2014. március 13., csütörtök

"Óóó kistesó lesz?"



Nem nem lesz, tehát NINCS a hasamban SENKI- válaszolom a kérdésre. Sokadszor. Legalábbis többször, sokkal többször, mint amit elviselhetőnek érzek. Persze csak magamban, mert a valóságban ennél azért udvariasabb vagyok.
Sokat gondolkoztam, rágódtam azon, hogy írjak-e erről. Nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy sajnáltatom magam, mert nem erről van szó, a sajnálat volt éppen az egyik, ami eddig visszatartott. Sajnáltam én magam éppen eleget, voltam dühös, szomorú, depresszív, de ma már egyre inkább túl vagyok rajta. Mondanom sem kell, a fenti kérdés nem lendít éppen nagyot az önbizalmamon, de most már határozottan jobban viselem. Abban sem voltam biztos, hogy szeretném világgá kürtölni ezt a dolgot, hogy képes vagyok, leszek elviselni, ha valaki rákérdez, esetleg vizslat, miután ezt olvassa. 
Tehát. Miről is van szó? A szóban forgó probléma kissé ijesztő orvosi neve: Rectus diastasis, magyarul, szétnyílt hasizom. Aki nem hallott volna róla, ez azt jelenti, hogy az egyenes hasizmok szétnyílnak és nem funkcionálnak, azaz tartanak, így a has előre ugrik. Leggyakrabban terhesség miatt fordul elő, de lehet más kiváltó oka is, mint a túlsúly, nehéz dolgok emelése vagy kötőszöveti gyengeség.
Mindig szerencsés alkatom volt, standard 34-es mérettel rendelkezem, amelyik ruha cimkéjén ez a méret szerepelt az többnyire gondolkozás nélkül fel is vehettem. Terhesség alatt 10 kilót "híztam", ami gyakorlatilag szülés utáni héten el is tűnt rólam. Kivéve a pocakot. Az egyszerűen nem akart eltűnni. Hamar éreztem, hogy gond van. Bár még sosem voltam terhes és így nem tudhattam milyen érzés szülés utánpár héttel, hónappal lenni, valahogy mégis tudtam, hogy az izmaim nem úgy működnek, ahogy az ilyenkor normális lenne. Azzal együtt sem stimmelt valami, hogy tisztában voltam vele, a testnek legalább kilenc hónap kell ahhoz, hogy visszaálljon. Kétszer voltam orvosnál, mind a kétszer elküldtek azzal, hogy nincs itt semmi probléma, örüljek, hogy "ilyen jól nézek ki" pár hónappal a szülés után. Mivel, ahogy írtam, azelőtt sem küzdöttem súly vagy alakproblémával ez kevéssé nyugtatott meg vagy vigasztalt. Ahogy az sem segített, hogy lépten nyomon megkérdezték, hogy máris jön a kistesó? - Bár azok, akik megkérdezték biztosan nem rossz szándékból tették, mégis kínos és megalázó volt, nagyon bántott, sokszor alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. Sajnos azonban a kérdés jogos volt, néhány rosszul megválasztott ruhában, rossz testarttásban elkapott pillanatban valóban úgy tűnhet, mintha pár hónapos kismama lennék. Talán éppen azért jutottak erre a következtetésre, mert nem voltam meghízva, csak a pocakom domborodott. Az más kérdés és csak zárójelben jegyzem meg, ha nem teljesen nyilvánvaló, hogy valaki babát vár én biztos nem kérdeznék rá. Főleg ha egy 3 hónapost tologat éppen. Mindig sportoltam, odafigyeltem magamra, ezért különösen igazságtalannak éreztem a helyzetem. A legrosszabb az egészben az volt, hogy mindenki azt hajtogatta körülöttem, a család, a barátok, hogy le fog az menni, ez ilyenkor természetes, csak idő kell, tudomást sem vettek a problémáról, mintha csak én látnám. Tagja vagyok egy kismama csoportnak, ahol szerencsémre egyszer kifakadtam erről, és rám írt egy anyuka, aki gyógytornász és éppen ez volt az egyik szakterülete. Elmentem hozzá és megállapította, amit én már sejtettem, hogy a hasizmom kórosan szét van nyílva, ráadásul végig. Akkor körülbelül négy centi volt a távolság az izmok között és 4-5 hónapos terhesnek feleltem meg a szakvéleménye szerint. A gyógytornásszal párhuzamosan, csaknem egy napon felkerestem egy plasztikai sebészt is, aki megerősítette a diagnózist valamint egybehangzóan állították, hogy ezt tornával eltüntetni nem lehet, előbb-utóbb műtét vár rám. Ez újra lesújtott. Három órás nagyhasi műtét, hónapokig tartó lábadozással, ami után két évig nem lehet babát vállalni, valamint ha később terhes leszek valószínűleg újra meg kell utána műteni. Rehabilitációs, szinten tartó tornát pedig addig is folyamatosan csinálnom kell, különben így marad vagy rosszabbodik az állapotom. Mit jelent ez? Életen keresztül tartó tornát, legalább egy műtétet, és a műtétig azt, hogy a hasam bizony nem lesz lapos. A második terhesség alatt, pedig biztosan rosszabbodik a helyzet, a kérdés csak az, hogy mennyire, amit senki nem tud előre megmondani. Azonkívül, hogy esztétikalilag zavaró ez a dolog, csupán ezért nem feküdnék kés alá (bár vannak pillanatok, amikor úgy érzem talán mégis...) a valódi probléma, hogy ez egy egyre súlyosbodó köldöksérvvel is együtt jár, és folyamatosan vigyázni kell, nem lehet terhelni, emelni.
Mindig azt hittem sokat edzek, de ha ma arra az 5-10 perc hasizom gyakorlatra gondolok, amit rendszerint a torna részeként végeztem, semmi a jelenlegi napi fél óra hastornához, amivel úgy ahogy karban tudom tartani magam 
Voltak nehéz időszakok, napok. Amikor csak álltam a  ruhásszekrényem előtt és rá kellett jönnöm, hogy nem csak most hanem később sem fogom tudni hordani a kedvenc ruháim nagy részét. Amikor már úgy éreztem, hogy nem is olyan rossz a  helyzet, kezdtem jó eredményeket elérni és jött egy újabb kellemetlen kérdező...
Tudom, hogy az életben vannak nagyobb gondok is, tisztában vagyok azzal, hogy ezzel együtt még mindig csinosnak számítok (azért kapok pozitív visszajelzéseket is) nekem azonban ezt mégis nehéz volt elfogadni. Azért szerettem volna írni erről őszintén, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül. Sok nő küzd hasonló vagy még nagyobb problémákkal szülés után. Inkontinencia, szexuális problémák, hormonzavarok, csúnya gát vagy császármetszés heg, kínyúlt vagy striás bőr - csak néhány, amiről senki nem beszél, hiszen a gyermek megszületése utáni időszakban egyáltalán nem hangsúlyosak, de mégis megkeseríthetik a mindennapokat. Tönkretehetik az önbizalmat, sőt némelyik megakadályozzák, hogy valaki teljes életet éljen. És az enyém csak egy és még nem is a legrosszabb ezek közül. Nincs kihez fordulni, nincs szülés után semmilyen rehabilitáció, ezekkel a dolgokkal senki nem foglalkozik. Szerencsésnek érzem magam, hogy találtam szakembert, aki felismerte, kezeli és elviselhető szinten tartja a problámámat, hogy van időm, energiám és lehetőségem  foglalkozni vele. Kemény és kitartó munkával, folyamatos kontrollal sikerült (viszonylag) lapos hasat elérnem, persze azért sosem lesz már a régi én örülök ennek is. A helyzet egyre jobb, már csak két-három havonta akad érdeklődő a testvérre. És remélhetőleg előbb-utóbb lesz majd egy sokkal jobb válaszom is...


2014. március 6., csütörtök

"Majd, ha anya leszel..."


Régebben mindig bosszantónak találtam, amikor gyerektémákról beszélgetve azzal próbált meg érvelni valaki, hogy “majd, ha anya leszel meg tudod”, majd akkor meglátom, hogy ez vagy az milyen. Mintha az anyaság akkorát változtatna az emberen, hogy majd gyökerestül megváltozik valamiről a véleménye – gondoltam én. Pedig így van, így lett, de még mennyire! Én vagyok a legjobban meglepve, hogy amiről korábban, akár egy éve még teljes meggyőződéssel gondoltam valamit, annak ma éppen az ellenkezőjét vallom. Ennyit erről és arról, hogy anyaként új ember lesz-e valakiből. Merthogy más vagyok az nem kérdés. És, hogy én mondom-e a barátnőimnek, húgomnak, gyerektelen nőismerősöknek alkalomadtán, hogy “majd, ha anya leszel meglátod”? Persze, hogy mondom. Mert így is van. Én már csak tudom.
Amikor Rebekát vártuk, rengeteget tervezgettünk, álmodoztunk a jövőről, hogy milyen lesz vele az élet. Sokat beszélgettünk arról, vajon milyenek leszünk anyaként és apaként, hogyan fog megváltozni az életünk. Mivel lesz szebb, nehezebb, jobb, hol lesz benne a helye azoknak a dolgoknak, amelyeket most szeretünk, a kényelmes reggeleknek, a randiknak, a színháznak, az utazásoknak, a barátoknak… Gyártottuk a megoldásokat, elképzeléseket, amelyek közül némelyiket valóban megvalósítottuk és az akkori elképzeléseknek megfelelően alakítottunk ki, néhány viszont mai szemmel visszanézve teljesen irracionálisnak tűnik. Ilyen például, hogy ezen a nyáron – azaz, ha “Rebeka másfél éves lesz” – elutazunk két hétre Franciországba. Csak ketten, hiszen másfél év gyereknevelés után ez jár (gondoltuk anno). Most ott tartunk, hogy egy ideje felmerült egy hosszú hétvége lehetősége, de valahogy sehogy sem akar össze jönni.  Nem jó a dátum, vagy túl korainak érezzük, vagy folyton ütközik valamivel, nincs repülőjegy, nem jó a szállás… valójában azonban rá kellett jönnünk: Nem is akarunk elmenni. Az a helyzet, hogy nem, hogy egy hétvégére, egy napra sem szívesen hagynánk itt a kislányunkat, igazság szerint néha úgy érzem, hogy még az is fölösleges, hogy délután rábízom valakire (amikor nagyrészt egyébként úgyis alszik). Szeretünk vele lenni és nem igényelünk szünetet, több napnyit legalábbis semmiképpen nem. Most már tudom, amire korábban nem készülhettem fel, bármennyire szerettem volna, hogy milyen is lesz majd valakit magamnál, magunknál jobban szeretni. Ez az érzés semmihez nem hasonlítható, semmivel össze nem vethető, és semmi más által meg nem tapasztalható, csak ha gyereke lesz az embernek. Addig elképzelheti, töprenghet rajta de a valóság és az álmodozás között ég és föld lesz a különbség. Ő nem az életünk része, hanem az értelme, kitölt és betölt mindent, amit teszünk, így ha el is utaznánk kettesben, már nem lesz ugyanaz, mint amikor még ketten voltunk. Mert Ő itt van, ha pár száz kilométerrel arrébb is, de létezik, gondolnánk rá, hiányozna, már vele alkotunk egy egészet, olyan, hogy mi ketten, a korábbi értelemben már nem létezik többé. Teremthetünk pillanatokat, perceket, órákat, később napokat is, amik kellenek is, szükség van rájuk, de ezekre is azért, hogy utána újult figyelemmel fordulhassunk felé, merülhessünk el a családi létben, mert az életünk ma már erről szól. És ennek örülök. Mert bár ez így nem fogalmazódott meg bennem, de éppen ez az, amire vágytunk. Ha valaki korábban ezt, így elmondja, biztosan vitatkoztam volna, mert kissé ijesztően hangzott volna számomra, hogy olyan, én vagy, hogy mi ketten többé már nem lesz. Szerettem volna családot, csakhogy én úgy gondoltam, hogy van a család, aminek a tagjaként én teljesen független, önálló emberként is létezem tovább, majd megszületik a gyerek és szépen, mint egy kirakó darabja beilleszkedik a rendszerünkbe. Csakhogy ő nem a kirakó, hanem maga a kép, amire mi illesztjük rá a darabokat, a családi életünk részeit. Ha jól sikerül mindenki boldog, ha nem akkor káosz van. Hiába is szeretném kirakni a régi képet, átélni azokat az érzéseket, amikor még ketten voltunk, az már egy másik kép, és sehogy sem illenek rá a jelenlegi életünk kockái. Ezt a képet kell most tehát jól kiraknunk, az ehhez illő darabokat megtalálnunk.
Régebben nem értettem, hogy az anya ismerőseim miért szakadnak ki olyan nehezen otthonról. Hajlamos voltam ezt “befordulásként”, “beszűkülésként” értékelni. Ma már tudom, hogy nem erről van szó, egyszerűen nehéz kiszakítani olyan részt a napból, amikor nincs anyára szükség. Sokminden megoldható nélkülem is, le tudja tenni a férjem, a húgom, a nagymamák is aludni, meg tudja más etetni, tulajdonképpen mióta nem szoptatok egészen jól elboldogul nélkülem is. Gyakorlatilag. És bár semmi racionális vagy tudományos magyarázattal nem tudok szolgálni, egyszerűen csak tudom, hogy én máshogy adom neki az ételt, teszem le az ágyába, vagy simogatom meg, ahogy más tenné, és, hogy neki még jó sokáig erre van szüksége. Rám, ránk. És ezt ki szeretném élvezni, így bizony én is nehezen szakadok el mellőle egy barátnős kávéra, vacsorára vagy bármi másra, ami nem vág össze az Ő napirendjével.
Korábban azt terveztük, hogy Rebeka, ha már nem szopizik, majd hetente egyszer a nagyszüleinél fog tölteni egy éjszakát és az milyen jó lesz, mert lesz egy szabad esténk és reggelünk. Jó is lesz majd biztosan. Egyszer, ha eljön az ideje, de nem most. Bár ha belegondolok, hogy szombaton reggel felkelünk és ő nincs itt, nem reggelizik velünk, nem táncol a járókában, amíg mi a kávét isszuk, és senki nem könyörög kinyújtott karokkal felénk, hogy gyejeee, nem is vagyok már olyan biztos benne, hogy szeretném… Hogy szeretnénk-e ebből kimaradni, csupán 1-2 tovább ágyban eltöltött óráért.  Persze tudom, hogy előbb utóbb jó lesz majd, neki és nekünk is néha a távolság, ahogy minden kapcsolatban ebben is szükség lesz rá. Mikor? Nem tudom. Talán ha már képes kifejezni az akaratát, közvetíteni felénk beszéd formájában, ha már meg lehet vele beszélni, hogy mi fog történni vele és nem csak hozzuk-visszük a mi akaratunk szerint. Gyakran megkérdezik, hogy mikor lesz már fülbevalója, amire már az eleje óta nagyon határozottan tudtam a  választ: Majd ha ő szeretne. Miért is raknék rá egy ékszert, aminek az egyetlen funkciója, hogy aranyosabbnak látjuk tőle, mi és mások, ő ugyanis mégcsak éppenhogy kezdi felismerni magát a tükörben. Ha ezt a tulajdonképpen apróságot így szemlélem, akkor azt érzem helyesnek, ha az Őt érintő fontosabb dolgokban is kikérjük a véleményét. Szeretne máshol aludni? Van kedve ahhoz, hogy néha a nagyszüleinél töltse az estét és a reggelt? Más érzés lesz úgy ketten maradni, ha már ő is szeretne menni és nem csak kiszolgáltatott babaként a mi döntéseink, programjaink miatt kénytelen máshol lenni.

Mindenki azt mondja, hogy gyorsan elmegy ez az idő. Amikor reggel kelni kell vele, amikor csak velünk akar lenni, amikor csak anyát akarja. Most már elhiszem, nem vitatkozom azokkal, akinek nagyobb gyereke van és átélte azt, ami még előttem van. Ezért is igyekszünk kiélvezni ezt az 1-2-3 évet, amíg ennyire függ tőlünk és a közelségünket igényli. Megtalálni benne az örömet és a jót, és nem azon morfondírozni, hogy milyen volt, amikor még reggel nem pelenkáztunk, vagy milyen lenne, ha néha nem kellene…Egy gyerek életében ez az idő meghatározó, kölönösen az első három év mérföldkő. Kettesben lenni most is tudunk, a világot láthatjuk később is, Bécs, Párizs, Barcelona megvár, talán addig a Sagrada Familia-val is haladnak egy kicsit…