2015. február 3., kedd

Énidőm

Szeretek reggel korábban felkelni. Mert ilyenkor egyedül lehetek. Még mindenki alszik, készítek egy kávét és megiszom. Egyedül. Lassan. Esetleg közben elolvasok egy cikket. Belelapozok a könyvembe. Vagy csak ülök és élvezem a  csendet. Az egyedüllétet. Ez nem mindig jön össze. -
Vajon miért van az, hogyha sikerült reggel úgy felkelnem, felöltöznöm, elkészülnöm, hogy végre maradna fél órám a kávémat egyedül, (EGYEDÜL) nyugodt körülmények között elkortyolgatni, nem rohanva, narancsfacsarás alatt vagy úgy, hogy ötször felállok, vízért, tejért, müzliért, kekszért, szalvétáért az asztaltól, az én egyébként mindig kilenc körül kelő kislányom, biztos, hogy felébred, amint leülnék. Mintha radarai lennének. Szerintem vannak is. A kávé persze kihűl mire újra leülök, a kekszet elteszem, mert ha meglátja, nincs reggeli. - "Anya, anya, anyaaaa"- hallatszik a szobából. És ha nem reagálok, akkor megpróbálkozik a keresztnevemen is: "Réka, Rékaaa". - Nem adja fel. Sóhajtva búcsút veszek a kedvenc bögrémben éppen tökéletes hőfokon gőzőlgő tejeskávémtól. Megyek.
Én időm. Néha úgy érzem, nincs is olyan.. Kis családunkban eddig hárman, most már négyen igénylik az időmet, energiámat. Egésznap, sokszor egyszerre, egyidőben.
Indul a nap. Felöltözöm, lemosakszom, kisminkelem magam, és ha van időm és kellő szerencsém, talán ihatok egy kávét. Ez sarkallatos pontja  napomnak, egyfajta szelepként működik. Több ilyen szelep is van, a délutáni lefektetés utáni teázás, vagy este a férjemmel kettesben töltött idő. - Kellenek ahhoz, hogy legyen energiám, türelmem és kezelni tudjam a nehezebb pillanatokat is. Egy szelep kiesése, még nem gond, feltéve, hogy nem több nap egymás után történik. Kettőé, már határeset, háromé... Olyan nem nagyon volt még, talán Rebeka születése után párszor. - Az senkinek sem jó.  Az anyák az otthon hangulatfelelősei, a család valamennyi tagja szuper érzékenyen veszi a hangulatomat, és ez meghatározza az ő kedvüket is, az egész napunkat. Ha jó a kedvem és kiegyensúlyozott vagyok minden olajozottan megy. Ha feszült, ideges vagyok, akkor a férjem is rosszkedvűbb, Rebeka is nehezebben kezelhető. - Ez jelentené a sokat emlegetett "a családi meleg" biztosítását? Többek között. Mindenesetre nagy a felelősség,  így sok múlhat egy kihűlt kávén, vagy egy egyedül eltöltött negyed órán.
Heti párszor edzés, de az hajnalok hajnalán. - Egy és negyed óra kaputól, kapuig. Aztán reggeli készítés. Ha csak egy müzlit eszik mindenki, akkor is ki kell pakolni a mosogatógépet, majd be kell pakolni, elmosni, amit nem lehet betenni, letörölgetni, terítőt kirázni, előpakolni, elpakolni. - Egy óra. Ezután sebtiben egy kis házimunka, berakni egy mosást, leszedni egy teregetést, áthúzni egy ágyneműt, mindig adódik valami. - 20 perc. Pakolás és rendrakás. Minden nap többször. Egy székről lelógó pulcsi, egy elhagyott fél papucs. Játékok. Egy odagyűrt kéztörlő. - Újabb öt percek. Aztán vannak dolgok, amelyek mintha tudnák kire számíthatnak és megvárnak. Valahogy mindig nálam fogynak el, ürülnek ki, telnek meg. WC papír guriga kicserélése. Kiürült ásványvizes palackok eltüntetése a pultról. Érzésem szerint a szemetes mindig tele van, mintha sose lenne félig vagy üresen.
Elindulunk sétálni. Felöltöztetés. Hol a póráz? Hol a sapka, a sál. Persze, hogy a szekrény mögött leesve. Közben szegény kislányom ott áll félig felöltözve és szegény én is, folyik rólunk a víz, közben keressük, amit keresni kell. Kutya elrohan, húzza maga után a pórázt a frissen lakkozott parkettán. 
Elindulunk. - Negyed óra, húsz perc.
Sétálunk, ebédelünk - ez a nap ejtőzős része. Kilenvenkilenc százalékban az szokott lenni, kivéve azt az egy százalékot, amikor: Rebeka nem akar sétálni. Vagy akar, de másfele. Vagy, egy felettébb szimpatikus valaki már megint póráz nélkül sétáltatja a nem túl bizalomgerjesztő kutyáját, kétszáz méterre lemaradva tőle és nekem egyszerre kell a babakocsit,  Rebekát és a Bellát manőverezni a nem várt érdeklődő elől. Vannak napok, amikor kevésbé ejtőzős, mert sok az elintéznivaló, és gyerekkel nem megy mindig olajozottan. DM, pékség, gyógyszertár, zöldséges - szokásos köreink. Közben telefonon hívnak. Rebeka levesz valamit a polcról. Bellához, aki végre nyugton van a babakocsi aljában, odajön egy jellemzően kedves öreg néni, és már messziről infantilisan gügyög hozzá, úgy, hogy a kutya persze, hogy ki akar ugrani a kosárból. Vagy hozzám beszél, mintha nem látná, hogy telefonálok (próbálok), hogy jaj milyen aranyosak vagyunk. Néha még a hasamat is megsimogatták. Szuper. Le kell tennem, ne haragudj... Mennem kell.
Ebéd után Rebekának a délutáni alvásideje. Ez születése óta így van, meg is maradt, Ruben is jó úton halad felé. Ehhez ragaszkodom, mindent, tényleg mindent alárendeltem ennek, sok-sok türelemre és kitartásra volt szükség, hogy kialakuljon, de sikerült. És imádom. Van bő három órám. Azaz volt, mert most itt van Ruben és nem mindig sikerül teljesen egyszerre aludniuk, de az esetek többségében (tizenháromnapnyi tapaszatalatom alapján) eddig szerencsére így volt. Persze senki ne gondolja azt, hogy három óra felszabadult szabadidő és szórakozás vár rám. Ilyenkor teregetek (amit reggel beraktam), kipakolom (újra) a mosogatógépet, amiben éppen lejárt a reggeli adag és előkészülök az uzsonnához, vacsorához. Visszahívom a napközbeni nemfogadott hívásaimat. Van amelyiket nem. Általában egy-másfél óra időm marad. Ez tényleg az énidőm. 
Délután pedig a családról szól. Uzsonna, játék, majd a vacsora készítés ismétlődik a reggelinél leírt menetrend szerint, de most valamivel azért összetettebb a folyamat, ugyanis igyekszem meleget tenni az asztalra esténként. Szimultán terítés, főzés, játék, jelenleg szoptatás is, majd vacsora. Közben igyekszem nem elfelejteni Rebekának beadni a vitaminjait és beszedni a sajátomat. Van, hogy sikerül. Majd fürdetés, ami apa-lánya program nálunk, közben én rendet rakok a konyhában. A fürdőszobába ki és bemenet apa kezében meztelen Rebeka-puszilgatás. Ez már a rituálé része: "Anyaa ad puszit"- Követeli kuncogva fürdés előtt és után is. Mese, majd éneklés és este negyed kilenckor alvás. 
És ilyenkor kezdődik: a mi időnk -. Az este. Igyekszem mindennel végezni, mert az egésznap dolgozó, jövő menő férj, nem igazán örül a lejártat jelző, villogó mosógépnek, nem szeretné, hogy vasaljak, vagy bármi mást csináljak, tegyek-vegyek, egyet szeretne: csak legyek vele. 
Jó volt, hogy itthon volt velünk apa egy hétig. Ugyanis nehéz elmondani azt, hogy mivel töltöm a napot és sokszor úgy érzem, nehéz megértetni másokkal, akik nem gyereket nevelnek és otthon vannak, hogy azért nem olyan könnyű ez, mint amilyennek tűnik. Sokan nem értik, nem csoda, néha magam sem, hogy mivel megy el az időm. De bármilyen hihetetlen jórészt az előbbiekben leírtakkal. És ez fárasztó, kimerítő tud lenni. Néha kicsit. Máskor nagyon. Most Ő is látta, megtapasztalhatta, hogy milyen egész nap szülőnek lenni. Sokat segít és szerencsés vagyok, mert ha kell, bármit átvállal, de délután öttől, az mégis teljesen más, mint egész nap "műszakban" lenni. A hétvége pedig másik időzónába tartozik, akkor én is más ritmus szerint szervezem a napjainkat, nincs házimunka, később reggelizünk, pizsamában, köppenyben ücsörgünk egy teával a kanapén, még sokszor késő délelőtt is - a hétköznapok azért nem így néznek ki. A férjem előtt, le a kalappal, egész héten, hozta-vitte Rebekát, teregetett, bevásárolt, elpakolt-kipakolt-bepakolt. És nagyon elfáradt. Egyszer meg is kérdezte, félig viccesen, hogy nem is érti, hogy én miért nem akarok inkább dolgozni. Egy pillanatra mérges lettem, aztán elöntött a büszke elégedettség. Jólvan. Akkor szerinte sem könnyű az, amit nap, min nap csinálok. Helyes. Vannak országok, ahol akkor kapnak meg a családok bizonyos állami támogatást, ha az apuka is otthon tölt meghatározott időt. Bár alapvetően elhibázottnak tartom ezt az álliberális koncepciót, de annyi haszna mégiscsak van, hogy mindenki megtapasztalhatja, otthon lenni és gyereket nevelni, bizony nem láblógatás. És nekem senki ne mondja, hogy ezt más megcsinálja munka mellett. Mert az biztos, hogy az nem ugyanaz, nem ugyanígy. A házimunkát lehet, hogy megcsinálja, talán jobban is, de nem foglalkozik egész nap a gyerekeivel, akik bölcsödében, óvodában, iskolában vannak - sokan ezt kifelejtik a tényezők közül az otthonlétben töltött időből. Én is, (és sok más anyuka is) "munka mellett csináljuk", csak a mi munkánk a gyerek. Aki otthon van, velem. Jön-megy, beszél, kérdez, ölembe ül, játszani szeretne, sétálni menni, inni kér és mesét. És ha pisilni kell (nekem) jön velem és adagolja a papírt. És ha írok a jegyzetfüzetembe, ő megnézi "Anya mit rajzol?" Jelen van, mindig. Miért lenne nekünk könnyebb, mint aki munka mellett végzi a háztartást, otthoni dolgokat? Mert helyben vagyunk? Annyival könnyebb, hogy kiszúrja a szemünket a tenni való. De megcsinálni ettől még nem mindig egyszerűbb.
Szerencsés vagyok mert van segítségem. Igénybe is veszem. Az anyósom bármikor jön és vigyáz Rebekára. És jól is csinálja, ugyanis nem szívesen engedem ki a kezemből Rebekát, de ha vele van, akkor csak egy egészen picit vagyok ideges attól, hogy mással van. A húgomra is sokszor számíthatok és szükség esetén anyukám is szívesen segít. Van egy aranyos takarítónénink. Aki nagy kincs. Sokáig kerestem. Felbecsülhetetlen, hogy mennyit jelent, ha az embernek nem kell takarítania. Soha nem lenne olyan, hogy az egész lakás tiszta, mire a végére érnék (ha egyáltalán valaha odaérnék) kezdhetném is előlről. A legnagyobb segítség a férjem. Olyan apuka aki tényleg részt vesz a gyerekek körüli teendőkben, nem ijed meg egy kakis pelustól (persze azért nem rajong érte) és ha kell süt egy pizzát ebédre. Felvágja Rebeka husiját, fürdeti és mesél neki esténként. 
És nem panaszkodom, tényleg nem. A fentiek egyszerű tények. Hiszen az ember bármit csinál, bármit választ munkájául, hivatásul, lesz olyan része, ami nehéz és fárasztó, az élet már csak ilyen. De ott vannak a jó pillanatok. Például most, hogy hazaért a férjem, Ruben alszik, és Ő és Rebeka a szőnyegen hancúroznak. Bella a lábamnál alszik. Én meg befejezem, amit reggel nyolckor kezdtem el. Egy teával a kezemben. Ami nem hűlt ki és nem is kellett újra melegíteni. Mert néha kell ez a fél óra. Az a kávé, az a tea. Egészen egyszerűen és önző módon, hogy jókedvem legyen. Mert a családok érzelmi húrjait az anyák pengetik.