Talán erről fogok írni. Talán nem világmegváltó gondolatokra van szükség. Vagy tettekre. Csak egy életre, ami egyszerűen jó és nem attól, hogy szuper helyekre járunk nyaralni, vagy kajálni, vagy jó cuccokat vásárolunk, vagy mert valamiben kivételesen jók, tehetségesek, okosak vagyunk, vagy a házunk, a gyerekünk, a kutyánk vagy mi magunk különlegesen szépek vagyunk vagy van egy érdekes vagy csodálatra méltó hobbink. Vagy autónk, munkánk, családunk, gondolataink.
Az élet jó lehet csakúgy. Meg rossz is lehet, csakúgy. Mitől jobb az egyik nap és mitől annyival rosszabb a másik. Ki tudja. Pedig szerintem a titok valahol itt lehet a kettő között, néha már majdnem sikerül megfogni. Aztán mégse. Mitől boldog valaki és mitől boldogtalanok mások. Néha ugyanattól. Érdekes. A mai napunk talám banálisan érdektelen, nekünk mégis annyira jó volt. És sok ilyen napunk van hál istennek. És sok olyan is, amikor annyira jónak kellene lennie, mert minden klappol elvileg, matiné színház előadásra van jegyünk, előtte egy tök jó étterembe megyünk ebédelni, délután meg barátokkal találkozunk. Aztán az előadás felejthető, az étteremben bunkók és ez agyonvágja az ebédet és még a barátainkkal is pengeváltás volt. Na bumm a jó napnak. Aztán az ember felkel, fürdőt takarít, majd elmegy bevásárolni és a prímapékséges egyszerű pékségben hosszas tanakodás után (üvegpultra nyomott nózi) a gyerek kiválasztja a "sima kiflit” és valahogy minden olyan jó. Hát hogy van ez?
Ruben, amikor nem megy oviba, nagyon szeret itthon velem takarítani, teregetni, ruhákat pakolászni, tenni-venni a ház körül. Néha úgy vagyok vele, hogy jó ég, amikor itthon marad, a szünetnapjain valami nagyon különleges dolgot kellene csinálnunk, többet mesélni, játszani vele, foglalkozni vele mondjuk festeni vagy barkácsolni valamit, de az az igazság, hogy délelőttönként sok esetben annyi a dolgom, hogy ezek nem mindig férnek bele. Szemmel láthatólag ez egy cseppet sem zavarja Rubent, sőt örömmel vesz részt mindenféle dologban, neki “buli” bevásárolni jönni vagy takarítani, a ruhákat egyenként elszállítani a szekrényekhez (ilyenkor sokszor ő a futár bácsi). Végül arra jutottam, hogy nemhogy nem baj, hogy nem csináltam vele valami “értelmesebbet” vagy , hogy jobban járt volna, ha oviba megy, ha úgysem tudok kifejezetten vele foglalkozni, hanem, hogy még jó is, hogy itthon maradt velem és együtt csináltuk ezeket a dolgokat. Ezeken a hétköznapi tevékenységeken keresztül szuperül kapcsolódtunk egymáshoz és ezekhez a dolgokhoz ilyenkor van igazán kedv és lendület, amikor egésznap itthon van. Délután más a dinamika, alszik, aztán játszani szeretne, kevésbé bevonható vagy lelkes a feladatoknál, éppen ezért is szoktam délelőtt elvégezni ezeket, hogy délután már jobban rájuk tudjak figyelni. Amikor elkezdtek oviba járni nagyon hiányoztak velük ezek a mindennapi dolgok, amiket azelőtt mindig velük csináltam (gyakorlatilag mindent velük csináltam, 'két picivel otthon' teljesen arra álltam be, így lett közös program a piac, a DM, a könyvtár stb...) . Pedig attól féltem, hogy inkább a mese, a játék, a közös kreatívkodás lesz kevesebb, de éppen ezek maradtak meg és inkább a korábban közösen végzett tevékenységek csökkentek le, az oviban töltött három délelőttel, a szerdai piacot kivéve.
A mai napunk egy ilyen igazi tevékenykedős nap volt, kicsit takarítottunk, aztán elmentünk sétálni Szentendrére, piacra és mivel a piacon a hideg miatt senki nem volt elmentünk a LIDL-be is. Ezeket a hétköznapokat úgy szeretem, olyan jó megtalálni az örömet a mindennapokban, az egyszerű hétköznapi tevékenységekben. Jó érzéssel tölt el, hogy tisztán tartom a házat, hogy hétről hétre újabb dolgokat találok ki, apró trükköket, amik segítenek ebben. (Lehet, hogy ez kicsit olyan mosópor reklámos utánérzés, amikor háziasszonyok, frissen fodrászolt hajjal, rózsaszín mohair pulcsiban arról beszélgetnek, hogy ki mivel mos, de én tényleg szeretek házi praktikákról beszélgetni, ezeket kipróbálni, ötleteket gyűjteni...) Szeretek bevásárolni is, sokszor Ricsi intézi (megj.:egyébként nagyon rendes, hogy ezt átvállalja munka után) a piacon kívüli bevásárlásokat, mert nem rajongok a multikért, de amikor én intézem, annak is sok előnye van, mert akkor pontosan tudom, mit vettem és mivel én is pakolom ki, azt is, hogy hova került és nem lesznek kosár alján felejtett fonnyadt répák meg berohadt mandarinok, amikről nem is tudtam, hogy voltak, egészen addig, amíg rájuk nem találok valahol a polc hátulján. Szeretem a hűtőt áttörölgetni, kirakni a frissen vásárolt zöldségeket a polcokra és vacsorát is sokkal szívesebben főzök ilyenkor a friss és új alapanyagok inspirálnak. Ráadásul nem tudom más hogy van vele én nem igazán hiszek a lista szerinti bevásárlásban, mert hiába írom fel, hogy “cukkini” ha mondjuk fonnyadt vagy drága és a padlizsán vagy a karfiol meg gyönyörű és leárazott, de otthon nem jutott eszembe felírni a listára. Vagy ha valami nincs akkor helyettesíteni kell, ott helyben rögtön ki kell találni egy új kaját ahelyett, amihez az adott hozzávaló hiányzott, de akkor meg ahhoz az újhoz kell még pár dolog... Éppen ezért nehéz átadni a bevásárlást, az ideális az, ha az intézi, aki főz és viszi a konyhát. Ez nálunk sem mindig jön össze, bizony néha az erdei sétát választom a gyerekekkel a bevásárlás helyett, amit így Ricsi intéz el hazafelé, ez van, mérlegelni kell, és van, hogy más tűnik fontosabbnak.
A mai nap egy szeretem nap volt, pedig semmi sem volt benne nagyon más mint szokott, voltak feladatok, ahogy az lenni szokott sokkal több, mint a rendelkezésre álló idő hozzá, így mérlegelni kellett (mint minden nap), hogy mi maradjon el, mi az amit a leginkább el tudok engedni. Hideg volt, fújt a szél, otthon felejtettem a kesztyűm, voltak hisztik, beütött fejecskék, lógó orrocskák. A babakocsi lábzsákját a bundás felével a sárba ejtettem. A cicák bekakiltak, a tegnap takarított előszobát így újra fel kellett mosni. Róza a szokásos másfél óráját aludta délután, egy perccel sem többet. De akkor is sütött a nap, sétáltunk, a pékségben nem tudtam betelni a két picivel, hogy mennyire édesek és szépek, "nem is igaz, hogy az enyémek, milyen szerencsés vagyok" érzés fogott el. A Lidl-ben nem volt ötvenesem meg huszasom sem a bevásárlókocsihoz, Rózát (akit a kocsiba terveztem ültetni)fél kezemben tartva kotorásztam apró után az övtáskámban, közben Rubent próbáltam magam mellett tartani, amikor leszólított egy nő, hogy segíthet-e, én végig sem tudtam mondani, hogy nincs apróm, mire a kezembe nyomott egy százast egy kedves mosoly kíséretében. A pékségben sem volt asztal, de az egyiknél egyedül ültek, mire Ruben közölte, hogy a másik három szék “nekünk pont jó lesz”, és szerencsére az ott ülő is így gondolta, rögtön invitált minket. Tél közepe ellenére vettem friss salátákat, gyönyörű almákat és rengeteg olcsó narancsot, pont szép érett avokádót, ráadásul a kedvencem a pekán dió is le volt árazva. Mi kell még?
