2016. június 2., csütörtök

Bűnbánom


Folyton változom, van amiről azt tartottam, hogy jó most meg gyökeresen az ellenkezőjét gondolom. Ami, ha belegondolok, hogy azt is jelenti, hogy valamit esetleg rosszul csináltam, meglehetősen ijesztő. Nem is egyszer. Az anyaság velejárója, számomra legalábbis, a bűntudat, a rágódás, hogy mit hogy kellett volna csinálnom, de azt gondolom, hogy ez sok szempontból jó mert egyúttal a fejlődés útját is jelenti (meg az álmatlan éjszakákét).
Amikor Rebeka megszületett a mai énemhez képest teljesen más voltam, máshogy álltam a dolgokhoz, hozzá, az anyasághoz, magamhoz. Utólag úgy látom, hogy a jelenleg is formálódóban lévő anya személyiségem, akkor még csak születőben volt. Sokan mondják például, hogy Rebekánál szigorúbb voltam, többször rászóltam és sokkal erélyesebben. Őt nem altattam ilyen korán a nagyszülőknél, nem ugrottam ilyen hamar ha sírt, és sok más dologra is többször felhívják a figyelmemet, amiben igazuk van, így van. Az ember változik, szeretném hinni, hogy jobban csinálom, egyre jobban, persze a váltás nem feltétlenül mindig minőségi, én mégis úgy gondolom, hogy két év tapasztalatának előnye azért mégiscsak jelent valamit, amiből Ruben profitál a legtöbbet, de Rebekával való viszonyomnak is jót tesz. Sokat olvastam is az elmúlt években, előadásokra jártam és másoknál is volt alkalmam megfigyelni, hogy csinálják, hogyan nevelik a gyermekeiket, ezekből is sokat tanultam.
Ma már nem gondolom, hogy az a legfontosabb, amit mondok. Néha egyenesen fölöslegesen érzem azt, hogy egyáltalán kinyissam a szám. Sokkal meghatározóbbnak érzem azt, hogy hogyan viselkedem. Nem szeretem ha kiabál? Én se kiabáljak. Nem szeretném, hogy csúnyán beszéljen? Én se káromkodjak mérgemben, vezetés közben, ha épp nem találok valamit. Azt akarom, hogy szépen egyen? Akkor leülök vele napi háromszor, terített asztalhoz, evőeszközökkel, szalvétával és közösen étkezem vele. Majd megtanulja, ha látja. Ahogy azt is, hogy reggeli, ebéd vacsora melyik napszakban van, ha mindig szépen megköszönjük az étkezést. A mindenért szólok nevelési stílusról mondhatni átváltottam, a csak azért szólok, amiért muszáj, ami tényleg fontos-ra. Persze a dackorszak is nagyban motivált eme irányba, hiszen minél több dologban érzi magát korlátzova, annál dacosabb, ez törvényszerű. Persze azért nem gondolom azt, hogy rosszul csináltam volna. Az akkor volt, ez meg most van. Rebeka, egy teljesen más személyiség, temperamentum, mint Ruben. Akkor, abban a helyzetben, azokkal a tapasztalatokkal, rendelkezésre álló tudással ezt véltem a legjobbnak, ezt tudtam nyújtani. Az ember nyilván igyekszik a legtöbbet adni és ha még utólag úgy is látja, hogy másképp kellett volna, az nem változtat azon, hogy akkor, ott az adott szituációban ezt még nem tudta és talán az volt a legtöbb amit tehetett. Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy Rebekával szigorúbb voltam, Rubennel elnézőbb vagyok, mint ugyanebben a korban vele voltam. De ebben is sokminden szerepet játszik, az, hogy már több a türelmem, hogy Rubenre elég egyszer szólni és ha határozottabbra sikerül akkor már görbül is lefelé a szája, látszik rajta, hogy nyeli a könnyeit, annyira magára veszi és azonnal abbahagyja, ha rászólok. Rebekánál ugyanez a szituáció úgy nézett ki, hogy szóltam és vagy a füle botját sem mozgatta, vagy egészen egyszerűen nevetett és játéknak vette. Vele máig határozottabban hangot kell megütni, ha célt akar érni az ember. Persze az is benne van a pakliban, hogy Ruben a "kicsi". Kicsi 16 hónaposan, kicsi lesz kétévesen és háromévesen is Rebekához képest így az ember akaratlanul is ennek megfelelően kezeli. Ez a nagytestvérség hátránya, tudom mert számtalanszor tapasztaltam a saját bőrömön is, hogy a szüleim mennyivel elnézőbbek a testvéreimmel csak azért mert kicsik, nekem ugyanezt ugyanennyi idősen nem nézték volna el. 
Aztán már nem félek attól, hogy elveszítem az irányítást ha nem sikerül érvényesítenem az akaratom, nem leszek ideges az ilyen helyzetektől, még kezdő szülőként ( a mostani állapothoz képest értem a kezdőt, mert három évvel azért igencsak kezdő vagyok még, tudom én) sokszor egyfajta hatalmi játszma is folyt köztünk. Ahogy ő feszegette a határait én is próbáltam alakítani szülőként az enyémeket és nem mindig sikerült eltalálni, néha szűkre szabtam, néha tágra hagytam, néha alulreagáltam máskor meg túl. Ruben már határozottabb, kialakultabb keretek közé érkezett, ami engem ellazulttá tesz, mert nem aggódom annyit bizonyos dolgokon, kevesebb helyzetben morfondírozok azon, hogy ezt most vajon hogy kellene csinálni. Szerintem a lazaság, ami a második, sokadik gyerekek után jön el sok szülő elmondása szerint éppen ebből a magabiztosságból fakad, a tudat, hogy ezt így kell csinálni és jól csinálom felszabadítólag hat és abból kifolyólag, hogy nem bizonytalanodik el folyton, egyszersmind következetesebb is tud lenni az ember.
A másik amire rájöttem, hogy a kiabálás, szidás, büntetés gyengíti a kötődést. Egyszerűen nehéz közelkerülni, kapcsolódni a  gyerekkel, ha folyton megy a vita. Voltak olyan napok amikor azt éreztem, hogy mást sem csináltam mint vitatkoztam, veszekedtem Rebekával.  Egy ideig teljesen tartható volt hogy mindenért szépen rászóltam, figyelmeztettem, de ahogy nő a gyerek, úgy lesz egyre szélesebb a spektruma a lehetséges rosszaságoknak és ezzel együtt válik egyre gyakoribbá a verbális nevelés késztetése a szülőben. És ha nem akarunk folyton a csendőr szerepében lenni, márpedig én nem akarok, akkor át kell váltani. Erre jó a humor, az elviccelés, amit ma már nagyon sokszor alkalmazok mindkettőnél. Ha Ruben méregzsákká válik, elég néha vicces arcot vágnom vagy belefújnom a  hasába vagy a nyakába és már nevet is, sőt sokszor az is elég ha felveszem a mozdulatot és rögtön kacagni kezd a hiszti közepén. Rebekának sokszor mondjuk, amikor ellenkezik, hogy nem nem engedem hogy megedd a kiflidet, vagy felhúzd a cipődet és nevetve megcsinálja.  A hisztimanót is gyakran meghívjuk vendégségbe, aminek a vége mindig ugyanaz: nevetés. Ugyanannyira segítenek ezek a  módszerek és sokkal élvezetesebb is, mint veszekedni vele, tekintély alapon megoldani a problémákat. Az egyik kedvenc gyermekversem Szabó Lőrinctől a Lóci Óriás lesz. Jól megragadja amit magam is érzek sokszor és azt is, amit a gyerek is érezhet. Persze ha az ember épp nincs jó passzban vagy egy-egy napon amikor töményebben kapja a vonyítást meg rosszalkodást nem mindig tud erőt venni magán és nehéz türelmesnek lenni. Ilyenkor, ha kihúzzák a  gyufát én is kiabálok. Kreatív megoldások helyett fenyegetek, undok leszek. Ember vagyok, mégha anya is. Tudom, hogy a kiabálás csökkenti a kötődést, a fenyegetés szorongást okoz, a testi fenyítés agresszívvá tesz (ez utóbbit egy alkalmat leszámítva, amiért nagyon szégyellem magam, soha nem alkalmaztam és nem is fogom. Persze egy egy karmegszorítás, agresszíven felemelés a földről azért becsúszik és az már sajnos ez a kategória). Bár betéve tudom, hogy elméletileg mit kellene csinálnom, mégis az ember sokszor nem tud elég kreatív és türelmes lenni és eszköztelen marad. A legrosszabb egyébként a mardosó bűntudat ami elkerülhetetlenül jön az ilyen rosszul kezelt nem jól megoldott helyzetek után, és alattomosan tör rám, főleg esténként, amikor rájuk csukom az ajtót vagy éjjel, ha felébredek. Gyötröm magam, hogy miért nem tudtam türelmesebb, kedvesebb lenni, miért voltam ilyen önző, figyelmetlen, úristen mennyire rossz anya is vagyok.  Ezért érint rém érzékenyen (ahogy szerintem minden anyát) ha valaki akár jóindulatú megjegyzést is tesz a nevelésemre, arra, ahogy a gyerekeimmel bánok. Mert hiszen többnyire én magam is jól tudom, mikor és hol hibáztam, nagyon tud fájni az anélkül is ha bárki más rámutat. Kivéve persze ha kérdezem. Mert van ami nem egyértelmű és azt jó megbeszélni egymással. A legtöbb, amit tehetek, ha hibáztam, hogy bocsánatot kérek tőlük és legközelebb igyekszem számolni magamban, nem engedni, hogy az agyamat elborítsa a lila köd (egy bizonyos hang frekvencia és mennyiség után óhatatlanul kezd felszállni rá) és nem hibázni. Egyébként Rebeka is sokszor bocsánatot kér, olyan dolgokért is, amiket nem rosszasságból csinált, csak egyszerűen látja, hogy rossz volt nekem. Ha játék közben meghúzza a hajam vagy rálép a lábamra odajön és megpuszil, "bocsánat" mondja. Ez is jó visszajelzés arra, hogy mennyit számít mit lát, mit kap, nem az, hogy mit rágok a szájába. Persze azért van, amit a szájába rágok, ilyen a köszönés, a köszönöm, a szívesen, a légyszíves és egyéb varázsszavak. A szigort inkább a kommunikációból igyekszem visszavenni, de továbbra is igyekszem következetes maradni, a nem az nem és szigorúan veszem az étkezéseket, lefekvések idejét, fürdést, amelyek napjaink keretét adják. Tudom mik nálam az érzékeny pontok: ideges leszek, ha nem eszik, főleg ha én főztem. Igyekszem szem előtt tartani a 'te tányérod te dolgod' elvet, de sokszor így nem kóstólna meg olyan dolgokat, amelyek egyébként mint kiderül ízlenek neki, ezért egy-két falatot bevallom belediktálok, amiért sokszor utálom magam már öt perccel később. Az étkezések során jövő a  fenyegetés, hogy akkor nincs desszert, csaknem minden ebédnél elhangzik. Azt figyeltem meg, hogyha éhgyomorra eszik édességet, akkor seccperc alatt felszívódik a cukor és túlságosan bepörög tőle. Igazából Rebeka nem egy nagy evő, az édességet viszont szereti és néha komolyan mondom hogy a kegyetlennek tűnő zsarolás mögött nincs más csak az attól való félelmem, hogy szegénynek majd nem adhatok fagyit, pedig mennyire szereti és milyen szomorú lesz, ha megfosztom ettől az ebéd utáni mókától. A másik szenzitív élethelyzet, amikor Ruben nyüszít, nekem dolgom van és végre abbahagyja mert talál valamit amivel lefoglalja magát, erre Rebeka elkezdi csak azért is bosszantani, kiveszi a kezéből a játékot vagy úgy játszik vele, hogy sírás a vége. Na akkor robbanok és rákiabálok. Sajnos. Pedig nem túl fair, mert ha Ruben is a pici, nem szabad elfelejteni, hogy Rebeka meg a kicsi. Sokszor csinálja azért mert jó szórakozásnak tartja, hogy a másikat idegesíti, de van, hogy egyszerűen a játék közötti  közben támad közöttük nézeteltérés, és nem is feltétlenül Rubennek van igaza, egyszerűen csak visít én meg csinálnám amit kell és rádörrenek Rebekára, hogy legyen olyan kedves ne szirénáztassa az öccsét mert megőrülök. Ekkora belátási képességgel azért még nem rendelkezik,  hogy rám való tekintettel engedjen a kisebbnek (erőszakosabbnak) csak azért hogy nekem könnyebb legyen befejezni a vacsorakészítést, igazságtalan egy háromévestől ilyet elvárni. Rebekánál az is okoz nem egy alkalommal lelkifurdalást, hogy félreértés miatt leszidom. Nem olyan széles a nyelvi eszköztára, bizonyos fogalmakkal nincs még tisztában, nem feltétlenül tud különbséget tenni a szándékos és véletlen fogalom tartalma között sem, és ezek néha olyan helyzetekben ütköznek ki, amire az ember nem is gondol. Például a minap kérdezem vacsoránál, hogy hol a hajpántja. Teljes nyugalommal közli, hogy a wécében. Én nyomban elrohanok megnézni, és valóban a rózsaszín pöttyös hajpánt ott van elakadva a lefolyóban. Szuper. Kérdezem, hogy került bele, ő meg válaszol, hogy beledobtam. Persze bepöccenek és rögtön mondom, hogy jó akkor nincs mese és még mást ami épp eszembe jut és jó megoldásnak tűnik a  tett megtorlására. Majd szerencsére hirtelen kapcsolok és elkezdem még egyszer érdeklődni az eset felől és kiderült, hogy lecsúszott a fejéről, gondolom igazgatta és nem beledobta, hanem beleesett. Nagy különbség, de ő csak annyit érzékel, hogy akkor lesz mese és nem is igazán érti hogyhogy nem baj akkor hogy a wécében van a hajpánt. Nyilván elnagyarázom, hogy ez véletlen és bár nem örülök mert szép hajpánt de nem haragszom rá. Azért ezeknek a ganyúsításoknak van némi előzménye, egy zoknit már eltüntetett így, és az ugye sehogyse csúszhatott bele véletlenül. Máskor meg épp leszidom és mindenki által ismert fordulatként bevetem a még fogsz rosszalkodni fordulatoterre ő sírós hangon, kétségbeesve hajtogatja, igen, igen. Persze ő az ellenkezőjére gondolt, hogy majd jól viselkedik, ez a hangsúlyból és a tekintetéből egyértelmű de ha az ember nem figyel az apró részletekre hajlamos igazságtalanul reagálni.
Amitől kikészülök és nem éppen alaptalanul, az az, amikor el kéne intéznem egy telefont vagy valakivel öt mondatot váltanék és egyszerűen nem engedik, egyik nyüszít, másik hisztizik, főleg Ruben tud másodpercek alatt kiakadni attól, ha anya figyelme elterelődik róla. A legutóbb is összefutottunk egy pékségben egy rég nem látott barátnőmmel és próbáltunk volna kicsit beszélgetni, de Ruben visítva rángatózott a babakocsiban egészen addig, míg végül feladtuk. Igazából nem is kezeltem túl jól a dolgot, mert nem voltam elég határozott vele, de hát este hatra én is elfáradok és hajlamos vagyok a könnyebb ellenállás felé menni. Akkor sem vagyok büszke magamra, ha nem miattuk, hanem valami más okból ideges vagyok és ilyenkor rájuk ripakodok, hogy légyszíves csöndesebben vagy menj arrébb, ne legyél folyton láb alatt vagy hasonló. Annyira igazságtalan, hiszen nem ők tehetnek róla, hogy kifutott a tej, hogy a szomszédnéni már megint ezerrel magyaráz, miközben velük kellene foglalkoznom vagy a zárba már megint beragadt a kulcs vagy, hogy a kutya rápisilt a szőnyegre. Ha azért vagyok ideges mert valaki felbosszantott, akkor az illetőt külön utálom, amiért miatta rosszul viselkedtem a gyerekeimmel, felőrölte a türelmemet, elvonta a figyelmemet a legfontosabbakról...
Az ember csak annyira jó anya, amennyire jó ember. Annyi érzelmi intelligenciával tudunk bánni velük, amennyi megadatott. És néha nem vagyunk okosak, nem viselkedünk intelligensen és rosszul ragálunk le bizonyos helyzeteket. Ettől azért érzem magam igazán rosszul, mert sokszor eszembe jut, hogy én szeretem őket a világon a legjobban, rám számíthatnak leginkább, a kisgyerek elvileg az anyjától kapja a legőszintébb feltétlen szeretetet, és ha én ennyit tudok nyújtani mit várhatnak másoktól. Nekem nem szabadna hagynom, hogy a dühöm, idegességem hatása alá kerüljek és elfelejtsem akár csak egy pillantra is a leglényegesebbet a szeretetemet, ami minden nevelési elvnél, célkitűzésnél fontosabb kell hogy legyen. Ellszégyellem magam és megfogadom, hogy ezentúl jobb leszek. Istenbizony jobb. Csak legyen már holnap, hogy elkezdhessem, és máris azon gondolkozom, hogy mit fogok nekik készíteni, mit fogunk játszani, hova vihetném el és mennyire de mennyire jó lesz. És többnyire szerencsére az is. Remélem ők is így gondolják...

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...

 És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
    Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
    No, ne félj - mondtam csenedesen.
    S magasra emeltem szegénykét,
    hogy nagy, hogy óriás legyen.


2016. június 1., szerda

Jó reggelt!



Nyolc - fél kilenc között kelnek. Úgy nyolc tíz körül, hallom Rebeka szobájából "anyaaaa, anyaaa". Még nem vagyok ébren, azaz most már igen. Partizánokat megszégyenítő fürgeséggel kipattanok az ágyból, gyorsan magamra kapom a fürdőköppenyt, amilyen halkan lehet úgy csukom ki-be a fürdő és a nappali ajtót, hogy a még alvó Ruben ne ébredjen fel. Még legalább tíz percig. Anyaaa miért nem jöttél? - Dehát jöttem. - Már szóltam az előbb is"- áll szemrehányóan az ágyában. - Kicsim, én is most keltem csak. Látom rajta, hogy ezt nem teljesen érti. Szereti azt hinni, hogy amíg ő alszik én kint teszek-veszek a konyhában. Mindig meg is kérdezi: anya hallani fogom, hogy pakolsz és itt vagy?Az, hogy az ágyban alszom, csukott szemmel, annak az ő világában nincs létjogosultsága. Anya sosem kapcsolhat ki, anya amindig nyitott szemmel éberen őrködik. Amíg Rebekán kicserélem a pelust bugyira (nappal már nem kell pelus), átöltöztetem a pizsamájából, kinyitom az ablakát, töltök neki almalevet. Ha ez megtörténik azelőtt, hogy Ruben felkelne már félig nyert ügyem van. Félig. Ha jó napunk van (reggelünk - nem szeretem a pillanatnyi hangulatot az egész napra ráhúzni), akkor miután felöltöztetem szépen eljátszanak Rebeka szobájában (nagyobbik gyerekszobában) amíg készítem a reggelit. Nehezebb reggeleken Ruben a lábamnál ül és mint egy éhenkórász kiskutya folyamatosan enni kér. Én meg próbálok minél kevesebbet adni neki, rendszerint kihúzzuk fél kiflivel vagy 1-2 szem keksszel amíg megterítek, felforralom a tejet, lefőzöm a  kávét, elkészítem a rántottát megmosom a gyümölcsöt és amit még kell az aznapi reggelihez. Nagyon nehéz reggeleken egyszerűen a lábamnál sír, közben dühösen szanaszétdobálva a kezébe adott kiflit vagy más vigasztalásnak szánt muníciót. Ezt a változóan könyű (nehéz) alapállapotot kiegészíti ez-az.  Néha Bella (a kutyánk) ellopja Rubentől a kiflit és akkor azért áll a bál. Néha bejön a szomszédnéni a közös udvarról, hogy ugyan adjak már neki vizet a kannába, ne kelljen neki a pincéből hoznia.  Amíg engedem a vizet kifut a tej és sajnálkozik, hogy mi baja lehet már korán reggel szegény kisfiúnak, hogy így sír. - Én meg úgy érzem, ha nem ihatok öt percen belül kávét megőrülök.
Egy igazán jó reggel. A gyerekek csöndben a szobában eljátszanak, én pedig szépen elkészítem a reggelit, ami a szokásos fél óra helyett alig húsz perc volt. Hurrá. Talán megmoshatom a hajam mielőtt indulnunk kellene a gyógytornászhoz. Bemegyek a szobába, Ruben boldogan áll a kiskonyha előtt, mögötte minden halomban, gondolom az elmúlt negyed óra kemény munkájának gyümölcse. Rebeka babát öltöztet. Már majdnem rohanok a  telefonért, hogy megörökítsem az apjuknak az idilli reggelt. Amikor észreveszem a foltot. Az öltöztetésnél végre ráadhattam azt a kis csíkos rövidnadrágot apró horgony és világítótorony mintákkal, hónapok óta megvettem és alig vártam, hogy jó idő legyen. Ráadásul van egy teljesen hozzápasszoló rövidújjú teniszpoló is hozzá. Olyan édes benne, hogy meg kell zabálni. Főleg ahogy a kis kék szandáljában ácsorog és a hurkás baba karokkal támaszkodik Rebeka babakonyháján. De mi az a folt? Csak nem ült bele valamibe? Közelebb megyek. Ajjaj. Ez bizony kaki. A javából. De hát ma még nem evett semmit, hogy lehet ez? Állítólag az emésztés az evéssel együtt indul be,  nem tudom, lehet, hogy neki már az is elég ha rágondol. Minden az asztalon kitálalva, tükörtojás, a kávém, amit direkt az utolsó pillanatban főztem le, hogy pont jó hőmérsékletű legyen. És nagyon de nagyon odaülnék. Mindegy pik-pak átpelenkázom, gondoltam. Mikor a pelenkázón kibontom a csomagot, akkor látom, hogy nem lesz ez olyan pik-pak, ahogy gondoltam. Az új kis nadrág gumis derekánál a redőkben is kaki van. Nem is arról van szó, hogy rosszul lennék ettől, mert az elmúlt három év már eléggé megedzett (bár szerintem van, amihez egyszerűen nem lehet hozzáedződni, mondhat bárki amit akar) hanem ez a cécó keresztül vágja az elképzelésemet, miszerint öt percen belül asztalhoz ülünk. Nem fogunk. Miután a legesleggújabb, legcukibb szettjét nagy nehezen lebűvészkedtem róla, letakarítottam a pelenkázót, lezuhanyoztattam Rubent és újra felöltöztettem, ami persze, hogy teljesen felháborította, szerinte sem ennek a programpontnak kellett volna következnie és ennek hangot is adott. Negyed tíz volt és én még mindig ugyanúgy voltam, ahogy kikeltem az ágyból. Pizsamában. Ő meg már a második legédibb szerelésében.
Odaültünk, a tojást megmelegítettem, a kávét langyosan ittam. Ruben egyik kezében kifli, a másikban egy csokis croissant, amiből már a homlokára is jutott és nem tudom, hogy csinálja, de az etetőszék oldala, alja is olyan, amit elvileg nem is ér el. Rebeka pedig azon izgul, hogy nem látja rendesen a székből, ahogy a közös területeket takarító néni és bácsi az udvar végét rendbe teszi. Én meg éppenséggel annak örülök, hogy nem látom őket.
Megreggelizünk. Szeretem ezt a negyed óra, fél óra nyugalmat, szinte mindig békében zajlik, ha sikerül eljutnunk odáig, hogy végre leüljünk. Soha nem sietünk, sosincs programunk tíz előtt, azelőtt nem megyünk sehova és nem jön hozzánk senki. Igazság szerint kötött programra, tíz órára is hetente egyszer megyünk csak, igaz akkor önkéntesen vállalva eme kihívást. A kedvec időszakom, amikor kint étkezhetünk a teraszon, bár télen a gyertyafényes félhomályos reggeleink meghittségét is szeretem, amikor be lehet bújni egy puha fürdőköppenybe és mindannyian pizsamában maradunk. De ezek a napfényben fürdő madárcsicsergős reggelek, amiután rögtön bel lehet rohanni a homokozóba olyan könnyed hangulatúak. Hallgatjuk a galambok búgását, figyeljük, ahogy a fák leveleit megrebbenti a szél, Ruben minden alkalommal rám néz és elkezdi a "Fújja szél a fákat" mondókát mutogatni, annyira  édes. AMikor kezdenek jól lakni jöna  rosszalkodás. Oroszlánosat játszanak, vagy ha nem figyelek Rebeka miszlikre szed ezt azt. Az utolsó falatot tuti a ruhájára ejti vagy beleharap egy eperbe, ami szétfröccsen a pólóján. Vagy átnyúl az asztalon, mert felfedezni vél egy foltot, amit letöröl a szalvétájával és közben a fölsőjével kitörli a tányérját. Vagy a mézes kezével hátrasimítja a haját. Ruben pedig rámnéz, azzal a huncut tekintettel, amiről tudom, hogy valami zsiványság fog következni és a nyelvével kilökdösi a szájából az utolsó falatot, lassan komótosan.
Rebeka szemforgatva megköszöni az "ebédet" majd rögtön válaszol is helyettem "nagyon szívesen" lecsúszik a székről, jó esetben nem kell a cipők után bemásznom az asztal alá, hanem a lábán vannak, és elmegy kezet mosni. Rubent megtörölgetem, szintén elviszem megmosakodni, amin kiakad, már akkor ha meglátja a csapot. A szomszéd néni leszól az erkélyről valamit a rigókról meg a magokról magyaráz, hogy kikaparják a cserépből. Nem hallom rendesen és mivel nem látni rá a teraszunkra tőle, nyugodtan tarthatom magam ehhez. Ruben és Rebeka a kisasztalnál gyurmázik. Én pedig iszom a kávémat és arra gondolok, hogy mindennel együtt szeretem a reggeleket. Az életünket. Nagyon.