálló alkonyatban az utcai lámpa fényében, hogy sűrű pelyhekben szakad a hó, lassan mindent betakar és elcsendesít és a világ békés egyetértésben hófehérbe öltözik reggelre. Örülni az első tavaszi napsugaraknak, nagykabátban kiülni egy teraszra a kezemet egy csésze kávéval melegen tartva kesztyű helyett, gólyát látni, hóvirágot találni, az első medvehagymás pogácsához közösen felmenni az erdőbe és egy kosarat teleszedni az illatos zöld levelekkel. Hosszú idő után megérkezni valahová, tudni, hogy az ajtó nyitva, ott lesz minden, ahogy volt, rongyos kifli a tálalón, gyufa az ablakban, kávé a termoszban lefőzve, tévé műsor az asztalon az aktuális napnál kinyitva. Tudni, hogy örülni fognak nekem, megölelnek, hogy vártak, akkor is, ha nem is tudták, hogy érkezem.
Mind megtörtént velem. Nem nagy dolgok, mégis különlegesek. Itt vannak, elérhetőek az élet tele van velük. Minden nap. Csak ki kell nyújtani a kezünket érte. Észre kell venni, elmerülni benne, megélni. Magától értetődőnek tűnik és néha mégis olyan nehéz. Mi visz ezekhez közelebb és mitől kerülünk tőlük távolabb? Hogy nagy dolgokat akarunk, világot megváltani, meg sokat is akarunk, túl sokat, ami nem fér bele a napjainkba, a pillangó szárnyverdeséséhez hasonló, hosszú, de valahogy mégis pillanatok alatt elrepülő életünkbe. Igazából nem sokat, hanem mindent akarunk, jár nekünk alapon, mert tanultunk, megdolgoztunk érte, meg másnak is van, akkor mi az, hogy nekünk nincs, miért ne lehetne. És pont a lényegre nem marad idő. Belefeledkezni a frissen főzött kávé illatába, nézni a csészében ahogy a hab átalakul mindenféle formává, míg végül eltűnik.  Helyette ma a rohanó és felgyorsult világ iramának hódolva, műanyag pohárba töltve, fedéllel lezárva, útközben divat a kávét fogyasztani. Szimbóluma     a rohanásnak. Oda se figyelve, csakúgy mellékesen. A kutyát mással küldeni sétálni, az örömet is átadva amit a rohangálása jelent, már el is felejtették talán sokan miért is akartak kutyát. Vagy gyereket. Aki egésznap nincs is otthon, amíg igen, addig is bébiszitter vigyáz rá vagy valaki más, amíg nagyon fontosnak hitt dolgokkal van az ember elfoglalva. Aztán felnő anélkül, hogy észrevennék, pedig csak oda kellett volna fordulni felé. Az idő, az a legdrágább és mindenre sajnáljuk. Pedig ha időt hagyunk a dolgokra, a napjainkban, szüneteket, szelepeket, az visz közel egymáshoz és a pillanathoz. A jelenhez. Ha ráérősen főzünk, mosunk, teregetünk, ha rászánjuk az időt a hétköznapi tevékenységekre sikerül feloldódni bennük, akkor az ember hirtelen ráébred, hogy ez jó. Jobb sok szupernek hitt dolognál.  Félretesszük a dagasztógépet és kézzel gyúrjuk be a kenyeret. Vagy dagasztógépet, de legalább otthon készítjük el, ahelyett, hogy megvennénk a boltban. Tovább tart, mosogatni is kell utána, lehet, hogy talán kapni is hasonlóan jót, valahogy mégis az egész étkezést varázslatossá teszi a magunk sütötte kenyér. Egyáltalán, teljesen más leülni enni, ha mi készítettük az ételt, valahogy teljesebb élmény. 
Nagymosás. Van ilyen még? Azt hittem ilyet csak régen csináltak. Kinek van erre ideje, kapacitása manapság?  Amikor először láttam az udvarunkat, ez volt az első, amit elhatároztam. Vettem harminc méter zsinórt, teregető zsinórnak hívják és az első héten kifeszítettük Ricsivel a diófa és a meggyfa közé kétszer megtekerve. Több oka is volt, hogy eddig nem volt nagymosás nálunk. Az egyik, hogy nem is lett volna hova kiteregetni ennyi ruhát. A két négyzetméteres mosókonyhában egy fregoli volt, amihez éppenhogy hozzá lehetett férni a mosógép mellett, meg egy szárítóállvány rögtön az ajtó mögött, amihez gyakolratilag lehetetlen volt hozzáférni. Mindezt úgy, hogy ne csapjunk túl nagy zajt. A fregoli minduntalan nekiütközött a falba, ahogy tettem rá a ruhákat, Ruben néha fel is ébredt rá a szomszéd szobában, arról pedig szó sem lehetett hogy a ruhákat alaposan kirázzam mielőtt kiterítem, egyrészt túl nagy zajjal járt volna, másrészt hely sem igen volt hozzá. Most egy nap alatt kimosok mindent, kiteregetem és meg is szárad, estére összehajtva a szekrényben pihen. Egy újabb nemszeretem házimunkából egy jó program lett. Egészen más élmény kint a szabadban, a gyerekekkel közösen egyetlen nap kimosni, kiteregetni és összehajtani mindent. Két óra alatt megszárad minden úgy, hogy melegebb napokon centrifugát nem is használok, csöpög a víz minden ruhából, amikor kiteregetjük. Nincs is rajtuk egy ránc vagy gyűrődés sem, némelyik olyan sima, mikor leszedem, mintha ki lenne vasalva. Teregetés közben élvezem, hogy az arcomba süt a nap, simogat a szél és körülleng a frissen mosott ruha illata. A szárító kötél fölött a hegyeket látom. A gyerekek adogatják a csipeszeket. Facsipeszeket. Végre nemcsak dekorációs céllal használom őket. Legenda, hogy megfogja a ruhát. Hétfő nagymosás. Legalábbis, amíg a kertben lehet teregetni. Aztán nem tudom mi lesz. Még szemezek a padlással. Talán kitakarítom és a gerendákra kötöm a zsinórokat. Gyerekkorom egyik legszebb emléke a nagymamámmal közös teregetések. Mélykúton, a döngölt padlójú padláson, ahová emlékszem széles deszkalétra vezetett fel, és ahol a tetcsőerepek között sejtelmesen bevilágított a fény, a levegőben porszemek táncoltak. Mindenfelé kincsek voltak, legalábbis az én gyermekszememnek. Lábbal hajtható rokka, amit csak a Csipkerózsikában láttam azelőtt képen, bőröndök, kiságy. Fülledt meleg volt fent, azért is teregetett oda a nagymamám, én pedig adogattam neki a csipeszeket. Facsipeszeket. Szerettem. Ő heti egyszer mosott, ez mindig egésznapos program volt, nyáron kint az udvaron, kiállította a centrifugát. Ez a ráérős, tudatos szertartásos tevékenység nagyon messze esett attól, ahogy én kezeltem a mosást. Mindenféle rendszer és elgondolás nélkül futtában bedobni a gépbe a ruhákat, bármelyik napon és napszakban, amikor éppen hozzáférek a mosókonyhának kinevezett helységhez, majd valamikor ugyanígy kiteregetni, a sokszor már órák óta lejárt mosást. A ruhák persze rendszerint gyűröttek voltak, az embernek az volt az érzése, hogy se eleje se vége tulajdonképpen állandóan mos, mivel kiteregetni legfeljebb két mosást lehetett és az is napokig száradt a kicsi, zárt térben. Eddig nem is tudtam, hogy ez ennyire jó. Csaknem meditatív dolog. És több dologra kihat, mint gondoltam. A szekrényeink rendben vannak, ahogy a fürdőszoba sem úszik állandóan a szennyestől és nem kell más tevékenységeket megakasztanom a mosás miatt. Egy kapkodó, széteső, hektikus tevékenységből egy átlátható kezelhető és a legfontosabb, hogy élvezhető folyamat lett, ami ahelyett, hogy lefárasztaná az embert, feltölt, a teregetésnek ez az új módja pedig kifejezetten kikapcsolódást jelent. 
Azért a régiek tudtak valamit arról, hogyan kell háztartást vezetni, és egyszersmind élni, amit mi, legalábbis én a sok modern, háztartási gép mellett is még csak tanulok. Mi az amit alapvetően máshogy csináltak és kezeltek, mint manapság? Például mindennek megvolt a helye és az ideje, amit tiszteletben tartottak és ami biztos pontot jelentett a mindennapokban. A bevásárlásnak, az étkezéseknek, a főzésnek, az ágyneműk cseréjének, a kenyér sütésének, az ünnepeknek és a pihenésnek is. Arra már sikerült rájönnöm, hogy a visszatérő feladatok rutinná válása, a rendszer, a szokások, rituálékhoz való ragaszkodás lassítást jelent. Észrevétlenül egy lassabb, nyugodtabb és egyszersmind kiegyensúlyozottabb élethez vezetnek. Jó lenne ebből minél többet a saját életünkbe is átültetni, már amennyire a modern világ engedi. Mert a mindenki  és minden, mindenhol és bármikor elérhető elve nehezen engedi meg a kiszállást, sokszor nem rajtunk múlik. Képzeletbeli köröket húztunk, a családunk köré, a vasárnapi ebédek, az esték, a gyerekeket érő élmények és impulzusok köré, hogy segítsenek megőrizni azt, ami fontos. A falun élés is egy ilyen kör. Amit kivágtunk és egyúttal kijelöltünk világból magunknak.





2017. augusztus 27., vasárnap

Itthon





Anya, apa mikor jön haza? - hangzik el a kérdés még mindig napjában többször. Nem hiszik el, hogy ezentúl minden nap. Nem csoda, Ruben nyolc hónapos, Rebeka két és fél éves kora óta nem jön haza csak péntekenként, késő este, jóéjt puszira vagy arra sem. Anya, apa hol van? - kérdezi Ruben. Budapesten. És hányat alszik ott? - fűzi a kérdést tovább Rebeka. - Sehányat drágám, estére hazaér. Tudod, ezentúl minden este így lesz.  A fürdés után ő  vesz ki a kádból és utána együtt vacsorázunk. Apa fog nektek mesélni. Ezt megbeszéljük minden délelőtt legalább négy-öt alkalommal.
Jó, nagyon jó. Már csak ettől is, hogy végre együtt vagyunk. Nem is tudom mit hittem, amikor azt gondoltam valaha is, hogy nem olyan nagy dolog ez a négy-öt külön töltött nap, úgyis csak este érne haza. Persze, hogy sokat jelent, a közös vacsora, utána amíg én elpakolok ők mesélnek, hancúroznak, viháncolnak a szobában. Felbecsülhetetlen együtt töltött idő. Reggel Ricsi éppen indul az irodába, amikor a gyerekek még csak kelnek, van, hogy el is megy már addigra. De az állandó jelenléte velünk marad. A fürdőszobában hagyott parfümillat, egy fotelre lerakott fürdőköpeny, kávéscsésze az asztalon. Mennyit számít.
Hibáztunk? Százsszor is átgondoltam, átbeszéltük az elmúlt két évben. Nem hiszem. Két év, ennyi kellett, hogy kiforrjon, megérjen a hogyan tovább. Nem bánom, hogy nem jöttünk egyből utána. Ezt a nagyon átgondolt, és gyakorlatilag kompromisszummentes életteret és helyet is éppen elég küzdelmes volt berendezni, kialakítani. Embert és kapcsolatot próbáló két-három hét. Amelyet éjszakába nyúló képfelrakások, kudarcba fulladt karnisfelrakások, nem működő bojler, félig használható konyha, vég nélkülinek tűnő takarítás  fémjeleznek. Összepakolni egy otthont, és utána újra lakhatóvá tenni, bebútorozni, kitakarítani, hogy átadható legyen az albérlőnek és közben egy új otthont megálmodni, függönyöket varratni, alaprajzok alapján kitalálni hova hány szekrény, bútor fér.  Minden nap meg kellett küzdeni valamivel, volt amikor úgy éreztem, hogy mást se csinálunk csak folyton küzdünk, megoldunk valamit. Tapasztalatom szerint fél-egy év kell mire egy új otthonban minden kialakul, minden felmerülő probléma, igény megoldódik, mire az ember beszereli ezt, felteszi azt, és  ráérez, hogy hogyan fordítsa a fotelt. Hát mi ezen éppen túl voltunk, jött volna a kényelmes fázis és akkor kezdődött az egész előlről. Lakás nézés, keresés, kitalálni hogyan tovább. Szeretek otthont teremteni, sőt az egyik kedvenc elfoglaltságom megálmodni mindent az egészen apró részletekig és a lakásba alkotni, varrni, festeni, de ez a folyamatos fészekrakás kicsit már nekem is sok. Néha rácsodálkozom, hogy már megint konyhát rendezek be, meg gyerekszobát alakítok és azon gondolkozom hova is kellene eldugni a tévét és a mosógépet. Időnként az az érzésem mintha folyton ezt csinálnánk három éve.   Még ezen a gyönyörű számunkra minden szempontból ideális helyen is nehezünkre esett az újratervezés, mi lett volna akkor, ha annak idején felmegyünk Budapestre. Valószínűleg ugyanezen nehézségek mellett, amelyek egy átlag költözést és otthonváltást kísérnek még tovább nehezítette volna, hogy maga a hely is kompromisszum. Ebből és sok más szempontból is talán kellett a két év, és mind a házasságunk, mind a gyerekek kevésbé sínylették meg, mint egy átgondolatlan költözést, otthonváltást, amiből, ha a felmerülő verziókra visszatekintek jó eséllyel több is követte volna egymást. Talán lehettünk volna ügyesebbek, bölcsebbek, előrelátóbbak, hozhattunk volna jobb döntéseket vagy gyorsabban. De valahogy úgy érzem, hogy minden így lett jó. Újra apukám esküvőnkön elhangzott mondata kísért: "Ahogy lesz úgy lesz, és végül meglátjátok,  jó lesz." 
Az első hetek az újratervezésről szóltak. Alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, lakáselrendezéshez, megtanulni együtt használni egy új életteret, a gyerekek alvása mellett a konyhát, fürdőszobát, mindennek megtalálni a helyét. A gyerekeknek általában öt-hat nap kell az átálláshoz, így van ez ha nyaralni megyünk akkor is. Általában végig felébrednek minden éjszaka (így rettenetesen el szoktunk fáradni a végére), nem volt másképp most sem. Reggeltől estig megfeszített tempóban igyekeztünk berendezkedni, kipakolni, mellette őket is ellátni, és velük is foglalkozni, ami már önmagában is kitölti az ember mindennapjait és bármi mást csinálni csaknem teljességgel lehetetlen mellettük. Nem is haladtunk semmivel, a reggeli-ebéd-vacsora készítések és fektetések között alig néhány dolgot tudtam elpakolni. A nyaralásnak tervezett hétből azért mégiscsak költözés lett (eredetileg ekkor jöttünk volna nyaralni a szüleimmel Szentendrére), de a gyerekek miatt és szüleim kedvéért igyekeztünk nyaralósra is venni a napokat, mert a szüleim teljesen kétségbeestek, hogy oda a közös nyaralás, ami ráadásul az én ötletem volt. Én persze győzködtem őket, hogy milyen  jó lesz, mert legalább így, hogy végül nem szállodában lakunk majd nálunk össze tudunk jönni. Jó is volt mert esténként nálunk sütögettünk, együtt voltunk, beszélgettünk, másrészt ez is hozzáadódott a kimerültséglistához, hiába volt jó, azért fárasztó is volt, a költözés mellett vendégül látni, késő estig beszélgetni amit egyébként tényleg imádtam és az itteni életünknek szép elindítást jelentett. Majd éjjel a gyerekekhez kelni, napközben pedig mindenféle problémát megoldani. Végül belementem, hogy Ricsi szülei elvigyék a gyerekeket Balatonra, pedig nagyon nem akartam mert már előtte is majdnem egy hetet Szentlőrincen töltöttek, amíg én összepakoltam a József utcában, igaz lementem meglátogatni őket. Dehát Ruben csak két és fél éves, szívem szerint egy napra sem engedném el magam mellől még. Dühített, hogy megint a körülmények nyomására kell döntést hoznom.
Igyekeztem kihasználni az időt és reggeltől estig varrtam, festettem, amikor Ricsi hazaért akkor meg képeket raktunk fel, én mutattam hova, ő meg fúrt. Munka után este nyolckor nyilván ez kicsit sok volt. Vagy nagyon. Nálunk a zongora fölött sok-sok fénykép van mindenféle képkeretben, amiket még az első otthonunkban, a Hunyadi úti lakásban álmodtam meg. Mutatós, ezt mindenki meg is jegyzi, aki nálunk jár, de nagyon ki kellett találni, nem lehetett csak úgy találomra felrakni - mégha olybá tűnik is, hogy így történt.  Már a Hunyadin rosszul volt az egésztől Ricsi, pedig szegény akkor azt hitte, hogy egyszer kell megcsinálni és túl van rajta. A József utcában a kapcsolatunk érdekében úgy gondoltam, hogy nem Ricsivel fogom a lakás dekorálását végezni. A felújítás alatt összebarátkoztam a festővel, Andrással, aki miután kifestett, a költözés előtti héten mindent megcsinált, az utolsó fogast is felrakta, a faliórákat, az összes képet, a gyerekek ágya fölé a baldachinokat, sőt olyan ötletekkel állt elő, hogy az ikeás lámpák fekete zsinórját lefesti fehérre meg az ezüst színű falikarokat rézszínűre, hogy jobban menjenek a lakásba. Nagyon megértettük egymást, igazi művészlélek, egyébként templomokat fest és restaurál szóval teljes nyugalommal és megértéssel kezelt minden átlag ember számára meredeknek tűnő ötletemet, kérésemet, sőt meg is toldotta még jó párral. Munka közben időről időre felraktam egy kancsó vizet, és pihenésképp egy csésze tea mellett megvitattunk mindenféle lakberendezési kérdéseket is. Nagyon élveztem ezeket a napokat, lépésről-lépésre látni hogyan bontakoznak ki az új tthonunk részletei, András gyakorlatilag reggeltől estig ott volt a lakásban és  teljes lelkesedéssel működött közre mindenben, amire csak megkértem. Hát igen, András nagyon hiányzott ebből a költözésből. Valaki, aki mindent felfúr, felrak mert van profi eszköze és munkaideje rá és türelme az egészhez. Halálosan összevesztünk Ricsivel az első gyerekek nélküli este, ahol a kritikus pont, ahogy éreztem is előre, a zongora fölötti képek voltak. A hálószoba és a lépcsőforduló még pengeváltásokkal ugyan de ment,  addig bírta cérnával a kéréseimet és én is az ő nem túl lelkes hozzáállását. Miután kibékültünk, megbeszéltük, hogy 1. a következő költözésen jön az András (reményeim szerint festeni is). 2. Másnaptól pihenünk és vacsorázni megyünk és a többi dolog majd meglesz valahogy, valamikor. Máskor.
Az erőfeszítéseink azért nem voltak hiábavalóak, ház egy hét után úgy nézett ki, mintha mindig itt éltünk volna, jó volt hallani, hogy Ricsi azt meséli a látogatóba érkező barátainknak, hogy  negyvennyolc óra alatt otthont teremtettem. Kiraktam ezt a sokmindent, ahogy ő fogalmaz, ami alatt azokat a díszpárnákat, vázákat, gyertyatartókat, üvegeket, plédeket és egyéb kiegészítőket érti, amelyek külön-külön nézve talán fölöslegesnek tűnnek, de valójában ettől lesz az otthon, egyedi, személyes és a miénk. Ricsi szerint a költözés egyik tanulsága az, hogy a dolgainkakal bárhol otthonosan és jól éreznénk magunkat a világban. Azért ez nagy elismerés tőle, ha belegondolok, hogy mennyire utálja őket felfúrni meg felszögelni. Amit én egyébként totálisan megértek. Munka után, ahelyett, hogy az ember lezuttyanna egy fotelba és kicsit lazítana, második műszakot kezdeni ezermesterként, fárasztó. Én se akarnék éjfélkor nekiállni főzni.
Az ide varratott függönyöket végül sikerült feltenni, az összes képünk, levendulakoszorúnk, égősorunk kint van és minden doboz ki van pakolva. Sőt van egy nagy cserép virág is a teraszon (amit a józsef utcai szomszéd néni ültetett az én kaspómba és mivel nem tudtam jobbat kitalálni így elhoztam...nem túl elegáns dehát az enyém és nekemkellezakaspó). Nem bírom az ideiglenességet, az átmenetiség érzést. Nekem otthon kell. Régebben amikor utaztunk sokszor vittem magammal képkereteket, amiket kiraktam az éjjeliszekrényre vagy dohányzóasztalra a szállodában. Mióta megvannak a gyerekek akad jobb dolgom is, de gyertyákat még most is viszek. 
Most, hogy a helyére került minden, lassan a bojlert is megcsinálják és a mosogatógépet is megreklamáltuk, a gyerekek is szépen alszanak és egészen belejöttem abba, hogy a konyhát hogyan használjam úgy, hogy sem a délutáni sem az esti fektetés után egy kanalat sem tehetek arrébb , immár szabadon koncentrálhatok arra, hogy mennyire imádok itt lenni. Mert imádunk, nemcsak én, hanem mindannyian és ezért érte meg az egész tortúra, és végső soron hálás vagyok mindenkinek és mindennek ami közrejátszott abban, hogy itt kötöttünk ki. És ahogy kezdenek visszajönni a mindennapok  jól megszokott dolgai az életünkbe, ritmussá összeállni, egyre jobban érzem magam. Szeretem a hétköznapok egyszerűségét, visszatérő monotóniáját lehet, hogy kissé unalmasan hangzik de jelenleg sokkal több örömet és békességet találok ebben, mint egy-egy különlegesnek kikiáltott időszakban, utazásban, nyaralásban.
Persze a hétköznapokat is jó, ha megszakítja időnként egy egy ünnep vagy utazás. A mi életünk azonban lassan már úgy nézett ki, hogy a folytonos utazást, jövés menést, Szentlőrincen és Lellén hetelést, barátokkal nyaralást megszakítja néha pár nap hétköznap, ami viszont a költözésről, építkezésről, azok lebonyolításáról és mikéntjéről szólt. Már alig emlékeztem, hogy milyen volt amikor nem költöztünk éppen, vagy nem azt terveztük. Volt olyan valaha, hogy együtt éltünk, reggel felkeltünk és este együtt feküdtünk le és a beszélgetéseink egyszerű mindennapi témákban merültek ki? És nem kellett folyton tervezni, nagyvolumenű dolgokat megbeszélni (drágám melyik városban éljünk, vagy inkább faluban? a veranda külső burkolata milyen legyen és a többi). Elfáradtam. Én kéremszépen csak papásmamást szeretnék játszani és nem folyton a teret és díszletet tervezni hozzá. Csak arra vágyom, hogy egyszerű hétköznapokat éljek meg. Ne kelljen pakolni, csomagolni, előre gondolkozni, máshol aludni, folyton elválni egymástól és újratalálkozni. 

Reggel felkelek, kicsit előbb mint a többiek. Sétálok az erdőben vagy jógázom. Kilépek a teraszra, leülök egy székbe és belemerülök a diófán zajló életbe, ez a mi házi sorozatunk, saját valóság show.   Két mókus le föl cirkál, randalírozik rajta, diókat dobál, ropogtat, átugranak a szomszédos fákra, tetőre. Egy fakopáncsunk is van,  álló nap kopogtat, dolgozik rajta, néha elzavar egy-egy cinegét, akik csapatostul jönnek rá, a diókra szállnak és valamit, gondolom kukacokat szedegetnek róluk. Majd elkészítem a reggelit, kávét Ricsinek, közben felébrednek a gyerekek, kitöltöm az almaleveket és mi is megreggelizünk. Elmegyünk megnézzük az építkezést, megcsodáljuk a munkagépeket, majd bevásárolunk piacon, játszóterezünk, az erdőben kirándulunk. Otthon megebédelünk, vagy piknikezünk valahol, a délutáni alvás alatt pedig újra kiülök a diófa alá és olvasok, írok vagy egyszerűen nézem a diófa élőműsort. Délután, ha felébrednek, lemegyünk az udvarba (nekünk le kell) és labdázunk, bújócskázunk, Ruben ücsörög a piros autóján, ki parkol-beparkol valahova én meg a sörasztalnál előkészítem a vacsorát és a másnapi ebédet. Majd "habos vizet" engedek a fürdőkádba és valamikor ilyentájt megérkezik Ricsi, aki kiveszi, megtörli és pizsamába bújtatja őket,  amíg én megterítek a vacsorához. Vacsora után pakolás közben olyan jó hallgatni őket a konyhából, birkóznak, hancúroznak, majd a szőnyegen elrendezik a babzsákokat és odakucorodnak, felváltva  meséket választanak amiket Ricsivel elmesélnek. Miután a gyerekek elcsendesedtek, Ricsivel fogunk egy plédet és kifekszünk a kertbe, a csillagok alá. Ha szerencsénk van hullócsillagot is látunk. Kicsit olyan mintha minden nap hétvége lenne pedig valójában ezek azok a hétköznapok, amelyekre két éve várunk.





2017. augusztus 13., vasárnap

Beköltözünk




Budapesttől két autóval jöttünk Pilisszentlászlóra tovább, ez azért volt izgalmas mivel az egyiket én vezettem és ez mély víz volt a javából, de annál jobb érzés volt letudni rögtön az elején az első alkalmat a rettegett pesti forgalomban. Mikor kiértünk Szentendréről, a Pilisszentlászló felé vezető kétoldalt erdővel övezett úton  bekapcsoltam a zenét, és miközben hangosan szólt a Muse szép lassan eltűnt a mellkasomról a szorongás. Jó lesz ez, nagyon is jó, biztattam magam, innentől előre szeretnék nézni, és nem azon búslakodni, ami elmúlt. Örülni szeretnék annak ami van, utálok boldogtalan lenni, és haragszom magamra amiért ennyi ideig hagytam magam átadni önsajnálatnak, a bánkódásnak és a haragnak.  Mert az rendben van, hogy jó volt, sőt mi több, nagyon jó, de innentől is az lesz, miért is ne lenne az, hiszen minden adott hozzá, sok szempontból még inkább, mint Pécsen volt.
A pakolás utolsó előtti estéjén  felmentünk a gyerekkori barátnőmmel a Mecsekbe, sétálni akartam egyet az erdőben, kicsit elfelejteni a dobozokat, az egyre üresebb lakást és a fejemben kavargó nagyon rossz gondolatokat. Nem akartam, tényleg nem, de csak egyre ömlött belőlem, hogy mennyire félek, mennyire szomorú vagyok, miért, miért kellett ennek így történnie. Ő egyszercsak megállt, szembefordult velem, adott egy nagy fadarabot a kezembe és azt mondta hajítsam el jolyan messzire, amilyen messze csak tudom és gondoljam azt, hogy ezzel eldobom a szomorúságot és minden más költözés miatti rossz érzésemet. Dobáljak utána köveket is, amennyit csak szeretnék, biztatott. Sokat segített, meglepően sokat, aznap este nagyon jó esténk volt. Ricsi megérkezett Budapestről elmentünk egy búcsúvacsorára, és sikerült valóban jó érzéssel koccintani az elmúlt évekre és a két nap múlva kezdődő jövőre.
Csak ennek a kettő közti lebegésnek lenne már vége...

Mikor beértünk Pilisszentlászlóra és rákanyarodtunk a házhoz vezető útra, egy idős bácsi állt a kanyarban és mindkettőnk kocsija felé odaintett egy jónapottal. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe és erősebben markolom a kormányt. Minden, minden apróság számított és jelentőséggel bírt.
 A költöztetők előttünk értek a házhoz, már a bejáratnál vártak bennünket, nem örültem neki. Az előző nap röpke két óra késéssel érkeztek meg a bútorokért, most csak egy fél óra előnyben reménykedtem, hogy felmérhessem a házat, ahol mindössze egyszer jártam és egyedül elképzelhessem leendő otthonunk kialakítását, mielőtt nekiesünk. Amikor beléptem egyértelmű volt, hogy az ígért takarítás, ami miatt kétszer felhívtam a bérbeadót, és amiről amolyan hülye vagy, hogy egyáltalán ilyet kérdezel mikor ez magától értetődő hangsúllyal biztosított, mégsem történt meg vagy mást értünk alatta. És mint kiderült a bútorok, ami alatt az egy darab kanapé, egy gyerekágy és egy működésen kívüli vaskályha értendő nem az előttünk lévő albérlőké voltak, hanem a ház esztétikusnak éppen nem nevezhető tartozékai. Így azzal kezdték a fiúk, hogy ezeket a darabokat felhordták a padlásra, különösen a vaskályha aratott osztatlan sikert, szegények addig azt hitték, hogy a zongora lesz a legnagyobb kihívás. És elkezdődött. Mialatt én nekiálltam kitakarítani a konyhát, az egyetlen helységet, amelyben beépített bútor volt és így el lehetett volna kezdeni a kipakolást, a plafontól a padlóig át kellett suvickolni, megállás nélkül hordták be a dobozokat. Én a vályogház  (a ház egy része, a konyha, gyerekszoba és fürdő régi vályogház) belmagasságának köszönhetően a pultról takarítottam a mennyezeti gerendákat és onnan igyekeztem vezényelni a lerakodást. Volt egy tervem, miszerint a József utcai kipakolt lakásban először a dobozokat rakják fel a kamionra, azon praktikus okból kifolyólag, hogy elborították a lakást mert ahol éppen bepakoltam őket többnyire ott is maradtak, mivel utána nem tudtam őket már elmozdítani. Négy nap alatt így igazi akadálypálya alakult ki, ahol csak csapásokon lehetett közlekedni a lakás egyes pontjaira. Úgy gondoltam, hogy ezután viszik majd a szekrényeket és a megérkezésnél, a házban is logikusnak tűnt, hogy először a szekrényeket pakolják ki és aztán a dobozokat, amelyeknek a tartalmát így egyből pakolhatom majd a szekrényekbe. Minden épp fordítva történt, a József utcában az összes bútort keresztülrángatták a dobozok között, itt a házban pedig miután az összes dobozt bepakolták és néhol a plafonig értek a tornyok, egy idő után kezdett klausztrofóbiás érzésünk lenni. Apósom megfogta hát őket és önszorgalommal kipakolt jónéhányat az udvarra és megfogadtuk, hogy következő költözésnél ha eggyel több autó kell, akkor is úgy lesz, hogy először a szekrények mennek és utána a dobozok. A kipakolás határozottan vidámabb volt, mint a pécsi rész, még a takarítással együtt is. Ricsi szülei eljöttek segíteni a kipakolásnál, és a konyha kitalálását egy az egyben rábíztam anyósomra, éppen elég volt bepakolni és becsomagolni a rengeteg apróságot, semmi kedvem nem volt a testvéreim által egy atomrobbanást is kibíró csomagolóanyag és cellux réteg közül kihámozni a poharakat, törékeny kis tálkákat.  De még így is jó lett volna ha három van belőlem, mert úgy tünt mindenre tőlem vár mindenki választ. Takarítanom kellett volna, nagyjából mindenhol, el is átkoztam magam párszor, hogy miért is hittem abban, hogy tisztaság lesz, miért nem hoztam el magunkkal Mónit, a nagyon rendes, alapos és szeretett pécsi takarítónőnket. Minden egyes dobozról megkérdezték hova menjen, és közben még a bútorok helyét is ki kellett találnom. Amire legfeljebb két dobásom volt, és a másodiknál már így is csúnyán néztek, ami érthető, ugyanis tömörfa antik szekrényeink vannak, amit két jól megtermett férfinak sem egyszerű emelgetni. Hát még emeletek között hordozni. Az is hamar egyértelművé vált, hogy a nagyobb alapterület ellenére sokkal kevesebb bútor helyezhető el ebben a házban, mint a József utcai lakásban, pedig én még idehozattam négy nagy szekrényt is, amit az épülő házba vásároltunk, a plusz negyven négyzetméteren fellelkesülve. Mindenhol volt egy radiátor, vagy egy ajtó, a nappaliban pedig faltól falig és padlótól plafonig beépített könyvespolcok vannak. Hosszas tépelődés után végül egy kamra szerű tárolót kineveztem gardróbnak és néhány más kreatív megoldással élve elhelyeztük valamennyi szekrényt. Enni egész héten elfelejtettem, még jó, hogy néha figyelmeztetett valaki aki átjött pakolni, hogy ő éhes és így ettünk. Egyébként is egyre bonyolultabbá vált az otthoni evés, mivel szép lassan eltűntek a tányérok, a kávé, a méz, a kések, a poharak. Az utolsó két nap már mindannyian két poháron osztoztunk és az egyetlen elérhető dolog a kávéfőző volt, amihez a belevalót kénytelenek voltunk beszerezni, miután öt doboz kinyitása után sem bukkantunk rá. Megfogadtam, hogyha ideérünk igyekszem olyan normális lenni, amennyire lehet és fogok enni, aludni, hogy valamennyire helyrerázódjon a lelkiállapotom mire a gyerekekkel újra együtt leszünk. Miután pizzát nem szállítanak ki a faluba, aminek titkon örültem is, kénytelenek voltunk átmenni a Kisrigó nevezetű helyre, a falu egyetlen vendéglőjébe. Mindenhol ki volt táblázva az idevezető úton és mindkét alkalommal rengeteg autó állt ott, amikor a faluban voltunk látogatóban, de én mégsem fűztem hozzá sok reményt. Kellemes csalódás ért. Gyönyörű helyen van, éppen rálátni a falut körbeölelő pilisi hegyekre, mellette egy kis rét van, tele sárga pitypanggal, kint az ácsolt és fedett fa teraszon rönkfa asztalok és padok sorakoznak (itt minden fából van) bent pedig hatalmas panoráma ablakokból csodálhatjuk a látványt. Az udvaron külön asztalokat és padokat tartanak fent a kirándulóknak, amin elfogyaszthatják a maguk hozta elemózsiát és van egy játszótér, csúszdával, homokozóval, bent pedig két láda játék várja a kicsiket a barna cserepekkel kirakott plafonig érő cserépkályha előtt.  És a személyzet is nagyon kedves és gyerekbarát volt, kérés nélkül hoztak mindent, amire a gyerekeknek szüksége lehet, és ráérő perceikben még a vendéglő fekete kandúrját is becserkészték a gyerekeknek, hogy megsimogathassák. A kínálat klasszikus, mindenfélével töltött húsok variációi, harcsapaprikás, pacalpörkölt, vadpörkölt és vannak halak is. A melegre való tekintettel gyümölcslevessel kínáltak bennünket, én nem igazán szeretem az édes, agyoncukrozott befőttből készített gyümölcslevest, amiért viszont mindenki más rajong a családban, így az egyszerűség kedvéért én is rábólintottam. Megint csak meglepődtem, amikor kihozták a (a legalább részben)friss gyümülcsből főzött egyáltalán nem túl édes gyümölcslevest áfonya és málnadarabokkal. A pisztrángot paprikás lisztben megforgatva tökéletesre sütve, kívül roppanósan, belül puhára pároltan tálalták, nagyon jól elkészített petrezselymes burgonyával, olyannal, ami nem csak a végén látott mutatóban petrezselymet, hanem együtt is készült vele. Hozzá a saját kovászos uborkájukat hozták.  Ez az a típusú hely, ahol a második alkalommal már törzsvendégként tartják számon az embert, emlékeznek a nevére és a pincér kimegy a csúszdához felvenni a rendelést, ahhoz, aki éppen ott van a gyerekekkel. Jól eső érzéssel tölt el,  hogy itt van egy ilyen hely, valahogy jobban otthon érzem magam tőle. A kisbolt volt a másik nagyon barátságos hely. Már az elmúlt két alkalommal, amikor a faluba látogattunk telekügyben, kinéztem magamnak a gerendából épült kisboltot és a közvetlenül mellette lévő kocsmát, mindkettő a síelésekből ismert hütte hangulatot idézte. A kisbolt a nevével ellenkezőleg meglehetősen nagy, és van benne minden: módjával  gyömölcs, zöldség, háztartási és alapélelmiszer cikkek azonban hiánytalanul megtalálhatóak a polcain. Ihatunk frissen őrölt kávéból presszót, tejeskávét és más kávékölteményeket, ráadásul borháló pont is, ami azt jelenti, hogy bármilyen bort idekérhetünk és néhányat tartanak is. Az eladók helyiek, kis tartózkodás után szóra bírható, barátságos emberek és nagyon segítőkészek, a boltosnéni fia segített felfúrni a karnisokat, ami megfelelő felszerelés hiánya és a falszerkezet specialitása miatt a mi próbálkozásaink csak részben voltak sikeresnek nevezhetőek. A lánya pedig megígérte, hogy eljön takarítani. Valószínűleg sok más problémára is megoldást jelenthet lemenni a boltba, esetleg a kocsmába négy körül.
Szekrények a helyén, és már több doboz van üresen, mint tele, ez az első nap mérlege, mire ágyba kerülünk. A szobánkban lévő négy méter széles, osztott üveges teraszajtók fölé még nem sikerült függönyt (illetve karnist tenni) úgyhogy az ágyunkból csodálhatjuk a telihold megvilágította kertet és a mögötte sötétségben sejtelmesen kirajzolódó hegyek látványát. A függöny hiánya nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy másnap időben keljünk és ne aludjuk el a napot, mert délután érkezik Rebeka és Ruben és addigra össze kellett rakni a gyerekszobát, az utolsó szögig végezni szerettünk volna, a képekkel, baldachinok és függöny felrakással, játékaik kipakolásával, elrendezésével, hogy egy olyan hely várja őket, ahol otthon érzik magukat.

2017. augusztus 11., péntek

Költözés


A teraszon ülünk egy százéves diófa alatt, a lassan ránk telepedő sötétségben még kivehetőek az egyelőre még ismeretlen nevű hegyek körvonalai, annyit tudok azért, hogy a pilisi hegység láncai ölelik körbe a falut, ahova három napja költöztünk. Csak néhány kutya távoli, csöndbe vesző csaholása és az udvarunkon a szalonnasütés után maradt tűz pattogása hallatszik, amelynek magasba csapó lángjai közt a fölfele szálló, éjszakába vesző parazsakat figyelem. A telihold bevilágítja a diófa mögött a végtelenbe vesző kertet, a szemben lévő hegy gerince titokzatosan emelkedik ki a félhomályból. A rozéfröccsömbe belekortyolva azon gondolkozom, hogy miért is nem akartam én ezt. Mitől féltem, miért ragaszkodtam olyan görcsösen egy egyszer szép volt, de már rég nem létező élethez. Szürreális, hogy itt ülünk - szólalok meg. A megjegyzésemet halk „hát igenek” nyugtázzák, apa hozzá teszi, hogy ki gondolta volna, hogy itt kötünk ki. Én nem, az biztos, a pécsi belvárosi lokálpatrióta, aki legszívesebben a Széchenyi tér közepén zokogott volna hason kiterülve tíz körömmel kapaszkodva a szeretett kövekbe, csak menni ne kelljen... Pörögnek a kérdések a fejemben. Ennyire hűtlen lennék? Vagy ennyire nem számít az, hogy hol élünk? Csak falak, helyek, terek, amiket kitöltünk, betöltünk? Éppencsak elköltöztünk a szeretett helyről, amihez idestova 30 év köt,  és ha még otthon nem is, nagyon is jól érezzük magunkat az új helyen. Meglepően jól. Akár egy jól sikerült elrendezett házasság.
Amikor pár hete megtudtuk, hogy a házunk a biztosra ígért ősz vége helyett, február végére készül el, ami időközben már márciusra módosult, úgy döntöttünk, hogy itt a vége, tovább nem lehet húzni. Annyit húztuk már, annyiszor hittük, hogy már csak eddig vagy addig kell kibírni, hogy aznap én voltam az, aki megelégelte és azt mondtam, hogy akkor megyünk. Rákerestünk, hogy a kilencszáz fős Pilisszentlászlón mi a helyzet az ingatlanpiacon és találtunk is egyetlen egy kiadó házat. Ricsi elment, megnézte, aztán Rebekával elmentünk és mi is megnéztük és bár nem fűztünk hozzá sok reményt, hihetetlen módon jó lett. Az ilyen döntéseket érzelmi alapon hozom. Hogy mibe szerettem bele, a kertben lévő óriásra nőtt diófába, a hatalmas négy méter széles, kertre nyitható teraszajtókba, a széles ablakfülkékbe, vagy abba, hogy a ház egy része régi vályogház, fa födémmel, nem tudom. Persze ebben a faluban bármelyik ház előnnyel indult volna, talán ezért is hunyorítottam picit, amikor a konyhát néztük meg, és egészen a beköltözésig bárhogy próbálkoztam egyszerűen nem tudtam felidézni a tűzhelyet, ami egy kettes kerámia villanylap (az a fajta, amire nem fér rá két lábas egyszerre). Ezért nem fájtak annyira a festett betonlépcsők és valahogy azon is túllendültem, hogy egyszobában alszanak majd a gyerekek.
Amikor júniusban elindultunk a Balatonra, úgy volt, hogy a karácsonyt még a József utcai lakásban töltjük Pécsett (sosem hittünk az ősz végi befejezésben) és aztán januárban valamikor elköltözünk a felépült házunkba. Rebekával minden este megbeszéltük ezt, aki ha nem is repesett a gondolattól, de legalább tudomásul vette. Ehhez képest a nyaralás első hétvégéjén kiderült, hogy változik a terv és elköltözünk egy másik házba, amíg felépül a házunk, és végül meglépjük azt, amit végig igyekeztünk elkerülni, a köztes költözést egy albérletbe. Mutogattam neki a képeket, győzködtem arról amit valójában magam sem így éreztem, hogy jó lesz így, de nem érdekelte, csak sírt, hogy ő haza akar menni, most azonnal induljunk haza a Balatonról a József utcába. Az ember szíve kiszakadt, nekünk is hirtelen volt a váltás, hiába volt tervben már jó másfél éve a költözés ez így mégiscsak váratlan volt és túl sok mindannyiunknak. Legszívesebben elevenen megnyúztam volna a vállalkozónkat, aki szerintem már februárban az első beszélgetésnél is pontosan tudta, hogy nem lesz meg a ház ősz végére, de még a télre sem, de ezt nem mondta el, csak amikor az orra alá dugtuk a kötbéres szerződést és alá kellett volna írni, akkor világosodott meg hirtelen. Pedig feldolgoztuk volna ha a legelején őszintén megmondja, hogy ennyi az annyi, mert akkor megadta volna a lehetőséget, hogy meghozzuk a döntést a továbbiakról. De mindenki folyton csak mellébeszélt meg kertelt, az építészek a vállalkozók és így folyt el szépen az idő  és lett az átmeneti pár hónapból lassan két év. Mert mindig a kibírás mellett döntöttünk, mert így olcsóbbnek, egyszerűbbnek tűnt és mert nagyon nem akaródzott otthagyni a frissen elkészült otthonunkat, főleg nem egy albérletért.
Mivel úgy mentünk el a Balatonra, mint bármelyik más normális család, aki nyaralás után hazaérkezik, ennek megfelelően is hagytam ott a lakást. „Lehetek-e ma terhes” ovulációs mikroszkópom az ágyam mellett az éjjeliszekrényen, az utoljára viselt ruhám a hozzáillő melltartóval a szekrény oldalán vállfára felakasztva. A fürdőben a fogmosópohárban a fogkefék és a törölközőszárító kétoldalán felakasztva a gyerekek kék-rózsaszín macis törölközői a kád szélén flakonok, amikkel fürdéskor játszanak. Személyes holmijaink, életünk tanúságai elöl a lakás minden zegében és zugában, hiszen elvégre az ember az otthonában, otthon érzi magát és nem számít arra, hogy ingatlanosok jönnek, körbefényképezik, adják egymásnak a kilincset és vadidegeneknek fogják mutogatni. Én a gyerekekkel a Balatonon, Ricsi Budapesten, az összes kulcsunkat lejuttattuk Pécsre két ingatlanos ismerősünkhöz, akiknek kiadtuk az ukázt, hogy azonnal szeretnénk kiadni a lakást, hogy meglegyen a fedezete a pilisszentlászlói bérelt háznak. Csak az vigasztalt, hogy ennél már csak az lenne rosszabb, ha otthon lennénk és  nap mint nap szembe kellene nézni mindezzel. Idegenek jönnek-mennek, kérdeznek, kritizálnak, a függönyt otthagynám-e, beleegyzem, aztán mégse kell nekik. A mi gyönyörű otthonunk, nem kell??? Volt mit feldolgozni, a mellkasom mintha egy nyílt seb lett volna, fájt a lakásért, Pécsért, a gyerekekért, a szobájukért és az egész életünkért amiről meg kellett mondanom nekik, hogy innentől megváltozik és már csak összepakolni megyünk haza.
Amikor hazaértünk, adtam magunknak pár napot, dobozokat díszítettünk, rajzoltunk rájuk, kertet meg házat cicákkal és kicsit pakoltunk is, hogy meglegyen az átmenet. Nyomasztó napok következtek. Utolsó hazaérkezés együtt, utolsó éjszaka a szobájukban, utolsó közös reggeli – nem tudtam nem gondolni ezekre. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem meghalunk csak elköltözünk. Az agyam racionális részével tudtam, hogy csak addig lesz ennyire nehéz, amíg el nem megyünk, mert addig csak azt látom, amit veszítünk de ott minden bizonnyal legalább ennyire jó lesz az életünk, mint itt volt. Aztán elvittük a gyerekeket Szentlőrincre a szüleimhez és megkezdődött a nagybetűs pakolás. Tisztában vagyok vele, hogy hirtelen volt és váratlan és nyár közepe, amikor senki sem ér rá de azért mégis fájt, hogy három embert leszámítva, amiből ketten a tesóim voltak senki nem segített. Talán így volt jó. Könnyebb volt dühösen távozni. Szó szerint megállás nélkül pakoltunk négy napig, még akkor is csomagoltunk amikor beállt az autó a lakás elé és elkezdték kihordani a bútorainkat. Mellbevágó volt látni a gyerekek ágyát, a hintalovat, a sminkasztalomat,  a foteljeinket és az egész lakást kipakolva látni az utcán, a porban. Pakolás közben vissza-vissza tért az érzés, hogy az ember élete tele van olyan holmikkal, amelyek nem arra vannak kitalálva, hogy két évente becsomagolják és elszállítsák. Nem lehet becsomagolni, betenni, elrakni...
Nehéz volt a búcsúzás, mindenhol elmondani, hogy elmegyünk, annyira utáltam elmagyarázni miért nem volt itt jó nekünk. A piacra, ahová nyolc éve járok, az utolsó szombaton kettesben mentünk el Rebekával és a tojásos meg  a zöldséges néninek, a tejesnek, a mézesnek és az almalevesnek is elmondtuk, hogy ezentúl ritkán jövünk.  A DM-ben, a kisboltban, a fagyizóban, a szomszéd néniknek, mindenki megtudta előbb utóbb, pedig húztam, amíg lehetett, úgy éreztem, hogy az átmeneti helyzetet még átmenetibbé teszi és fölösleges kérdezgetéseknek, fájdalmas beszélgetéseknek teszem ki magam az idő előtti közléssel.
Pakolás közben meghozták a porszívót, amit rendeltem és a szállító a lakásba érve látta, hogy költözünk, gratulált és remekelt és szegény nem érezte, hogy nem igazán az az örülős hangulat van. Fájt a jókedve, mindannyiunknak. Utolsó este amíg a szállítók a bútorokat tették fel elmentem Szentlőrincre a gyerekekhez, segíteni anyának letenni őket. Hazafelé megálltam a Tescóban egy üveg pezsgőért, másnapra. Hittem benne, hogy jó lesz, elképzeltem, hogy majd kibontjuk a ház teraszán a diófa alatt. Amikor visszaérve beléptem az üres lakásba, Ricsi ott feküdt a földön a nappaliban és a plafont nézte. Melléfeküdtem, és megfogtam a kezét, a ritka alkalmak egyike volt, amikor nem tudtam mit mondjak. A mélypont talán az volt, amikor még elmenőben az utolsó  dolgokat kivittük az autóba és valamiért kinyitottam a mosogatógépet. Tele volt elmosott reggeli edényekkel. Ruben pöttyös bögréje, a kiskacsás tejforraló... Nevettem, pedig sírhatnékom támadt. Nem könnyű összepakolni nyomtalanul egy életet.

Már nem aludtunk a József utcában, mert nem volt min, a pilisszentlászlói házban pedig még nem lett volna min és egyébként is este tíz óra volt már, így átmentünk anyósomék mecseki házába. Hajnalban még az éjjeli tücsökciripelésben ébredtünk, amit pirkadatkor felváltott a madarak csicsergése. Ültünk az udvaron egy bögre kávéval és eljátszottam a gondolattal nem először, hogy mi lenne, ha az egészet csak álmodnám és egyszer csak felébrednék és minden úgy lenne, mint két évvel ezelőtt. Mindenképpen egyszerűbb.
Beültünk az autóba, aminek a hátsó ablakán egyáltalán nem lehetett kilátni a felhalmozott csomagoktól és elindultunk az új életünk felé, aminek a helyszíne ez a Dunakanyarban lévő kis falucska és Szentendre lesz.