"De mindjárt hazajössz?"

Egy kis szorongásoldó. Nekem az volt, hogy elkészítettem, nekik pedig remélhetőleg kézzelfoghatóbbá  teszi az idő múlását. A kicsi gyerekek nem úgy érzékelik az időt, ahogy mi, nekik több nap végtelen hosszú időnek tűnik, és nem is lehet még elmagyarázni úgy, hogy pontosan megértsék, hogy mikor érünk vissza. Egy napon belül még tudják mihez kötni a dolgokat, ha majd felkelünk fagyizunk és hasonlók, de Rebeka már négy éves elmúlt és még mindig van, hogy azt gondolja, hogy a délután az "holnap" és délutáni ébredés után várja a programot, ami csak másnap lesz, mert neki "az egyet alszunk" az a délutáni alvásra is értendő. Ruben mindig azt kérdezi tőlem egy különösen édes, kicsit kétségbeesett hangszínen, amikor elmegyek vagy arról beszélek neki, hogy el fogok, hogy "de mindjárt visszajössz?" Nem érti, hogy pár óra, de azt már igen, hogy megjövök amikor alszik már és majd másnap együtt reggelizünk. Elég nagy vállalás négy nap, Rebekát sem hagytuk még ennyi időre a nagyszülőkre. Nála tartottuk, hogy három éves kora előtt nem is hagytuk nagyszülőkre. És most sem is érzem helyesnek, hogy őszinte legyek és nem gondolom, hogy ez különösebben jó lenne Rubennek. Mindig is úgy gondoltam, hogy akkor jó egy gyereket másra bízni, ha ezt már meg lehet vele beszélni, teljes mértékben érti és akarja ő is. Ha nem lennénk lassan két éve külön városban talán nem is lenne olyan fontos Párizs vagy, hogy ketten legyünk - magyarázom... de közben érzem, hogy bár érthető érveim vannak az utazás mellett, kicsit azért önzők vagyunk. Ráadásul ha az ember sok gyereket szeretne (mint mi) akkor ha mindegyikkel kivárja a három-négy éves kort, amíg otthagyja őket egy-két napra, az jó sokára lesz. Szóval igyekszem nem túl sokat lelkizni ezen és eltekinteni a ténytől, hogy ez nem ideális és nem javasolt. Amikor Rebeka ennyi idős volt és elment az apukájával és a nagyszüleivel síelni, utána két hónapig hozzámnőtt, hihetetlenül anyás lett, még annál is jobban, mint előtte. Ez lehetett a hathetes Ruben miatt, a síelés miatt vagy egyik miatt sem, csak véletlen egybeesés a szeparációs szorongás felerősödésével, de lehet, hogy éppenséggel mindkettő miatt volt. Nem volt jó élmény mindenesetre.

Tulajdnoképpen elég vicces, hogy megyek Párizsba és ezt a csodálatosan jó és egyszerű tényt, minhta nem tudná befogadni az agyam, továbbra is azon gondolkozom mi lesz holnap reggelire és hogy mennyi jó gyerekprogram lesz pont most ebben a négy napban amiről így lemaradnak... Ricsi is kérdezgeti, hogy várom-e már, de igazság szerint annyira lefoglalt, hogy a gyerekeket felkészítsem és persze a napi ritmus velük, hogy egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy holnap megyünk, egész egyszerűen nem tudom felfogni. Nekem ehhez idő kell. Ezért is szeretek vonattal menni és véletlenül sem oscarral vagy autóval Budapestig (ha programunk van) mert a vonat úton van időm átrázódni a kétgyerekes anyuka létből a mi vagyunk-ból az én vagyokba. Persze ilyenkor legalább félútig még eszembe jut ez az, telefonálok a gyógyszerek beadásáról, altatatásról meg ami még eszembe jut.

Azért jó lesz, nagyon-nagyon jó, de furcsa is. Meginni egy kávét egyhuzamban, harminc felugrálás nélkül megreggelizni. Akár tizenöt mondatot is váltani úgy, hogy nem szól(visít) valaki közbe "anya mondhatok valamit"... Wécére menni egyedül. Végig aludni az éjszakát. Már ezek önmagukban olyan szintű kikapcsolódást jelentenek, hogy mellettük Párizs csak hab a tortán.

Kéredzi Ricsi, hogy el tudom-e magam foglalni, amíg végez az irodában, lesz még három órám a vonat beérkezése után. Nem tehetek róla, nevetni kezdtem... El tudom. Valahogy...

A három órás vonatút is egy wellnes, nem jellemző, hogy ennyit ülök egyszerre, csöndben, bambulva.. És utána meg olvasok majd a parkban egy padon. És nekem ez egy kiváló program. Ha még egy kávét is tudok szerezni hozzá, esetleg egy szendvicset, az körülbelül olyan kikapcsolódással ér fel, mint másoknak egy négy csillagos wellnes szálloda.

De azért ez már nem ugyanaz, mint régen, amikor még nem voltak. Mert mindig ott vannak, akkor is amikor nincsenek. A csíkot húzó repülőn, a rések közé szaladó gyíkban, a szökőkútakban, amibe milyen jó lenne kavicsot dobálni. És ha kisgyerekkel találkozom ilyenkor, bevallom gombóc lesz a torkomban, és legszívesebben gyorsan elmesélném, hogy nekem is van ám, pont ennyi idős, nézd van róla képem, videóm vagy egy kedves történetem, hogy éppen mit csinálna ha most itt lenne...

Ez a furcsa összefirkált és ragasztott kartonlap valójában egy "időgép" ami azt mutatja nekik mikor érünk vissza. Az órán a meséhez kapcsolódnak a rajzok, az első képen elrepülünk Párizsba, a második-harmadikon ott vagyunk és jól érezzük magunkat, az utolsón pedig hazaérkezünk. A mutatót át lehet hajtani az aktuális naphoz. A négyes számot próbáltam közelebb hozni nekik, a négylevelű lóherével, a pillangóval, aminek négy szárnya van és a szülinapi tortával amin négy gyertya van. Készítettem négy ablakot, négy különböző képpel és van nyolc különböző színű letéphető csík, minden alvás után letéphetnek egyet, a délutáni alvásokkal együtt pont nyolcat kell aludniuk. Ahogy fogynak a csíkok egyre kevesebb idő van vissza. Nem egy nagyon túlgondolt valami, de nekik nagyon tetszett.

A Párizsos mese bevált, legalábbis nagy szerepet tulajdonítok neki abban, hogy teljesen értik, hogy elmegyünk, hova, mikor, mivel, és, hogy ők hol lesznek addig. Rubentől az esti összebújásnál kérdezgettem:

-Hovamegy anya és apa?

-Párizsba.

-Mivel megyünk?

-Repülővel (és még fel is mutatott a plafonra, hogy "ott")

- Ki vigyáz addig rátok, hol lesztek?

- Tündi mamánál, Szentlőrincen.

Elégedett voltam, teljes mértékben...

Arra a kérdésre, hogy mit csinálunk Párizsban, mondjuk  azt mondta, hogy "semmit", ami meg kell hagyni, végeredményben igaz is... És azt is tudja, hogy apa autójával jövünk haza, és nem vonattal. Azért ez elég jó egy kétévestől szerintem.