2017. május 8., hétfő

Anyáknapja


Kaptam virágot, egyelőre még inkább apától mint a gyerekektől és egy rajzot, amit közösen rajzoltak, de Ricsi bevallotta, hogy végülis ő színezte ki, mert a gyerekek akkor éppen, pont nem akartak színezni, amikor mosdóban voltam. És Rebeka készített nekem egy rajzot, amit inkább mégse adott nekem, hanem elvitte a papával a cirkuszba. 


 Kinek kell anyáknapján virágot adni és miért? Ezen sosem gondolkoztam számomra természetes volt, mint a levegő, hogy az anyukámon kívül, a nagymamáimat is megköszöntöm, most pedig valahogy úgy érzem, hogy amíg vannak nekünk, addig örüljünk nekik és becsüljük meg őket, az ükit és a dédimamát is szeretném megköszönteni anyáknapján. Ők már idősek és nehezebb közöttük kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, és ez egy kiváló alkalom rá. Ricsi felvetette azon elméleti kérdést, amikor felvázoltam, hogy minden egyenes ági női felmenőnket szeretném a gyerekekkel megköszönteni, hogy vajon rájuk is kiterjed-e ez az ünnep, merthogy mégicsak anyáknapja és nem egyenesági felmenő nőrokonok napja - ez a logika igazi jogászi észjárásra vall és teljesen igaza van. Ha kelleni nem is kell, és ez az ünnep szigorúan értelmezve rájuk talán nem vonatkozik de azért biztosan jólesik nekik én pedig nem leszek kevésbé megünnepelve attól, hogy osztozunk ezen a napon. Igaz, hogyha mindenki megköszönti a saját édesanyját akkor végeredményben minden anya meg lesz köszöntve, de mennyivel kedvesebb és eredetibb egy gyerek köszöntése, egy kézzel rajzolt és gyerekollóval gondosan körbevágott szív vagy csigabiga rajz, mint az unalmas kifinomult felnőtt ajándékok. A gyerekek pedig gyakorolják az anyáknapi köszöntést, ami nem árt, mert a virágcsokor szedése és átadása még jól ment, lelkesek voltak a rajzkészítés és átadásban is, de a köszöntés része már kevésbé. Egyetelen szájukba adott mondatot sem voltak hajlandóak elmondani, amikor pedig odasúgtam nekik, hogy légyszi, csak annyit legalább, hogy Boldog anyáknapját,  akkor egy "nemakajom"-ot kaptam Ruben részéről, Rebeka pedig elinézte egy "anya inkább te énekelj, jó?"-val. Bár az orgona ága című örökzöld anyáknapi dalt már Ruben is kívülről tudja, csak szégyenlősen mosolyog miközben Rebeka a hátam mögé bújva, arcát a szoknyámba temetve, az eseményre kidolgozott, furcsa elváltoztatott hangon énekel. Nem tudom, hogy vettek rá minket az oviban a szereplésre, ahol többé-kevésbé mindenki elmondott pár sort, biztos a csoportszellem hathatott ránk így. Emlékszem a húgom anyáknapi ünnepségeire rendszeresen elkísértem anyát, és nagyon kedves volt, ahogy a három-négy éves sokszor rendesen még beszélni sem tudó tipegő-topogók verseltek és énekeltek. Az egyik ilyen ünnepség alkalmával elénekelték közösen a Halász Judittól a Mit tehetnék érted című dalt és a húgom pedig szólóban a refrénjét. Ez az egyik legszebb emlék, amit róla őrzök... Tisztán előttem van, ahogy ott áll a fekete-fehér kis ünneplőjében, masnis lakkcipőben, hajpánttal a hajában. Nem tudom mennyire értette meg a szövegét, a dal mondanivalóját egy hároméves kislány, de annyira szívből jövő volt, ahogy a vékony gyerekhangján énekelte "Ha eltűnne az arcodról az a sötét szomorúság" - hogy azon csak sírni lehetett, olyan szép volt. 
Persze nem minden anyáknapi szerepelés volt szívből jövő, sokszor remegtek a kicsik és az izgalomtól elcsukló hangon alig bírták elmotyogni a rájuk kiszabott pár sort és többnyire mindenki csak azon izgult, hogy bele ne süljön szegény. Egyszer én is belesültem, emlékszem hetedikben, amikor már talán tényleg nem kellene hagyományos értelemben vett anyáknapi ünnepséget tartani, legalábbis nem az óvodai séma szerint. Egy rakás kiskamaszt kiállítani, akik már a rajtuk lévő ünneplő miatt is kényelmetlenül érzik magukat, hogy a velük szemben ülő könnyező-ideges anyukák látványáról már ne is beszéljünk. Kaptam egy verset, egy sorára emlékszem "anya ül a világ közepén". Nem nagyon tetszett, nem is igazán értettem a verset, és ahogy az már nálam lenni szokott az ilyen dolgok sehogyse akarnak bennemaradni a fejemben. Nagyon ciki volt, vagy ötször elmondtam ugyanezt a sort, itt akadtam ugyanis el. Szegény anyukámnak is biztos kellemetlen lehetett, az ünnepség után szokásos fagyizás is kínos hallgatásban telt el. Szerettem volna elmondani neki, hogy őt nagyon szeretem csak ez a vers nem tetszett mert szerintem jellegtelen volt és egyáltalán nem ébresztettek bennem semmilyen meleg érzést a sorok, és egyébként is utálom ezt az egész béna szereplősdit, hogy ránk erőltetik és még a verset sem választhattam ki én. Mert én mást választottam volna, olyat, amit értek és érzek és úgy  is tudom elmondani, de nem hagyták és ezt adták és lám ez lett a vége. És, hogy ezt az egészet tiszta ovisnak érzem, hogy oda kell állnunk fekete-fehérben és az apával vásárolt csokrot szorongatni a kezünkben és, hogy egyáltalán nem voltam meghatva, inkább nagyon is röhöghetnékem volt, ahogy a Gergő kürtjéből, ami egyébként is furcsa volt így egymagában ott a 7/a osztálytermében, miközben pirosra vált fejjel fújta, folyt a nyál. De nem mondtam el, mert tizenhároméves kamasz voltam, aki  hiába érzi, nem beszél az anyjának arról, hogy mennyire szereti, főleg nem versben. Csak nagyon szomorú lettem, mert láttam, hogy anya, akinek ma különösen boldognak kellene lennie, szomorú, mert nem lehetett büszke a lányára, nem örülhetett a többi anyukával együtt, akiknek a gyerekei képesek voltak megtanulni és elmondani a nyavalyás versüket, velem ellentétben.
Ez az egész eszembe jut amikor nem akarják elénekelni az orgona ágát vagy más szájukba adott dolgot előadni a kedvemért vagy más kedvéért, hogy büszke lehessek, hogy mások is azok lehessenek. Nem erőltetem. Sem ezt sem más szerepeltetést. Rebeka sok verset és dalt tud kívülről, el is énekli nekem a fürdőkádban, vagy amikor a szobájában játszik hallom, hogy a babáknak mondja. Vagy Rubennek mesél egész hosszú meséket kívülről. Ruben pedig elalvás előtt szeret mondókázni az ágyban. Hallom kintről: "zimmezum, ecefice bumbumbum". 
Biztos nagyon jó érzés lehet egy ilyen ünnepségen amikor a gyerekünk szépen elmond egy verset vagy elénekel egy dalt. Vagy nem olyan szépen. Ha ilyen szituáció lesz én nem tudom, hogy fogok disztingválni mert ettől jóval kevesebb is elég, hogy eleredjenek a könnyeim. És ha nem sikerülne, mert belesülne, akkor meg retenetesen sajnálnám szegényeket. Összegezve: számomra óriási stressz lesz így vagy úgy, ugyanakkora, mint amikor nekem kellett egykor ott állni. De jó dolog is, egy ponttól és egy pontig. De nem ez a lényeg. Azt hiszem, tényleg nem. Hiszen minden nap rajzolnak nekem, minden erdei séta alkalmával kapok virágot és gyakran fordul elő, hogy Rebeka a rongyijába csomagol egy kedvenc játékot, könyvet, átkötözi szalaggal és átszellemült arccal hozza oda nekem, az "ajándékot". Amikor kibontom, természetesen nagyon örülök neki, hiszen éppen ilyet szerettem volna, ő pedig ragyog a boldogságtól. Tortát is sütnek nekem, gyertyákkal, amiket elfújok és közben eléneklik a boldog szülinapot. És ezeket senki se mondta nekik, egyszerűen csak úgy jön nekik, mert látták. Tőlünk. Úgyhogy az anyáknapi köszöntéssel is így vagyok, mint ezekkel. Csinálom, csináljuk,  különösen szeretem, hogy Ricsi még az én anyukámnak is ad évről-évre virágot (bár ez aztán még  az egyenesági felmenő nőrokon fogalmába sem illik bele, de nem feszegetem a kérdést) elmegyünk, virágot viszünk, egyelőre én énekelek, verselek, teát főzök, és majd idővel megy ez magától is. És remélem ők választanak majd verset. És az sem fontos, hogy szavalják. Elég egy képeslapon is.












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése