Egy bűntudatba veszett este

Megérdemelném, hogy jó estém legyen, hogy elégedetten hátradőlve olvasgassak, miután elpakoltam a konyhát és kiteregettem a mosógépben várakozó ruhákat. De nem. Ehelyett itt ülök bűntudattól marcangolva és azon merengek, hogy hogyan tud így elromlani egy ilyen szép nap. És, hogy miért nem tudtam a megfelelő szavakat mondani, a megfelelő reakciót eltalálni.

Pedig elég jó anya vagyok, biztosan tudom, hogy az vagyok, kivéve amikor leöntöm hideg vízzel a gyerekemet (csak szobahőmérsékletű volt de a lényegen nem változtat) és kiabálok vele és amikor beteszem az ágyba a kelleténél egy vagy több fokkal ingerültebben akkor ráadásul még be is üti a fejét. (nem annyira a de a dráma szempontjából elég hatásos volt).

Volt egy szuper napunk. Mint minden másik nap is, ilyenkor is nagyjából egész nap velük foglalkoztam. Reggel közösen megreggelizünk, majd elmentünk a szokásos heti gyerekprogramunkra, ahova egy szatyor jelmezt vittem Rebeka kérésére, hátha nem tudja eldönteni, hogy sellőlány legyen vagy Hófehérke. Mindenképpen beírtam a piros pontot magamnak, mert szerintem jófej dolog több kedvenc jelmezt cipelni a két gyerekkel együtt. Ezután sétáltunk, levegőztünk, játszótereztünk, majd hazajöttünk, megebédeltünk, minden jó volt. Majd délután felkeltek, és azt a fél órát leszámítva, amikoris megtisztítottam a bakancsukat és a gumicsizmáikat a napokban rárakódott sártól és elmosogattam, mert ezekkel nem zöröghetek, amíg alszanak és ezért csakis, ezért vettem el az ő idejükből, egész délután játszottam velük. Kavicsok voltunk, a szőnyegen hemperegtek én meg felszedtem őket és a gyűjteményembe tettem. Táncoltunk, hópihék voltunk, hulló levelek voltunk, majd garázst építettem szimultán báboztam, ezután egy kis mesélést követően elvittem őket fürdeni. Sok víz, nagy hab, rengeteg játék. Közben zenehallgatás, Vivaldi négy évszakot hallgattuk és miközben terítettem, néha-néha berohangáltam segíteni elképzelni mit is hallanak. Annyira aranyosak voltak, hogy nemigaz, hallottam fél füllel, amint Rebeka magyarázza Rubennek, hogy hallod ez a tavasz, hallgasd a tavaszt. Nagyon jó. Itt még rém elégedett voltam az este alakulásával. Majd vcsora közben nem is kaptam fel annyira a vizet, amikor Rebeka kivett egy kenyeret még az elején, amíg a  teát töltöttem, kicsit kilyukasztotta, megharapdálta majd teljes lelki nyugalommal visszatette a kenyeres kosárba, egy joghurtot kérek kíséretében. Bár eleinte azt mondtam az lesz a vacsorája, én magam sem vettem túl komolyan a dolgot és végül sikerült békében, nyugalomban, kellemesen megvacsoráznunk, és szerintem anélkül, hogy összevszetünk volna szerintem megértette, hogy ilyet nem szabad csinálni. Fogmosás után az ágyunkban egy közös mesélés következett, ahogy szokott. Ez igazából Ruben meséje, csak Rebeka meghallgatja és utáa külön mesélek neki még egy hosszabb mesét. Próbáltam Rubentől megkérdezni, milyen színűek a lufik a mesekönyvben, Rebeka persze azonnal elmondta, kaján vigyorral és csakazért, hogy idegesítsen, és minden más kérdést ugyanígy lelőtt, hiába kértem, hogy ne tegye. Ezt is egész jól kezeltem. Talán. Egy tizes skálán hetes. A nap végén egész jó érték. És amikor letettem Rubent még elmeséltem neki a Borsószemhercegkisasszonyt, és bár szerettem volna már nagyon-nagyon ágyban tudni őt is, mert gondoltam, fél kilenctől még tornázom picit, azért amikor a mesekönyvet kinyitva láttuk, hogy az egyik oldalon van a  kép a másikon a szöveg (szuper szerkesztés, mindig megemlékezem pár gondolatban a szerkesztőről) felkutattam még egy mesekönyvet, amiben szintén megvan a Borsószemhercegkisasszony, hogy nézhesse addig a másikból a képet. És ezután elmeséltem neki a következő mesét is, ott már nem voltam hajlandó ugyanerre, de azért elmeséltem. Ezután hallottam, hogy Ruben felsírt és annyit kértem, hogy amíg elmegyek a vitaminjáért és megnézem Rubent, bújjon ágyba és húzza fel a hálózsákját mindjárt jövök és énekelünk, imádkozunk. Bementem Rubenhez, ilyenkor általában semmi más nem kell, mint egy kis simogatás és éneklés vagy megigazítani valamelyik alvós dolgot körülötte (amiből van pár. Sajnos). És mit hallok?! A szuper okos aranyos, értelmes lányom fejhangon visít, hogy anya, anya, anya. Ruben kérdezi, Rebeka miért szól. Próbálom elterelni a figyelmét, persze nem megy, nem is figyel rám, csak a visításra. Ilyet sosem csinál,  szép csendben van, tudja jól mi a szituáció, közel s tova két éve. De ez most a napokban többedszer fordult elő, hogy Rubent fektetem és arénázik. Rubennek mondom, hogy mindjárt jövök megnézem, persze nem érti teljesen, amikor kimegyek már hallom, hogy méltatlankodik. Megyek Rebekához kérdezem mi van, és bizony nem voltam sem kedves, sem türelmes. Mondja sírva, (hisztizve?) hogy nincs rajta pelenka és kint maradt a rongyija a kanapén. Mondom jó, de hát azt beszéltük meg öt perce, hogy mindjárt jövök miért kell ekkora lármát, hisztit csapni.  Főleg úgy hogy a rongyiért kimehet, a pelenkát meg már jó ideje fel tudja egyedül is húzni. Most szépen visszamegyek Rubenhez, mondom neki ő meg ének nélkül mehet az ágyba. Persze amikor betettem akkor beütötte a fejét. Ezért rögtön bocsánatot is kértem, bármennyire is ideges voltam, legalább ezt jól csináltam. Bementem Rubenhez ismét. Kijövök hallom üvölt. Bemegyek és látom, hogy teljesen ki van kelve magából és ekkor támadt az a remek ötletem, hogy meglöttyintem egy kis vízzel, hátha észhez tér. Párszor már volt ilyen mindig megbántam, mert nem tartom jó módszernek elméletleg, és persze most is vizes lett az egy deci víztől a hálózsákja, takarója, lepedője, pizsamája. Nem is értem hogyan. Mindegy persze átöltöztettem, áthúztam az ágyneműt és az ölembe ültetve próbáltam elmagyarázni, hogy mennyire borzasztóan rosszul érzem magam attól, hogy így viselkedik és, hogy ettől én meg így. Persze nagy összeborulás, anya ne haragudj, te se haragudj, szeretlek, én is nagyon szeretlek. Még az ágyába is megpróbáltam bemászni mellé, de kiküldött ez kicsit mondjuk komikus volt. Gondoltam mellé bújok, ezt már amúgy is sokszor elképzeltem, főleg amikor beteg volt és éjjel a földön aludtam mellette (illetve próbáltam mert akkor is kiküldött). Ruben persze újra sírt, újra bementem vagy még kétszer hozzá is. Mert amikor Rebeka visítása megzavarta az első nyugtatási kísérletemet akkor még elegendő lett volna egy zimmezumm és talán (talán?) reggelig alszik de ettől az intermezzótól annyira nyugtalan lett, hogy még negyven perc és jó pár kör kellett ahhoz, hogy végre elcsendesedjen. Ennyit a tornáról. Fél tíz lesz és még a konyha és a teregetés is visszavan. És már semmihez de semmihez nincs is kedvem, amit elterveztem, csak mélységesen szomorú vagyok, hogy ez a csodaszép napunk, hogy tudott ennyire elromlani. És hogy lehet az, hogy bár egésznap olyan jól tudtam mindent kezelni, csinálni és már majdnem elégjóanyának érezhettem magam, most mégis itt ülök, romokban és azon gondolkozom, hogy milyen egy szar alak vagyok. Pedig annyira baromira megérdemelnék most másfél gondtalan, hangtalan nyugodt órát, amikor azzal a boldog elégedett érzéssel merülhetnék el a kádban, hogy na ez a nap milyen jó volt. AZt is tudom, hogy még éjjel is fel fogok ébredni és ezen fogom rágni magam. Mert én ilyen vagyok. Valójában ezért voltam igazán mérges Rebekára, ahogy máskor is, amikor kijövök a sodromból, hogy ezt teszi velem, velünk, mert nagyon nem szeretem azt az embert aki leönti az imádott lányát vízzel és kiabál vele.  Az az igazság, hogy ritka hogy elveszítem a türelmem, legalábbis,  hogy ennyire túlreagálom a dolgokat. Mostanában talán ez az anyázás húzza legjobban az idegeimet, amikor hív és nem tudok menni mert telefonálok vagy mással beszélek vagy egyszerűen csak épp mást csinálok a lakás másik végében akkor egyre jobban megnyomja a nahgsúlyt és elég hamar felháborodott visításba megy át, amit nagyon nehezen tolerálok. Telefonon próbálok beszélni egy régiségkereskedővel és rángatja a lábamat és visít, hogy anyaaaa, mert mint utána kiderült az egyik puzzle darabját nem tudta, hogy hova kell tenni, tehát nem halaszthatatlan dolgokról van szó. Mindegy akkor is szégyellem magam, rettenetesen szégyellem. És biztos a (hülye) szomszédok is hallották vagy aki az utcán elment, hogy megy a balhé és azt gondolták (teljes joggal) hogy úristen mi lehet itt. Pedig ha tudnák, hogy milyen szép napunk volt és mennyire szeretem őket és, hogy ritkán nagyon ritkán van kiabálás, vizezés meg négy év alatt párszor és alig tíz perce még összebújva mesét olvastunk. Nyilván azt hiszik, hogy nyúzom a gyereket pedig kezet soha de soha nem emelnék, hiszen már az is fáj, hogyha a hangomat magasabbra kell vinnem. Persze a nem indulatból való hangemelés az más, az higgadt, átgondolt dolog, de a kajabálás, ahogy megboldogult papám szokta mondani, az nem a nevelésről szól, csak a gőzkieresztésről.

Komolyan mondom magam miatt is fogok igyekezni, hogy ilyenekre a jövőben ne kerüljön sor, mert annyira rossz érezni ezt a maró bűntudatot, ráadásul ő is érzi, hogy ezt érzem és bár rosszul viselkedett mégsem megy át a lényeg, hogy ezt nem kellene, mert a vége egy nagy összerelmi dráma, amikor egymást puszilgatva bizonygatjuk, hogy mennyire szeretjük a másikat. Ha higgadtan odamentem volna megfogom a vállát és elmondom, hogy ez mennyire nem oké, majd nem büntetésként kommunikálva, hanem egyszerű összefüggésként rámutatva arra, hogy amiért visított most nem tudok énekelni mert újra be kell mennem az öccséhez, valószínűleg hatékonyabb lett volna. És már rég teáznék és olvasnék és nem ezen filóznék.

De hát ez van. Vajon egy ilyen mennyire rontja a kötődést...? És az önbecsülését...?! Istenem mindjárt bemegyek és újra megpuszilgatom és újra bocsánatot kérek...

Harmincegy

Ez jó. Megnéztem a google-ban a harmincegyre mit hoz le. Az első egy fogalommeghatározás volt: A harminc  után és a harminckettő előtt álló szám, csak, hogy tisztázzuk. Tetszett ez a tömör mondat, éppen ennyire érzem én is jelentősnek a születésnapom számát. A huszadik, huszonötödik és a harmincadik még megérintett, de azok is főleg az őket övező figyelem miatt. De most rájöttem, hogy nem az évszám számít, hanem a korszakok, időszakok az életemben, amelyek több évszámot ölelnek fel és a harmincegy semminek nem a kezdete és nem is a vége, ahogy igazából a húsz, huszonöt és a harminc sem volt az. A tizennyolc az volt, akkor lettem egyetemista az tényleg egy új korszakot jelentett. A huszonöt is, mert akkor mentem férjhez, de a valódi igazi változást a huszonhét hozta meg, amikor megszületett Rebeka. Azóta érzem azt, hogy felnőtt vagyok, felelősségteljes ember, aki nem teheti már meg, ha ahhoz van kedve, hogy lehúzott redőnynél egésznap sorozatot nézzen, mert az előző nap kicsit túl sok volt és néha ruhák helyett orrszívót, bárányhimlő védőoltást vagy ronda de egészsséges gyerek cipőket vesz. 
Tisztán emlékszem arra az időszakra, amikor a szüleim ennyi idősek voltak, én hétéves voltam ekkor. A nagymamám alig tíz évvel volt idősebb, mint most én, amikor megszülettem és nagymama lett. Érdekes, hogy a harmincas évek mennyire átmeneti, köztes életszakasz. Tíz évvel ezelőtt még csaknem gyerek voltam, zsebpénzem volt és egyetemre jártam, meg kellett beszélnem a szüleimmel, hogy mikor érek haza (legalábbis napok távlatában, de még egy-két évvel visszafele haladva az időben, már órában is. Hajjaj.). Tíz év múlva azonban már a közfelfogás szerint nem leszek fiatal. Talán azért van ez így, mert az egyetemi évek kitolják a gyerekkort és huszonnégy éves koromig ha az életkoromnál fogva nem is, a családon belül és a társadalomban elfoglalt helyem alapján inkább gyerek voltam még, mint felnőtt.  Ha hamarabb befejezem a tanulást, akkor hosszabb lehetett volna ez az időszak, és nem érezném azt, hogy a fiatal, csaknem gyerek évekből alig pár év van a középkorig. Ahogy azok az osztálytársaim akiknek két, három, köztük már sokaknak tíz év körüli általános iskolás gyerekei vannak, valószínűleg már régóta felnőttnek érzik magukat és eszükbe sem fog jutni harminc fölött újabb gyerekek vállalása.

Arra is rájöttem, hogy szerencsés esetben az ember valójában az élete igen kicsi hányadát tölti fiatalként. Egy rövid ideig gyerek, aztán egy rövid ideig felnőtt, aztán egy még rövidebb ideig középkorú, majd jobb szó híján öreg. Idős. Jó esetben még egyszer ugyanannyi ideig, mint az összes többi megelőző korszak együttvéve. Mindig is izgalmas várakozással viszonyultam a következő életszakaszhoz. Amikor gyerek voltam természetesen szerettem volna nagyobb lenni. Amikor nagyobb lettem, még nagyobb lenni, hogy szabadabban élhessek és végre ne függjek a szüleimtől. Ez mint kiderült, illúzió volt, ma már  ugyan nem kérdezik meg hova megyek és mikorra érek haza és már cigizhetek is, ha akarok és nem kell azon sem izgulnom egy ideje, hogy esetleg látszik rajtam előző este mennyi pezsgőt ittam. De már nem akarok dohányozni, legfeljebb két pohár pezsgőt iszom és sok minden másban is ijesztően hasonlóan gondolkozom a szüleimhez, másrészt most aztán végképp nem tudom mi lenne velem nélkülük. Hogy építenénk fel a házunkat, kire bíznánk a  gyerekeket, ki segítene amikor betegek vagyunk. Ki vigyázott volna rájuk, amikor mi nyáron Velencében sétálgattunk. Szóval a függés úgy néz ki tartós. És egyébként később nem is olyan szörnyű, mint azt az ember tinédzserként érezte. Amikor egyetemista voltam, akkor szerettem magam feleségként, menyasszonyként látni a közeljövőben. Amikor férjhez mentem akkor elképzeltem, hogy milyen lesz babát várni, megszülni, a kezembe fogni, elképzeltem az első találkozást, hogy majd milyen lesz velük együtt élni, hogy ott vannak a másik szobában, az autó hátsó ülésén. A lakásunkban álmodoztam a következő nagyobb lakásról, aztán a házunkról. Az első gyerek után a másodikról és most a következőkről. Mindig élveztem azt ami van, soha nem siettettem az időt, de jó érzéssel töltött el az is, ami soron következett. Az elmúlt egy-két évben azonban ez megváltozott. Bár lelkesédessel tölt el a házunk felépülésének és a következő gyerekek gondolata, és az is, ahogy Ruben és Rebeka állandóan változik, nem tartozom azok közé, akik pityeregnek a tavaly előtti képeik fölött, inkább örülök annak, amilyenek most (mindig sokkal jobbnak érzem a jelenlegi fázist a korábbiaknál, vajon meddig lesz ez így..?) de az már halálosan megrémiszt, hogy felnőnek. És itthagynak. Én meg megöregeszem, és nem vár rám semmi, amit majd várhatok, ami majd lesz és jó. Egyelőre nem tudom átérezni az unokázás örömét, a szülői léttel összevetve egy sokkal kisebb jelentőségű dolognak tűnik. Nem értettem azt sem miért jó ötvenévesnek lenni, amikor olyan jó harminc évesnek lenni, fiatalnak, fittnek, csinosnak. Erőltetettnek éreztem az időskor felmagasztalását, amikor az emberek azt mondják, hogy sokkal jobban érzik magukat idősebbként, mint fiatalként. Bevallom mániámmá vált, hogy ahány filmet csak néztünk, minden színésznőnek megnéztem az életkorát, és nagyon elégedett voltam, ha a szereplő velünk egyidős vagy idősebb, azzal a megnyugtató jóérzéssel töltött el, hogy még sok-sok jó év vár rám mielőtt ősz nagymama lennék. Michelle Pfeifer mindjárt hatvan, de a Csillagpor című filmben, amikor épp nem százéves boszi és visszafiatalodik (fiatal lányok szívének elfogyasztásától, de ezt inkább hagyjuk) egyszerűen vadító, ahogy kinéz, pedig már ott is negyvenkilenc éves. Cindy Crawford ötvenegy, Jenifer Lopez, Jenifer Aniston pedig mindjárt ötven évesek és egyikükről sem éppen az öregség jut eszembe.  És ez nem csak azért van mert színésznők, hanem azért is mert ma már egészen más negyven-ötven évesnek lenni, mint akár tizenöt évvel ezelőtt. Manapaság harminc előtt szülni korai, de huszonhat előtt kifejezetten extremitásnak számít, házasodni eleve anakronisztikus dolog, de ha már olyan elavult valaki, hogy mégis rászánja magát, akkor azért minimum harminc legyen. Ha édesanyám korabeli anyukákkal találkozom, akik babakocsit tolnak, eszembe sem jut, hogy nagymamákkal van dolgom. Fejős Éva negyvenkilenc és nemrég született meg az első gyermeke, és mit mondhatnék jól nézett ki, azon a lépcsőházunkba bedobott újság címlapján legalábbis, amin volt szerencsém látni, amikor keresztül toltam rajta a babakocsit. Nem is olyan nagy baj az, hogy az emberek tovább fiatalok , hiszen mint az elején megállapítottam úgyis életünk nagy részében öregek leszünk. És miért ne legyen valaki szexi ötvenéves koráig, ha lehet? Nincs ebben semmi rossz, amíg ez abban nyilvánul meg, hogy valaki jól néz ki és jól érzi magát a bőrében. De mindeközben illúzió azt gondolni, hogy nyerünk vele, ha egy-egy korszakot túlságosan megnyújtunk. Nem élünk hosszabb ideig, és nem marad fiatal az ember attól sem, ha tovább jár egyetemre később vállal gyereket, ha harminc évesen egy húszéves, vagy ötvenévesen egy harminc éves életét éli.  Járhat az ember harminc fölöttig egyetemre, válhat szülővé negyven felett és hiheti azt, hogy ráér mindenre, de mindennek megvan az ára. A gyerekének már lehet, hogy nem lesznek nagyszülei és előfordulhat, hogy ő maga sem élvezheti sokáig az unokázás örömét. Ha az én anyukám mondjuk nyolcvan éves lenne, akkor nem sokat tudna nekem már segíteni, ami pedig igencsak jól jön alkalomadtán, sőt jó eséllyel ő szorulna az én segítségemre. A későre tolt családalapítás felborítja a generációs egyensúlyt és nem lesznek nagyszülők, mert mire megszületnek az unokáik már nem is élnek, dédszülő pedig olyan elvont fogalommá fog válni, mint ma az ük vagy a szépszülő, amely kifejezéseknek talán egykor volt még funkciójuk.

Az az igazság, hogyha sokáig leragadunk egy életszakasznál és nem lépünk át a következőbe,  akkor lemaradunk azokról a jó dolgokról, amiket a későbbiek tartogatnak. Az élet úgy kerek, ha minden szerep megélésére jut idő. Nemcsak a születésnapom és az éveim, hanem más élmények is ráébresztettek arra, hogy az élet bizony minden életkorban szép és nem ér véget az utolsó gyerek felnevelésével (és megjegyzem az elköteleződéssel sem, ahogy sokan hiszik és emiatt halogatják).

 Az elmúlt évben akarva akaratlanul is láttam a világot egy olyan hetvennégy éves szemével, aki már búcsúzott tőle. Az elvesztésétől való félelem arra késztetett, hogy lássam, amit ő lát, mindazt, amit hátrahagy. Hogy megkérdezzem tőle milyen volt..  Ha a papára gondolok, aki élete utolsó tíz évét a családja körében, jórészt a kertben töltötte, locsolással, levélsöpréssel, a kutyák gondozásával, a dédunokáival játszva, akkor azt érzem, hogy ez jó, nagyon is jó, és majd egyszer én is szeretnék részesülni belőle. Bár sokan vigasztaltak azzal, hogy milyen szép kort ért meg, az általános gondolkozás szerint ő már nagyon öreg volt, de mi egyáltalán nem éreztük azt, hogy  hetvennégy évesen ő már olyan idős, hogy nincs itt dolga, feladata és szerepe közöttünk és ezzel maga is így volt. Milyen jó volt és mekkora segítséget jelentett, hogy ott van a dédi, aki mellett át lehetett menni boltba, elmenni mosdóba vagy gyors összedobni az ebédet és megteríteni, amíg vele vannak a gyerekek. Sokszor óriási könnyebbség volt önmagában a jelenléte is, át lehetett menni boltba, elmenni mosdóba vagy gyors összedobni az ebédet és megteríteni, amíg vele vannak a gyerekek. ÉS ahhoz, hogy mindez megtörténhessen és így lehessen a nagymamáim bizony jó korán kezdték, hiszen a tizenéves koruk végén szülték a szüleimet. Bár ez némileg korai volt és sokmindenben talán nem is volt részük, ami az én életemet teljesebbé teszi, az biztos, hogy olyan ajándékot adtak nekünk és a mi gyerekeinknek, a későbbi generációnak, aminek egy darabig ők is részesei lehettek. Mamákat és papákat, dédiket és ükiket.

 A papák és mamák, akik jönnek, játszanak, segítenek, nyaralni megyünk velük felbecsülhetetlen hátteret jelentenek a kis családunk működéséhez.

A késői családalapítás másik hátulütője, hogy kimaradnak azok a gondtalan évek, amikor az ember már nem túlságosan fiatal, de még nem is túl idős ahhoz, hogy utazzon, világot lásson és  a családalapítás, gyereknevelés, egzisztenciális háttér kialakításának felelősségteljes évei után a figyelme, és kapacitása újra önmaga felé fordulhat és immár élvezheti nevelése gyümölcsét, a felnőtt gyermekei társaságát. Nekem nagy élmény felnőttként a szüleimmel utazni, szerintem ők is örültek, hogy végre megnézhetnek egy templomot vagy egy várost anélkül, hogy bármelyikünk nyekeregne mert éhes, szomjas, fáradt és ahogy egyre nagyobbak lettünk úgy váltak az utazások igazi közös szellemi, kulturális élménnyé a viszonyunk pedig egyre barátibbá. Jó lenne nem kimaradni a gyerekeink felnőtt életéből, részesülni abban az élményben, hogy a barátaik lehetünk, együtt borozunk, utazunk és egyenrangú partnerként élvezhetjük a társaságukat. Megérni, amikor majd ők mutatják meg nekünk a kedvenc éttermeiket, boltjaikat, ők javasolnak filmeket és helyeket.

Szóval már nem annyira félek az évektől, sőt nagyon remélem, hogy megadatik az, hogy Ricsivel együtt öregedjünk meg, lássuk a gyerekeinket is szülővé és nagyszülővé válni. Jó érzés, úgy gondolni az ötvenre mint a húszas éveim elejére, egy igazi gondtalan, felelőtlen létre, ha nem is annyira, mint akkor, de a mostaninál jó eséllyel egyszerűbb és nyugodtabb lesz. A színésznők életkorát is csak hébe-hóba ellenőrzöm már és igyekszem megélni és örülni annak, hogy most és itt harmincegy éves vagyok.

Építkezni fogunk?

Ritkán engedem meg magamnak, hogy erőt vegyen rajtam a csüggedés, de néha azért sikerül felülkerekednie. Folyton csak várunk, csak várunk, olykor heteket és végül kiderül, hogy a semmire. Építészre, rajzokra, kivitelezőkre, árajánlatra. Telefonra. Mondták, hogy hosszadalmas lesz, nem hittem el. Több, mint két hónap telt el, mióta megvettük a telket és azóta alig történt valami. 

Még régen, amikor itt Pécs mellett, Hásságyon terveztünk építkezni találtunk egy céget, akit megkerestünk és akinek az embere hajlandó volt szombaton csak azért leutazni az ország másik feléről, hogy megnézze a telket, amit csak kinéztünk és még a közelében sem voltunk, hogy megvegyük. A nagymamámnál egy tálca süti és egy kávé mellett álmodoztunk a terveinkről, beszélgettünk, hogyan is képzeljük el a házunkat. Végül a házból lett egy pécsi belvárosi lakás, de a találkozóról olyan jó emlékeket őriztünk, hogy amikor újra felmerült, hogy telket veszünk, építkezni fogunk azonnal megkerestem Jancsit. Emlékezett ránk, ahogy bemutatkoztam rögtön érdeklődött, hogy vagyunk. Elmondta, hogy ő sajnos nem jól, azóta kilépett a cégtől is, a testvére viszi tovább, de ajánlja, persze, hogy ajánlja, ha építkezne, most is csak velük építene. Hát jó. Így lett, hogy ők javasoltak építészt és az első perctől úgy kezeltük a dolgot, hogy velük fogjuk felépíttetni a házat. Annyira bíztunk bennük, az egész céget naivan összekapcsoltuk egy jólelkű, kedves emberrel, akivel két éve találkoztunk, eszünkbe sem jutott más cégeket megkeresni, árajánlatokat kérni. Az építész is rendes embernek tűnt, egyszer találkoztam vele Budapesten. Igaz, hogy az első benyomások nem annyira jól sikerültek. Az első percben felajánlotta, hogy tegeződjünk, amin lehet, hogy régimódi vagyok (az vagyok) de mindig megütközöm, ha egy férfi ezzel megtisztel, majd meghivatta magát ebédelni és még a parkolását is kifizettem, mert hát pont nem volt úgy aprója. Igaz az utóbbit visszaadta. És a terv sem haladt. Mindig meg akart győzni, hogy nem jók az elképzeléseim, és alapvető nézetkülönbség volt közöttünk már az elejétől abban, hogy én szerettem volna egy nagyjából százötven négyzetméteres házat amit ő csak azért is rendre százhúszra tervezett. Nem értette minek nekünk vendégszoba, ne szórakozzak, a vendégek majd elalszanak egy szivacson. Hát persze, most, hogy mindekitől, aki fontos kétszázötven kilométerre fogunk kerülni, nyilván az ember, hogyan teheti vonzóvá, hogy meglátogassák: Egy szivaccsal a földön. És elképzeltem a derékfájós édesanyámat és édesapámat, hogy mennyire fognak örülni egy ilyen megoldásnak. Vagy: Minek nekünk kád, a fenti fürdőszobába, mondta egy másik alkalommal, a gyerekeket este gyorsan lecsapatjuk, aztán mehetnek az ágyba. Ebből a megnyilvánulásból is látszik, hogy meglehetősen eltér az életszemléletünk, és, hogy nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. Nálunk fél órás wellness van esténként, habbal, gyertyákkal, madaras (Rebeka így hívja a relaxációs zenét) zenével és egy kis lavórnyi játékkal, amit fél óráig szedegetek utána a kádból. És nem is kívánunk felhagyni eme szokással, ugyanis imádjuk. Ők is, és mi is. Néha mi is beszállunk a buliba, és éppen ezért inkább eggyel nagyobb kádra volna szükségünk. Nemhogy zuhanyzóra. Aztán mindig jobban aggódott, mint mi, hogy nem lesz elég pénzünk, hogy túl nagyot tervezek, még nálam és Ricsinél is jobban, amit az elején atyáskodó kedvességként fogadtam, aztán egy idő után elkezdett zavarni. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy a legelején elmondtuk mennyi pénzünk van összesen a házra és nem meglepő módon, mint kiderült, éppen annyiba került. Talán ezért akart minél kisebb házat tervezni, ha a rászánt összeget mindenképpen kimerítik, nyilván minél kisebb, annál jobb. Nekik. Ha jobbat akarok feltételezni, akkor azért,  mert tudta, hogy abból az összegből nem tudnak akkora házat építeni, amekkorát szeretnénk és keresek mást. Így is lett. Amikor elkezdtem pedzegetni, hogy talán mástól is kellene ajánlatot kérni, akkor az önmagát egészen addig függetlennek valló építészünk nem akart a többi cégnek terveket rendelkezésre bocsátani, csak az őt javasolónak ésszóban kívánták megbeszélni a részleteket, mintegy egymás közt, nekem nem is feltétlenül szükséges emiatt odautaznom, mondták. Az is kiderült, hogy a díjban, amiben az első megbeszélésnél kijelentette, hogy minden benne van, egyre több soron következő dolog nem volt benne. Két hónap levelezgetés után még mindig ott tartottunk, hogy volt egy alaprajzunk, amit jórészt én rajzoltam és próbáltam megértetni vele, hogy nem lesz jó tizenhat négyzetméteres konyha a huszonkettő helyett és igen baj, ha a terasz délen van, mivel északon van a kilátás. Hosszas gondolkozás után végül megváltunk tőle és az őt ajánló cég, akitől elvileg független volt azóta is küldi az árajánlatot, amiről csak annyit sikerült megtudnunk, hogy megközelítőleg is húsz millió forinttal több, az én elrugaszkodott vágyaim miatt (kéremszépen aki olyan luxust akar, mint a vendégszoba), mint amennyi a keretünk. Így nem is nagyon izgultunk a pontosítások miatt. Megkerestem más cégeket, akik rögtön a szívünkhöz és a lehetőségeinkhez közelebb álló ajánlatokat adtak, és kiderült, hogy kétszázharmincezer forint per négyzetméter  áron is lehet házat építeni, nem csak háromszázötvenezerért. Igaz, hogy az nem tömör gerenda, ahogy mi szerettük volna, de hát mi nem is ragaszkodtunk volna hozzá, ha az építész nem hessegeti el a más technológia iránti kérdéseinket azzal, hogy nincs lényegi különbség az árban. Hát de van.

Szóval január elején ott tartottunk, hogy van egy telkünk egy alaprajzunk és se építész, se kivitelező. Illetve van egy nagyon rendes kedves, udvarias (számtalan telefonbeszélgetésünk egyik alkalmával sem ajánlotta fel, hogy tegeződjünk és a levelében van megszólítás, elköszönés és központozás) kivitelező, aki kedvező árajánlatot is adott, és a látszó gerenda elemeket is gyönyörűen megcsinálná csak éppen egy-két hónappal később szeretné befejezni a házat, mint, ahogy mi szeretnénk. Így futottuk továbbra is a köröket. Van egy könyvem, egy építésznő írta, gyönyörű fotókkal a ház elkészüléséről lépésről-lépésre leírja a két évet, amit a felépítésével töltöttek. Magával ragadó, nagyon tetszik a szemlélete, hogy nem retten vissza a nyers, megmunkálatlan felületektől, attól, hogy ő maga álljon neki festeni, járdát dekorálni és minden máshogy csinálni, mint ami megszokott. Úgy gondoltam miért is ne, felhívtam az építészt és megilletődött hangon megérdeklődtem, hogy vállal e munkát még vagy már csak az írásnak él (azóta még három könyvet írt). A férje vette fel, mondta, hogy még jó, ők is pénzből élnek. Valóban vállalta többszöröséért az eddigi ajánlatoknak, de gondoltuk, legyen, hiszen ő olyan jó. Nagyon kiábrándító volt megélni, hogy a nőből, akinek imádom a könyvét, stílusát és egy zseninek tartok, mennyire hiányzik az ügyünk iránt a lelkesedés legkisebb szikrája is. Neki ez valóban egy munka volt, amiből kifizeti a számláit és semi több. Nálunk nem akart keratív lenni, dolgozni is csak annyit, amennyit muszáj, átadja a terveket, de nem akar ránézni sem a majdan felépülő házra köszöni szépen, és az első találkozóra fél óra pluszt sem szánt rá, a kocsi hátsó ülésén kívánta lebonyolítani, hisz amíg kiérünk a telekre van bőven idő. Mindezt extra áron. Fájó szívvel, de tőle is megváltunk, még mielőtt belekezdtünk volna a közös munkába.  

Kivitelezőkkel sem voltunk előrébb, megkerestünk egy másik céget, aki a családi nyaralót építette. Az ember azt hihetné, hogy nagyon örülnek neki, ha valakinél egy háznyi pénzt ott akar hagyni, és biztos egyből marketing szövegekkel akarják odacsábítani és nagyon kedvesek, de a tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom: hát nem.  Ez a kivitelező sem volt sem készséges, sem kedves annak ellenére sem, hogy nem is olyan régen egy ház már felépült a kezei között a családnak. A honlapján bár egyedi igények megvalósításával reklámozza magát semmit nem szeretett volna megcsinálni, amit kértünk. Addig rendben lenne a dolog, hogy kiválasztunk egy típustervet és ha már annyira különcek vagyunk, hogy az nekünk nem felel meg, akkor egy-két falat eltologatnak, ne adj isten egy-két szobát hozzáadnak, na de hajópadló? Á, azt magunknak kell elintéznünk, ők évek óta csak laminált parkettát tesznek le, ahogy a fa nyílászárókkal sem foglalkoznak, ami kissé ijesztőnek találtunk, mert, hogy alapvetően fa házat szeretnénk és neki már a nyílászárók és a burkolatok is gondot okoznak fából. A cirkó kazán beszerelésétől is visszahőkölt, kizárólag azt az egyfajta a nyaraló temperálására egyébként kiválóan alkalmas elektromos radiátorokat helyezi fel, amikkel évek óta dolgozik. És akkor még elő sem hozakodtam a nyitott fedélszékkel (tetőtérben látszik a teljes tetőszerkezet, nem csak vízszintes gerendák, hanem az összes) vagy az íves ablakfülkékkel. Utána találtam egy másik céget, aki mesés árakon hirdette a gerendaházait, borona falakkal, zsindely tetővel, több, mint két hétig vártunk a válaszukra, egyszer sem hívott vissza a kivitelező, amikor kerestem, a végén fel se vette már a telefont, amikor érdeklődni akartam, aztán küldött egy emailt, hogy még pár nap és küldi. Ez volt a ritkább, de voltak azért cégek,  akikkel minden rendben volt, kedvesek, készségesek, jó anyagokkal dolgoznak, csak az áraikat túl magasnak találtuk. 

Végül visszatértünk a legelső kedves, rendes nem tegeződő kivitelezőhöz, akit az első google keresésem alapján találtam miután az ominózus céggel és építésszel megszakadt a kapcsolat. Ő még mindig szívesen állt a rendelkezésünkre és így utóbb arra is rájöttem, hogy az ősz végi költözés nem is olyan rossz forgatókönyv, sőt a legjobb, amivel számolhatunk. Gerendavázas házat ígér nekünk, gerenda díszítéssel, gerendából készült verandával, bent látszó gerenda födémmel, és néhány gerenda válaszfallal.  Így, hogy nagy nehezen végre kiválasztottuk a minden szempontból megfelelő céget és kivitelezőt, szinte magam sem hiszem el, hogy a teljes kilátástalanságból hipp-hopp a “mindjárt a kezdünk” fázisban találtuk magunkat. Nemsokára szerződésünk lesz dátumokkal, határidőkkel, készültségi fokokkal, végleges tervekkel. Sajnos azonban túl sok időm volt álmodozni, így némileg bővült a ház, mert időközben rájöttem, hogy az előszoba nem elég tágas és, hogy szükségem van egy rendes háztartási helységre, nem csak egy kicsi mosókonyhára. És milyen jó lenne egy erkély is a hálószobánkhoz, mintegy kilépő a hegyekhez. 

Anya a hétvégén pár perc alatt felskiccelte egy papírlapra a nappali felöli homlokzatot Rebeka színesceruzáival és amikor ránéztem az osztott ablakos, verandás házra, hirtelen megláttam magunkat benne. A gyerekeket amint rohangálnak az udvarában, bújócskáznak a fák között, minket a tágas hálószobánkban (a jelenleginél a fal mellett oldalazunk az ágyhoz) nyitott ablaknál aludni (belvárosban néha csukottnál is lehetetlen) és ébredés után az erkélyen nyújtózkodni, hideg téli estéken a nappaliban a kandalló előtt melegedni, amikor kint minden fehér a zuzmarától. Ücsörögni a verandán langyos nyári estéken…és akkor végre elfogott az istenem de jó is lesz ez érzése, apró, pillangók szárnycsapásai csiklandozták a gyomromat, ahogy mindig, ha boldog várakozással nézhetek valami elé. Lesz egy házunk, amit mi tervezhetünk meg, egy gyönyörű helyen, ahol együtt leszünk minden nap – és ilyenkor már nem is fáj annyira, hogy mindez annyira távol lesz, sőt bevallom, hogy egészen várom. Ahogy átadom magam a gondolatnak, elfelejtem, hogy itt is jó, ezt a várost és ezt a lakást is mennyire szeretem és, hogy nagyon jó volt itt is nekünk, amíg együtt voltunk. Messzebbre kerülnek a félelmeim, hogy mindenkitől távol kerülünk, a furcsa építészek, a hiábavaló várakozások, a kellemetlen telefonhívások, a bosszúság, hogy minden szabadidőmet felemészti az ismételt otthonkeresés és teremtés és, hogy még legalább fél év mire mindez megvalósul. 

Csak a ház marad a hegyen, a mi osztott ablakos faházunk, az erdei kis faluban, ahol nem jár autó, csend van és madárcsicsergés, és ahol mi négyen végre együtt lehetünk.