2014. január 22., szerda

Közel, s távol...

Nyilván minden szülőt elfogja néha a szorongás, hogy a gyerekei felnőnek, kirepülnek és akkor aztán mi lesz velünk... Ennek egy még félelmetesebb verziója, hogy a gyerekünk felnő, kiröpül és elköltözik majd a világ másik végére, nem csak tanulni, hanem majd ott fog férjhez menni (kapcsolatot kialakítani?) gyerekeket szülni, a mindennapi életét tőlünk távol kialakítani és élni. Sok ember ennek kifejezetten örül, sőt mi több, jó pár szülőt ismerek, aki kifejezetten erre bíztatja, ösztönzi a gyerekeit, ebben látja a garanciát arra, hogy jobb életük lesz. Nem véletlenül jut eszembe ez a lehetőség, hiszen reálisan nézve erre nagy esély van, a mai globalizált világban bárhol élhetünk, dolgozhatunk, tanulhatunk. 
Azt hihetnénk, hogy ez az emberi kapcsolatokra csakis jó hatással van, hiszen akár a világ másik feléről is ingyen kommunikálhatunk egymással, képeket oszthatunk meg, skypeolhatunk, videotelefonálhatunk, nem jelent nagy változást, ha valaki külföldön él. A távolságok a technikának köszönhetően áthidalhatóbbak, de ez csak illúzió, a gyorsasággal egyúttal felszínesebbé is vált a kapcsolattartás, ki ír ma például már hosszú, tartalmas levelet? Egy kiadós levél, amit kézzel írtak, megcímeztek, átgondoltak többet elárulna arról, hogy vagyunk, mint egy sietős telefon, vagy sms. Régen ha valaki látogatóba indult, akkor hetekre ment, ma már gyorsan és könnyen lehet utazni, ezért alig töltünk valahol huzamosabb időt, hiszen a világ másik feléről is meg lehet fordulni pár nap alatt. 
Az, hogy kinyílt a világ, hogy elérhetőbb lett minden és mindenki, sok esetben paradox módon az emberi kapcsolatok rovására megy. A családtagok egyre távolabb kerülnek egymástól, nem csak térben, hanem, lélekben is, világnézetben is, elsodródnak egymástól.  Sokan nagyon hosszú utat tesznek meg otthonról és mikor hazamennek, már nem lelik egykori önmagukat. Régen az emberek nagyrészt ott élték le az életüket, ahova születtek, ami lehet, hogy nem volt annyira izgalmas, de sok szempontból praktikus volt, a családtagok összetartottak, számíthattak egymásra. Az utazás jó dolog, világot látni nem csak élvezetes, hanem hasznos is, hiszen a világnézetünk tágul. De miért kell feltétlenül ott maradni? A mesékben is mindig elmennek világot látni, mesterséget kitanulni és esztendőre, vagy háromra hazatérnek és a falujukba telepednek végül le. Sokáig vaciláltunk a  férjemmel, hogy Bécsbe költözünk,  és ez, főleg az ő részéről, máig sem tekinthető lezárt kérdésnek. Szeretjük mert számunkra a tökéletes város, mindenhova lehet biciklivel közlekedni, tele van parkokkal, kulturálisan nagyon közel áll a miénkhez, fejlett, mégis emberléptékű város. A gyerekeink olyan helyen nőhetnének fel, ahol nem csak opera, színház és remek kiállítások vannak, hanem a város közepén lévő erdőben őzek és nyulak is rohangálnak... Vágyom rá? Persze. De tudom, hogy mekkora kompromisszummal is járna és nem vagyok benne biztos, hogy megszeretném kötni.
Talán sokan felhördülnek, de én bizony nem szeretném, hogy a gyerekeim tőlem távol éljenek, hacsak nem létkérdésről van szó. Ahogy sokan önzetlenségnek tekintik, azt, hogy "elengedik a gyereket",  nyilván ezt egyfajta önzésnek tartják.  Szerintem nem az, hiszen nem gondolom, hogy egyértelműen az a jó, hogy minden esetben az a szerencsés, ha valaki külföldön találja meg a boldogulását. Általában örülni illik, ha valaki olyan szerencsés, hogy külföldön talál munkát, hiszen feltehetően jobb élete lesz. De mit értünk azalatt, hogy jobb? Anyagilag feltétlenül, hiszen sokszor még a mosogatásért is többet fizetnek, mint amennyit nálunk egy kvalifikáltabb munkával lehet keresni (bár így  ez egy kicsit azért  leegyszerűsített). Jobb az életszínvonal, a kereset, a mindennapi élet nívója. Hozzá kell tenni: Általában. De ezek eddig javarészt még csak mind anyagi szempontok, amelyek természetesen nem mellékesek, de azért van itt más is, amit mérlegelni kell. A családtól, barátoktól távol kell élni, mire ott is kialakulnak olyan szoros kapcsolatok, évekbe, évtizedekbe telhet, ha egyáltalán kialakulnak, a nyelvi, kulturális különbségek ellenére. Az unokák úgy nőnek fel, hogy a nagyszüleik nem részei a mindennapi életüknek, a szülők a családtól izolálva, minden segítséget nélkülözve nevelik a gyermekeiket. Még nem jött elő ez a probléma mert nem olyan régi ez a jelenség, de például hogyan oldható meg több ezer kilométerről, ha az "otthonhagyottak", a szülők, nagyszülők idősebbek lesznek, támogatásra szorulnak? Ha gyakran utazik az ember haza, akkor ott nem fogja magát soha otthon érezni, ahol él, hiszen a szabadidejében rögön pakol és megy. Ha keveset, akkor esetleg az itthoniakkal lesz lazább a viszonya, veszíti el a szorosabb kapcsolatait. Amikor végre hazajön, általában feszültséggel terhelt a várva várt ottlét, hiszen óriási a nyomás, hogy minden érzelmi igényt, kapcsolatot azalatt a  rövid idő alatt megéljen, kielégítsen amíg itthon van. Mindenkivel találkozni, mindent elmesélni, együtt lenni... Arra, hogy csak úgy legyen, elengedje magát, általában alkalom sincsen a sok program és találkozó között.  Még ha nem is ugyanebben az összefüggésben, de van tapasztalatom a kérdésben, élnek tőlem távol olyan emberek, akik mindennap hiányoznak. Vannak olyan emberek is, akik bár nem a barátaim, ha itt lennének tudom, hogy szorosan részei lennénk egymás életének, így azonban nincs sem tér, sem idő, hogy ez kialakuljon. 
Persze a jobb megélhetésen kívül még sok oka lehet, hogy valaki ezt választja, egy szerelem az például megint más, hiszen a legfontosabb emberi kapcsolatok egyike. Ha ezért menne el egyszer Rebeka, azt talán kevésbé bánnám. Természetesen bárhogy is dönt, mi támogatni fogjuk, soha nem fogom visszatartani érzelmi alapon, az pedig, hogy ezt mennyire nem szeretném az én titkom marad. De az biztos, hogy nem fogjuk arra kondicionálni, hogy mindenáron külföldre menjen, egy jobb élet reményében, ugyanis ez szerintem, szerintünk, ebben a formában, így nem igaz. Az élet minőségét ugyanis nem csak a kereset, a munkahely, a karrier vagy a hely határozzák meg ahol élünk, legalább ugyanannyira az emberi kapcsolatok, a család és a barátok, akik körülvesznek, akikre számíthatunk a mindennapokban. 
Mást nemigen tehetek, csak reménykedem, hogy családi körben, az unokáimmal tölthetem majd az öregkoromat és nem a skype-on és facebookon (vagy ki tudja mi lesz addigra) keresztül látom őket felnőni.




2014. január 16., csütörtök

Élni és élni hagyni?

Rebeka már egyre tudatosabb és így napról napra tudatosabban szeretne tenni vagy nem tenni dolgokat,  ami számunkra azt jelenti, hogy megkezdődött a nagybetűs nevelés. Ezalatt nem azt értem, hogy beálltunk a szülők sorába, akik egész nap mennek a gyerekeik után és folyton folyvást ismételgetik, "nem szabad". Nagyon egyetértek azzal a felfogással miszerint a valódi nevelés lényege, nem a szó hagyományos értelmében rejlik, az igazi nevelés az együttélés és annak a hatása, ahogy egymással viselkedünk, megnyilvánulunk bizonyos dolgokban. Sokat gondolkoztam korábban is a nevelésről, hogyan miként szeretném majd csinálni és mélységes megkönnyebbülést éreztem, amikor találkoztam Vekerdy Tamás gondolataival a témában, amivel mintegy megtaláltam a tudományos alátámasztását annak, amit egyébként is érzek. Nem csak megnyugtat, hanem rengeteg türelmet is merítek ebből a nevelési stratégiából, hiszen fölösleges idegeskedni olyan dolgokon, amelyek idővel maguktól megváltoznak, beállnak és megkímélem magamat sok teljesen fölösleges szájtépéstől és feszültségtől is. Úgy gondolom, ha együtt étkezünk napi három alkalommal és látja, hogy mi nem dobáljuk le az ételt, egy idő után ő sem fogja. Persze ez nem jelenti azt, hogy hagyom hogy az étellel dobálózzon kedvére, egyszer rászólok erélyesen, másodszorra elveszem az ételt ilyen esetekben és én etetem tovább, de nem idegeskedem vagy csinálok belőle nagy ügyet, mert szerintem nem is az. Vagy mit tegyek, ha csak húst eszik hússal? Eleinte szorongtam, jaj mi lesz, normális ez? Pár étkezés nagyjából azzal telt, hogy próbáltam becsempészni egy kis zöldséget is a szájába, persze nem sok sikerrel. Aztán viszonylag hamar belefáradtam  és azt adtam a szájába, amit kért. Amikor már majdnem elfogyott az egész szelet csirke,  akkor  az esélytelenek nyugalmával óvatosan megpróbálkoztam egy kanál répafőzelékkel, hogy azért elmondhassam, én mindent megtettem. Lám, megette csaknem az egész főzeléket. Azóta is ez a koncepció, azt adok, amit eszik és rendszerint végül mindenből eszik, csak nem abban a sorrendben, ahogy én elképzelem. Néha egészen elképesztő variációk születnek, sokszor a levest eszi utoljára, de múltkor például a desszertként felszolgált gesztenyepüréhez az etetőszék tálcáján lévő tonhaldarabkákat csipegette.
Nevelési elveink közé tartozik, hogy kevés dologra mondunk nemet, de arra határozottan és érvényt is szerzünk neki, ha nem hat másodszorra vagy harmadszorra a felszólítás, akkor eltereljük a figyelmét vagy egyszerűen szituációt változtatunk, tehát egy adott példával élve, elhozzuk a könyvek mellől, amiket éppen pakol. Ez most nagyon átgondoltan hangzik, de valójában ösztönből jövő reakciók, ha látom, hogy a kedvenc könyvem felé nyúl, vagy a beszerezhetetlen magazinomat csócsálná, nyilván tényleg mérges leszek. És ez hat. Szerintem a kötelességszerűen, erélytelen hangon ismételgetett "ezt nem szabad, azt nem szabad..." amellett, hogy hatástalan, egy idő után őrjítő is. Rövid szülői pályafutásom alatt azt figyeltem meg, hogy fontos a hangsúly, az arckifejezés és a ritmus összhangja, ha valamit el szeretnék érni, ha mondok valamit de nem találom el a hangsúlyt vagy nem vágok kellőképpen felháborodott arcot hozzá, azt is mondhattam volna, hogy süt a nap. Számomra a legnehezebb a szigorú arckifejezést elérni, amikor Rebeka olyan huncutul mosolyog a rosszasághoz, hogy legszívesebben felkapnám és össze-vissza puszilgatnám. De persze nem teszem. Csak öt perc múlva. Sajnos így is párszor előfordult, hogy vacsora közben a férjemmel egész egyszerűen kitört belőlünk a  nevetés. Azt is csak nyelvharapással és kemény arcizom munkával bírom ki, amikor megpróbálom rávenni, hogy NE tegye a lábát fel az etetőszékbe, és ő zsivány módón már előre jót szórakozik és mosolyog a reakciómon (ami ezekszerint inkább vicces, szóval még csiszolásra szorul), amikor még csak emeli a lábikót.  Ha végre sikerül felöltenem a szigorú arcot, akkor biztosan Ricsi neveti el magát. Nehéz a bennünk bujkáló mosolyt elrejteni, amikor egy édes két lábon járó kis szeretetcsomaggal él együtt az ember, pedig muszáj megtanulni, és minél gyorsabban el kell sajátítani a fegyelmezési technikát, mert az érzékeny kis radaraival rögtön kiszúrja, hogy valójában nekünk ez tetszik és nem is vesz komolyan. 
A másik problémás szituáció, amikor mászik a könyvek felé, és már előre rázza a fejét és mondja, hogy nemnemnem, majd odaér, feláll a polcba kapaszkodva, felém fordul és a kis mutatóujjával is mutatja, hogy nana (amit szintén tőlem tanult) a fejét is rázza hozzá nagyon komoly arckifejezéssel. Akit ezzel a produkcióval nem vesz le a lábáról, annak kő van a szíve helyén. Itt egyébként hatékonyabbak lehettünk, mert tényleg nem pakol, általában két-három felszólításra magától eljön(mászik) onnan. 
Nem szeretnénk túlzásba vinni a korlátozást, amit lehet megengedünk neki, hiszen azért lássuk be, nincs könnyű dolga a lakásban szabadon közlekedő egyévesnek, nem túl sok mindent "szabad" és kevés dolog igazán "neki való". Hagyjuk, hogy felfedezze a világot, és ami nem jelent rá vagy a kedvenc dolgainkra veszélyt, azért nem szólunk rá. Így voltunk az újságokkal és a könyvekkel is, ugyanis nem pakoltam el az alsó polcokról (főleg, mert nincs hova) és azt is szeretem, ha a dohányzóasztalon ott vannak a legfrissebb magazinjaink. A jó hír az, hogy Rebeka is szereti, különösen a National Geographic újságért rajong, képes fél órát állni az asztal előtt, a kis husi lábain bizonytalanul egyensúlyozva és kitartóan mutogatni a képre, hogy vau-vau-vau. Pár újságot megviselt az érdeklődés, de cserébe eljutottunk oda, hogy bármelyik mesekönyvét, vagy magazint odaadhatom neki, szépen lapozgatja és nézegeti, soha nem tépi szét vagy gyűri meg, legfeljebb egy szerencsétlen mozdulat miatt történik egy-egy baleset. Csodájára járnak a barátok, rokonok és valóban vicces látvány, ahogy a pici lányunk stabil terpeszülésben ül a földön és újságot vagy könyvet "olvas", lapozgatja, összevont szemöldökkel halandzsázik hozzá és az ujjával "követi" a sorokat. 
Sok gyereknevelési személet van, mindenkinél más válik be, hiszen ahogy mi szülők, úgy a gyerekeink sem egyformák. Meglátjuk, hogyan válik be ez "laissez faire laissez passer" nevelési filozófiánk, egyelőre Rebekánál működik és nekünk is jó. Vekerdyt idézve, legfeljebb tévedünk. De legalább megpróbáljuk a szerintünk lehető legjobban csinálni. 





2014. január 14., kedd

A szoptatásról...


Már több, mint egy éve, de mintha tegnap lett volna, olyan friss még az első szoptatás emléke. Behozták szülés után, magamra tettem és ő abban a pillanatban, mint egy kis vákum bekapta a mellem és meglepő energiával szopni kezdett. Óriási megkönnyebbülés öntött el, mert császárral született és féltem, hogy az azonnali testkontaktus elmaradása miatt majd gond lesz a szoptatással. De szerencsére nem volt, olyan energikusan látott neki a dolognak, hogy szinte majd megfulladt és így volt ez innentől minden alkalommal, amikor mellere tettem. Egészen a ma napig, amikoris Rebeka már reggel sem akart szopizni. Olyan gyorsan történt az egész, nem voltam erre felkészülve arra, hogy egyik napról a másikra történik, azt hittem ez egy hosszú folyamat lesz. Egy hónapja szinte még csak szopott, azon aggódtam, hogy úristen ez a gyerek soha nem fog enni, szoptathatom majd évekig, erre egy hét leforgása alatt szinte teljesen abbahagyta. Egy nap alatt elhagyta a napközbeni szopizást, majd pár nap múlva az estit, most pedig már reggel sem szeretne. Hiába próbálkozom, kínálgatom, nem kell neki. Aki szeret szoptatni és hasonlóan van vele, mint én, tudja, hogy ez milyen nehéz. 


Számomra mindig is magától értetődő volt, hogyha gyerekem lesz, akkor szoptatni fogom. Amikor terhes lettem sokat olvastam a szoptatásról és még inkább meggyőződésemmé vált, hogy a szoptatás nagyon fontos, nem csak a baba táplálása, hanem az érzelmi fejlődése szempontjából is, az anya-gyermek kötődésének kialakulásában, minőségében meghatározó szerepe van. Terhesen többször is álmodtam azt, hogy szoptatom, már alig vártam a pillanatot, hogy először mellre tegyem, megtapasztaljam ezt a csodálatos érzést, az intimitás legmagasabb kifejeződését a kisbabámmal. Nem csalódtam, tényleg fantasztikus volt. Ahogy elképzeltem. Persze azt nem képzeltem el, amikor erről ábrándoztam, hogy majd lila lesz a véraláfutásoktól a mellbimbóm és azt is nehezen fogom viselni ha a póló hozzáér. Hogy csillagokat látok az első hetekben, amikor a baba szopni kezd. De mégha nem is szerepelt az álmodozásaimban a fájdalom, tudtam, hogy nem lesz könnyű, számoltam vele. Hiába tettem jól mellre a mellem nem volt hozzászokva ilyen szintű igénybevételhez és a folytonos ingerléshez, természetes volt, hogy amíg megedződik, addig érzékeny. De mindezekkel együtt a természet egyik legszebb ajándékának tartom, hogy a testemből táplálhatom a gyermekemet. Tudom, hogy elfogadónak és megértőnek illik lenni, és manapság a  "nem vagyunk egyformák" felkiáltás mindenre magyarázat, így arra is, hogyha valaki nem akar szoptatni. Őszintén szólva nem tudom megérteni azt, ha valaki nem akar szoptatni annak ellenére, hogy erre egyébként képes volna. Nem állítom, hogy rossz anya, mint ahogy azt sem, hogy aki szoptat az feltétlenül jó, ennél összetettebb azért a dolog. Mindenesetre az én szememben nem a jó anyaság jellemzője, ha valaki nem akar szoptatni.  Hiszen milyen indok elfogadható, állítható szembe azzal, hogy bár a gyermekemnek módomban állna a  legjobbat adni, mégsem adom? Az anyatej, a szoptatás lehetősége egy olyan áldás, amelyben szerencsére a legtöbb anya részesül, nem pénz vagy más szempont kérdése. Nem olyan kérdés, mint amikor arról van szó, hogy megtudja e venni valaki a legjobb gyerekülést, babakocsit vagy joghurtot  gyermekének, otthon tud-e vele maradni évekig vagy sem...  Felbosszant, ha valaki a fájdalommal vagy a praktikummal, kényelmi szempontokkal indokolja azt, hogy miért nem szoptat. A fájdalom kibírható és mellesleg természetes, hiszen a mellbimbó a testünk egyik legérzékenyebb része, még jó, hogy fáj, ha ezt valaki elkezdi csaknem óránként szívni, idő kell hozzá, hogy megszokja az igénybevételt. Bár magam is örültem volna néha, ha egyszer-egyszer megtudja oldani a férjem vagy a nagymama az etetést, mégis úgy gondolom, hogy a szoptatás éppen arra jó, hogy az anya és a gyermeke össze legyen kötve, nem véletlen, hogy a természet úgy rendelte, hogy csak az anya képes kizárólagosan táplálni a csecsemőt. Ez annak az egy emberrel (lehetőleg az anyával) való szoros kötődésnek a kialakítását szolgálja, amely olyan meghatározó az első egy-két évben a kisbaba számára. Ha az anyán kívül rendszeresen eteti más is a babát már az elejétől fogva, akkor szerintem a szoros érzelmi viszony megalapozásának és kialakításának az alkalmait mulasztja el az illető anya. A szoptatás éppen erre van, hogy az első pár hónapban szorosan testi közelségben legyen az anyuka és kisbaba és az anya ne szakadhasson el huzamosabb időre a csecsemője mellől. Hozzáteszem, hogy így is nagyon sok dolgot meg lehet azért oldani két etetés között is, én is voltam ebédelni, orvosnál sőt még manikűröshöz is eljutottam annak idején. Nem sorolom magam a szélsőséges gondolkozású szülők közé, nem vagyok egy "ősanya" típus és nem gondolom, hogy mindent alá kell rendelni a gyerek igényeinek. Az elején azonban teljesen normális hogy így van, róla szól minden, persze ez a figyelem idővel folyamatosan visszaszorul. De ne az első pár hétben, hónapban akarjon egy anya szabad lenni. Ha valaki olyan fárasztónak és leterhelőnek tartja a kizárólagos, igény szerinti szoptatást, hogy emiatt lemond róla, vagy rögtön befogja a cumisüveget, és az elején, arra a rövid időszakra is nehezére esik önmaga feladásával teljes egészében a gyermeke felé fordulni, akkor később milyen áldozatokra lesz képes az anyaság nevében? Nem tudok azonosulni ezzel a "praktikus" hozzáállással és  összeszorul a szívem amikor pici babákat látok cumisüvegezni, olyan szomorú, hogy egy műanyag gumit dugnak a szájába, amikor meggyőződésem, hogy amikor szopizni akar nem csak tejre, hanem az édesanyja ölelésére, illatára is vágyik. Sokan úgy gondolják, hogy ma a szoptatás "túl van lihegve" és bántónak, kirekesztőnek érzik, hogy a jó anya tulajdonságai közé tartozik, hogy szoptatja vagy legalábbis megpróbálja a gyermekét... Ez egy óriási félreértés, hiszen szerintem senki nem azt kifogásolja, ha valaki nem szoptat, annak ugyanis sok oka lehet, nem is lehet és szabad ezt számonkérni egy anyán. A probléma az, ha valaki tudna, de nem akar szoptatni, vagy ha külön reklámozza (ugye ezzel is találkozhatunk) hogy az évszázad találmánya a fejőgép és a cumisüveg, mert ezek segítségével mennyi sok ideje szabadul fel, nincs kötöttség, rohanás haza az etetésre. Persze nem törvényszerű, hogy jó vagy jobb anya, az, aki szoptat, de azért sok mindenről árulkodó tud lenni a kérdéshez való hozzáállás. Túl van lihegve? Szerintem nem eléggé. A folytonos "vizet nem kap?" vagy "van elég tejed?" kérdésből egyértelmű, hogy sok embernek fogalma sincs a szoptatás mikéntjéről, lényegéről. Az külön elkeserítő, hogy a legtöbb, kórházba összekészítendők lista élén sajnos ott szerepel a cumisüveg és még mindig gyakran találkozni azzal, hogy a baba a kórházban vizet vagy teát kap "nehogy kiszáradjon" amíg az anyának nem indul be a teje. Szerintem a tápszer, cumisüveg, fejőgépek gyártói sokkal inkább előtérben vannak még most is, mint a szoptatás népszerűsítői és remek marketing tevékenységgel elhitetik, hogy a tápszer  és a cumisüveg praktikusabb, mint szoptatni. Mi lehetne egyszerűbb, mint bárhol, bármikor mellre tenni a babát, ahol naprakészen ott van az ő igényei szerint termelődött anyatej, nem kell melegíteni, méregetni, sosem fogy el, mindig steril. A másik tévhit, hogy a szoptatott babák később alusszák át az éjszakát. Az én kislányom 8 hónapos koráig csak szopott és már hat hetes kora óta szépen alszik este nyolctól reggel nyolcig, sok tápszeres babát ismerek, akit altatgatni kell és éjjel többször felkel, szerintem semmi összefüggés nincsen. Most olvastam egy megalapozottnak éppen nem nevezhető írást, mely szerint a  szoptatott babáknál "mindenre a mellretétel a válasz, így az anya és a baba nem tanulnak meg másfajta, alternatív megnyugtatási módokat például csak mellen tud elaludni a baba, így más nem tudja elaltatni". Nem tudom milyen alternatív megnyugtatási módokra gondol az idézett  sorok szerzője, szerintem egy pár hónapos kisbabának nem kell az édesanyján kívül más megnyugtatás és nem kell másnak elaltatnia sem, ugyanis csak és kizárólag az anyja közelségére van szüksége. 
Tudom a világ nem efelé halad. A fejlettt északi országokban, ahol tombol a  feminizmus, lassan már az apukák is ugyanannyit vannak otthon a babával, mint az anya, sőt van olyan ország, ahol a családi támogatás kifejezett feltétele, hogy az apuka is otthon legyen néhány hónapot. Én pedig úgy vélem, hogy ez a természet megerőszakolása, mert nemi szerepek igenis léteznek, a csecsemő gondozása pedig az anya szerepe és feladata. Ennek az oka nem csak az, hogy a kislányoknak babát adnak játszani (ahogy azt sok feminista szereti hinni), a szoptatás ékes példája annak, hogy a nők nem csak szocializációsan hanem biológiailag is arra hivatottak, hogy a gyermekekről gondoskodjanak, hiszen anyatejet adni, ami ideális esetben a csecsemő kizárólagos tápláléka az első félévben, csak az anya tud. Persze még számtalan más tudományosan igazolt érv felhozható amellett, hogy miért az anya hivatott erre, mint például az agyban a szülés hatására létrejött és megváltozott új idegi kapcsolások, vagy a nők emocionális készségei, de a szoptatás az egyik legkézzelfoghatóbb magyarázat.
Nyűg az éjszakai felkelés? Nekem talán szerencsém is volt és jóval kevesebb éjszakázásban volt részem az átlagnál, de ha a baba éjjel valóban enni kel fel és nem más okból kifolyólag, az szerintem nem nyűg és teljesen vállalható teher. Olyan meghitt, összebújni, néha már szinte vártam, hogy felkeljen, hogy kivehessem és a karomba vegyem. Megetettem és már aludt is vissza. Ezeket a heteket soha nem felejtem el, mert számomra nincs édesebb látvány, mint amikor Rebeka a szopizás közben elaludt és félig nyitott szájjal a karomban szuszogott, teljesen ellazulva, a szája sarkában még egy csepp tej rendszerint ott maradt... békésen, kényelmesen befészkelve magát az ölembe. Én pedig boldog voltam, mert láttam rajta a világon a legjobb helyen érzi magát. Velem. Rajtam. Miattam.  Azt hiszem, ha nem lenne egészségesebb a szoptatás, mint a tápszer én akkor is szoptatnám a kisbabámat. 


Az elmúlt a  pár napban egyértelművé vált, hogy ennek a korszaknak végéhez közeledünk, ez az időszak lezárul. Sok minden eszembe jut, bevallom néha el is pityeredem. Talán soha nem lesz már ennyit kezemben, mint ebben az egy évben, az elkövetkező fél évben biztosan nem, mert most minden érdekes, izgalmas, nem ér rá ölben lenni, anyához bújni. De elfogadom a  döntését, hiszen erőltetni, amikor már nem szeretné, éppen olyan rossz lenne, mint nem adni neki, amikor szüksége van rá. Hálás vagyok érte, hogy megadatott ez az egy év, hogy eddig sikerült szoptatni. Megpróbálok örülni a hirtelen jött szabadságnak, vannak azért előnyei is annak, hogy többé már vagyok olyan nélkülözhetetlen a számára. A kisbabából lassan kislány lesz, nekem pedig még szoknom kell az új helyzetet, amelyben az egyik szemem sír, a másik nevet. 























2014. január 1., szerda

A legszebb egy év...



A karácsonyfa előtt ülök. Ugyanaz a terítő, ugyanazok a díszek, még az adventi koszorú is tavalyi, ugyanazok a dalok szólnak. Minden olyan volt, mint szokott, meghitt, ünnepi és barátságos. Mégis, érthetetlen módon kicsit szomorú vagyok. Kicsit jobban meghatódtam, a szokottnál jobban megkönnyeztem a szokásos karácsonyi filmünket. Mert egy valami azért mégis megváltozott, anyuka vagyok. Egy évvel ezelőtt már hatalmas pocakkal minden nap várakozással és izgalommal telt, félelemmel vegyes örömmel vártuk, mikor születik meg a kisbabánk. Most meg itt totyog a fa alatt, nyúkál a  díszek felé, és már azt is tudja mondani, hogy "cepcep" azaz, szép. Hihetetlen.  Itt van a kislányom, csodálatos egy év van a hátunk mögött, akkor miért búsulok mégis? - teszem fel a kérdést vagy századszor magamnak. Hiszen az mégiscsak jobb, jobbnak kell lennie, hogy itt van, mint, amikor még vártuk, mi a baj akkor? Miért érzem olyan keserédesnek azt, ha tavaly ilyenkorra gondolok. Emlékszem miközben anyukámmal beszéltem telefonon, tájékoztatva az eseményekről, Ricsi már az autóba pakolt és mindjárt indultunk a klinikára, arra gondoltam, hogy hogy soha nem fogom elfelejteni milyen gyönyörű ez a reggel. Minden csupa dér és jéghideg volt, kékes-rózsaszínben úszott az ég. Miután ez átfutott az agyamon, rögtön az is eszembe jutott, hogy biztosan el fogom felejteni, annyi más élmény lép majd a helyébe. De minden percre emlékszem, ahogy kiszállunk a  kórház előtt, minden olyan élénk és tiszta, mintha tegnap történt volna. Pedig egy éve. Valószínűleg tényleg nem fogom elfelejteni. Olyan szép volt várni, izgulni. A hangulatom valószínűleg annak köszönhető, hogy ijesztő, igen nagyon ijesztő, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Tudom közhely, hogy a gyereken milyen jól mérhető az idő múlása. De megtapasztalni teljesen más, hiába van vele tisztában az ember. Óhatatlanul eszembe jut, hogy ugyanígy fogok érezni 10 és 20 év múlva, hogy jövő karácsonykor majd azon könnyezem majd, hogy tavaly még csak itt totyogott... Már korábban írtam, hogy a szülőségben a legnehezebb, feldolgozni a múló idő megállíthatatlanságát, megélni, megragadni a mindennapokat, amelyekben percről percre nő fel a gyermekünk. Még soha nem éreztem ilyen teljesnek az életem, ilyen fontosnak azt, hogy valóban jelen legyek a mindennapokban. Olyan kedves kor ez az egy év. Már gügyög, jön-megy, lehet vele "beszélgetni", odabújik, puszit dob, de még nem bánt, nem szól vissza, nem okoz fájdalmat. Hálás időszak, aranyos és kedves, nincsenek viták, veszekedések vele, amelyek előbb-utóbb kikerülhetetlenek, hiszen a gyereknevelés együtt jár a határok kijelölésével, konfliktusokkal, kell majd nemet mondani, megtiltani neki dolgokat, megszidni és szigorúnak lenni. Úgy érzem, hogy ez az időszak arra való, hogy később, amikor esetleg nem a bájos oldala lesz előtérben, majd töltekezhessünk belőle, hogy még türelmesebbek legyünk vele. Szeretném megőrizni a pillanatokat, amelyekkel nap, mint nap megajándékoz minket. Ahogy a szőnyegen hentereg és hol az egyikünkhöz, hol a másikunkhoz bújik, ahogy a levegőbe dobáljuk és közben hangosan kacag. Ahogy beteszi a kis falatokat a szájába és várja a dicséretet, amikor magában játszik, és közben dudorászik és ritmusra mozgatja a fejét. Amikor a kádban ül és a kacsáival játszik. Amikor nyílik az ajtó és Ő rögtön pápázik, mert tudja, hogy valaki jön vagy elmegy. 
Olyan szép és jó minden, hogy szeretném ha az idő megállna egy kicsit és minden így maradna. Annyira tökéletes, hogy egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy még ennél is lehet jobb. Ironikus módon ettől a tudattól, hogy most vagyok a legboldogabb, rögtön el is szomorodom picit. Pedig bőven elég a saját születésnapom elszontyolodni, nem szeretnék ezentúl még Rebekáén is. De nem aggódom, mert mióta anya vagyok egy nagyon értékes tulajdonság birtokába kerültem, ugyanis bármikor képes vagyok jókedvre derülni. Amikor Rebekára gondolok, az olyan pillanatokra amikor mindhárman a földön hempergünk és odabújik mellénk a kis buksiját odadörgölve a miénkhez, tudom, hogy ezek a percek életem legszebb pillanatai, olyan kincsek amelyekre ha rágondolok mindig megmosolyogtatnak.  A jókedv és a boldogság ezentúl mindig rendelkezésre áll, nem is tud az ember hosszan szomorkodni amikor egy bűbájos egy éves anyukájaként olyan mókás dolgok várnak rá, mint a lufidobálás vagy tortakóstolás .