2016. május 18., szerda

Mrs.



A kanapén ültünk és lapoztuk az albumot. Előttem állt Rebeka és a hároméveskere jellemző őszinte áhitattal nézte, hogy anya milyen szép fehér ruhában volt. Ruben is felkapaszkodott és imbolyogva ácsorgott mellette. Ahogy elnéztem őket, az ölemben az esküvői albumunkkal arra gondoltam, hogy az élet jó hozzám. Mindent megkaptam, amire vágytam. Aztán az anyósom (abszolút teljes jóindulattal) megszólalt a hátunk mögött: ugye milyen szép volt anya? Na azért annyi minden talán még nem változott, hogy múlt időben kéne rólam beszélni, kaptam fel a nosztalgiázásból a fejem, hiszen alig öt év telt el. Legalábbis remélem. Szerintem ugyanúgy nézek ki... 
Életem legeslegszebb napja volt az esküvőnk, a legszebb dolog, ami valaha történt velem. És azóta is beragyogja az életemet, túlzás nélkül állíthatom, amikor csak eszembe jut, mosoly kerül az arcomra. Engem is meglep, hogy mennyire nagy hatással van rám, hiszen bármennyire vártam, akármennyit is készültem rá csak egy nap volt és milyen hamar elmúlt, vége lett. Azt hittem szomorú leszek utána, hogy vége van, hogy már soha többet nem leszek mennyasszony. De érdekes módon a legtöbb jó emlékkel ellentétben nem tölt el egy csepp szomorúsággal sem, talán azért mert úgy érzem az csak a kezdete volt, valaminek, aminek még mindig nagyon az elején vagyunk.
Amikor a gyermekeim megszülettek azok is csodálatos napok voltak, de ott a szépség mellett ott volt az az ezer más érzés is, ami túl összetetté tette ahhoz, hogy azt mondhassam, azok voltak a legszebb napok az életemben. A legjobb két nap volt, hiszen életre szóló ajándékokat kaptam, amiket azóta is úgy érzem, amióta itt vannak velünk, hogy még mindig csomagolom, bontogatom... De az esküvőnk a legszebb, legcsodálatosabb nap az életemben, már  az első perctől fogva az volt, onnantól, hogy kinyitottam a szemem. Emlékszem úgy keltem, hogy igen, igen, igen, ma férjhez megyek végre felhúzhatom a vágyva vágyott fehér ruhát, végigmehetek a sorok között, ugyanazok között a sorok között, amelyek között egykor a szüleim is végigmentek, fehér fátyolban, apám karján egyenesen ahhoz a férfihoz, akit szeretek és akire egész életemben vártam. Közhelyes? Na és. Kit érdekel, az egész élet az, ha úgy nézzük, hiszen jórészt mindenki ugyanazt akarja ritka kivételektől eltekintve. Konfomista lennék? Dehogy, nekem ez volt az álmom, mióta az eszemet tudom. Persze eleinte csak a hercegnős ruha és az egyéb vele járók miatt, később aztán már oda is képzeltem halvány alakokat az oltár mellé, hiszen mégsem lehet mennyasszony valaki vőlegény nélkül. A szüleim albuma kiemelt helyen volt mindig a vitrinben, számtalanszor nézegettem és egyértelmű volt számomra, hogy az élet rendje ez, amit benne látok. Először jött pár kép a diplomáról, szinte gyerekek voltak még a fotókon, aztán a műtermes, kicsit kékes színű esküvői fotók, amelyeken hiába mosolyogtak a kamerának, ahogy a kezük egymáson nyugodott, ahogy egymásra néztek rajta, az nem beállított volt. Majd jöttem én, jó sok babafotó, ahogy tele torokkal bömbölök a pelenkázón, félig kicsomagolva, kép apával, a nagy margarétás cumival a számban, ami kitakarja a fél arcomat, majd felvételek a nagyszülőkkel, ahogy állnak a mózesem körül, a keresztelőmről, az első balatoni nyaralásról, amikor totyogósként tolom az udvaron a játékbabakocsimat, furcsa bili frizurával, hurka ó lábakon kacsázva. A testvéreim már külön albumba kerültek, így lett három nagy albumunk. A nagyszüleim esküvői képe is megbecsült helyen, az ágyuk fölött volt felakasztva, minden nyáron azzal keltem és feküdtem, emlékszem nem tetszett rajtuk az esküvői ruha, nem volt hercegnős. A családom és a környezetem tehát bőségesen táplálta tehát ezen vágyaimat és szigorú katolikus neveltetésem is hozzájárult, ahhoz, hogy számomra sosem fért ahhoz kétség: Egyszer férjhez megyek. A kérdés csak az volt kihez és mikor. Az utóbbi nem egészen igaz, mert a mikort azért nagyjából tudni véltem: Huszonnégy év volt az a határ amit kislányként kitűztem magamnak, hiszen anyukám akkor ment férjhez, úgy gondoltam, hogy ő azért már kicsit idős volt, jó lenne előbb. Ahogy egyre közelebb került ez az életkor, annál fiatalabbnak kezdtem tartani, tinédzserként már nem akartam húsz évesen férjhez menni, de a huszonnégy továbbra is ideálisnak tűnt. Végül majdnem sikerült, alig huszonöt voltam. Sokak számára talán furcsa ez. Önmagában házasságról, esküvőről álmodozni, mi értelme úgy, hogy még szerelme sincsen az embernek? Csak a fehér ruha és csinnadratta miatt vágyna rá oly sok lány? Nem hinném, hogy ennyiről lenne szó. Nem tagadom, az is vonzott, szerettem elképzelni magam, ahogy újdonsült férjem karján belibbennek az első táncra és más tipikus esküvői helyzeteket. De számomra az esküvő ennél jóval többet jelentett. A házasság kezdetét, ami a felnőtt korba való igazi belépőt jelentette, amikortól már én is feleség vagyok ugyanolyan felnőtt nő mint anyám, nagyanyáim és minden más nő, akit ismerek (merthogy nem házasokat akkoriban nem ismertem, akiket pedig igen azok számára ez nem önként választott út volt). Egyfajta beavatási szertartás, ami ígérte a titkok titkait, a házaséletet, gyerekeket, biztonságos jövőt valaki mellett, aki örökké szeret, akkor is, amikor már öreg és ráncos leszek. Persze hamar ráébredtem, hogy bizonyos dolgokhoz nem kell feltétlenül házasnak lenni, anélkül is megkaphatja az ember. Hm. Nem kellett sok idő és rájöttem, hogy nekem azért továbbra is jobban tetszik ha a házasság nyújtja a keretet mindezekhez. 

Van, aki felteszik a kérdést miért? Mit számít? Min változtat? 

Nekem egy követendő példát, egy íratlan szabályt, garanciát jelentett arra, hogy a szüleimhez és más olyan emberekhez hasonló életet élhetek, akiket tisztelek, akiknek úgy tűnik bevált a dolog és amilyenhez hasonlót én is szeretnék. Lehet, hogy szerencsés vagyok csupán, de én azt láttam, hogy feleségnek lenni jó, van egy férjed, aki mindentől megvéd és te is őt, akivel feltétel nélkül szeretitek egymást, aki mögé beállhatsz, ha gond van, egy csapat vagytok. Úgy éreztem és ez mit sem változott, annak a kifejezésnek, hogy "a férjem" varázsereje van. Ez a szó mintegy jelzés mindneki felé, hogy én nem vagyok egyedül, valakihez tartozom, egy férfihez, aki mindenben a társam és segítőm. Nem kell megneveznem, nem kell ismerniük, elég ha azt mondom "a férjem" vagy ránéznek a kezemre amelyen ott csillog a karikagyűrű, mint egy kód, ami a világ összes nyelvén ugyanazt jelenti. Minél hosszabb ideje voltunk együtt, annál kellemetlenebb és furcsább volt azt mondani, hogy a barátom. Úgy éreztem ez nem elég kifejező, hiszen ő az életem értelme, a társam a "barát" és "barátnő" annyira nem fedi azt le, amit jelentünk egymás számára. Mégsem fejthetem ezt így ki minden adandó alkalommal, amikor szóba kerül. Mit mondjak? Szerelmemnek hívni nekem túl színpadias mások előtt,  a 'párom' meg olyan langyos víz. Férjem, nekem ez fejezi ki azt, amit az egy életre választott férfi jelent az oldalamon. Egyértelmű és világos, nincs mit magyarázni rajta. És olyan simán jött a nyelvemre a házasságunk második napjától, mint a világ legmagátólértetődőbb dolga. Barátom lehet egy napja, meg két éve is. Férj? Az komoly dolog. Ahhoz valaki megkért, majd elvett és a nevét adta az enyémhez, igen egyértelműen ez tetszett a legjobban. Máig izgalmas bizsergéssel tölt el, amikor Ricsi azt mondja valahol, "a feleségem". Olyan védelmező, egyszerűen imádom érezni ezekből az apróságokból is, hogy hozzátartozom. Tudom nem hangzik túl emancipáltan, és azzal is tisztában vagyok, hogy amiket leírok valaki éppen ezért nem akar feleség lenni és összeházasodni. Mert mindezekre nem vágyik sőt kifejezetten ódzkodik tőle, de én őszintén hiszem, hogyha nem is minden nő, de nagyon sokan arra vágynak, hogy eljöjjön értük a herceg fehér lovon és udvaroljon, romantikus legyen, virágot és ajándékokat kapjon és ő lehessen a (herceg)Nő, aki a végén a szívét odaajándékozza neki. Ezen nőttem fel. Csipkerózsika, Hófehérke, Hamupipőke - mindegyiket megmentette a herceg. Az igazi férfi és női sztereotípia megnyilvánulásai. Lényegében minden klasszikus mese arról, szól, hogy jön az erős, helyes, hatalommal rendelkező férfi (herceg fehér lovon) és megmenti a gyenge nőt (többnyire habcsók ruhás hercegnőt, de gondolom a demokrácia jegyében kellettek a legkisebb szegénylányról szóló történetek is). Szóval aki feminista ne mesélje ezeket a gyerekeinek, főleg ne a lányainak. Mert borítékolható, hogy fehér ruhás képzelgésekhez vezetnek.
Már egészen korán elkezdődött ez. Kislánykoromban, talán nyolc-kilenc évesek lehettünk, éppen, hogy megtanultunk írni és máris azt próbálgattuk a barátnőimmel, hogy a sulis szerelmünkkel vajon összeillenek-e a neveink. Hogyan hangzana a legjobban, kötőjellel, vagy "né"-ként, esetleg csak az ő nevével az én keresztnevem. Volt olyan barátnőm, akinél kizáró ok volt, ha nem illett a kiszemelt vezetékneve  az övéhez. Világéletemben lázadó voltam, amióta a gyerekeim megszülettek folyton attól rettegek, hogy szülőként újra kell élnem a szörnyű kamaszkort, és megtapasztalhatom milyen egy olyan hurrikán, amilyen én voltam. És ma is az vagyok. Nekem ne akarjon senki semmit megmondani, utálom a szabályokat, általában idegesítenek a kötelező dolgok, még akkor is ha elvileg az érdekeimet szolgálják. Mégis, vannak dolgok, nem sok de néhány, amiben nagyon is szabálykövető lettem. Mégiscsak hasonlítok a  szüleimre, pedig mindig az volt a vágyam, hogy "más legyek", erre tessék, kiderül, hogy a sok évnyi szigorú nevelés nem volt hiábavaló. - Szeretem magam liberálisnak tartani, de jobb szembe néznem a ténnyel, mélységesen konzervatív tudok lenni.
Szóval az esküvő, bár lényeges része, nem csak a fehér ruháról szól. Amikor ott térdeltünk egymás mellett és örök hűséget fogadtunk, akkor én komolyan is gondoltam minden szavát. Nem szeretem ezt túl gyakran hangoztatni, nehogy a férjem elbízza magát, de nekem az örökké tényleg azt jelenti, hogy tűzön vizen át. Enélkül nem volt ugyanaz, addig nem gondoltam ezt? Nem bizony. Amíg lánykérés nem történt addig én én voltam, saját a másiktól független célokkal, vágyakkal, amiket természetesen jórészt egyeztettünk nagyrészt pedig amúgy is egyeztek, de én mindig úgy véltem, hogy nem köthetem le magam vagy dönthetek nagy kérdésekben, úgy figyelembe véve a másikat mintha örökre szólna a kapcsolatunk, mert amíg nem  kért meg, addig ebben nem lehetek biztos. Amíg nem vagyunk házasok addig a boldogulásomért magam felelek, az én felelősségem hogy mit kezdek az életemmel. Addig nem tervezhettem a jövőmet feleségként, anyaként, amíg nem kaptam erre felhívást. Persze beszéltünk róla, köztünk ez nem volt tabu téma, szerencsére Ricsi nem azok közé a fiúk közé tartozott akit a téma hallatán lever a víz. Én pedig nem azok közé a lányok közé, akik szeretnek sodródni. Szeretem tudni mi lesz, szeretem érezni, hogy van választási lehetőségem, hogy a helyzet, amiben vagyok az én döntésem és nem csak belekerültem. Ha anya leszek, akkor azt akarjam és a másik is akarja, ne véletlenül essen meg. Nincs azzal semmi baj, vélelenül sem szeretnék álszentnek tűnni, én sem tettem szűzességi fogadalmat az esküvőig, nyilván ha a sors úgy akarta volna akár még az is összejöhetett volna. És örültem volna, nagyon. De azt szerettem volna, hogy lehetőleg ne így történjen. Egymás életében azelőtt is mi voltunk a legfontosabb dolog, de a jövőnk ott ért össze, amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Onnantól terveztünk egymással. Addig is ott voltunk egymás jövőjében, de a különbség mégis óriási volt, mert az eljegyzéstől már egy jövő létezett. A miénk. Persze azért ez nem volt olyan kiélezett, amilyennek hangzik, hiszen pontosan tudtam, hogy elvesz és csak reménykedni tudtam, hogy nem vár túl sokáig. Addig, hogy komolyan belekezdjek valamibe, amit aztán félbe kell hagynom a feleség szerepért, a gyerekekért, ami nálam, ezt már akkor is tudtam, nem fér össze mással. Ha én csinálok valamit, szívvel, lélekkel, maximális energiával teszem, képtelen vagyok másra koncentrálni ami alkalmatlanná tenne a feleség-anya szerepkörre. Van akinek ez megy és zseniálisan csinálja, én nem tartozom közéjük. Ha újságíró vagy jogász lettem volna, nem fért volna bele más, vagy csak nagyon megnyesegetve az eredeti elképzeléseinkhez képest. Márpedig tudtam, hogy ő is arra vágyik, hogy meleg étel várja amikor hazaér, egy csinos, kedves, kisimult (utóbbiak terén a jelen több-kevesebb eltérést mutat a múltbéli reményekhez képest) a feleség, aki biztosítja a hátteret az ő karrierjéhez, amivel a családunk megélhetését biztosítja majd. Ez volt a mi kimondatlan szerződésünk. És nem bántam meg, egyetlen percig sem. Jó volt ennek keretet adni, kimondani, megünnepelni, megosztani, tanunak hívni hozzá valamennyi szerettünket. Ha egyszóval ki akarom fejezni, amit utólag érzek a férjemmel kapcsolatban, ha arra gondolok, hogy elvett: a megbecsülés lenne az.  Elkért a családomtól, az apámtól, majd megkért engem is. Amellett, hogy ez végtelenül romantikus nagyon férfiasnak is tartom. Nem mintha bármi félnivalója lett volna (nyilvánvalóan adtak...) de számomra fontosak ezek a gesztusok, ez az ő férfi próbája volt, az egyik legfontosabb, a férfivá válás útján.  Nemcsak felém az apám és a családom felé is egy fontos gesztus volt a lánykérés. Megtisztelőnek érezte, hogy apaként figyelembe veszik, hogy tényező ebben a  fontos kérdésben és Ricsi sokat nőtt a szemében azzal, hogy ezt megtette. Azt a telefonhívást és találkozót élete legfontosabb pillanatai közé sorolja, ezt biztosan tudom.  Ahogy abban is biztos vagyok, hogy egyszer Ricsi is át szeretné élni majd ugyanezt, hogy valaki az ő engedélyét kéri, ahhoz, hogy a lányát elvegye, és ő megadhassa ezt. Az esküvőtől kezdve egy lány nem az apja lánya, hanem a férje felesége (ahogy így van ez a nem házasoknál is, csak nincs ilyen éles határvonal és nehezebb meghatározni, hogy ez pontosan mikor is következett be). Egészen más státusz és bár ma már ennek az eredeti értelmében alig van jelentősége, hiszen nem a pater familias korát éljük (szerencsére) de úgy gondolom pszichésen az emberi kapcsolatokban sokat számítanak ezek az egymás felé tett gesztusok, rituálék, hagyományok, amelyek az elengedések, lezárások és újrakezdések szimbólumai. Az ember tudja, hogy merre hány óra, mire számítson, kit hogy kezeljen. Amíg Ricsivel csak együtt éltünk, egészen más volt a pozíciója a családunkban. Szerették, természetesen ezen nem változtatott, de egy férj egészen más megítélés alá esik, mint egy udvarló. Ha udvarlóból, egyszerű "járásból" komollyá válik a kapcsolat, azt a külvilág, család felé elég nehéz kommunikálni (már aki akarja, nekünk fontos volt) a hagyományos formalitások nélkül. A lánykéréssel tudja meg mindenki, első körben az apa, hogy a dolog komoly. Ez egy apának jó érzés, megnyugató érzés, ideális esetben boldogság. És ha már itt tartunk, egy anyának is az és mindenki másnak, aki szereti a párt. - Ha gyerekünk születik, az is megváltoztatta volna ezt, nyilván udvarlóból rögtön előlépett volna családtagnak, de az apám mégha biztosan örült is volna a bejelentésnek, azért számára ez így volt teljes. Ahogy számomra is így az. És örülök, hogy ennek meg tudtam felelni, ha már oly sok elképzelésének egyáltalán nem. Nem tudom, hogy csak a szüleim kedvéért valaha házasságra léptem volna, ha én magam ebben nem hiszek. Szeretném azt válaszolni, hogy igen, mert visszanézve azt kell mondanom, hogy a szüleinkért önmagában megérte az egész, jó volt őket ennyire boldognak és örülni látni. Látszott rajtuk, hogy egyértelműen úgy érzik, végre hátradőlhetnek, készen vagyunk. Megértem miért fontos ez nekik, amióta én is szülő vagyok méginkább.  Én is szeretném, ha egyszer Rebeka majd megismerkedik élete szerelmével, akkor megkérje tőlünk és szeretném a fiamat is végigkísérni a sorok között. Ott már nem én leszek a főszereplő, de a legvágyottabb mellékszerepem lesz. Persze ha nem így döntenek, azt is elfogadom majd és próbálom megérteni. Ahogy ezt teszem nap mint nap, azokkal az általam nagyon szeretett emberekkel, akik nem így döntöttek. Mindenkinek mást jelent, mást köt hozzá, mást ad. Van, akinek ez valóban csak egy papír lenne. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Nem gondolom, hogy a házasok egy magasabb kasztba tartoznának, jobban van joguk bármihez vagy bármit jobban csinálnának csupán azért mert házasok. Őrület, hogy az állam manapság úgy kívánja népszerűsíteni a házasságot, hogy mindenféle kedvezményeket rendel hozzá. Szerintem éppen az ellenkező hatást éri el, azok is összeházasodnak, akiknek esetleg elveik ellen való vagy egyébként soha nem tennék, hogy hozzájussanak. Így tényleg csak egy papír, ami demoralizálja azt amit nekem és sokaknak a házasság jelent. Az egy pillanatig sem zavar, hogy vannak akik úgy döntenek, hogy nekik ez nem fontos és nem házasodnak össze. Ha  kicsit sajnálom is, az csak személyes okokból van, és csak a hozzám közel állóknál, hogy nem lehetek ott az esküvőjükön és ünnepelhetek egy jót, de semmi több negatív érzés nincs bennem ezzel kapcsolatban. Ha viszont valaki péntek délután berohan aláírni egy papírt, hogy megkapja a hitelt azzal papírt csinál abból, ami számomra szent. Amiért persze nem kárhoztatom, ha számomra semmit nem jelentene ez az egész, csak egy papírt, akkor miért is ne tenném ugyanezt? A hibás az aki, azt hiszi, hogy bármi olyan dolgot, ami belülről kell, hogy fakadjon, őszinte meggyőződésből, rá lehet erőltetni valakire. Nem lehet, csak látszólag.
Nekem ez fontos volt, hogy meglépjem, számomra soha nem halványuló, gyönyörű emléket jelent az nap, amelyekkel az album is tele van az ölemben, és olyan jó, hogy itt ülnek mellettem azok, akikre már aznap is gondoltam, bár még nem ismerhettem őket és megmutathatom nekik is. Mivel menthetetlenül szentimentális vagyok, ezért úgy érzem ez nekik is ajándék és általuk méginkább értelmet nyert az egész...  
De az egyáltalán nem kardinális kérdés számomra, hogy más meglépi-e. Remélem, hogy azért annyi házasulandó mindig lesz, ami megtartja ezt a hagyományt és nem veszik egyszer csak el, megy ki a divatból. Ha a kislányomra nézek, úgy érzem nincs aggódni valóm, hiszen minden mennyasszonyt úgy csodál, mintha a világ legszebb emberét látná, a szemében ott van az a csillogás, amiről tudom, hogy elkezdődött. Még csak három éves de már álmodik róla. Van fátyla is, miután néhány terítőt és konyharuhát befogott annak, készítettem neki egy igazit. Úgyhogy lehet, hogy genetikus. Picit reménykedem is.








Férjemnek...Köszönöm!