Ezek a fotók Pécsen készültek, az életünk főbb színterein: A Széchenyi téren, Jókai téren, Színház téren, a Sétatéren, a Szent István téren. A Székesegyház mögötti nem tudom hogy hívják parkban, mi Barbakán parknak hívjuk, valószínűleg helytelenül. Talán Északi Várfal Sétány a neve. A Mandulás játszótéren, a Mecseken, a Tettyén és a Zsolnay negyedben. - Jó itt. Jó volt ide középiskolába járni és jó volt itt egyetemistának is lenni, és nagyon jó itt gyereket nevelni is. Jók voltak ezek az évek és nagyon nehéz minderre, ami körülvesz, a mindennapjainkra úgy tekinteni, hogy nem lesz mindig így. Hogy ennek nemsokára vége és valami új kezdődik, valami más, máshol, másokkal. És hiába tudom, hogy jó lesz, hogy az is szép lesz és jó eséllyel ott is nagyon jól fogom érezni magam, sajnos egyelőre még inkább csak a veszteséget látom, mert a házunk, a ránk váró új élet, a másik város és falu még csak tervek, lehetőségek, jórészt papíron léteznek, és egyelőre az kézzel fogható, hogy mi nem lesz. Nem lesz már minden nap a Széchenyi tér tetejéről lemotorozás, meg délutánonként a Jókai téri csobogóban bot úsztatás, meg öt percre tőlünk Színház, ahova a hármas matiné előadásra akkor is leérünk, ha fél háromkor veszem ki Rebekát az ágyból. És Bóbita Bábszínház sem lesz, ahova négy éve minden héten járunk és akkor is kapunk már jegyet, amikor nincs és nem tudom, hogy mit fogok helyette majd Rebekával csinálni, milyen más programmal pótoljuk, mert ezek az "előoldások" nagyon fontos helyet foglalnak el az ő életében. Nem lesz ősszel gesztenye dobálás a Szent István téri szökőkútban, nyáron kavicsot szoktunk, de télen a legjobb, amikor nincs víz egyik szökőkútban sem és lehet bennük randalírozni meg kismotorozni. Nem lesz olyan, hogy beülünk vacsorázni valahova és közben összefutok a húgommal aki leugrott egy kávéra és a legjobb barátnőmmel és a családjával akik szintén vacsorázni jöttek és még öt másik emberrel akit valahonnan, valamiért má régről ismerek. Nem lesz olyan, hogy megyünk a gyerekekkel ebédelni és egy autóból egyszer csak a papa integet ránk, aki épp megy valahova, fontos dolga van, ahogy mindig, de azért ott van és néha látjuk, bár csak messziről, de ez is nagyon jó. Mostmár tudom, hogy ez is fontos volt. Ahogy a bogárka autó sem fog véletlenül az utcánkban parkolni, ami a mamáé és tudjuk róla, hogy megint itt akadt dolga, megbeszélése, itt van, a közelben és jó erre gondolni, mégha nem is találkozunk.
És hiába vagyunk csaknem negyedórára mindenkitől, a legtöbb emberrel mégsem találkozunk olyan gyakran, mint szeretném és lehetne. Sőt van akivel olyan ritkán, hogy akár bárhol élhetnénk mert egyáltalán nem használjuk ki, hogy közel vagyunk. De akkor is hiányozni fog. A lehetősége.
A szüleim vasárnap esti telefonhívása, hogy az ajtónkban álnak egy tál sütivel.
Emlékszem, a beköltözésünk estéjén lejöttünk Ricsivel a Széchenyi térre vacsorázni valamit, mert még nem érkezett meg a hűtönk és nem volt semmi ételünk sem. December volt, pontosan december tizenkettedike, karácsonyi fényben úszott az egész belváros és a vásárban ettünk zsíros kenyeret és langallót. Amikor koccintottunk egy forraltborral, akkor az futott át a fejemen, hogy egyébként is nagyon boldog vagyok, de azzal, hogy itt élhetek és sikerült végre a hosszas (vagy annak tűnő) lakáskeresés és felújítás után beköltöznünk, az utolsó előtti pillantban, a 36. hétben, még mielőtt Ruben megszületik, mindent megkaptam az élettől, amit akartam. Még a képek is fel voltak fúrva a falra, az óra is ott ketyegett már a konyhafalon. Nem maradt egy fogas sem vissza. Az elmúlt hónapokat ugyanis ezzel töltöttem, kitaláltam minden négyzetcentiméterét az otthonunknak és keresztül is vittem mindent a lelkes csapattal, aki a munkálatokat végezte. Az életünk pontosan annyira jó és kényelmes lett itt, mint ahogy azt vártam. De igazság szerint előtte is jó volt. Ha jól belegondolok rá kell jönnöm, hogy alapvetően mindig jó volt. Nem tudom, hogy az elmúlt évek boldogságához mennyiben járult hozzá az, hogy itt voltunk, éppen ezen a helyen, ebben a városban, ahol mindent ideálisnak éreztem. Mennyire határozta meg a hely azt, hogy minden nap úgy kelek fel, hogy jól érzem magam és épp így szeretek élni, ahogy teszem azt nap mint nap. Őszintén remélem, hogy belőlünk fakadt ez és magunkkal visszükmajd oda, ahova megyünk és nem fog semmi hiányozni, legalábbis nem azzal a gyötrő mindennapos hiányérzettel, amit most érzek ha arra gondolok, hogy nem leszek itt. Nem szeretnék azok közé az emberek közé tartozni, akik évekkel az elköltözésük után is még pécsinek vallják magukat és olyanokat mondanak, hogy valójában itt érzik magukat otthon hiába laknak már évek óta máshol. Mert amikor ilyet hallok mindig azt gondolom, hogy rossz lehet, egy folytonos hiányérzetben élni. Nem szeretnék visszavágyni és bánkódni. Nehezen viselem a változásokat, de inkább csak előtte, a gondolatát. Amikor megtörténik többnyire vissza se nézek, annyira elégedett vagyok az új helyzettel. Ez az egész érzés, a huzamosabb ideig tartó bánkódás, annyira új és nem jellemző rám, hogy újra és újra visszatérnek a gondolataim valamire, amin aztán elszomorodom és egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta. Amikor már azt hiszem, hogy sikerült akkor valamiért újra el fog a szomorúság és félelem és rájövök, hogy még mindig nem fogadtam el. És szerintem, amíg el nem költözünk jobb-rosszabb peridósukkal, de ez így is marad. Az a baj, hogy másfél éve tudjuk, hogy elmegyünk, és mindössze fél éve, hogy hova és még körülbelül fél év mire ténylegesen ott is leszünk. Sokáig húzzuk a ragtapaszt és ez így fájdalmas. Mert van idő félni attól, hogy milyen lesz, merengeni azon, hogy eddig milyen jó volt. Utálom az önsajnálatot de most néha azért maga alá gyűr és nem tudok mit kezdeni vele, főleg éjszakánként tör rám, ha valamelyik gyerek inni kér és felébreszt, nagyon nehéz visszaaludni, mert sötétben hajlamos vagyok sokkal sötétebben látni minden mást is. Pedig tudom, hogy valójában semmi okom rá mert minden esélyem megvan arra, hogy azt gondoljam, csupa jó és szép dolog vár rám. És mégis...nagyon sajnálom azt ami eddig olyan jó volt, jól működött, a várost, az életünket, hogy ez meg fog változni és félek, szorongok, hogy hogyan. Hogy jó lesz-e, hogy vajon ugyanilyen jó lesz-e és ugyanennyire boldogok leszünk-e, mint mielőtt minden megváltozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése