Olyan jól esik, amikor időnként megkérdezik, hogy miért nem írom mostanság a blogot. Erre van egy nagyon sablonos válaszom, azért mert nincs rá időm, erre persze megértően bólogatnak, úgy tűnik a négy gyerek elfogadható kifogás. De valójában ez nem igaz. Mindig is hittem, hogy az embernek arra van ideje, amire szakít, amit fontosnak tart.
Annyi minden annyira jó lenne. De tudom, hogy pont azért nem kerül rá sor, mert az is nagyon jó amiben részem van és éppen ezért nincs idő, tér másra, mert, ahhoz, hogy igazán megéljem azt, ami van, nem szeretnék még több mindenre időt szakítani.
Itt vannak például a fényképek. Mások is vajon ilyen sokat fényképeznek meg videóznak mint én? Igyekszem visszafogni magam de így is sokkal több fényképem van, mint, amennyit van időm rendszerezni, méltóképpen tárolni, válogatni, albumba rendezni. Azért fotózok ennyit, mert szeretném megőrizni az életünk legszebb pillanatait, valahogy úgy érzem üvegbe zárom, tartósítom az élményt, ha dokumentálva van és nem csak a szívemben őrzöm. Az anyaénvagyokot is ez hívta életre bennem meg a másik privát blogomat, amit magunknak írok, a gyerekeimnek, immár nyolc és fél éve. Nézem az éveket, amelyekben hónapok szerint ott sorakoznak az élményeink. Az esküvőnk, a gyermekeink születése, keresztelők, nyaralások, költözések, de a legjobban a hétköznapi pillanatokat szeretem visszanézni. Egy elkapott kép, ahogy lelkesen tologatják a mini bevásárlókocsit a DM-ben, vagy séta hazafelé az oviból, egymás kezét fogva, az árokparton virágot szednek, nyári reggelik a teraszon, titokban készített nem túl jó minőségű vakus képek amikor este alszanak az ágyunkban egymás hegyén hátán, szétvetett kezekkel-lábakkal, körülöttük szanaszét macikkal, rongyikkal. Reggeli elindulások az oviba, suliba, ahogy Rózi segédkezik benne, a cipőjüket húzzák és megölelik egymást az ajtóban, ezt a témát nem tudom megunni, Ricsi neheztelő pillantásai közepette sokszor előkapom a telefont, pedig jól tudhatnám márígyiskésésben vannak. Vagy a közös ebédkészítések, kenyérsütések, amikor tapiskolják a lisztet, a kenyértésztából figurákat gyúrnak. Banánt karikáznak és megkenik csokival. Fagyiznak a babakocsiban. Fagyiznak a főtéren. Rózsaszín fagyit esznek. Barna fagyit esznek. Pálcás jégkrémet esznek. Csokis fagyit esznek a lépcsőn ülve, tiszta maszatosan kóstolgatják egymás fagyiját (ami mindegyiknek ugyanaz, mert mindegyik csokisat evett). Ülnek az elöl töltős mosógép előtt és megbűvölve nézik a forgó ruhákat. A kertben gazolunk. A játszótéren kisvödörben hordják a vizet. Az őszi kertben leveleket söpörnek halomba és ugrálnak benne, 2017, 2018 és 2019-ben is pont ugyanúgy, ahogy 2020-ban, csak a kiskabátok és csizmák változnak a képeken és persze ők. Locsolnak apukámmal a kertben ádámkosztümben, medencéznek és kukoricát esznek - minden nyáron elkészülnek ezek a képek. Semmi különös, minek ezt igazából lefotózni, meg is kapom, hogy állandóan fotózok. Így van. Tele van a telefonom több ezer olyan képpel, ami nem nagy eseményekről, nagy első alkalmakról szólnak, csak amolyan egyszerű mindennapokról. De az életünk ezekből a pillanatokból állnak össze. Ha egyenként talán nem is meghatározóak, összességében attól lesz jó egy nap, egy hét, végső soron az élet, hogy ezeket, hogyan éljük meg és a sok hétköznapi képből kerülnek ki aztán egy-egy korszakot fémjelező képek is. Fáj kitörölni minden egyes képet, azt is, amiből sok egyforma van vagy homályos, és minél később törlöm, annál rosszabb megválni tőlük. Mert a kép lehet, hogy nem a legjobban sikerült, de a pillanat, az élmény tökéletes volt, vagy ahhoz legalábbis nagyon közel és ezt megsemmisíteni nem jó érzés. Amikor évekkel visszamenően kell „tisztítani” a telefonomról a képeket, a szívem szakad meg egy-egy fotó törlésénél, ezért már egy jó ideje napi szinten csinálom inkább. A képre ránézve látom a történetet, hallom a hangokat, ott vannak az elhangzott szavak, a nevetések, annyira visszajön a hangulat, az, amit akkor éreztem, hogy sehogysem akaródzik megválni tőlük. Mert van húsz majdnem egyforma kép, de az egyiken édes a mosolya, a másikon látszanak a kezén a gödröcskék, a harmadikon a háttérben ott van az első cicánk vagy az a torta, amit közösen sütöttünk...most akkor melyiket tartsam meg és melyiket töröljem?
A fényképek szerelmese vagyok. Rebeka megkérdezte a nagyszüleinél ülve, hogy nekik a keretekben miért nincsenek rendes képeik, miért csak ilyen festmények meg rajzok? Nálunk csak fényképek vannak a falakon, kis keretben, nagy keretben, csoportban, sok-sok kép egymás mellett, a polcokon, a könyvesszekrényen, a zongora tetején... Szeretek rájuk nézni, szeretem, hogy körülvesznek ezek a csodálatos pillanatok, nap, mint nap érezni, hogy mennyire nagyon szép az életem. Ha rossz kedvem van vagy nagyon elegem elég csak rájuk pillantanom és erőt adnak, látni, hogy mennyi minden szép dologban volt, van részem és ha most nem is érzem jól magam, még megannyi szép és jó dolog vár rám. A pszichológusok szerint naplót írni azért is jó, mert fokozza az ember elégedettség és boldogságérzetét, nekem a képeim olyanok, mint egy vizuális napló. Szembesítenek azzal, aki vagyok, az életemmel. Ha másnál vagyok akkor is mágnesként vonzanak az otthonában elhelyezett fotók, szeretem nézegetni még az ismeretlen emberekkel készülteket is.
Szeretem a profi fotókat is, van azokból is jó sok, mert akkora mázlista vagyok, hogy az egyik legjobb barátnőm fényképész és nagyon szeret minket fényképezni, hogy miért azt mondjuk nem értem, ő azt mondja, hogy azért mert szépek vagyunk, ami a gyerekekre feltétlenül igaz, de olyan nehéz velük, hogy én ezen alkalmakkal mindig egy évet öregszem. Mert persze, hogy nem akar oda állni, mosolyogni főleg nem, mostanában már odajönni sem mindig és ahogy egyre többen vagyunk, annál nehezebben kivitelezhető, hogy jók legyenek a képek és egyik gyerek se trollkodja el. Aztán mindig meglepődöm, hogy jaj de jók lettek, milyen aranyosak és nem is látszik, hogy duzzognak, hogy én mennyire mérges vagyok és Ricsi is olyan beleéléssel mosolyog, mintha tényleg örülne. Kellenek ezek is, főleg azért, hogy én is szerepeljek a fotókon, legyen közös képem a gyerekekkel, a családommal. Nagyon önző indok ez tudom, de Ricsi utál fotózni, bár ő azt mondja ugyan, hogy ez nemigaz, de a lényegen nem változtat az érzelmi viszonyulása, szóval kár is ezen vitatkozni, mert szeret vagy sem, sosem fotóz és nem szeretném folyton ezzel nyüstölni. Nyilván nem is motiválom valami jól, mert ha nagy néha fotóz, akkor meg nem tetszik, mert őt nem zavarja, ha ráncolódik a nyakam, tokám lesz, met túlságosan lehajtom a fejem, szerinte egyáltalán nem vastag a karom és fura arcot sem vágok sosem...
Ha évi egy-két alkalommal van ilyen családi fotózás, akkor nyugodt vagyok és nem érzem állandóan azt (csak néha), hogy bárcsak engem is valaki lefotózna a gyerekekkel. A legeslegjobb persze az lenne, ha az én elkapott fotóim készülnének olyan profizmussal, mint a családi fotózások, dehát az ember ugye ne kergessen ideákat. Így marad az én lelkesedésem, a képeim az albumokban, és a blogomban, amik a mai okos telefonok szuper funkcióinak köszönhetően azért elég tűrhetőek lesznek. Kíváncsi vagyok, hogy majd mit szólnak, ha egyszer felnőnek, milyen szemmel látják magukat a képeken, amiken én édesnek és gyönyörűnek látom őket. Apukám is szeret fotózni, de anno ugye a filmes gépek a harminc filmkockával nem rejtettek olyan lehetőségeket, mint manapság a telefonok, ma néha egy pillanatról készítünk tíz-húsz képet, akkor meg egy nyaralásról készült annyi. Készült néhány kép, amit finoman szólva máshogy értékelünk, az ő szívének kedves volt ugyan, de mi katasztrófálisan nézünk ki rajta. Nem baj, ő előhívatta A3 méretben és bekeretzve kirakta a falra otthon, amitől kamaszként teljesen ki voltam. Egy karácsonyi kép, mindannyian fürdőköpenyben, én zsíros hajjal és néhány pattanással az arcomon mosolygok, és a többiekről nem akarok rosszat mondani, maradjunk annyiban, hogy ők is néztek ki már jobban, mint aznap reggel. Persze az is lehet, hogy a fények voltak rosszak... Valamikor ilyentájt szokhattam rá a reggeli ágyból kikelve sminkelésre, különösen nagycsaládos karácsonyokkor és ünnepekkor ügyelek, hogy soha többet ne készülhessen rólam kompromittáló kép...Van egy családi képünk, nemrég került le a falról, pedig azt fényképész csinálta, borzasztó kékes árnyalat és éppen egy átmeneti nem túl előnyös hajviseletet sikerült örökre kimerevítenie a képernyőn. Naná, hogy az is kikerült a falra. Érdekes, hogy ahogy telik az idő egyre inkább értékelem ezeket a fotókat is, örülök, hogy apa ilyen lelkes volt és van egy csomó kép rólunk (szerencsére nem mind a falon) amin ha nem is érzem a legszebbnek magam mégicsak én vagyok, mert hát voltam ilyen is, kamasz, fura frizurával, túl vékonyra kiszedett szemöldökkel, túl erős sminkkel és a reklámpólókhoz való viszonyom sem volt még kellőképpen átgondolt. Ahogy egyre elfogadóbb vagyok az egykori önmagammal, úgy lesznek egyre kedvesebbek is az akkor készült képek, tudom szeretni azt a lányt, akit korábban sokszor inkább elfelejtettem volna. Egy ilyen békülékeny korszakomban előhívattam pár családi fotót és a nagymamámnak ajándékoztam, így már nála is elkezdtek gyűlni a nagy keretes fotók a nappali falára, mindannyiunk örömére.
A képekkel pedig igyekszem jól bánni. Válogatni, rendszerezni, előhívni és albumokat készíteni belőlük, mert igazán jó papíralapon nézegetni a képeket. Kézbe venni, a kanapéra kuporodva egymás mellé és lapozgatni, együtt nevetgélni, felidézni a közös élményeket. Ma már egyre inkább kimegy a divatból az album és a papír alapú fénykép és a közös képnézegetés is más irányokat vett. Napi szinten látjuk egymást a közösségi médián keresztül, sokszor nem túl közeli ismerősök egészen intim élményeit is. Ha valaki elmegy nyaralni akkor ha követed instán láthatod az élményeit, de személyesen találkozva ritka, hogy képeket hozna és úgy mesélne, legfeljebb a telefonon mutogatunk képeket, pedig mennyire más egy album! Az egy kerek történet, úgy elmesélve, ahogy az illető megélte. Nagyon szerettem, hogyha a szüleim utaztak ők bizony odacövekelték a családot egy-két órára, a képeket időrendbe rendezve elmesélve az élményeiket. Mert néha nehéz valami jót válaszolni, amikor megkérdezik, hogy na milyen volt a nyaralás, mert valójában kevés elmesélhető dolog történik, a hangsúly inkább azon van, amit látunk, megélünk, a benyomásokon és ezek nem mindig nagy sztorik, amik jól mesélhetőek. De ha ott vannak a képek, akkor könnyebbé teszi a benyomásokat megosztani és eszünkbe jutnak olyan apróságok is, amik akkor viccesek, kedvesek voltak, de később elfelejti az ember csak a képre ránézve jut eszébe. Ahogy nőnek a gyerekek egyre fontosabb nekik is, hogy visszanézhessék az élményeinket, nagyon jó kis fél órákat jelentenek amikor végignézegetünk egy-egy albumot. Az esküvői albumunk a kedvencük, én is imádtam gyerekkoromban a szüleimét nézegetni, ahogy a babakori képeimet is, a gyerekeink is ugyanígy vannak ezzel. Igyekszem minden évben készíteni róluk albumot, sajnos vannak kimaradt évek és sok-sok esemény is, ami még albumba kívánkozna. Ajándéknak is milyen jó ötlet egy szép album a közös élményekről, nemrégiben kaptam a barátnőmtől az elmúlt évek közös pillanatairól egy nagyon szép albumot, megfogadtam, hogy én is fogok ilyet másoknak ajándékozni. De hát megint ott vagyok az alapgondolatnál, hogy minden idő, idő, idő, főleg a fénykép rendezgetés és néha a csodálatos élmények mellett éppen arra nem marad már, hogy még dokumentáljam is.
