Kedves Aggódó, Bűntudattól gyötört Anyuka!
Lehet, hogy ez nem annyira látszik, mert nem is akarom, hogy annyira látszon, és talán nem is mindig érzem, csak időnként rám tör, amikor nem alszom ki magam és minden összejön...
És persze a szép fotók, meg a gondolatok a minőségi időről, meg, hogy mit hogy kéne, amiket közzé teszek. Hát igen. Azért nem úgy van az.
Nekünk anyáknak néha olyan kevés az önbizalmunk, hogy éppen elég elkapni egy másik anya jó pillanatait és máris azt érezzük, hogy te jó ég de rosszul csinálom, mert ő kézműveskedik, csak biosütit ad, vele alszik, sokáig szoptat, hordoz... és élesen látjuk mindazt, amit mi nem csinálunk vagy nem úgy csinálunk, ahogy szeretnénk. De nem látunk bele az ő rossz pillanataiba, amiből mindenkinek van bőven. Nekem is.
Én is tele vagyok bűntudattal, mindenért, hogy éjjel amikor Ruben sokadszor ébreszt fel nem vagyok türelmes, kiabálok vele és aztán szégyellem magam, hogy úristen, hogy lehetek ilyen, egy szörnyeteg vagyok. Hogy a játszótéren hosszan telefonálok miközben lököm a hintán, ahelyett, hogy énekelnék neki, hogy reggel visszafekszem mert néha nem bírok kikelni egyszerűen olyan korán amikor szeretnék, és azt mondom Rebekának, hogy inkább nézegessen könyvet, anya még kicsit alszik... pedig mesélhetnék, lehetne ez a mi közös időnk, ahelyett, hogy alszom még kicsit. Igen jó lenne minél többet adni magunkból, de van egy pont amin túl csak mi is emberek vagyunk és teljesen emberi az, ha néha nem tudunk adni mert egyszerűen épp nincs miből, mert kizsigerel az éjszakázás, az elromlott mosogatógép sokadszori megszereltetése a bunkó szerelő és a futár, aki csakazértis bekopogtat hiába írod ki alvásidőben, hogy NE KOPOGJ. Meg a fenti szomszéd, aki ipari porszívóval csakazértis egytől-négyig nyomja és amikor felmész szólni rájössz, hogy igazából az egyetlen lehetősége az életben a kompetenciára, hogy érezze, hogy van, hogy létezik, ez a rohadt porszívózás és éppen ettől jó, hogy engem kiakaszt vele. Miközben az életünk, amiről azt hittem egyszerű és egyenes, ahogy mindig volt, olyan kanyarokat produkál, hogy néha elfelejtek kapaszkodni. Szóval. Nem könnyű. És az idő pereg, és amíg a túlélésért küzdesz, ők nőnek és a pillanatok meg elszállnak amikor ott lehettél volna és jó lehettél volna és jó lehetett volna. És ez a gondolat annyira de annyira kiborító, hogyha éjszaka hagynak aludni, na akkor meg ezért nem fogsz mégse, reggel meg újra nem mesélsz mert nem bírsz felkelni és az ördögi kör bezárul. És közben mindig csak hallod a sok okosságot, hogy más hogy csinálta meg csinálja és, hogy neked igazából nem is olyan nehéz ahhoz és hozzájuk képest. Pedig néha az, nagyon is az. Mert ahogy ennél szebb, jobb, hálásabb és értelmesebb munka vagy hivatás nem létezik, úgy ennél felelősségteljesebb, nehezebb és kimerítőbb sem, akármit is mond a sok feminista meg magát nagyon fontosnak tartó ember és ebben olyan biztos vagyok, hogy vállalom bárhol és bármikor feketén-fehéren a véleményemet. És közben tele vagyok bizonytalansággal és rettegek, hogy ugye akkor is nagyon fognak szeretni, ha felnőnek és megmarad valami ebből a csodából, ami most köztünk van és nem tűnik el teljesen a gyermekkorral. Hogy boldog embereket nevelünk belőlük, akik szeretik az életet és tudják is majd, hogy mit kezdjenek vele, nincsenek tele gátlásokkal, komplexusokkal, és nem akarnak majd megfelelni mindennek és mindenkinek, hanem látják mi az igazi érték és mernek is ennek megfelelően élni. Mert ha arra gondolok, hogy boldogtalanok lesznek vagy, hogy eltávolodunk és egyszer már nem értjük és halljuk meg egymást akkor olyan kétségbeejtő félelem fog el, hogy bár sosem értettem, hogy hozhat valaki ilyen döntést, hirtelen mégis elkezd derengeni egy olyan sötétség, amibe én is beleugranék, ha így lenne...
Mert nekem nincs másom, mint ők, a családom, nem mozgatnak óriási eszmék vagy világmegváltó tervek, nincsenek zseniális ötleteim vagy felfedezéseim és ezek egyike sem hiányzik. Csak jó anyja szeretnék lenni nekik, nem nagyon és túl sokszor elszúrni csak annyira, hogy megbocsátható legyen... és ha ez sikerül akkor szeretni tudom magamat is és azt mondom, hogy jólvan. Megérte.
Egy másik (jobbnak látott) Anya
Adinának
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése