Szörny Rt. - avagy amikor a kölykök a fejünkre nőttek

Gyerekvállalás trailer - csak erős idegzetűeknek.

Róza születésével megváltozott az életünk, újrarendeződtek a viszonyok, a családunk dinamikája. Kettő helyett három gyerek szülei lettünk, Rebeka és Ruben mellett egy kisbabáé is, aki teljesen más bánásmódot, mentalitást kíván, mint egy négy és egy hat éves. Más lett a feladatmegosztás, Ricsire sokkal több minden hárul abból, amiben máskor is sokat segít, de azért alapvetően az én feladataim. Sokat nevettünk azon, hogy számára ez az időszak egy igazi főzőtanfolyam volt, mert megtanult rizottót főzni, blansírozni, párolni, tortát sütni és kenyeret készíteni. Ruben a legkisebb szerepéből lépett egyet előre és báty lett, sokkal több elvárás irányul felé, önállóbbnak, közreműködőbbnek kell lennie, ami sosem volt az erőssége, de most kényszerhelyzet van, anya keze foglalt. Rebeka immár két gyerekkel osztozik a figyelmünkön és Ruben jobban hozzá van nőve, mint valaha. Mindehhez jön, hogy Szilveszter óta másodszor vagyunk betegek. Első körben Rebeka, Ruben és én, második körben Ricsi szolidarított a gyerekekkel. Róza hét hetes és ebbe beleesett egy karácsony, mindkét nagyobb szülinapja és két influenza, tehát az, hogy nem unatkoztunk, elég enyhe kifejezés. Időközben itt nálunk a gyerekek észrevétlenül egy Szörny Rt.-ét alapítottak, aztán Ricsivel mi is majdnem alapítottunk egyet... de aztán jobbat találtunk ki. Átgondoltuk az elmúlt időszakot, hogy vajon mi állhat a jelenségek hátterében, hol hibáztunk, mikor csináltuk jól, az egész nevelési stílusunkat górcső alá vettük, és átbeszéltük. Önkritikát gyakoroltunk, amiben szerencsére az ember mindig számíthat másokra, nagyszülők például szíves örömest segítettek hibáinkat belátni. Újra visszamentünk az alapokhoz, megbeszéltük azokat az elveket, amelyek mentén neveljük a gyermekeinket és szerveződik a családi életünk, ez egyrészt segít Rózához való hozzáállásunkban, hogy tudatosabban tudjuk nevelni őt, másrészt hátha ez segít meglátni mi szorul változtatásra. A kis szörnyecskék, akik időnként elrabolják gyermekeinket nem új látogatók minálunk, időről időre találkozunk velük, de mostanában teljesen átvették az uralmat és ami korábban csak néha és még kezelhető formában volt jelen (amikoris nem vagy nem jól kezeltük) az most egészen elviselhetetlen méreteket öltöt. Nyilván a betegségek és a kistesó érkezése együttesen felerősítette azokat az egyébként is meglévő problémákat, amelyeken máskor átsiklottunk, de most szélsőséges formában megjelenve megoldásért kiáltottak. Karácsony után az idillből és harmóniából felocsúdva az új esztendő betegséggel indítva az eltervezett családi összerázódás nem éppen olyan fordulatot vett, ahogy azt reméltük. Mondjuk a küldetés sikerült, a csapatösszehozónak szánt hét rámutatott a dolgokra, amelyek változtatásra szorultak, de nem úgy ahogy gondoltuk, nagy közös szánkózások, meghitt együttlétek formájában, hanem egy influenza volt a trénerünk. 

Vannak emlékeim gyerekkoromból, hogy milyen volt, amikor betegek voltunk. Anya vagy apa otthon maradt, mi ágyban voltunk, ők időnként hoztak teát, meséltünk és kaptam máskor tiltólistás rágcsát, mint ropi, keksz. Akármilyen rosszul éreztem magam mégis valahogy jó volt betegnek lenni, mert anya otthon maradt, ráért és velem foglalkozott hétköznap fényes délelőtt, amikor egyébként normális menetrend szerint én valamilyen köznevelési intézményben töltöttem a napot ö meg dolgozni volt. Emlékszem ikyenkor mindig külön kedvesek és figyelmesek voltak, apa aggódó tekintetére, összeráncolt homlokára, ahogy bejött a szobába, mikor hazaért. Amikor nagyobb lettem ilyenkor adta a legjobb könyveket, Winnetou összest, Rejtő regényeket, amiket már rendszerint estére ki is olvastam.

Szilveszter után Rebeka és Ruben is teljesen lebetegedett és a nappalit jelölték ki főhadiszállásuknak, egyikük a kanapét a másikuk pedig két összetolt fotelba kuckózta be magát. Persze mikor öt percre jól voltak szétkapták a nappaliba nyíló egész gyerekszobát, aztán teljesen kidőltek és a kupit, aminek az eltüntetése alapesetben az ő feladatuk meg otthagyták. Ekkor kezdődött az egrecírozás, ami napról napra egyre durvább méreteket öltött. Főztem teát, ami vagy nem volt elég meleg vagy mézes, vagy túl meleg volt és túl édes. Oké, vissza a konyhába helyrehozni a dolgot, majd odaviszem mire közlik, hogy inkább vizet kérnek. Sebaj, megiszom én, egyre rosszabbul vagyok és hát magamnak úgysincs időm teát készíteni. Aztán. Anya vágj almát, a légyszit csak időnként hozzátéve az utasításokhoz. Felvágom. Ez nem finom. Miközben vágom összevesznek egy díszpárnán. Kérek vizet. Zsepit. Leesett a takaróm. Kilóg a lábam. Töröld meg a kezem, almás. Melegítsem meg a sópárnát, amiről egy idő után úgy gondolták, hogy a legjobb, ha non-stop meleg. Ruben egyik éjjel felébredt és igencsak zokon vette, amikor Ricsi elmagyarázta neki, hogy nem, nem melegítjük meg a sóhegyecskéjét lent a sütőben éjjel kettőkor. Vizet kértek, kezükbe adtuk hiszen a kanapén feküdtek, nem érték el, majd miután ittak “itt van, valaki vegye el”, elvettük a kezükből. Mindeközben a “mikor mesélsz” kérdés meglehetősen türelmetlen hangsúllyal húsz másodpercenként hangzott el. És mindenen vitatkozni kellett. Hogy igyanak, inhaláljanak, délután aludjanak. Mi ez a saját életünk vagy egy rémálom?! Pár nap után elfáradtunk az ápolásukban és kezdtünk fellázadni a két zsarnokká változott gyermekünk viselkedése ellen. Nagyon elegünk volt a folyamatos nyűgös és elégedetlen felszólításokból, hisztikből. Mert attól, hogy betegek szerintem nyugodtan használhatják a kérem-köszönöm varázsszavakat és nem gondolom, hogy folyamatosan ugráltatniuk kellene bennünket. Kicsit ugyan bűntudatom volt, hogy nehezen viselem a saját beteg gyerekeimet, kicsit elmélkedtem a feltétlen szeretetről, toleranciáról és türelemről, de akárhogy is filozofálgattam, az volt az érzésem hogy ez így nagyon nincs rendjén.

Kérdések keringtek a fejemben, amikor volt pillanatnyi időm meghallani őket. Ezek a dolgok mióta vannak jelen, hol lehetett és kellett volna megfogni őket és miért nem tettük? Fáradt napjaink estéin ott derengett a fájdalmas felismerésünk, hogy bizony vannak dolgok, amelyeket nem jól kezeltünk, szokások, amelyeknek teret adtunk és nem kellett volna. Alapos gyanúmmal, miszerint valami nem oké, felhívtam anyukámat, aki készséggel megerősített abban, hogy gyermekkoromban nem kergettük őrületbe, amikor betegek voltunk és, hogy hát igen, bizonyos dolgokban hagytuk a fejünkre nőni csemetéinket. Ami nemcsak a betegségnél ütközik ki, hanem az egyszerű hétköznapokban is. Nem szeretnék olyan szülő lenni, aki kiabál a gyerekével meg a türelmét elveszítve olyan dolgokat csinál, amiről nagyon is jól tudja, hogy nem rendben lévő. A második kör influenza a pécsi látogatás végére esett, szerencsétlenül éppen akkor, amikor életemben először egyedül töltöttem velük másfél napot Ricsi szüleinél, Ricsi már hazament előttünk. Kemény menet volt három gyerekre egyedül lenni éjszaka. Amikor Ruben és Rebeka az éjszaka folyamán már sokadszor rántott ki az ágyból, úgy hogy éppenhogy elaludtam egy ponton túl már nem igazán bírtam türelemmel. Először azért keltettek mert szomjasak voltak, a víz ott volt a szobában igaz, ki kellett volna érte kelni az ágyból. Ezután odatetettem az ágyuk mellé az éjjeliszekrényre, hogy csak ki kelljen nyúlni érte. Következő riasztás azért volt mert a pohárból kiloccsant a víz a lepedőre és Rebeka új lepedőt követelt. Amikor próbáltam elmagyarázni, hogy nekem fogalmam sincsen hol tartja Ricsi anyukája, az éjszaka közepén pedig nem keltem ki az ágyból a nagyanyjukat, hogy lepedőt adjon, nem sok megértéssel fogadta. A következő keltés, ami egyébként egy elnyújtott óbégatást jelentett a szomszédos szobából, azért volt, mert kikapcsolt az égősor és sötét van (a holdfénnyel bevilágított alig elsötíthető szobában). Miután sikerült picit lehiggadnom, nagyon szépen megkértem őket, hogyha reggel felébrednek, akkor ne üvöltsenek, hogy anya, hanem szépen halkan menjenek le Kati mamához, hogy reggel picit tudjak aludni, ha màr éjjel nem hagytak. Jó, persze, így less, ígérték. Ehhez képest kora reggel, ráadásul a szoptatás kellős közepén újabb kiabálásra ébredtem, az idegeim rojtokban lógtak, mivel éjjel az ő razziázásukon kívül Rózához is keltem, ráadásul az utolsó szoptatás miatt éjfél után kerülök rendszerint ágyba. Átmentem, kérdeztem mi a gond, és a választól: “szomjas vagyok” egyszerűen elszakadt a cérna és egészen egyszerűen leöntöttem a fiamat a mellette lévő vízzel. Majd odaadtam neki a váltópizsijét és kijöttem. Mély csönd volt utána, egyedül áthúzta a pizsijét, holott az önálló felöltözés mostanában állandó vitapont. Majd szépen visszaaludtak. Bár nem szeretnék ilyen módon célt érni, egyáltalán nem öntött el a jóérzés a történtektől, mégis azt gondolom, hogy ennek most helye volt, mert nagyon túlfeszítették a húrt és talán nem is baj, ha ezt érzik. Nem is exkuzáltam magam utólag, pedig ha úgy érzem túlzásba esek mindig bocsánatot kérek, a szülö is hibázhat. Viszont ez az egész éjszaka és elmúlt időszak egy intö jel volt számomra, hogy valamin változtatni kell, mert én nem szeretném ha a gyerekeim elviselhetetlen zsarnokokká válnának én pedig olyan kétségbeesett szülövé, aki elveszítve a fonalat, ilyet tesz. Ebbe az egrecírozás körbe egyébként könnyű belecsúszni, nem csak a betegségnél futottuk a köröket, hanem mostanában más helyzetekben is. A kimenetelkor felöltöznek, kimenek, majd percenként jelenik meg valamelyik az ajtóban: anya folyik az orrom, fázom, pisilnem kell... Én meg nem tudom bent csinálni a dolgom, mert folyton rohangálnom kell. AZ asztalnál is, tolj be, tolj ki, hol az előkém, kanalam, szalvétám. Mindig úgy kezdődik, hogy olyan jolly jokereket dobnak be amire nem lehet nemet mondani és eleinte az ember úgy érzi valósak az igények és akceptálnia kell, mint a pisilés, orrtörlés. És mire észreveszi magát már benne van egy ilyen spirálban, ami semmi másról nem szól, mint az ugráltatásról. Ha végig gondolom egészen jól vissza tudom venni a fonalat. Én mindig önbizalommal teli igencsak (ön)tudatos anya voltam, az a fajta, akit nem lehetett egykönnyen elbizonytalanítani. Tudtam, amit tudtam és rendíthetetlenül csináltam, többnyire müködött is. Aztán Ruben születése után fél évvel minden felborult. Ricsi elment Budapestre és az élet olyan nehézségeket hozott, amelyek kicsit megtépázták az önmagamba és a világba vetett bizalmamat ez sok területen, nyilván a gyereknevelésben is nyomot hagyott. Aztán ott volt a büntudat, amiatt, hogy Ricsi nincs igazán jelen, meg a költözés miatt, hogy felborítjuk az életüket, nem is beszélve a depressziómról mindezek miatt,  ùgy éreztem, hogy  a folytonos gondok sok energiát és figyelmet vonnak el és így nem tudok az lenni, aki szeretnék. Aztàn elköltöztünk egy olyan helyre, ahol nagyon meghatározó gyereknevelési elvek vannak, mondhatni minden ekörül forog, olyan itt ez, mint máshol a politika vagy vallás. Van egy nagy közös waldorf öntudat, amit mindenki máshogy értelmez de többé-kevésbé igyekszik megfelelni neki. Ahogy sokan akik kritizálják azt tartják róla, hogy a gyerekek teljes szabadonhagyásáról szól, sok követője is eképp értelmezi. Én is eleinte úgy véltem, hogy jóval lazább a mi rendszerünknél, ami nyilván akaratlanul is lazult a hatására. Másfél év alatt azonban volt részem jobban belelátni és azt látom, hogy a tévhitekkel ellentétben komoly szabályok és elvárások vannak a gyerekek felé, amiket az óvónénik és sok szülő is nagyon jól kezelnek. Vannak szülők azonban, akik sajátos értelmezésük alapján azt szűrik le, hogy teljesen szabadjára kell engedni a gyereket és olyanokat elnéznek a waldorf szellemiség jegyében, ami nem feltétlenül a gyermek épülését szolgálja. Nincsenek vagy nagyon tágan értelmezettek a határok, szabályok, főleg kevés van, amelyek az együttélést szolgálják és azok is jórészt a gyermek szabadságának, kiteljesedésének alárendeltek, nem kímélve a berendezést, tárgyakat és más embereket. Legalábbis, amikor az oviban vagyunk, visszük hozzuk a gyerekeket sokszor ez jön le, persze arra, hogy mi zajlik otthon arra kevésbé van rálátásom. Mindenestre nekem úgy tűnik, hogy a szülők kínosan ügyelnek arra, hogy hangos szó, fegyelmező mondatok ne nagyon hagyják el az ovi környékén a szájukat. Idekerülve nagyon szerettem volna beillsezkedni és ez tőlem idegen módon megfelelési vágyat eredményezett. Én is igyekeztem eleinte minden ovis együttlét során türelemmel viselni a gyerekeim olyan megnyilvánulását, amit korábban másként kezeltem volna. Egy idő után azonban sikerült megtalálnom az egyensúlyt és viszanyernem a teljes önmagamat, így igaz, a szemkontaktust kerülve a szülőtársakkal, bizony megregulázom őket, amikor kell. Például, amikor megy a hiszti, hogy miért nem kocsival jöttem, vagy nem akaródznak közreműködni az öltözéskor. Elmondom nekik, hogy lehet így is viselkedni csak akkor éppen otthon nem fog beleférni hogy meséljünk és teázzunk, ha meg fáradtak jobb is ha egyböl aludni mennek majd. “De ennyitöl még nem?” - hangzik az ijedt kérdés és hirtelen mindkettö  derüsebbé és közremüködöbbé válik. Persze ők magasan viselhetőbbek ilyenkor is, sok más mellettünk öltöző gyereknél, egy ideig vigasztalt is, hogy azokat legalább nem én viszem haza és csodáltam egy-két szülőt, hogyan bírja ilyen angyali türelemmel azt, hogy a gyereke kis vadállat módjára viselkedik. Csak egy idő után kezdtek kétségeim lenni, hogy talán azért viselkedik vadállat módjára, mert mindent angyali türelemmel elnéznek neki. Kicsit összezavarodtam. Sok kérdésre még mindig a választ kerestem csak, holott már cselekedni kellett volna az elmélkedés helyett. - Ha nem engedheti ki a negatív energiákat és elfojtjuk a nekünk nem tetszö érzéseit, megnyilvánulàsait nem akadályozom e az egészséges fejlödésben? De ha minden antiszociális megnyilvánulását elfogadok pszichológiai alapon, azzal segítem-e őt vajon ebben? Vagy épp ellenkezöleg, hagyom, hogy egy öntörvényü önzö teremtmény váljon belöle? Pozitív fegyelmezés és zsarolás között azt gondolom vékony a határ. Ahogy azt is, hogy minden be nem váltott fenyegetés egy megszegett ígéret, ezért csínján kell bánni azzal mit mondunk. Hirtelen elvesztettem szem elöl azt, hogy hogyan is kéne jól csinàlni. Szeretnék (elég) jó anya lenni, elfogadni őket olyannak, amilyenek, támogatni, hogy azzá váljanak, akik. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy családként jól működjünk, ne menjünk egymás idegeire tehát vannak szabályok, amelyek az együttélés miatt fontosak. És ha már itt tartunk a társadalmi együttélés miatt sem mellékes, hogy az ember ne legyen az egészséges mértéket meghaladóan önző, öntörvényű, tekintettel legyen másokra is. A mai nevelés fontos sarokköve, hogy a gyerekek minél inkább kibontakoztathassák a személyiségüket, merjenek egyedien gondolkozni, másoktól eltérni, különbözni, egyéniségek lenni. Nyilván mi is ezt szeretnénk, nem kis birkákat nevelni, viszont a ló másik oldalára sem szeretnénk átesni. Márpedig a másokra való odafigyelés, megtanulni tekintetbe venni a többiek szempontjait is, és azt, hogy nem csak mi létezünk, a családban kell elsősorban. Ha azonban a gyerekek igényei körül röpköd minden és mindenki, az biztos, hogy nem egy egészséges személyiség kibontakozásához vezet, hanem egy eltorzult, önző életszemlélethez visz inkább közel. Na de annyira be vagyunk rezelve (legalábbis mi, biztosan nem mindenki), hogy a gyerekünk elidegeníthetetlen joga ahhoz, hogy az legyen, aki, csorbul, ha fegyelmezzük, határokat mutatunk neki, hogy nem találva az egyensúlyt, inkább ebbe az irányba mennek el sokan.

Azért ilyenek, mert betegek? - tettem fel magamnak a kérdést. Vagy a kistesó... a mentségek keresése a viselkedésükre, ami alapján az érthetővé és elfogadhatóvá válik, a mai modern, tudatos, pszichológiai könyveken szocializálódott szülőgenerációnk egyik csapdája. Szerintem jó, ha a gyereket megpróbáljuk megérteni (mást se csinálok) de van amikor igenis azt kell mondani, hogy na ezt nem, tökmindegy miért csinálta.

Gyakran találtam indokot a lehetetlen viselkedésükre, így felmentettem őket és türelemmel, megértéssel viseltem a visítást, ugráltatást, hisztit. Anyukám ugyan többször felhívta erre a figyelmemet, de hát ő ugye nem tudhatja, anno más idők jártak, mi sokkal gyerekcentrikusabban nevelünk. Ami alapvetően nem is baj, ha az ember megtalálja az egészséges egyensúlyt. De a bűntudatból fakadó döntések, a következetlenség és a gyerek hisztis és zsarnoki viselkedésének megértő fogadtatása (legyen bármi is a pszichés oka) oda vezet, hogy önzővé és kis zsarnokokká válnak és ez nekünk is nagyon rossz adott esetben, de leginkább velük kiszúrás. Mert a családján kívül soha senki nem fogja ezt jónéven venni vagy tolerálni. A zsúrjukon tanuja voltam, hogy Ruben, hogy szenvedett, amikor nem akarta a másik öt gyerek azt játszani, amit ő akart. Ahelyett, hogy beállt volna bújócskázni, amit a többiek teljes egyetértésben játszottak, a fotelben ülve durcizott, ami pont senkit nem érdekelt, miután megszavazták 5:1 arányban, hogy mit játszanak. Diplomatikusan még azt is megígérték neki, hogy utána játszanak vele mást. Milyen fontos úgy nevelni a gyerekeket, hogy ne gondolják azt, hogy körülöttük forog a föld, mert éppen ebből adódhatnak az ilyen számukra is nehéz helyzetek.

Anyukám azt mondta, amikor beszámoltam a betegséggel töltött napokról, hogy elengedtük a gyeplőt meg, hogy hagytuk, hogy a gyerek irányítson. Annak ellenére, hogy értem mire gondol, nem szeretem ezeket a hasonlatokat, mert én nem tekintek a gyerekeimmel való kapcsolatomra harcként, amit meg kell nyernem és nem gondolok a családomra lóként, akiket be kell fogni és törni. Inkább azt mondanám, hogy kicsit belazultunk, és ennek érezni a nem mindig áldásos hatásait. Az egyik barátnőm fogalmazta meg jól, amikor azt mondta, hogy nálunk alapelvek vannak, és ebből fakadnak bizonyos szabályok, amelyek a családi életünk kereteit adják. Mint például nem kiabálunk, üvöltözünk sem jó sem rosszkedvünkben mert elviselhetetlenné teszi az együttlétet. Nem vágunk egymás szavába, közösen étkezünk napi háromszor, amiből következik, hogy nem eszünk össze vissza, délután csendes pihenő van amikor ha nem is alszik mindenki, akkor is csendes elfoglaltságot keres magának, és tiszteletben tartja a többiek pihenését. Este nyolc után felnőtt idő van. Ez csak pár példa, amelyekből nem igazán engedünk, de nyilván vannak kivételek. De talán túl sok volt a kivétel...

Megfogadtam, hogy odafigyelek és nem hagyom, hogy a gyerekek a továbbiakban ugráltassanak, ami belekerült egy-két kellemetlenebb egymásnak feszülésbe, mint az ominózus vizes eset. Volt, amikor ötször megkérdeztem: -Biztos, hogy kérsz húslevest. Biztos? - Igen. Majd előhoztam a kamrából, elővettem egy lábost, átmertem, megmelegítettem, aztán kihűtöttem, mert túl forró volt ès ezután közölte, hogy inkább mégse kér. Akkor elmondtam, hogy addig bizony fel nem kel az asztaltól, amíg bele nem eszik legalább. Ugyanez vonatkozott az almára, teára is, utóbbit legjobb, ha maguknak csinálják meg és akkor olyan mézes meg mindenes, ahogy szeretnék. Nem igazán hiszek a hosszas magyarázatokban, de elmondtam nekik, ha kérnek valamit, olyat kérjenek, ami tényleg szükséges és fölösleges köröket ne futtassanak velem, több idő marad kártyázni, mesélni és esetleg pisilni is eljutok. A pohárért bármilyen betegek ki tudnak nyúlni és visszatenni, ha kifogy a víz, ne adj isten akár újra tölteni. Miután elkezdtük magunkat ezekhez nagyon következetesen tartani, hamar éreztük a hatását. Szeretném hinni, hogy azért, mert alapvetően jól neveltük őket csak kellett egy kis (szoftver)frissítés. Következő éjjel Kati mamánál egyszer sem keltettek fel. Reggel fél hétkor szóltak egyszer, mert elfogyott az ivópoharukból a víz, Rebeka kiment, újratöltötte, de a tetejét nem tudta visszacsavarni. Nagyon udvariasak voltak, nem visítva szóltak, hanem normálisan. Segítettem, majd kérdeztem, hogy nem gond-e ha alszom még, jobb lenne ha ők is visszaaludnának kicsit. - Persze anya, és ha felébredtünk, majd szép csendben lemegyünk és megvárunk - mondta Ruben. Alig akartam elhinni, amikor kilenckor lementem és ott ültek egymás mellett a kanapén, a pizsire zokni-pulcsi felhúzva, minden az elvárasaim szerint. Este a ruhájukat szépen letették, kiengedték a vizet és önállóan megfürödtek anélkül, hogy háromszor odarendeltek volna (szomjas vagyok ésatöbbi). Egymásnak odaadták a vizet, zsepit, maguknak odahozták, amit kell. Sőt Ricsit segítettek ápolni, ágyba vitték neki a melegvizes palackokat és Ruben külön felment megkérdezni, hogy nincs-e szüksége még egy plédre. Ezek ugyanazok a gyerekek volnának, akik visítanak az éjszaka közepén, mert kilóg a lábuk a takaró alól?! Persze azért bőven van még, aminek változnia kell, ez egy folyamat és nem egyik napról a másikra fog megváltozni, ahogy a kialakulásához is idő kellett. Jó lecke volt ez az időszak, a betegségekkel együtt úgy vélem nem véletlenül kaptuk éppen most ezeket a nehézségeket. Még éppen időben voltunk, hogy észrevegyük a problémákat és ez a nehezített terep szépen kidomborította őket. Mindig résen kell lenni, következetesen lereagálni mindent, és a minden helyzet nevelési helyzet elvet sosem szem elöl téveszteni. A legeslegfontosabb, bízni magunkban, hűek lenni a saját elveinkhez és elfogadni azt, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és ez így van jól. Mindig lesz, aki másképp gondolja, kritizál, vagy, aki mellett egyszerűen csak attól rosszabbul érezzük magunkat, hogy ő másképp csinálja. Biztosan van, aki lazább meg olyan is, aki türelmesebb nálunk, mi viszont így ezek az elvek, szabályok és határok mentén tudjuk jól menedzselni a családi életünket és érezzük jól magunkat nem csak apaként és anyaként, hanem emberként is. És, ami még jobb, hogy a gyerekeinken is érdekesmódon azt látom, hogy nemcsak sokkal jobb fejek, ha határozottabbak vagyunk velük, hanem boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak is. Úgyhogy szerintem (szerintem) nagy hiba azt gondolni, hogy minél kevesebb a határ, annál szabadabbak. Mert egy idő után önmaguk fogják a saját korlátaikat jelenteni és a saját boldogságuk legnagyobb ellenségeivé válni. És ezt nem szeretnénk.

Anyának... tudom, hogy nem könnyű az anyukámnak lenni. Ha te bírtad, nekem szavam nem lehet. Köszi, hogy vagy.

Vonat kaland

 

 

Minden éppen olyan jó és szuper volt, ahogy elképzeltem. Mármint a vonaton. Mert előtte azért nem volt olyan egyszerű az összepakolás, elindulás és az autóút Százhalombattáig. Egy hétre bepakolni egy öt hetes baba mellett sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Sosem értem, amikor valaki azt mondja “pakol” egy utazás elött és ez egy napi programot jelent. Nem igazán értem mit csinál ennyi ideig. Nálam a pakolás gyorsan szokott menni, kijelölöm azt, hogy maximum mennyi cuccot viszek, mondjuk “ami a szürke bőröndbe belefér”, aztán beteszek pár szett ruhát, meg  van egy lista a mindig kell dolgokról, mint füldugó, szempárna (nekem) az alváshoz, inhalátor, orsziporszi, neszeszer stb. Ha hosszú útra megyünk ez legfeljebb pár óra, kettő, legfeljebb három de sosem több, egy két-három napos kiruccanásra egy óra alatt megvagyok mindannyiunknak. Nem így most. Róza mellett az idő, amit bármi másra fordíthatok igencsak rövidre szabott és ugye rajta kívül itt van még az előzö életem is az összes feladatával, mint vacsora készítés, háztartás és még két gyerek.. amelyek mellett igazából az is kihívás volt, hogy átgondoljam mit kell vinni, berakni. Elkezdtem bepakolni, felsírt, mentem, szopiztunk majd bedugtam a vasalót felsírt mentem, pelenkáztunk. Ja, a vasaló ott maradt. Dejó, végre elaludt, na most nagyon jól tudnék pakolni, ha nem kellene oviba menni a többiekért, fürdetni, vacsoráztatni.. indulás előtti este négy órát töltöttem a kanapén szoptatással, mert épp egy ilyen esténk volt, van ez így, ő nem tudja  ugye, hogy másnap utazunk. A sikitófrász kerülgetett. Ma este egy karácsonyi vacsit megfőzhetnék és még lenne időm a körmömet is kilakkozni. Mert ma meg egy ilyen napunk van. Így megy ez, az időmet jelenleg nem én kalkulálom, éppen ezért idegőrlő bármit is csinálni, ami időhöz kötött jobban mondva, ami időt igényel. 

Reggeli indulás: vettem Rebekának és Rubennek két egyforma cuki macis hátizsákot, mert milyen jó, hogy kiránduláskor vagy utazáskor legalább zsepit, kulacsot, kis könyvet bele tudok tenni és nem mindent én cipelek. Persze, hogy az egyik az oviban maradt. Ruben overálljában meg egy másik kisfiú neve volt írva. Naná, hogy elcseréltük..tegnap  az udvaron voltak már, amikor mentem értük, óvónéniknek biztos nem egyszerű a sok egyforma cuccba felöltöztetni huszonöt gyereket. Ricsi birkatürelemmel tűrte, hogy mindenbe belekötöttem - nehéz természetem egyik levetkőzni igyekezett velejárója, ha mérges vagy ideges vagyok, hajlamos vagyok mindent egy kalap alatt elintézni és megragadni az alkalmat, hogy elmondjam, amiből egyébként elegem van, de addig sikeresen magamban tartottam. Például olyan fontos dolgokat, hogy mostanában mindig kemény körtéket vesz és a gyerekek kakaója hideg, amit volt kedves egy órával elöbb, mint hogy mi felkeltünk volna elkészíteni a reggelivel együtt.. tudom, hogy ezekért a pokol tüzén fogok égni. Miután kidühöngtem magam, sikerült alig húsz perc késéssel elindulni a vonatra. Imádkoztam, hogy ne legyen dugó, nem lett, de Róza szegény Budapesttől végig sírta az utat kisebb megszakításokkal. Egy darabig el volt azzal, hogy szopizta a pelenkáját, de miután fél órája nem jött belőle semmi, feladta és inkább üvöltött. Úgy sajnáltam szegényt. Ruben énekelte neki a kiskarácsonyt közben Rebeka mantrázta, hogy szerinte tuti lekéssük. De nem késtük, sőt mi több odaértünk húsz perccel előbb és bár mindkét gyerekkel alig lehetett bírni mert azonnal fel akartak szállni “anya mindjárt elindul” még sikerült pár képet is készíteni, az, hogy erre is maradt idő, nagy elégedettséggel töltött el. Lám még erre is ráérünk, ennyire könnyen vagyunk. Róza sírását  miután betettem a kendőbe, mintha elvágták volna, én már csupán ettől nagyon boldog voltam, nem igaz, hogy nincs valami módja, hogy az autóban rajtam lehessen.. a vonaton szopizott egyet az elején, majd onnantól végigaludta az utat, valamikor ebéd után ébredt fel már a szüleimnél. A gyerekekkel pedig minden úgy zajlott, ahogy vártam. Izgatottak voltak, boldogok hogy vonatozhatnak. Mindennek örültek amit az ablakból láttak:  a szembe vonatoknak, az útépítéseken a markolóknak, a birkáknak, teheneknek. Elmentünk pisilni, külön élmény volt, hogy pedállal lehetett megnyitni a csapot és lehúzni a wc-ét, ami megjegyzem nem volt koszosabb, mint bármelyik benzinkúté az autópálya mellett. Az utasok kedvesek voltak, az egy kis bőrönd helyett végül hosszas sakkozás után kettő lett, de egyáltalán nem okozott problémát, bőven akadt, aki segített, hárman is levitték volna a peronig. Még a gyerekek öltöztetésére is akadt volna jelentkező de ők ezt már egyedül megoldják szerencsére. Már ezért is érdemes vonatozni gyerekekkel mert jó érzés megtapasztalni, hogy az emberek milyen segítőkészek és kedvesek tudnak lenni, a gyerekeknek is fontos tapasztalat lehet ez a világról. Szendvicseztünk, annyit ettek amennyit máskor egy egész nap alatt nem, meséltünk és hip-hop oda is értünk. A kártya elő sem került, pedig azt is bekészítettem, egy-két órát minden gond nélkül eltöltöttünk volna még, kicsit mindannyian sajnáltuk, hogy le kell szállni. Majd hazafelé..

A legjobb azonban az egészben, hogy feleannyira sem fáradtunk el, mint az autóban szoktunk, míg onnan egy hosszú út után nyúzottan és elgémberedetten (én enyhe fejfájással) szállunk ki itt mindenki friss és derűs maradt a nap hátralévő részében.

A kérdésre a válasz, hogy milyen volt? “Nagyon jó, csak az a kár, hogy már nem ülünk rajta..”

Az én anyai önbizalmamnak is jót tesznek ezek a kalandok, kihívások. Ha az ember valamit - amitől kicsit azért tart, mert ő maga is érzi, hogy bevállalós, mert tele van buktatókkal - végigcsinál és jól sikerül az nagyon felszabadító érzés. Lám erre is képes vagyok, három gyerekkel egyedül utazni, egy öthetes babával vonatozni és még jó is volt. Elutaztunk és (még) senki nincs ki, mindenki jól van, meg lehet ezt csinálni. Ez jó dolog, mert nekünk a gyerekvállalásban az egyik legnehezebb, főleg kezdőként a korlátok megélése volt. Gyerekek mellett egy csomó mindent nem csinálhatunk vagy legalábbis nem úgy és nem akkor, ahogy akarunk, így szerintem annyira jó, amikor sikerül megtalálni az egyensúlyt aközött ami nekünk jó és nekik is jó. Én jönni akartam, a húgommal bandázni, együtt lenni, közösen tortát sütni anya szülinapjára, meglátogatni az itthoniakat, megmutatni Rózát a nagymamámnak, hogy megismerje a dédijét és itt volt ugye a csípő szűrővizsgálat is, amit valahogy mindenképpen meg kellett oldani. Ezzel némileg szemben áll, hogy nálunk a legfontosabb a gyerekek nyugalma, mindent ennek rendelünk alá, nincs sok program, nem húzzuk túl őket, visszavonult, program és minden mentes életet élünk, hogy fér ebbe bele egy öthetes utaztatása úgy, hogy ne szenvedje meg..
Persze az, hogy a programokat, hogy bírjuk majd, az az elkövetkező napok nagy kérdése. A hordozásban bízom, hogy a kendő és a testközelség megadja neki azt a nyugalmat, amit egyébként az otthona és a megszokott környezet jelent. 

 

 

 

 

 

 

 

Vonatra fel, indulás haza

Talán őrültségnek tűnik, pedig az én szemszögemből teljesen logikus, három gyerekkel, egyedül három és fél órát vonatozni. Még a vonatpótlót is bevállalnám velük, amitől ők egyébként is csak még boldogabbak lennének, hogy egy nap ennyi jó éri őket, vonat is, busz is. Szerencsére azt azért nem kell, Százhalombattáig elvisz minket Ricsi.

Nem szeretek gyerekekkel autózni, mondjuk ki. Föleg nem több órát. Zavar, hogy a hátam mögött ülnek, hogy nem látjuk egymást, kivéve ha valami lehetetlen, kényelmetlen pózban kicsavarodva hátrafordulok. Nem lehet mesélni mert egyrészt nem hallják rendesen, másrészt nincs meg az a szemkontaktus és testhelyzet, ami szerintem ahhoz kell, hogy a mesélés élvezhetö legyen, arról nem is beszélve, hogy maga az utazás, a folyton változó táj és képek folyamatos impulzust jelentenek, amit meg kell beszélni, mutatni így folyton meg is akasztja a mesét. Marad a mesehallgatás, zenehallgatás, de az meg minden más kommunikációs lehetőséget ellehetetlenít. Igaz, hogy az autónkban hátraállítható a hang, de mivel a hangfal ez esetben közvetlenül mögöttem szól, alig pár centire a jobb fülemtöl, csak egy fokkal,  elviselhetőbb, mint amikor az arcomba üvölt. A mesehallgatásért alapvetöen sem rajongok, egyszerüen számomra idegesítö zajforrás, mióta gyerekeink vannak a zene sem feltétlenül hiányzik a napjaimból mellettük inkább plusz zajterhelést jelent. Próbáltuk persze a fülhallgatót, de az meg kihúzódik, nem csatlakozik és a többi – több okból is felhagytunk vele.  Számomra ezek a pécsi utak igazi szenvedést jelentenek és az autó valamennyi elönyével összevetve is komfortosabb utazási módot jelent a vonatozás. És amennyire nem szeretek autózni. annyira szívesen vonatozom a gyerekekkel. Az, hogy az, hogy ott egymással szemben ülünk mindent megváltoztat: lehet mesélni, együtt nézelődni, reagálni egymásra, megbeszélni a látottakat. Minden olyan dolog ami az autózásban nyűglődés, a vonatozásnál kifejezetten élmény. Szép tájakon megyünk keresztül, nem olyan monotn, mint az autópálya, gyönyörű a hófedte téli táj, szántóföldeken nyargalászó őzek, álmos alvacskák, romos kastélyokkal, békebeli vidéki vasútállomások. Szeretem a hangulatát. 

Valahogy az egész utazás során eltöltött idő is más minőséget jelent és ez nemcsak a gyerekekkel igaz, hanem egyedül is. Ha egyedül utazom, akkor is ha tehetem vonattal megyekt és nem autóval, a telekocsi bár olcsóbb, bezsúfolódva pár négyzetméterre, órákon át számomra nehezen viselhető még a saját családommal is, nemhogy vadidegenekkel. És önmagában az, hogy vonatozunk az első egy-másfél órában minden más nélkül elegendő időtöltés a gyerekeknek. A második órában előkerülnek a szendvicsek, újabb fél óra amíg elmajszolgatják, azután jön a kalauz bácsi, aki jó eséllyel el lesz bűvölve kis családunktól, na meg attól, hogy  legalább öt percig rocksztárnak kijáró rajongás övezi. Ezután kicsit mesélünk, könyvet nézegetünk beszélgetünk és már meg is érkeztünk, ahol fogadóbizottság várja, hogy leszedjen minket a vonatról. Lelkes nagypapák és nagymamák, akiknek egymás szavába vágva lehet mesélni még puszi és köszönés előtt, hogy mi minden történt velünk a vonaton.

Rózával azért most szintet ugrunk ebben is, fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Reményeim szerint végig alszik és szopizik a kendőben. Az autózás ellen és a vonat mellett plusz egy érv volt az, hogy Róza is utazik velünk. Egy folyton szopizó babával közel négy órás utat megtenni, úgy hogy egy hordozóban végigülje szopi és bujcsi nélkül, boritékoltan mindannyiunknak hosszú út lett volna. Ha pedig megállunk még szopizni is, tényleg fél nap az út.

Amikor belegondolok, hogy egy alig hat hetes babával miért vállalkozom utazásra, mindig újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak arra, hogy egy helyen, gyorsan elintézzük a csípő szűrővizsgálatokat. Orvos nagyszülőkkel ez általában tíz percet vesz igénybe miközben a másik nem orvos nagyszülők lelkesen vigyáznak a többiekre.Egyébként is érett már egy hazaút. 

A nagymamám még nem is látta Rózát, ő már idős ahhoz, hogy utazgasson, ráadásul szülinapja is van. Jó apropónak tűnt ez is, hogyha már vizsgálatok miatt hazautazunk őt is meglátogassuk. Anya szülinapja és Rubené is most lesz így végül nagycsaládos összejövetel alakult. Ha már hazajövünk. És ha már itt vagyunk találkozunk a barátainkkal, keresztszülőkkel is, így sikerült végül egy hetet minden napra megtölteni találkozókkal, vendégségekkel. Ez egy picit megijesztett, amikor végig gondoltam, de ha egyszer messze lakunk, ritkán jövünk haza, ez a kapcsolatápolás ritmusa. Ritka, de olyankor aztán intenzív. Rózával terveim szerint kendőzni fogunk, zsebibaba üzemmódban leszünk és enni-aludni fog, talán nem lesz neki így leterhelő annyira (és nekem?). A nagyobbak miatt is izgulok, hogy nem fognak-e kimerülni. Úgy döntöttem, önmagam megnyugtatására, hogy a változtatás jogát fenntartom minden progrmra nézve, ha úgy látom sok nekik, nekünk. Érdekes, hogy amikor Rebeka ennyi idős volt az egy kilométeres körzetet elhagyni is fejtörést okozott. Most pedig minden aggodalmam ellenére alig várom ezt az egész utat, találkozásokat. Megyek is hamuba sült pogácsát (najó annak modernebb változatát, kenyeret) sütni és tovább kirakózom az egy darab kis bőröndben, amit el tudok vinni magunkkal.

És apa? Apának igazi wellnes lesz, mert két egész estéje lesz teljesen egyedül, amiből csak az egyiken kell karácsonyi dekort a padlásra pakolnia, a másikon azt kezd magával amit csak akar, ráadásul garantáltan végigalhatja az éjszakákat is. Kívánhat-e ennél többet az ember fia, ha három (kis) gyereke van? Aligha..