Ha péntek, akkor Mesekuckó, egyszerűen imádom ezt a gyerekprogramot, nekem is feltöltődés, bármi is történt előtte ott megnyugszom, jó kedvem lesz és utána garantáltan jó napunk lesz. Mióta Ruben megszületett bár igyekeztem megoldani, hogy én vigyem, sokszor a nagymamákkal ment Rebeka. Rubent eddig nem szerettem volna magunkkal vinni, mert túl sok impulzusnak tartottam számára a hangos zenét és a többi gyereket és amivel az ilyen programok járnak, így vagy rábíztam valamelyik mamára vagy én maradtam vele otthon és más vitte Rebekát. Már nagyon hiányzott, mert az elmúlt hónapban ilyen-olyan okokból kifolyólag valahogy sosem jutottunk el és mindjárt itt a nyár, hamarosan nyári szünet lesz és újabb negyed évet várhatunk rá, így mindenképpen szerettem volna elmenni. Úgy volt, hogy Rebeka bemegy a barátnőmmel és a kislányával én meg majd kint sétálok Rubennel addig a parkban - így beszéltük meg. Reggel amikor felébredtem szakadt az eső, nyugtáztam is, hogy akkor ugrott a mai mesekuckózás is, mert, hogy nincs sem segítségünk, akire Rubent otthagyhatnám, sem autónk mert Ricsi Bécsben van, taxival nem megyek, mert képtelenség összecsukni, majd újra kinyitni az ikerbababkocsit úgy, hogy a cuccokat is ki-be pakolom közben belőle, Rebekát pedig nem tudom koordinálni az úttesten, ha nem ül babakocsiban. Hordozásban még nagyon kezdő vagyok, nem tudom szakadó esőben egyáltalán hogyan kivitelezhető. De annyira nagyon szerettem volna menni, egész reggel azon kattogtam, hogyan oldhatnám meg. Már beleéltem magam, ráadásul a foglalkozás közelében lévő kedvenc pkéségünkben terveztem ebédelni, félre is raktak egy bureket nekem, semmi kedvem nem volt a jó kis gyerekekkel eltervezett délelőtt helyett nekilátni főzni és itthon maradni. Ránéztem az órára, fél tíz és Ruben még nincs ébren, kilenckor szokott kelni, de úgy tűnik ma ráhúz. Ami kapóra jön, mert akkor viszont tíz és tizenegy között nem klell aludnia, ő is mesekuckózhatna, így rögtön elhatároztam, hogy nem érdekel, lesz, ami lesz elmegyünk, csak az eső esik, de nincs rossz idő, nem fúj a szél, nincs vihar. Erre találták ki az esőkabátot és a gumicsizmát. Igen ám de az enyém a pakolós polcok legtetején volt a legfelső, leragasztott dobozban, mert valamiért azt gondoltam, hogy itt a jó idő és nem lesz rá szükség (???). Fél tízkor döntöttem el, hogy mégis megyünk, így maradt húsz percem az indulásig. Még szerencse, hogy én elkészültem és Rebekát is kimenős ruhába öltöztettem amikor felkelt, abban bízva, hogy eláll az eső. Előhalásztam a csizmát, Rubent átpelenkáztam, beraktam a gyerekeket a babakocsiba és ránéztem az órára, volt még tíz percünk tízig. Ami jó, mert akkor csak öt percet fogok késni. Nem találtam sehol a lakáskulcsomat. Egyik lakáskulcsot sem. Persze, hogy az autóban hagytam, ami Ricsivel van Bécsben. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, tiszta őrültség volt az egész ötlet, hogy két gyerekkel nekiinduljak, először, segítség nélkül, úgy, hogy húsz percem van odaérni. Inkább ithhon kellett volna maradni és gyurmázni. Mindegy, mostmár nyakig beöltözve útra készen a babakocsiban vannak, nincs az az ok, amiért én innen visszafordulok, ha kell lehozom a szomszéd Ili nénit az emeletről és megkérem, hogy vigyázzon a lakásra de én elmegyek, az biztos. Nagy nehezen, az összes kulcs végigpróbálásával (van egy jó pár, amit a előző tulajok hagytak nekünk itt) találtam egyet ami illett a zárba. Éljen! Futás a Mesekuckóba. Szó szerint futottam, és végül tíz percet késtünk volna az öt helyett, ha beférek az ajtón a dupla babakocsival. Biztonsági őr bácsi odaslattyog, komótosan kinyitja a másik szárnyat is. Bent a bábszínházban senki nem állt a pultban, mondom a bácsinak, hogy kifelé fizetek, a Mesekuckóba rohanok, jó lesz így? Jaj, mondja, oda megyek, az már JÓ régen elkezdődött, és jól megnyomta a jót. Pedig már majdnem büszke voltam, hogy milyen szuperek vagyunk, hogy ilyen ügyesen ideértünk. Gyalog, esőben, egyedül, mamák, hugi és más segítség nélkül. Felmentem a lifttel, az előtérben akartam hagyni a babakocsit, ahol egy állandó bábkiállítás van, ott van hely bőven. Az elmúlt másfél évben, amióta odajártunk valóban így is volt, és az úgynevezett Bábkiállítást legfeljebb mi, odajáró szülők csodáltuk meg, és a gyerekek játszottak velük. Most egy óvodáscsoport volt ott, úgyhogy nem tudtam otthagyni a babakocsit, hogy az ajtóba betolva csak kiemeljem a gyerekeket, át kellett tolnom egy másik szobába. Szerencsére ekkor a barátnőm észrevett és kijött segíteni, csakhogy neki is van egy majdnem kétévese, aki szeret anya közelben lenni, így jött is utána, Rebeka pedig "anyával" volt hajlandó kizárólag bejönni. Az én kezemben azonban Ruben volt. Gondoltam bemegyek, gyorsan leteszem és visszajövök érte, öt másodperc az egész, mi történhet. Valahogy szerencsétlenül lépett és valószínűleg a három méter távolságra kerülésem is közrejátszott a kiborulásban, a földre tottyanva sírni kezdett. Ez volt a belépőnk. De ott voltunk, a szeretett gyerekfoglalkozáson, ahol aztán mindhárman szuperül éreztük magunkat, Ruben egy babzsákról figyelt végig, mosolygott, gügyörészett, egyszerűen csúcs szuper volt. És a legjobb az egészben, hogyha most így megcsináltam, eljöttem ideértem, esőben, autó nélkül, kétgyerekkel, úgy, hogy az esőcuccomat úgy kellett elővarázsolni a tárolóból, a lakáskulcsot meg ötvenhat kulcs közül kiválasztani, akkor remélhetőleg máskor is menni fog. Ezért jó a kétgyerekes üzemmód, mert az ember átdimenzionálja a kapacitását és rájön, hogy mindenre képes. Legalábbis jóval többre, mint gondolná. És még a motort sem felejtettük otthon, sőt a cipő védő is nálunk volt.
