2015. március 14., szombat

Dackorszakban

Megszületik a kisbaba, aki édes, aranyos, tökéletes. Persze azért nem könnyű, fel kell hozzá kelni éjszaka, és mivel csak sírni tud, egyelőre azzal jelzi minden gondját, baját, ami fárasztó. De még nem beszél vissza, nem vitatkozik, nem rosszalkodik, nem kell utána rohangálni, aggódni, hogy belenyúl a konektorba, vagy lerántja a kedvenc bögrénket az asztalról. Ha az embernek sikerül az evés-alvás problémakörön túljutnia, az első egy-másfél évben nem nagyon kerül éles nevelési helyzetekbe. A minap Rubent tologattam, amikor szembe jött velünk egy ide-oda cikázó két év körüli kisgyerek nyomában az anyukájával. Rám nézett majd annyit mondott, "Boldog békeidő". Van benne valami, persze ő nem tudhatta, hogy engem odahaza várt az én kétévesem. Nem véletlenül mondogatta mindig apukám is, hogy "kis gyerek, kis gond". - Én sosem hittem ezt el, mindig úgy gondoltam, hogy a nagyobbakkal könnyebb, mert meg lehet velük beszélni a dolgokat. Ebből a beszélni rész igaz, meg a lehet is, legalábbis próbálkozni lehet. És az sem véletlen, hogy megszámlálhatatlanul sok szakirodalom szól a kétéves korról. Nem hittem volna, hogy önmagában egy életkor átlépése tényleg ennyire megváltoztathat valamit, azaz valakit, jelen esetben a lányunkat. (Kicsit elkezdtem félni, mert állítólag a harminca betölteni sem gyalog galopp...) Nehéz és keserű tapasztalat volt, hogy a mindig aranyos-kedves kislányunk, bizony már nem mindig kedves-aranyos, sőt egyenesen elviselhetetlen is tud lenni. Szóval benne vagyunk. Nyakig. 
Hogy a helyzetet érzékeltessem, ha bárkinek kétsége lenne felőle, hogy ez az: Amikor este elbúcsúzunk "Aludj jól és álmodj szépeket kicsim"-mondom én, erre az ő válasza annyi, hogy "nem". Hát jó, nem vitatkozom. Múltkor amikor fürdettem a copfjáról beszélgettünk, amit kisebb huza-vona után engedett megcsinálni a kádba való beszállás előtt. Magyaráztam naki, hogy milyen szép kislány ezzel a copffal, erre rám nézett huncut szemekkel és közölte. "Nem. Nem kislány. Kisfiú." Nem mentem bele, mert kétévesen még túl korainak érzem elmagyarázni, hogy bár van aki ezt gondolja, de ez nem választás kérdése. 
A lényeg, hogy lehetőség szerint kerüljük az eldöntendő kérdéseket, mint "Beülünk az etetőszékbe?" vagy "Megyünk fürdeni?", esetleg "Ebédelünk, vacsorázunk vagy sétálni megyünk?", főleg ha a kérdést egy nemmel kezdjük, mert a válasz csak egy lehet. Persze vannak kérdések amire azért még a dackorszak sem képes megváltoztatni a feleletet, a "kérsz egy túró rudit", vagy kakaót például biztos befutó, ha végre egy igent hallanánk.
Ez a része még nem is olyan nehéz, inkább vicces, nem teremt vitákat, ha a nemiség kérdésénél komolyabb helyzet adódik és előveszem a szigorúbb oldalamat akkor dackorszak ide vagy oda helyre áll a rend. Ami igazából nehézzé teszi a napjainkat az az elmúlt héten kialakult anyafüggőség, ami nyilván szintén a kétéves "nehéz korból" is adódik, amihez ő kapott pár hete egy kistesót is. Két hónapja pedig egy új lakást, új szobával. Szóval van változás és megszokni való bőven. És mi sajnos  jó ötletnek tartotttuk, ha egy hosszú hétvégére elmegy az apjával és imádott nagyszüleivel síelni, nélkülem, ugyanis én itthon maradtam Rubennel. Figyelemben és szeretetben biztosan nem szenved hiányt és mégiscsak ott volt az apja vele, nem lesz szülők nélkül, biztosan nem lesz belőle baj - gondoltam. Rosszul.
Reggel kipattan a szeme és kezdődik az egésznapos végtelenített lemez: "anya gyeje, anya gyeje". Na nem akarok igazságtalan lenni, van némi szünet, pár perc, néha egy egész fél óra is eltelik úgy, hogy megfeledkezik a nyúzásomról. De egyébként szigorúan szemmel tart és a nyomomban van, és ha valami eltereli róla a figyelmem, egy telefon, esetleg valaki beszélni próbálna hozzám, ne adj isten a hathetes kistesóját tisztába kell tenni vagy enni kér, azonnal elborul a mosolygó arcocska, száj legörbül, kezek kinyúlnak és húsz ujjacska csimpaszkodik belém és tépi rólam a ruhát vagy a bőrt. Persze mondanom sem kell, megy az "anya gyeje, gyeje, gyeje". Hiába van ott valaki, aki játszana vele, akkor is velem akar lenni minden percben. Reggel elkísér a mosdóba és adagolja a wc-papírt. Utána, amíg siminkelek ül a mosdókagyló mellett, háttal a tükörnek és ő is sminkel. Amíg csinálom a reggelit ugyanígy ül a konyhapulton, ha harminc centire eltávolodom, mert például elővennék egy poharat, ami a kéznyújtásnyira hátam mögött lévő szekrényben van, már jön is a kétségbeesett: "anya gyeje".  Az étkezéseknél is túl nagynak tűnik az etetőszék és az én székem közti távolság. Na ez tényleg nehéz. Nagyon-nagyon nehéz. Rengeteg türelem és kitartás kell. Az egyik barátnőm vigasztalni próbált, és azt találta mondani, hogy ne aggódjak majd elmúlik, náluk is lezajlott két-három hónap alatt. Hogy mennyit mondtál?! -kérdeztem. Ebből egy nap is sok, csak azért bírom olyan jól, mert arra gondolok, hogy holnapra jobb lesz...
Mindent "anya csináj". A babakocsit "anya tojja", anya "feötöztet", anya "itasson", "etessen", anya "lefektet". Persze tudom, most kell kiélvezni, mert majd egyszer nem akar már ennyit belőlem, próbálok erre gondolni és ezzel nyugtatni magam, de mégis úgy érzem kicsit mégis sok ez a jóból. Lehet, hogy önző anyuka vagyok, hogy a saját idegeimre (is) gondolok, mert más anyukákkal beszélgetve, volt aki azt mondta, hogy ő kifejezetten örül, hogy a gyereke ilyen "egészségesen viselkedik" mert, hogy ennek "valahol ki kell jönnie". Hát nálunk kijön, az egyszer biztos, remélem cserébe legalább tényleg nem lesznek emiatt lelki gondjai, én meg próbálom magamban helyre rakni az "anya csak egy van" mondás ilyen intenzív megtapasztalását.



2015. március 7., szombat

Négy nap vakáció

Rebeka elutazott négy napra az apukájával síelni. Kettesben mentek, de már az egész család ott várta őket, papa, mama, nagynéni, hogy vihessék a hóba szánkózni, játszani, így gondolom remek hétvége elébe néz az én kicsi lányom. Még sosem volt ilyen, hogy több napig nem találkoztunk, és amiatt is izgultam, hogy ketten teszik meg a hat órás autó utat, Ricsi vezet, Rebeka meg hátul ül, a nagyon biztonságos, szuper autósülésében, ami megóvja mindentől, csak éppen utazni rossz benne. Semmit nem ér el belőle, mert fél méterrel magasabban van az üléshez képest, szegény előtt egy asztalszerű valami van, öv helyett (legújabb fejlesztés), ami mostanáig a nyakáig ért, talán épp kezd már belenőni, és bedönteni sem lehet még véletlenül sem olyan pozícióba, hogy kényelmesen aludhasson egyet benne. Fő a biztonság, a szülők idegei és fizikai állapota (itt többek között a becsatolására gondolok) nem volt szempont a kialakítás során. Egy szó, mint száz, úgy éreztem, megalapozott félelmekkel nézek a kiruccanás elébe, már láttam lelki szemeim előtt, hogy Rebeka hisztizik, és attól, hogy ez nála ritka, annál maradandóbb élményt jelent számunkra, főleg, ha Ricsit aközben éri ez a megpróbáltatás, hogy vezetni próbál az autópályán. Ajjaj, biztosan nem lesz több gyerekünk...
De Ő büszkén újságolta, hogy minden rendben volt, szépen elnézelődött és beszélgettek, csak az autópályás ebédnél volt egy kis kellemetlenség, ami elvileg gyors és önkiszolgáló, de mivel ő gyerekkel volt, kedvesek akartak lenni és mondták, hogy maradjanak csak, majd kihozzák neki. Hozták is, egy óra múlva, mert megfeledkeztek róluk... 
Megérkeztek, Rebeka eszik, alszik, nem síel, a hó sem annyira tetszik neki, ellenben remekül eljátszik a húsz négyzetméteres hotelszobában a kis bőröndjében magával cipelt játékaival, a nagyszülők és a húgom pedig versenyeznek a kegyért, ki maradhat fent vele a hotelban síelés helyett. Ricsi pedig síel. - Ennyi információm van jelenleg, éppen elég ahhoz, hogy ellazultan élvezhessem a rám szakadt szabadságot. Az elején furcsa volt és sajnos az első reggel az eltervezett kávézás helyett a védőnő szórakoztatott a kötelező oltásokról való felvilágosítás ürügyén majd egy órán keresztül. Ami miatt bosszankodtam eleget, hiszen annyi mindent csinálhattam volna, főleg ha elgondolom, hogy mire van általában egy órám. Semmire. De most például egyedül unatkozhattam volna reggeli közben, vagy felhívhattam volna a svédországban élő barátnőmet, akivel sosincs időm beszélni negyed órát sem. Vagy elolvashattam volna egy fejezetet a könyvemből. Nem szeretem, különösen mióta anyuka vagyok, ha rabolják az időmet és olyasmit kell csinálnom a nagyon kevés szabadidőmben, amihez nincs kedvem. Csevegni egy idegennel hatvan percen keresztül, mindezt két aláírásért, amit pont két perc alatt meg lehetett volna ejteni, és egy bugyuta kérdőív miatt, amibe bármit is írhattam volna, tekintve, hogy Ruben édesdeden aludt a szobájában és védőnő rá sem nézett (na ezért az egyért hálás vagyok neki). Mindegy lezajlott, túl vagyok rajta, legközelebb máshogy kezelem. Szuper. Indulhat az énidőm. Jobbnál jobb programok vártak rám, persze olyan sűrűségben elosztva, hogy legyen időm közben Rubennel kiélvezni, hogy most csak kettesben vagyunk és kicsit lábat lógatni, semmit nem csinálni. Kihasználhattam volna az időt és egy sor hasznos dolgot megcsinálhattam volna. Ráférne egy alapos rendrakás a gyerekszobára. Elvihettem volna Rubent a kötelező csípővizsgálatra. Végre kihívhattam volna a szerelőt a gyerekszobában már három hete félig lógó függönykarnis megjavításához. De nem így tettem. Elhatároztam úgy tekintek erre a pár napra, mint ajándék időre, amit magamra szánhatok. Így elintéznivalók helyett a barátnőimmel találkoztam, nagyokat sétáltam Rubennel, kiültem a napsütésbe ebédelni, kávézni, amire már azóta vágyom, hogy az éttermek kipakolták az asztalaikat, csak hát Rebekával egyszerűbb bent enni. Kora tavasszal még nagykabátban, sálban, napszemüvegben kiülni egy teraszra, a friss levegőre, amelyben olyan csodásan száll fel a kávéról a gőz, és élvezni ahogy melengetik az arcomat az első gyenge napsugarak- imádom. És még csupa ilyet csináltam. Nem nagy dolgokat, de mégis boldoggá teszik az ember lányát, főleg, ha anyuka, akinek a napjaiba ezek egyébként nehezen férnek bele.
Reggel felkelni egyedül lenni, bambulni a reggeli mellett kifelé az ablakon, közben lustán átlapozni egy újságot, újra felfedezni egy régi szakácskönyvet. Szigorúan pizsamában. Nagyokat sétálni, és tényleg nagyokat, az ember már el is felejti, hogy egy kétéves nélkül akár több utca is bejárható egy óra alatt.  Este barátnőkkel találkozni a városban, vacsorázni, beszélgetni, koccintani a pár órára, ami csak a miénk. Persze miről folyik a téma egész este, naná, hogy a gyerekekről, szülésről, terhességről. Mi másról. A szomszéd asztalnál egy unatkozó párocska estéjét bearanyoztuk életünk intim részleteivel. 
Tudom illene sopánkodni, hogy milyen üresnek tűnik a ház Rebeka nélkül. Hiányzik, persze, hogy hiányzik, de valamiért a legrosszabb akkor volt, amikor elindultak és ott állt az ajtóban a macijával a kezében és vidáman integetett. Akkor tényleg könnyek gyűltek a szemembe és már bántam az egészet, hogy miért is mentem ebbe bele. De utána felengedtem, hiszen tudom, hogy Ő is csodásan érzi magát és egyébként is nemsokára itt lesz, szerintem normális anyai viselkedés, sőt szinte kötelesség, hogy addig is jólérezzem magam.
Érdekes tapasztalat az is, hogy milyen egyszerű és könnyű az élet egy gyerekkel. Legalábbis a kettőhöz képest. Kész vakáció. Mondom ezt, úgy, hogy teljesen egyedül vagyunk és egyedül csinálok vele mindent, azt az egy estét leszámítva, amikor Kati mama vigyázott rá. Természetesen a segítségét nem kisebbíti, de az ő feladata is abban merült ki, hogy egyszer megetette, majd visszatette aludni és aludt is egészen addig, amíg hazaértem. Visszemlékezve Rebekával erre az időszakra, sokkal nehezebbnek tűnt.  Az életünk sokszor őskáosz volt és eleinte néha nagyon nehezünkre esett alkalmazkodni egy kisbabához. Ha akkor egyedül kellett volna vele maradnom hathetesen négy napra, minden bizonnyal kétségbe esem. Nem túl valószínű, hogy egy lazító hétvégeként tudtam volna elébe állni. Rubenhez alkalmazkodni határozottan könnyebben megy, a vele való teendők, nem jelentenek akkora kihívást, pedig Rebeka is ugyanilyen nyugodt kisbaba volt. Valószínűleg én változtam. Örömmel gondolok arra, hogy most milyen könnyű dolgom van két gyerekkel a háromhoz és négyhez képest, valamint arra, hogy az ember valóban bármit képes megszokni és mindennel megbírkózik, mégsem véletlen, hogy mi uraljuk a földet. Szívósságban és alkalmazkodásban fajunkon belül is kiemelkedőek az anyák, csak ámulok, hogy sokan mi mindenre képesek és, hogy bírják. Hát így.
Jobb is, hogyha sietnek haza, félő, hogy túlságosan elkényelmesednék, ha ez sokáig így maradna. Muszáj edzésben tartani.






2015. március 6., péntek

Születésnapomra

Ha visszatekintek hét évvel ezelőttre, akkor bizony sehol sem látok anyukát és apukát. Csak két bulizó, gondtalan egyetemistát, akik egy-egy átdorbézolt éjszaka után, sokszor még a redőnyt sem húzták fel, csak feküdtek egésznap, Jóbarátokat néztek, és közben a legnagyobb gondjuk, hogy milyen pizzát és honnan rendeljenek. - Látok egy fiút és egy lányt, akik vaskos könyvek és szétszórt jegyzetek fölé görnyedve tanulnak éjszakákon át, és aztán másnap teljesen kialvatlanul elmennek vizsgázni, amit este természetesen óriási ünneplés, buli követ, a jobban sikerült lelazulásoknál már délután elfogyott egy üveg pezsgő. Aztán volt, hogy másért maradtunk fent éjszaka. Csak feküdtünk az ágyban, és órákig beszélgettünk, újabb és újabb történeteket osztottunk meg egymással a gimiről, a gyerekkorunkról, albumok és emlékek tornyosultak az ágy mellett, mire hajnalban végre elaludtunk. - Látom ahogy egy csillagfényes balatoni éjszakán a nyitott tetejű kék kis tigrával (amit később aztán lecseréltünk családi autóra) egy baráti összejövetelről megyünk hazafelé. Hátrahajtottam a fejem, élveztem ahogy a langyos levegő belekap a hajamba és össze-vissza kócolja. Közben szólt a zene és mi úgy éreztük, hogy miénk a világ. Látom a barátainkkal közös nyaralásokat, ahol reggelig mulattunk, amikor kivilágosodott kiraktuk a magnót (akkor még az is volt a bulikon) a kertbe és ott folytattuk. Napközben bacardit és vodka narancsot ittunk, csak úgy szinten tartás végett, estére hagytuk a komolyabbakat. - Látom a diplomaosztót, hogy mennyire nem vettük komolyan azt sem, nevetgélve vártuk a pillanatot, amikor a kalapokat a magasba repíthetjük és a talár alól végre előkerülhetnek az alkalomra szánt csini ruhák.  Zavartan mosolyogtunk a tömött sorokban meghatottan ücsörgő családtagjainkra és csak az ebédre és az estére gondoltunk. Meg arra, hogy végre doktorok lettünk, öt hónap (vagy több) államvizsga, éjjel-nappal tanulás után mégiscsak átvehetjük azt a  kis kék hengert a diplomával (amiről azóta sem tudom hol van). Látom az eljegyzési partinkat, ami természetesen egész hétvégés volt a  Balatonon, hisz rólunk van szó,  nem úszta meg senki egy szimpla "gratulálok"-kal. Heten aludtunk hatvan négyzetméteren, fiúk, lányok külön szobában, egymás hegyén-hátán, néha helyet cserélve, hogy mindenki feküdjön azon az oldalon, ahol jár a levegő. Hajnalban McDonalds-os reggeli, otthon a teraszon még egy cigi mellett megváltjuk a világot és nyolc körül mindenki aludni tér, hogy azért időben (sötétedés előtt) leérjünk a partra. Jó volt? Jó volt. Az éjszakába nyúló, táncolásba átcsapó kártyapartik, a közös filmnézések, amire képesek voltunk odacipelni a kivetítőt, hogy 150X150-es nagyságban nézhessük tizen az egy darab kihúzhatós kanapémról a Csinibabát. Mert az úgy buli.  - A villányi lánybúcsú, ahova szembekötve utaztam le Pécstől, mire odaértem, forgott a világ és a gyomrom is, de amint letekintettem a szállás teraszáról és megláttam a szőlőtőkéket, rögtön tudtam, hogy hol vagyok - a legjobb helyen egy egész hétvégés leánybúcsúhoz. Tiarával, petrezselyem árulással, asztalontáncolós, fülemülés-élőzenekaros mulatozással, ahol a reggelinél hercegnős papírtányérokkal és gyerekpezsgővel vártak a lányok. De szép volt! Aztán az esküvőnk, amire egy évet készültem, szerveztem. És egész életemben vártam. Látom magam amenyasszonyként lejönni gyermekkorom lépcsőjén a szülőházam nappalijában. Lent vár mindenki, aki fontos és persze a legfontosabb, az a göndör, szmokingos, borostás fiú, aki a férjem lett. Én meg a felesége. Feleség. Nagyon sokáig nem tudtam felfogni, és imádtam kimondani, amikor úgy adódott. A férjem. Olyan felnőttesen, igazán komolyan hangzott. Az anyám és más rendes felnőtt nők, akik felelősségteljesek, komolyak, munkahelyük és gyerekeik vannak, azok feleségek. Na de én?! Aztán persze előbb utóbb megszoktam. Végig sétálni a székesegyház sorai között, ami minden károgás ellenére (ne tartsuk ott, mert kongani fog) nem volt üres, de nem ám! Tele volt, több, mint széznegyvenen jöttek el. Én meg az apám balján lépkedve, csak arra gondoltam, hogy el ne essek. Meg arra, hogy istenem de jó is ez az egész. - A nászút. Két és fél hét Toszkána, három nap Róma. Séták, viták, szeretkezések, vacsorák. Hosszú, tervezgetős, beszélgetős, teraszon ülős reggelik. Számtalan latte és Torta della nonna. Pisa, Firenze, Viareggo, Monte Pulciano, Volterra. Meg egy csomó ismeretlen bájos falucska nagy kövér olasz macskákkal, és pergő nyelvű barátságos emberekkel. Akik behajoltak az autó ablakán és csak, mondták, mondták, hogy merre van a legközelebbi bevásárlóközpont vagy mást, amit kérdeztünk. Persze olaszul, elnézően legyintve, amikor mutattuk, hogy nem értünk semmit.
Az egyik kedvenc emlékem, amikor kijött hozzám Ricsi Bécsbe egy hétvégére meglátogatni, ugyanis a házasságunk elején rögtön leléptem pár hónapra egy ösztöndíjjal (mondom én, hogy nem voltam rendes feleség), és biciklizés közben leültünk egy padra, a Donaustadt parkjában, ahol izgatottan elővettem és kiterítettem elé az elmúlt héten megcsinált valamennyi terhességi tesztet. Volt vagy tíz. Mind pozitív. Boldogok voltunk. Azt hiszem Ő egy picit azért gondterhelt is. Rögtön lemondtunk a tervezett párizsi utunkról, hogy minden pénzt a babára költhessünk és persze a kétüléses autótól is megváltunk. Megintcsak olyan hihetetlen volt, hogy itt tartunk. Ő és én, mint apa és anya. Aztán a szülőszobán. Szülni is csak mások szülnek. Másoknak gyerekei vannak, ez olyan természetes, ez az élet rendje. Nekünk is lesz persze. Majd egyszer - gondoltuk. Elképzelhetetlen volt. De nem sok időnk volt töprengeni, mert hip-hop a kezünkben is volt a kislányunk. Aztán kettőt pislogtunk és immár a kisfiunk is. Hogy izgultunk, amikor először maradtunk Rebekával egyedül. Emlékszem, ahogy az első éjszaka folyamatosan sír én mozdulni sem tudok és Ricsi mászkál vele föl-alá. Egy pelenkázáshoz három pelenkát és fél csomag nedves törlőkendőt használt el, én meg az ágyból néztem őket és csak nevettem, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni, pedig istenbizony nagyon fájt tőle mindenem.
Egyre közelebb a jelenhez. Első közös lakás. Kapkodjuk a fejünket, hogy mi mennyibe kerül. Ki gondolná, hogy egy ajtó, egy ablak, vagy egy egészen iciri-piciri kis munkálat ennyi pénzt jelent. Költözés. Amikor a nap végén úgy este fél tíz körül, fáradtan, én nyolc hónapos terhesen, nagy pocakkal, összenézünk a  dobozok fölött, otthagyunk csapot, papot, gyereket a mamánál, mi meg lemegyünk a Széchenyi térre egy forralt borra és langallóra. Ha már a belvárosban lakunk. És nincs hűtőnk és semmi ételünk.
Első karácsony a lakásban. Tökéletes. Annyira az, hogy elkezd nyomasztani, hogy biztos valami rossz fog történni, mert ennyire nem lehet minden jó. De nem történik semmi, azt leszámítva, hogy semmi nem jön meg időben, ha pedig mégis a futár leteszi a lépcső elé. Négy hét múlva megszületik a fiunk. Óránként kel, nemnagyon van esténk, reggelünk, vagyis egy darabig majdnem mindegy, hogy este van vagy reggel. És néha csak ülünk és arra gondolunk, hogy ezt akartuk? Tényleg? A kutyánk is megrándítja a fülét, a helyzetünket átérezve sóhajtva elnyúlik rajtunk és látom a szemrehányást azokban a bogár szemeiben: "Olyan jól megvoltunk. Ez a másik már épp rendben van. Erre kellett nektek még egy síró csomagot hazahozni. Akkor most tessék, mit vártatok, múltkor is ez volt. Még egy kutya is gyorsabban tanul."  - És elegánsan átsétál a másik szobába.
Aztán persze változik ez is. De azért nehéz. Nehezebb, mint hat vagy hét évvel, vagy akár két évvel ezelőtt. De jó is. Máshogy jó, de jó. Most papás-mamást játszunk, az életünk jelenleg szakasza erről szól. Nem az utazgatásról, a gondtalanságról, hanem a fészekrakásról. És bármennyire jó is visszagondolni az előbbiekre, valahogy mégis úgy érzem, hogy így van minden a helyén. Bármilyen csábítónak tűnik, kár lett volna még néhány évet várni, és kitolni azt az időszakot, hogy kicsit még "éljünk", ahogy manapság ezt megfogalmazni szokás. Mert ha az ember valamit kitol, akkor értelemszerűen valami másra tolja rá, az a más pedig megint eltol valamit, és így végeredményben elcsúszik minden, mert bár ez is felfoghatatlan, de az élet véges. Szóval, nem bánom, hogy így alakult, vagyis alakítottuk. És jó, hogy volt ilyen szakasza is az életünknek és most meg van egy ilyen és lesz majd ezen túl is remélhetőleg. És biztos vagyok benne, hogy amikor majd ez a szakasz ér véget és többé már nem a papa-mama szerep lesz a fő, nagyon fogjuk sajnálni és nosztalgiázva gondolunk vissza rá. - Remélem egy pohár pezsgővel a kezünkben, valami karib szigeteki tengerpartról, a gyerekeink telefonhívása után, amiben elmesélik, hogy az ő gyerekeikhez  éppen hányszor kelnek éjszaka és mi minden zajlik otthon, amíg mi távol vagyunk. Amit most mi is épp átélünk velük, így tapasztalataim birtokában magabiztosan kortyolok egyet a pezsgőből és biztosítom, hogy ne aggódjon megéri. Megéri túlélni a nehézségeket, és örüljön annak, ami van. Merítkezzen meg benne, a feje búbjáig, szívja be a babaillatot, zárja az emlékei közé egy pici üvegben, majd tartaléknak jó lesz a kamaszkorra. Élvezze, hogy anya, apa lett és dajkálja minél többet. Ne akarjon most mást. 
Az élet szép, de ahhoz, hogy ezt észrevegyük a jelenben kell megélni és kiélvezni azt, ami van. Nem húsz év múlva sopánkodni egy album fölött, hogy jaj milyen aranyosak voltak... Néha nem olyan könnyű a pillanatnak átadni magunkat, mert az ember másra vágyik, vissza vagy előre, pedig a jó dolgok itt vannak, mindig a jelenben. Persze a rosszak és a nehézségek is.  Az én probléma megoldó módszerem az, hogy mindig megpróbálok föléjük látni és megtalálni az elém kerülő nehézségek értelmét, mit tanulhatok belőlük, hogyan válhatnak a javamra. A gyereknevelés, ha erről az oldaláról nézzük, tele van lehetőségekkel, hogy megismerjük a saját határainkat, túllépjünk önmagunkon. Megismerjük azt, hogy milyen az, amikor valaki más fontosabb önmagunknál. Nagy lecke ez, főleg az első gyereknél, amikor az ember a teljes szabadságból (esetünkben az egyetemi padokból) felelőtlenségből hirtelen felelősségteljes gondterhelt szülő lesz. Olyan problémákkal, mint, hogy mennyit eszik, alszik, bukik, az alig háromkilós kis emberke, akit a kezeiben tart, itt van vele, a gondjaira van bízva, de gyakorlatilag nem is ismeri. És akkor rájön, hogy nem csak ezt az éjszakát kell kihúzni, hanem fel is kellene nevelni... Basszus. - Hát igen. Röviden és tömören, néha csak ezt gondoltam...
Aztán persze ez is elmúlt. És a másodiknál már kevésbé esem kétségbe. És mi tagadás,  ha azért néha lennék is újra huszonkettő vagy három azokkal a gondokkal és örömökkel, azért nem sokáig. Már csak percekre, legfeljebb órákra. De el nem cserélném rá a jelenlegi életem. Nem lennék sem fiatalabb, sem idősebb, éppen jó ez így, ami körülvesz, hiszen itt szerettem volna lenni, tartani. Huszonkilencévesen.