2014. június 11., szerda

Foglalkozásom címere...

Az én drága Kislányom. Megy. Mi az, hogy megy! Szalad. Babázik. Babakocsiban tologatja föl-alá a gyermekkori Emília babámat. Sapkát ad rá, behajol a babakocsiba és szeretgeti, utánozza, hogyan sír. Amikor felkel a délutáni alvásból közli, hogy "amma" és "inni". Napról-napra egyre többet értet meg velünk és ért meg Ő is a világból. Csodálatos látni ahogy a babából kislány válik.  Ahogy nő, egyre izgalmasabbak vele a mindennapok, ami természetesen nem azt jelenti, hogy korábban ne lett volna jó, dehogyisnem, nagyon is szerettem babázni is vele. Mégis úgyérzem, hogy minden nappal érdekesebb lesz az anyaság, ahogy ez a pici kis ember a szemünk láttára fejlődik. Alig várom, hogy reggel felébredjen és elkezdődjön a napunk. Reggelizzünk, hintázzunk, bevásároljunk, vagy délután könyveket nézegessünk, játszunk. Korábban gondolkoztunk rajta, hogy talán jót tenne néhány nap családi napközi vagy bölcsi, persze ez még akkor volt, amikor nagyon pici volt és jellemzően olyan dolgokat és időszakokat tervezgettünk, amiről fogalmunk sem volt, hogy majd milyen lesz. Amikor egyre közeledett az idő, egyre kevésbé akartam Tőle megválni, akár csak fél napra is. Örülök, hogy megtehetem, hogy itthon lehetek vele és része lehetek az ő kis mindennapjainak. A közösség várhat, előbb utóbb úgyis többet lesz majd ott, mint velünk.
Nem vagyok bölcsi ellenes, én is egy éves koromban bölcsődébe mentem, mert anyukámnak muszáj volt visszamennie dolgozni. Máig vannak emlékeim róla, és azok mind kellemes, szép emlékképek. Ha valaki nem teheti meg, hogy otthon legyen, vagy más okokból ezt tarja ideális megoldásnak, azt gondolom, hogy a gyerekeknek nem tesz rosszat, az is lehet egy jó élet, csak egy másfajta életet jelent, mintha otthon lenne az anyukájával (vagy apukával esetleg nagymamával). Ami viszont nagyon nem tetszik, hogy a társadalomban mintha fellelhető lenne egy olyan hullám, amely azt hirdeti, hogy a gyereknek az a (kizárólag) jó, ha közösségben van, más gyerekek között, "nem szabad otthon tartani", mondván, hogy neki "szüksége van a közzösségre". Emögött szerintem az állhat, hogy egyrészt az emberek szeretik megideologizálni a döntéseiket, miért is jó úgy, ahogy van - teljesen érthető, hogy az anyák, akik rá vannak kényszerülve ilyen-olyan okokból, hogy visszamenjenek dolgozni, szeretnék hinni, hogy ez így jobb, mindenkinek. Az elgondolás mögött másik meghúzódó ok, vagy inkább okok a nők és ezen belül az anyák társadalomban felfogott szerepéből fakad. A mai nőideál dolgozik, nem csak dolgozik, hanem lehetőleg sikeres és kiteljesedik abban, amit csinál. Persze eközben párja egy szerencsés férfinak, akit boldoggá tesz, a szépségével, főztjeivel, és időközben szül 2-3 gyereket is, így munka mellett nem csak háztartást vezeti, hanem anyuka is. Ha igazán összeszedi magát, akkor a gyes alatt esetleg még kicsit képzi magát, hogy a két diploma és nyelvizsga mellé letegyen még egyet - ha már otthon van és úgyis ráér. És mi a valóság? Szerintem ennyi mindent nem lehet igazán jól csinálni együtt. Örök egyensúlyozás és lavírozás, és valami mindig hiányt szenved, az ember pedig sosem érezheti magát elégedettnek. Sokan választják ezt és sokan rákényszerülnek erre. Az a kevés nő, aki az anya és feleség szerepkört hivatásul választja és "nem dolgozik" pedig semmilyen megbecsülésre nem számíthat, hiszen ennek a munkának a jelen társadalmi és kulturális környezetben nincs presztízse. A családnak, mint élettérnek kevés szerep jut, a gyerekeknek alig van 1-2 évük arra, hogy kizárólag a családjuk körében legyenek a legtöbben már korán bekerülnek a köznevelési rendszerbe és ott töltenek naponta 6-8 órát. 
Az ember azt gondolná, hogy ez azért alapvetően nem jó. Mégis mindenki ezt veszi természetesnek, a témában népszerű könyvek jelennek meg, anyák vallomásaival a gyereknevelés árnyoldalairól,  ami alapvetően unalmas és fárasztó dolog, muszáj is az embernek 1-2 év után valami mást is csinálni, különben menthetetlenül kiég. Ha valaki ezt választja hivatásul, boldoggá teszi és nem vár mást az élettől, azaz "átszellemült arccal tolja a babakocsit", akkor ő sajnos a nem túl trendi, mégis irigyelt SZUPERANYÁK közé tartozik, aki valószínűleg egyfajta különleges génkombinációval rendelkezik, így nem érzi a kakis pelusok szagát, sosem fárad el avagy a gyereke rendelkezik különleges adottságokkal így neki ezért KÖNNYEBB.
Érdekes, hogy korábban, a nemünk által olyan hőn áhított emancipáció előtt ez volt az általános, a nők természetesnek vették az anya és feleség szerepkört, nem csak azért mert sok más lehetőségük sem volt, hanem ez a pozíció társadalmilag is megbecsült és elismert volt. Többnyire azok a nők dolgoztak, akik szegények voltak, rászorultak. Nem kérdőjelezem meg a világ eseményei és történelmi körülmények által elkerülhetetlenné vált emancipáció létjogosultságát. De nem titkolom azt sem, hogy úgy gondolom ezt sokan meglehetősen félreértelmezték és ennek eredményeképpen mára a visszájára fordult,  torzóvá válnt a 100 évvel ezelőtti nőtársaink álma. A társadalom egy olyan képet igyekszik már kislány koruk óta a nők elé tartani, aminek a megvalósítása egyáltalán nem biztos, hogy egy boldog élet lehetőségét rejti magában. Az emancipáció vívmányai közül számomra a hangsúly a választás lehetőségén van. A nők öntudatra ébredése és jogainak kiteljesedése, nem azt kellene, hogy jelentse, hogy egy nőnek dolgoznia kell és karriert csinálni, hanem azt, hogy szabadon választhat, hogyan kívánja az életét élni. Manapság azonban elvárás és nem lehetőség a nők számára az önmegvalósítás, ami főleg a munka és a férfivilágban való aktív részvételt jelenti. A fejlett országokban törvényekkel szabályozzák, hogy az apák is otthon maradjanak a gyerekekkel (ami nyilván feltételezi, hogy addig is az anya dolgozik), hogy mennyi női vezető vagy politikus legyen. 
 Mi az, hogy önmagam megvalósítása? Biztos, hogy csak azt jelenti, hogy utazom, világot látok,  bulizok, karriert építek, magasan képzett vagyok és tehetős? Ha ("csak") gyerekeket szül és nevel egy nő, miért ne lehetne az is önmegvalósítás? Ma nagyon nehéz egyáltalán idáig eljutni, hiszen a folyamatos képzés, tanulás, majd utána a munkában eltöltött első pár év taposása mellett ha sikerül is megismerkedni valakivel, szinte lehetetlen egy normális párkapcsolat kialakítása, ha pedig sikerülne akkor nehéz a család kedvéért kiszállni, akár egy időre is a mókuskerékből. És ha választani kell akkor sokan nem azt választják, hiszen minden és mindenki azt sugallja, hogy "élj!", valósítsd meg önmagad és elsősorban az egzisztenciád megteremtésére koncentrálj, a gyerek, a férj, feleség, család ebben csak zavaró tényező. A 21. század értéktrendje szerint nem az emberi kapcsolatok az elsők, hanem ÖNmagunk. Egyre többen 35-40 éves kor felett vállalják az első gyermeküket és a női magazinok, a média ezt példaként állítja elénk. Nem arról van szó, hogy ne lehetne ugyanolyan jó anya valaki ha 40 évesen válik azzá, mint egy 25 éves. Ezeken lehet és szoktak is vitatkozni, szerintem nem a minőségi kategóriákról van szó. Csupán arról, hogy ő már nagy valószínűséggel nem lesz nagymama, nem éri meg az unokái születését, főleg ha a gyermekei is hasonlóan későn válnak szülőkké. Szeretik a késői gyermekvállalást azzal magyarázni, hogy "mindent szeretnének megadni" a gyermeküknek, ami szintén egy elég erős társadalmi nyomás is.  Persze attól függ mit értünk a minden alatt? Tudunk nekik lakást, autót venni, finanszírozni a különóráit?  Jó ha egy szülő tudja segíteni a gyermekét elindulni az életben, és nem csak az a bizonyos hamuba sült pogácsa kerül a tarisznyába. De ma ezen már bőven túlnőttünk. Alapvető, hogy lakást, autót szeretne mindenki venni a  gyermekének és egy olyan egzisztenciát biztosítani kezdésként, aminek a megteremtéséért ő esetleg egy életen át dolgozott. Szerintem az egyik legértékesebb, ami adható, az az idő. És abból nem jut azoknak a gyerekeknek sem több, akik később születnek, hiszen az egzisztenciát, a jó életszínvonalat nem csak megteremteni kell, hanem megtartani is. A karrier, a jól fizető munkahely pedig nem vár éveket. A magasabb keresetű nőknek ugyanúgy vissza kell menniük hamar dolgozni, mint a fiatal, kevésbé tehetőseknek, hiszen ha egy család két kerestből él, előbb utób hiányozni fog a kieső kereset. Minél magasabb volt az a kereset annál inkább és annál hamarabb, hiszen a támogatási rendszer a juttatások maximalizálásával nem kedvez a magas fizetésnek.
Nemrégiben szíven ütött egy mondat. Egy anyuka kirakott egy képet egy közösségi portálon, amin egy irodai környezetben egy kiságy volt látható. A kép alatt: "első munkanap". Jöttek a hozzászólások, kiderült, hogy a baba  alig pár hónapos, kérdezték, hogyan fog vele tudni ott foglalkozni. Az anya egyik magyarázata az volt, hogy bár szívesen lógatta volna még otthon a lábát egy darabig, de sajnos eddig tudták nélkülözni. Mert nélkülezhetetlenek vagyunk. Mindenhol, kivéve otthon, a legfontosabbak számára?
Én az anyaságot választottam hivatásul. Ehhez több minden kellett, elsősorban egy hasonlóképpen gondolkozó férj és az a szerencsés élethelyzet, hogy módomban áll egyáltalán választani. 
Sajnos a saját bőrömön is megtapasztaltam már, hogy ezt így kimondani, felvállalni manapság elfogadhatatlan. Sokan, akik valójában otthon vannak, szívesebben mondják, ha rákérdeznek, hogy a férje cégében segít vagy valami más "fedőtevékenységet" végez. Hiszen ha egy nő képzett, diplomája van, akkor mindez mit ér, miért tanult, ha otthon marad? - teszik fel a kérdést sokan. Nekem erre az a válaszom, hogy a megszerzett tudás sosem vész kárba. A tanulás nem csak ahhoz segíthet hozzá, hogy a piacon könnyen elhelyzekedhessünk és jó munkahelyünk legyen. Tapasztalatokat, emberi kapcsolatokat, műveltséget ad, csiszolja az elmét, a szellemet, a lelket, és a világnézetet, más ember lettem tőle, ami többek között remélem a gyerekeim javára is válik - így nem érzem fölöslegesnek. Biztonságot is ad, hiszen ha úgy alakulna mégiscsak gondoskodni tudnék a családomról. És ha a gyermekeink felnőnek? - akkor majd unatkozni fogok? Szerintem akkor is kellőképpen le fog kötni a családomnak a meleg otthon és háttér biztosítása, ha pedig mégis túl sok időm maradna (ilyet még soha életemben nem éreztem), majd olvasni fogok. Vagy kertészkedni. Esetleg a lábamat lógatom...