2014. október 18., szombat

Együtt?- három és fél

Érdekes, hogy az ember mennyit változik anyaként, magamat is meglepem, sokszor mások is rácsodálkoznak, hogy "dehát ennek éppen az ellenkezőjét gondoltad, mondtad régebben...". Korábban, amikor még nem volt Rebeka, szent meggyőződésem volt, hogyha már nem szoptatok és másra is rá tudjuk bízni, akkor heti egy napot majd a nagyszüleinél tölt, hogy mi zavartalanul édes kettesben lehessünk a férjemmel. Úgy gondoltam nagyon fontos, hogy legyen egy este és reggel, ami csak a miénk. Ma már ezt teljesen máshogy látom, több szempontból sem szeretném ezt az elképzelést megvalósítani. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy majd milyen lesz szülőnek lenni, nagyon ijesztőnek tűnt, hogy nem lesz egymásra időnk, oda lesznek az estéink, a randik... Persze most eszünk ágában sincs  másra bízni, alig várjuk a  hétvégét, hogy együtt lehessünk mindhárman, hiszen az "együtt" azóta átfogalmazódott, ebbe már Rebeka is beletartozik, már vele teljes az élet.
Régóta tervezgetjük, hogy milyen jó lenne valahova együtt  elutazni. Az "együtt" alatt felmerült a kettesben és a hármasban utazás lehetősége is, sokáig fontolgattuk ugyanis, hogy mi lenne, ha Rebekát itthon hagynánk. Eleinte az volt a kérdés, hogy elég nagy-e már ahhoz, hogy éjszakára, több napra másra bízzuk, nem korai-e még?  Egy gyermekpszichológus ismerősömet is megkérdeztem erről, hogy mikor szabad először másra bízni úgy a gyereket, hogy az éjszakát is ott tölti. Ő megerősített abban, amit magam is éreztem, hogy egy-másfél évesen ez még korai és ha tehetjük, három éves kora előtt ne bízzuk ilyen hosszan másra, "még az olyannyira imádott nagymamára se" - hangzik el Vekerdy Tamás erre vonatkozó tanácsa - aki mérce és tanácsadó számomra a gyereknevelésben. Ezt az álláspontot gyermekpszichológiai szempontból azzal indokolják, hogy a gyerekeknek meglehőtősen sokáig, mintegy 4-5 éves korig nem elég fejlett az időérzéke, számukra az órák, napok struktúrálatlan időfolyamot jelentenek, amelyben a napi ismétlődő teendők és az őket körülvevő személyek adják meg a biztos pontokat. Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy elmegyünk és két óra múlva jövünk, ő még nem ismeri az órát, az idő számára elvont fogalom, legfeljebb viszonyítani tud, így a távollétünk idejét úgy tudja elhelyezni, hapéldául azt mondjuk neki mire vacsorázol itthon vagyunk - persze ezt is csak bizonyos éltekor után és időn belül képes megérteni. Ha tehát anya és apa elmegy és két nap múlva este jön, az neki tengernyi időnek fog tűnni, és a szüleinek az ilyen jellegű hosszabb eltűnése a szakemberek szerint szorongást válthat ki belőle. Valójában nincs is kedvünk itthagyni, nem is igazán arra vágynánk, hogy valahova kettesben elutazzunk, persze az is jó lenne, de még jobb lenne Rebekával együtt. Ahogy nő és nyílik ki az érdeklődése úgy élvezzük egyre jobban a közös programokat és most már inkább vele együtt szeretnénk elmenni, főleg azokra a helyekre, amiket szeretünk, elvinni a Budapesti állatkertbe, biciklizni a bécsi praterbe, megmutatni neki a budai várat - sok minden felmerült, ahova szívesen magunkkal vinnénk.   A mindennapokban nálunk nagyon jól kialakult az egyensúly, sokat vigyáz rá a nagymama és a húgom, szinte minden héten jut egy vagy két este, délután arra, hogy a férjemmel csak kettesben legyünk, ehhez még hozzájön, hogy Rebeka reggel sokáig, délután pedig hosszan alszik, így nem vagyunk elcsigázva a gyereknevelésben. Akkor mi az akadály, miért nem megyünk vele együtt? Bármit kitalálunk, elhatározzuk magunkat, hogy na akkor megyünk, amikor elkezdjük eltervezni, miket csinálnánk, hova mennénk, hamar kiderül, hogy több vele a nyűg, mint amennyi az élmény része lesz. Szülőként nagyon fontosnak tartjuk a napirendet. Azt gondolom, hogy egy gyerek attól lesz kiegyensúlyozott és érzi jól magát, ha van egy kialakult napirendje, ugyanabban az időben eszik, alszik, és zajlanak a napi tevékenységei. Ez a mindennapokat számunkra is kiszámíthatóvá és kémyelmessé teszik, ugyanakkor lemondásokkal és kompromisszumokkal is jár,  sokkal nehezebb például egy hosszú hétvégére elutazni, hiszen Rebeka nem szokott hozzá, hogy az autóban, babakocsiban aludjon vagy, hogy este később feküdjön le, máskor legyenek az étkezések. Tudom, mindenki azt mondja, hogy a gyerekek alkalmazkodó képesek és ki lehet őket billenteni néha a megszokott ritmusból, de nem vagyok benne biztos, hogy érdemes-e, és ha igen milyen mértékben. Érdemes-e elutazni, délután babakocsiban altatni, hogy ne kelljen egy program kellős közepén hazaszaladni, aminek az eredménye az lenne, hogy nehezen aludna el, amikor elaludna kevesebbet aludna, amikor felébredne nyűgösebb lenne - Jó lenne ez nekünk? Jó lenne ez Neki? Este máshol, ismeretlen helyen letenni, ami Rebekánál rendszerint nehezebb, mert ilyenkor általában felsír, amitől ő is és mi is fáradtabbak leszünk másnap. Sokan ajánlják a  wellnes hétvégét, ami nekünk több okból sem az igazi. Egyrészt terhesen nem szívesen megyek ilyen helyekre, másrészt mi szaunázni, pezsgőfürdőzni és más ilyen jellegű kikapcsolódást kifejezetten gyerekmentesen szeretjük. Nagyon bosszantónak találom, amikor a szaunában gyerekek rohangálnak ki-be, vagy a szülők úszni tanítják a pezsgőfürdőben a gyereket. Pedig a welnes fürdőkben nagyjából ez a helyzet, a drága, exluzív hotelek is a családosokat célozzák meg, így amíg nem volt gyerekünk egy-két próbálkozás után azért nem mentünk mert nem nyújtotta a várt nyugalmat, most meg szülőként méginkább azt gondoljuk, hogy nem ez a legjobb időtöltés egy gyerek számára és nem csak azért mert a felnőtteket zavarja az ellazulásban.
Mit lehet tenni? Közkedvelt pszichológiai kifejezéssel élve átkeretezni a problémát és elfogadni, hogy gyerekkel egy jó darabig nem lehet jönni-menni, vagy csak kompromisszumokkal, amiket el kell dönteni, hogy az ember felvállal-e. Vagy itthon hagyni a nagyszülőkre, amit egyelőre nem szeretnénk, de lehet, hogy mégiscsak jobb megoldás a gyerek szempontjából, mintha magunkkal vinnénk egy több órás útra, ami után utazóágyban kellene aludnia egy ismeretlen helyen, és a napi rutinját folyamatosan felborítanák. És mindezt egy olyan programért, amelyet jórészt itthon is meg tudunk tenni, hiszen egy pár éves gyereknek nem kell elutaznia ahhoz, hogy a világ kitáruljon előtte, neki egy kirándulás a Mecsekben vagy egy délutáni bábszínház, sütizéssel egybekötve is tökéletesen izgalmas és élménydús program.  Nem tudjuk mi lesz, hogyan döntünk, de tekintve, hogy nem Rebeka lesz az egyetlen gyermekünk így a gyereknevelés időszaka egy hosszabb időszakot fog felölelni, biztosan sok függ attól is, hogy több gyerek mennyivel lesz kimerítőbb, mennyivel jut majd kevesebb időnk egymásra, magunkra. A gyereknevelésben a főszabály, hogy nincs szabály - egy mégiscsak van, amit én mindig szem előtt tartok, hogy én magam lehetőleg kiegyensúlyozott maradjak, hiszen csak így tudom biztosítani azt a harmóniát és odafigyelést, amire a családunknak szüksége van. Ha ehhez már nem lesz elég egy vacsora, séta a városban, egy-egy este és délután, akkor jöhet az utazás.


2014. szeptember 15., hétfő

Édes teher

Szeretek kismama lenni, azok közé tartozom, akik szerint a terhesség a világ legjobb dolga, ami csak történhetett vele és remekül érzi magát a bőrében. Persze, ahhoz, hogy így érzek, nagyon sok együtthatónak kell szerencsésen összeállnia, és tudom, hogy sokszor nem a kismamán múlik, hogy nem így érez a terhességével kapcsoltban. Sokan idegenkednek a terhesség szótól, és helyette szívesebben használják  a "várandós",  "állapotos" vagy a "gyermeket várok" kifejezéseket, köszönhetően "a kezeljük természetesen a terhességet" mozgalomnak, ami ugye áldás és nem teher. Nekem annak ellenére, hogy sokban egyetértek az említett táborral, valahogy mindig a 'terhes' jött a számra, mióta pedig olvastam valahol, hogy ez nem a "teher", hanem Kazinczy nyelvújításának eredményeként az ősmagyar 'tereh' szóból ered, amelynek a jelentése 'gyönyörűség, már semmi rossz érzés nincs bennem ezzel kapcsolatban. Hogy miért élvezem, hogy hatalmasra nő a pocakom, egyre nehezebben mozgok és ha elhagyom az otthonom kilométerenként pisilni kell valahol? Egyre kényelmetlenebbül alszom, és szakemberek hada vizsgálgat hónapról-hónapra, amely alkalmakat egy másfél éves anyukájaként egyre nehezebben oldok meg? - Az egyik barátnőm fogalmazta meg  olyan jól, amikor azt mondta nekem a terhessége végén, hogy nagyon várja már a babát és szeretné a kezében tartani, de mégis sajnálja, hogy vége lesz a terhességnek, mert ha megszületik a baba, akkor  már csak ő is egy "sima ember" lesz, mint bárki más, akinek nincs a hasában egy kisbaba. Én is hasonlóan vagyok ezzel, egyszerűen különlegesnek és bennfentesnek érzem ezt az állapotot, hiszen minden nyűg és kényelmetlenség ellenére egy élet növekszik odabent, ráadásul az a megtiszteltetés ért, hogyha kijön, én lehetek az anyukája. Ehhez képest mit számítanak a múló rosszullétek és a pocaklakó okozta kényelmetlenségek? 
Az alkatomnál fogva a pocakom hamar látszik, így van időm kiélvezni a kismama lét előnyeit, szeretek pocakkal (is) öltözködni, szeretem a kedves és érdeklődő pillantásokat, amiből jut bőven, főleg amikor a kislányom is velem van. Pont így szerettük volna, hogy legyen egy  kicsi és egy pici. Többen mondták és mondják is, hogy az első terhesség semmihez nem hasonlítható, gyönyörű időszak, és az első gyerek mindig érdekesebb, több figyelmet kap, a második vagy többedik gyermek már "nem olyan nagy szám". Nem szeretem ezt hallani, bár van benne igazság, tény, hogy a környezet kevésbé érdeklődő és izgatott, hiszen az egyre gömbölyödő pocakom mellett ott van egy még éppen baba korú kislány, aki minden nap csinál valami újat, izgalmasat, jön-megy, egyre többet beszél - így Ő némileg eltereli a figyelmet az újonnan érkező testvéréről. A mi figyelmünket is leköti elsőszülöttünk csodálata, őrzése és nevelése, de hiszen ez így is van jól, nyilván kevesebb idő jut hassimogatásra, gondtalan merengésre, mint az első terhességnél. De a második terhességnek vannak azért olyan nem várt jó oldalai, amire talán sokan nem is gondolnak a fenti vélemények hangoztatói közül. Az egyik ilyen, hogy nagyon izgalmas Rebekával megélni, hogy kistestvére lesz. Elmondhatatlan érzés, amikor napjában többször odajön, megsimogatja, átöleli a pocakomat és azt mondja "benne, baba" vagy "teszó". Meglepő, hogy mennyire érti, érzi a folyamatot és így Ő is a részesévé tud válni. Lehet, hogy a második babánk a környezetétől kevesebb figyelmet fog kapni, természetesen mi igyekezni fogunk, hogyha ez így is lesz, ne érezze, de cserébe lesz egy testvére, aki ennyire édes és így szereti, várja már most.
A másik érdekes vonatkozása a jelenlegi babavárásnak, hogy mostmár anya vagyok, anyaként várok gyermeket. Az elsőnél még csak elképzeléseim voltak róla, most tudom milyen megszülni, vele lenni, szeretni a gyermekemet. Ezek tudatában teljesen más érzés és lelkiállapot gyermeket várni.  Rebeka születés után az első hónapokban azért voltak nehéz pillanatok. Ezek a nehézségek ahogy nőtt egyre ritkábbak lettek, vagy egyszerűen csak kevésbé koncentrálunk rájuk, ahogy egyre jobban megismertem, úgy mélyült el napról napra a szeretetem iránta és tudtam egyre kevésbé aggódni, szorongani és egyre inkább élvezni az anyaságot. Persze, hogy szerettem attól a pillanattól, ahogy a létezéséről tudomásom volt, de az a szeretet teljesen más volt, mint amit most érzek iránta. Biztosan nem mindenkinél egyformán alakul ez, de nálam idő kellett ahhoz, hogy igazán anyává tudjak válni, így visszanézve napok, hetek kellettek mire olyan voltam, úgy tudtam viselkedni, amilyennek ma is szívesen látom magam, évek múlva pedig lehet, hogy már azt fogom mondani, hogy évek. Ez egy fejlődési folyamat, amelynek során a lemondást örömként, az áldozatokat ajándékként vagyok képes értékelni. Bármilyen tudatosan készültem is az anyaságra, nem ment egyik napról a másikra. És azt gondolom, hogy a második és többedik gyermekemnél ez másképp lesz. Ha nem is egy "kész anyát" kap, hisz mint mondtam, szerintem ez egy folyamat, így most sem tekintem magam késznek, vagy befejezettnek, azért mégiscsak egy olyan anyát, aki már tudja, hogy mit jelent ez, aki érettebb, tapasztaltabb és nyitottabb a rá bízott kis élet felé. Tudom a súlyát egy-egy rossz döntésnek, ismerem a miattuk megjelenő marcangoló bűntudatot, vagy azt a korábban ismeretlen szeretethullámot, ami ha elönt, nehezen tudom visszatartani magam, hogy ne rohanjak be az éppen alvó gyermekemhez és kapjam ki az ágyból egy hatalmas szeretgetésre. Vagy a tehetetlen dühöt, amikor éppen fél órája üvölt, mert üvölt, sajnos ez a jó szó, - ami egycsapásra elmúlik, amikor végre abbahagyja.
A második gyermeknél, ilyen értelemben, talán majd jobban anya tudok lenni, már az elejétől.
Persze attól, hogy magabiztosabb vagyok, azért vannak félelmeim. Egyelőre nem tudom elképzelni hogy mást is ugyanennyire és ugyanúgy lehetséges szeretni, mint Rebekát. Persze racionálisan tudom, hogy ez nem lesz gond. Az előbb írtam az anyává válás folyamatáról, amit jól mutat, hogy amikor Rebekát vártam, akkor az a gondolat nyomasztott, hogy mi lesz, ha a Bellát (bolognese kiskutyánk), akire egészen addig, majdhogynem gyerekként tekintettünk, jobban fogom szeretni. Már akkor is tisztában voltam vele, hogy milyen irracionális ez a félelem, amikor pedig Rebeka megszületett, nem is hittem el, hogy egyáltalán eszembe juthatott ilyen butaság. De bármilyen kellemetlen ezzel utólag szembenézni, mégiscsak megfogalmazódott bennem, ami nyilván abból is fakadt, hogy fogalmam sem volt milyen lesz anyának lenni. Most pedig, hiába van már egy gyerekünk, nem tudhatom, milyen lesz még egy gyerek anyukájának lenni. Abban biztos vagyok, hogy nagyon jó lesz, és abban is, hogy ezt nem fogom mindig így érezni, de azért több, sokkal több jó lesz benne, mint amennyi rossz.
Varrok a babának egy patchwork takarót, 5X5 négyzetekből, így van vele munka, eltart még egy ideig. Mialatt dolgozom, van időm álmodozni, gondolkozni. Egyik nap miközben éppen azon bosszankodtam, hogy az idő fele a visszabontással, javítgatással megy el, sokszor nem sikerül pontosan összevarrnom a kockákat így le kell fejtenem, máskor pedig a sorokat varrom ferdén össze, vagy a négyzeteket nem sikerül precízen kivágni, hirtelen rájöttem, hogy az anyaság mennyire hasonló, és milyen sok párhuzam van köztük. Hiszen rengeteg türelem kell egy gyerek neveléséhez és a legritkább esetben sikerül valamit tökéletesen jól csinálni. A takarónál is elméletben mindent úgy csinálok, ahogy kell, és valami megfejthetetlen okból, sokszor mégsem passzol a végeredmény. Van amit helyre tudok hozni utólag, van amit pedig el kell fogadnom, hogy az bizony ferde lett, ferde is marad, a következő négyzetnél, sornál majd ügyesebb leszek...






2014. augusztus 14., csütörtök

Egy nyaralás margójára

 
Amikor utoljára itt nyaraltunk Rebeka még pocaklakó volt, éppen annyi idős, mint amennyi most a kistesója: tizennégy hetes, amikor megérkeztünk, tizenhat hetes, amikor hazamentünk. Gyerekkorom óta mindig ugyanoda járunk, ugyanabba a pínea fenyő és naptej illatú, kabócáktól hangos barátságos, olasz tengerparti kisvárosba, így tulajdonképpen már hazajövünk. Igaz, így az újdonság varázsa elmarad, de megvan annak is a bája, ha az ember ismeri a kávézókat, boltokat, tudja, hogyan rakják sorrendbe a pékségben a pudingos-lekváros-csokis croassoint-okat vagy barátilag üdvözlik az étteremben, ahol persze mindig ugyanazokat a jól bevált ételeket esszük – kagylós-rákos linguine-t, négysajtos pizzát és zuppa inglese-t. Vannak dolgok, amelyek nem változnak és mi éppen ezért és így szeretjük. A parton kókuszt kínálgató árust, aki évről-évre ugyanazzal a jól bevált „cocco, cocco bello, cocco di mamma fresco“ szlogennel kiabálja végig a partot, a csíkos napágyakat, a délig tartó hosszú közös reggelizéseket, még a nyaralóban az ősrégi kifakult képeket is a falon... jó volt Rebekával együtt megérkezni. Mindig is érdeklődve figyeltem az olasz anyák és gyermekeik meleg és szeretetteljes kapcsolatát, ahogy délutánonként együtt alszanak a napágyon összebújva, a világot kizárva, ahogy mindenkire fittyet hányva boldogan szoptatják a már nem mis olyan kicsi gyerekeiket, és a „mammák“ fáradhatatlanul rohangálnak a barnára sült kis lurkók után. Most íme mi is hoztunk egyet, igaz világosabb hajú és kékebb szemű, mint a helyi bambinik, de éppen olyan lelkesen rohangál az apálykor bokáig érő érő langymeleg tengerben, szórja mindenfele a homokot, vacsorára pedig két kézzel lapátolja a spaghetti alla ragu-t, hogy akár ide is születhetett volna.
Sehol máshol nem tapasztaltam még ilyen intenzíven a  gyerekszeretet megnyilvánulásait, az olaszoknál a gyerek teljesen mást helyet foglal el, más értéket képvisel a társadalomban, mint például nálunk. Jó példa erre, hogy amikor Rebekát vártam és Budapesten egy kávézó teraszán ültünk a férjemmel én pedig éppen az akkor vásárolt rugdalózókat, babaholnikat mutogattam neki sütizés közben, elhaladt mellettünk egy olasz turistacsoport akik tanúi voltak a jelentnek, erre megálltak, megtapsoltak és hangos ovációkkal gratuláltak nekünk. Csak úgy.
Tavaly azért maradt el az olaszországi nyaralás, mert a család (azaz a nagyszülők) úgy gondolták, hogy egy fél évessel ez túl hosszú út volna. A kétszer 7 órás úttal a hátunk mögött határozottan kijelenthetem, hogy  az elmúlt egy évvel kiegészülve sem tűnt rövidebbnek. Rebeka tavaly ilyenkor még jóformán evett-aludt, és minden egyéb problémára megoldást jelentett a szopizás, így akár a világ másik felére is boldogan elutazott volna, ha én ott vagyok mellette. Idén azért már némileg bővültek az igények és az elképzelések arról, hogy mi mindent lehet csinálni több órás autózás alatt, mint bábozás, versolvasás, könyvnézegetés, kamion figyelés. Alvásidőben sajnos a nagyon szuper autósülésünk nem bizonyult elég kényelmesnek a szokásos délutáni több órás szunyókáláshoz, így mindössze 5 kerek percre aludt el,  de akkor legalább 10 fotón megörökítettük az édes és sajnos nagyon is felejthető pillanatokat. Az utazást kicsit nehezítette, hogy előtte nap volt a barátnőm esküvője, amiről persze, hogy nem sikerült időben hazaérnünk, így nem voltunk éppen frissek és kipihentek egy sok órányi, másfél évessel eltöltött autózáshoz, a  szép szlovén vidéken elmerengve bizony nagyot tudtam volna aludni. Nem így Rebeka, ő teljes szellemi frissességben élvezte az utat.
Rebeka változatlanul sokat alszik, megpróbáltunk kísérletezni, hogy kicsit később tesszük le, hát nem jött be, nagyon nem. Általában este fél kilenctől reggel fél tízig aludt, ezután reggeli, majd körülbelül egy órára le tudtunk menni a partra, ezt követően ebéd és fél kettőtől fél ötig a délutáni alvás következett, ami után két órát megint tudtunk strandolni a vacsoráig. Nem túl sok, de ez van, nem volt mit tenni. Sok szempontból jó ez a napirend, általában kifejezetten kényelmes, hogy ennyit alszik, nyaraláskor persze jobb lett volna kevesebb is. Utazásaink fő dilemmája még mindig ez, hogy nem igazán lehet vele jönni-menni, mert ha nem tartjuk tiszteletben az alvásidőt, akkor vége  a harmóniának. Ő nem alszik el a napágyon, egy törölközővel letakarva, vagy a kis szélfogó sátorban, ahogy erre számos példát láthattunk. Babakocsiban talán aludt volna valamennyit, de annak nem láttam értelmét, hogy a 30 fokban le-föl tologassam. Így ilyenkor mi is a szálláson sziesztáztunk vele együtt, ami végeredményben nem is volt olyan rossz  megoldás. A nagycsaládos nyaralás előnye pedig, hogy esténként vagy reggelenként, mikor ő vagy még vagy már aludt leléphettünk kicsit kettesben is. Hogy minden kerek legyen és azért a család se higgye, hogy na nekem aztán könnyű dolgom van egy „ilyen áldott jó gyerek mellett“ a rágó fogacskák éppen akkor bújtak és mellette összeszedtünk néhány nagyon mérges meditterrán szúnyogcsípést is, így éjjelente volt némi sírás, anaaaa-anázás, amit mindenki ébren hallgathatott, az ikerházunk szomszéd (és az utca??) lakóit is beleértve. A fránya szúnyogcsípések nagyon viszkettek neki és nem hagyták aludni, amikor bementem hozzá, kisírt szemekkel mutatott az összecsipkedett combocskákra, rögtön rámutatva a teendőre is: „beken“.  Esténként, fürdetés után, pedig már rutinosan bökött a nurofenes doboz felé, majd a szájába szegénykém és voltak napok, amikor még a híres pasta ala ragu sem kellett...
A parton azonban minden éppen úgy volt, ahogy  azt elképzeltem: a legjobb szórakozás a kagylók pakolgatása volt, homokozóvödörből szét a formákba, majd megint vissza a vödörbe. Apával várat építettek, a legizgalmasabb azért lerombolni volt, és persze a legjobb, hogy egész álló nap, reggeltől estig hat szempár szegeződött rá szüntelenül, akik lesték minden mozdulatát és bármit csinált az biztos, hogy osztatlan sikert aratott.
Jövőre pedig már a kistesóval jövünk, azaz egy félévessel és egy két és fél évessel- a nehéz pillanatokban mindig ez lebegett a szemem előtt, hogy az idei nyaralás minden bizonnyal gyalog galoppnak fog tűnni ahhoz képest...




2014. augusztus 5., kedd

Másfél év és ami változott...

Mi változott? Hirtelen több minden is. Változott például Rebeka frizurája.  2-3 hónapos kora óta puha hajpántokat tettem a fejére, eleinte csak azért, hogy megszokja, aztán nem sokára már praktikus szerepe is lett, a rakoncántlan tincseket szépen megfegyelmezte így elkerültük az ollót. A mostanára már huncutul kunkonkorodó édes kis fürtöket azonban már vétek lenne hajpánt alá szorítani, így 18 hónap után megváltunk a csinos hajpánt gyüjteményünktől és "csatocskákra" cseréltük őket. Azaz a hivatalos megnevezés egy jó darabig "jepke" volt, ugyanis az első csat, ami máig a kedvence, egy rózsaszín lepkés csat volt, amit kreatívan a "szállj le lepke, szállj le" gyermekdallal bűvészkedtem eleinte a hajába, most már szerencsére enélkül is megy. Ezután pedig valamennyi új csat egészen egyszerűen "jepke" lett. 
Szinte napra pontosan a hajpánt-csat cserét követően szétszereltük és elraktuk a járókát, ami a hajpánthoz hasonlóan emblematikus darabja az elmúlt egy évünknek. Ő remekül eljátszott benne, jól érezte magát a kis kuckóban, ami a 120X120 centiméteres méretével nem is volt olyan kicsi és érezhető űrt hagyott maga után a nappalinkban. És a szívemben is, hiszen feltűnő hiánya kérlelhetetlenül emlékeztet arra, hogy kislányunk nő, sokkal gyorsabban, mint szeretném. Tudom, hogy a járóka manapság nagyon vitatott eszköz, sokan nem szeretik, mert úgy vélik bekorlátozza a gyereket. Szerintem biztonságos játékteret nyújt arra az időre, amikor nem tudok odafigyelni rá, nekem pedig nyugodt perceket, fél-egy órákat, amikor elmehettem pisilni, sminkelni, teregetni… Ösztönzi az önálló játékra, megtanulja benne, hogy egyedül a saját játékaival játszon, anélkül, hogy valaki szórakoztatná. Néha most is érzem a hiányát, bár egyértelműen kinőttük, és ma már a saját kis szobája jelenti a játékteret. 
Új fejlemény a nemrégiben megjelent szeparációs szorongás is. Egyszer már átéltük ezt, amikor 8 hónapos volt, most annál jóval erőteljesebben jelentkezik, ami nem csoda, Rebeka önkifejezési lehetőségei is bővültek azóta. "Ana-anaaa" - a nap minden szakában, amikor fél méterre távolodom vagy ha úgy véli, nem figyelek kellőképpen RÁ. Személyes sértésnek veszi, ha telefonálok, rögtön megjelenik a lábamnál, két kis kezével mutatja és persze mondja is, hogy "gyeje-gyeje". Súlyosabb esetben átöleli a lábaimat, fejét kidugja köztük és felváltva mondja, hogy "gyeje-ana-gyeje-ana". Ha az ismétlődő felszólításnak nem teszek eleget, egyre nyomatékosabban "kéri". Mi történik, amikor egy-egy ilyen kitörés után felveszem és nyugodt hangon próbálom elmagyarázni, hogy anya éppen pisil(ne), telefonál(na) vagy az ebédet készítené? Megkönnyebbült sóhaj kíséretében a vállamba fúrja a buksiját, néha előtte még meg is puszilgatja és egy "anáé" suttogás kíséretében érzem, ahogy ellazul a kezemben. Pedig nagyon ideges vagyok, tényleg, néha embert próbáló feladat türelmesen kibírni a folyamatos ana-ana-ázást - de amikor már ott szuszoga  nyakamba, mindezt persze egy pillanat alatt elfelejtem és azt gondolom, nem is olyan rossz ez a szeparációs szorongás.
Az esti lefekvésnél korábban az ágyából integetett és egy "pápá"-val el volt intézve a dolog, néha még az éneklést sem várta ki, már mutatott az ágyára, hogy "tente" – tegyél az ágyba, nem kell ez a felhajtás. Sokszor fájt is a szívem, mióta abbamaradt a szopizás, hiányoztak az esti összebújásaink. Most úgy néz ki bepótoljuk az elmúlt fél évet, hozzámsimul, puszilgat, miközben a karomban tartom ő is simogatja az én hátamat. Eddig minden szép és jó is volna, csak az a baj, hogy bármennyi szeretgetés, éneklés után is rendre sírva válunk el egymástól. Hiába csak egy percig tart, nagyon rossz a kétségbeesett, krokodil könnyeket hullató babának megsimogatni a fejét és jóéjt kívánni. Ha nem teszem ezt, akkor reggelig ott lehetnék és az nem csak nekem, neki sem lenne jó, így 1-2 perc próbálkozás után mély csönd lesz vagy néha hallom, hogy utána énekel, vagy beszélget a macijaival - azért ez megnyugtat, hogy talán mégsincs akkora baj…
Ragaszkodik mindenhez, és elképesztő, ahogy mindent megjegyez. Este mindig a "tente baba, tente" altató dalt énekeltem neki, mostanában azonban úgy éreztem, hogy válthatnánk valami bonyolultabb dalra és elkezdtem a "Csendes álmot, jó éjt" bölcsődalt énekelni. Egy sorig jutok és rám szól: "Tente-tente-tente". Hiába, rend van. Amikor a tengerparton egyszer a parton zuhanyoztuk le az esti vacsora előtt, a törölközés után kényelembe helyezte magát a nyugágyon, szépen elrendezte a törülközőt maga körül, majd felvette a szokásos alvópozt (hason, jobb kéz hüvelykujja a szájba) és közölte, hogy "tente" - merthogy fürdés után ez következik. 
Hihetetlen precizitással tudja, melyik dolog kié és rém tiszta a logika, ami szerint osztályozza a dolgokat. A laptop apáé, a fényképező és minden más műszaki eszköz is, a hajpántok, sminkek, ékszerek és minden más női dolog, amelyek nagyrészéről elvileg azt sem tudja, mi, nemhogy azt, hogy női, - anáé. Amikor a családommal együtt nyaraltunk, képes volt megjegyezni, ki melyik könyvet olvassa, kinek melyik a strandpapucsa, a bikinije, a biciklije. A húgom kölcsönadta a nyaraláson olvasott könyvét, amikor Rebeka itthon kihúzta a táskámból, kérdő hangon fordult felém "Emié?" - már csak ezt nem tette hozzá, mit keres ez nálam.
Az egyik legkedvesebb megnyilvánulása a "teszó" szeretgetése. Aki a pocakomban van "bennye", és minden pelenkázás után, miután felül és szemmagasságba kerül vele, édes kis hangok kíséretében megölelgeti. Néha mások és a saját pocakjára is rámutat, hogy "bennye", de miután kitartóan magyarázom neki, hogy abban csak az ebéd/vacsora/stb. van, lassan kezdi érteni, hogy csak az én pocakomban van baba. 
Tudja, hogy a pelusban "kaka" van, vagy "piszi". A minap adott még egy meglepő választ is, a mikor megkérdeztem, hogy na mi van a pelenkában: "nyunyi". Kétségtelen, az is ott van.
Megmutatja, hogy sír a baba. Ha megkérdezzük tőle, teljes komolysággal, szépen tagoltan kétszer elismétli "OÁ-OÁ", majd ezután: "szír". 
Tudja, hogy van második fogás, azaz "mászik", és amikor eszünk a levesnél rendszerint lelkesen mutogat a háta mögé, hogy "mászik, husika" - legalábbis reményei szerint.
Szegénynek összecsipkedték a szúnyogok a lábát és a viszketés enyhítésére rendszeresen bekentem hűsítő géllel. Hamarosan már magától mutatta, hogy "bogáj,viszked", majd hozzátette, azt is, hogy "beken". A minap viszketett az orrom és megvakartam, láttam, hogy vizslatóan néz közben. Elmagyaráztam neki, hogy viszketett ezért megvakartam. Ő gyermeki logikával rögtön összerakta a dolgot és megoldásként javasolta, hogy "beken". 
Tudom, az, hogy a gyerekek nőnek, felnőnek a világ legáltalánosabb, mindennapibb történése, mégis annyira izgalmas megélni ezeknek a kedves kis jelneteknek a részese lenni. Nem tudok napirendre térni fölötte, és valószínűleg soha nem is fogok, hogyan nő és milyen gyorsan változik napról-napra, hónapról-hónapra. Vele együtt pedig az örömök és a gondok is változnak, ezért kell nagyon-nagyon élvezni azt, ami jó és megpróbálni túltenni magunkat azon, ami pillanatnyilag nehéz, mert hip-hop elmúlik, mire utánaolvasunk, rájövünk, már jön is a következő dolog…







2014. június 11., szerda

Foglalkozásom címere...

Az én drága Kislányom. Megy. Mi az, hogy megy! Szalad. Babázik. Babakocsiban tologatja föl-alá a gyermekkori Emília babámat. Sapkát ad rá, behajol a babakocsiba és szeretgeti, utánozza, hogyan sír. Amikor felkel a délutáni alvásból közli, hogy "amma" és "inni". Napról-napra egyre többet értet meg velünk és ért meg Ő is a világból. Csodálatos látni ahogy a babából kislány válik.  Ahogy nő, egyre izgalmasabbak vele a mindennapok, ami természetesen nem azt jelenti, hogy korábban ne lett volna jó, dehogyisnem, nagyon is szerettem babázni is vele. Mégis úgyérzem, hogy minden nappal érdekesebb lesz az anyaság, ahogy ez a pici kis ember a szemünk láttára fejlődik. Alig várom, hogy reggel felébredjen és elkezdődjön a napunk. Reggelizzünk, hintázzunk, bevásároljunk, vagy délután könyveket nézegessünk, játszunk. Korábban gondolkoztunk rajta, hogy talán jót tenne néhány nap családi napközi vagy bölcsi, persze ez még akkor volt, amikor nagyon pici volt és jellemzően olyan dolgokat és időszakokat tervezgettünk, amiről fogalmunk sem volt, hogy majd milyen lesz. Amikor egyre közeledett az idő, egyre kevésbé akartam Tőle megválni, akár csak fél napra is. Örülök, hogy megtehetem, hogy itthon lehetek vele és része lehetek az ő kis mindennapjainak. A közösség várhat, előbb utóbb úgyis többet lesz majd ott, mint velünk.
Nem vagyok bölcsi ellenes, én is egy éves koromban bölcsődébe mentem, mert anyukámnak muszáj volt visszamennie dolgozni. Máig vannak emlékeim róla, és azok mind kellemes, szép emlékképek. Ha valaki nem teheti meg, hogy otthon legyen, vagy más okokból ezt tarja ideális megoldásnak, azt gondolom, hogy a gyerekeknek nem tesz rosszat, az is lehet egy jó élet, csak egy másfajta életet jelent, mintha otthon lenne az anyukájával (vagy apukával esetleg nagymamával). Ami viszont nagyon nem tetszik, hogy a társadalomban mintha fellelhető lenne egy olyan hullám, amely azt hirdeti, hogy a gyereknek az a (kizárólag) jó, ha közösségben van, más gyerekek között, "nem szabad otthon tartani", mondván, hogy neki "szüksége van a közzösségre". Emögött szerintem az állhat, hogy egyrészt az emberek szeretik megideologizálni a döntéseiket, miért is jó úgy, ahogy van - teljesen érthető, hogy az anyák, akik rá vannak kényszerülve ilyen-olyan okokból, hogy visszamenjenek dolgozni, szeretnék hinni, hogy ez így jobb, mindenkinek. Az elgondolás mögött másik meghúzódó ok, vagy inkább okok a nők és ezen belül az anyák társadalomban felfogott szerepéből fakad. A mai nőideál dolgozik, nem csak dolgozik, hanem lehetőleg sikeres és kiteljesedik abban, amit csinál. Persze eközben párja egy szerencsés férfinak, akit boldoggá tesz, a szépségével, főztjeivel, és időközben szül 2-3 gyereket is, így munka mellett nem csak háztartást vezeti, hanem anyuka is. Ha igazán összeszedi magát, akkor a gyes alatt esetleg még kicsit képzi magát, hogy a két diploma és nyelvizsga mellé letegyen még egyet - ha már otthon van és úgyis ráér. És mi a valóság? Szerintem ennyi mindent nem lehet igazán jól csinálni együtt. Örök egyensúlyozás és lavírozás, és valami mindig hiányt szenved, az ember pedig sosem érezheti magát elégedettnek. Sokan választják ezt és sokan rákényszerülnek erre. Az a kevés nő, aki az anya és feleség szerepkört hivatásul választja és "nem dolgozik" pedig semmilyen megbecsülésre nem számíthat, hiszen ennek a munkának a jelen társadalmi és kulturális környezetben nincs presztízse. A családnak, mint élettérnek kevés szerep jut, a gyerekeknek alig van 1-2 évük arra, hogy kizárólag a családjuk körében legyenek a legtöbben már korán bekerülnek a köznevelési rendszerbe és ott töltenek naponta 6-8 órát. 
Az ember azt gondolná, hogy ez azért alapvetően nem jó. Mégis mindenki ezt veszi természetesnek, a témában népszerű könyvek jelennek meg, anyák vallomásaival a gyereknevelés árnyoldalairól,  ami alapvetően unalmas és fárasztó dolog, muszáj is az embernek 1-2 év után valami mást is csinálni, különben menthetetlenül kiég. Ha valaki ezt választja hivatásul, boldoggá teszi és nem vár mást az élettől, azaz "átszellemült arccal tolja a babakocsit", akkor ő sajnos a nem túl trendi, mégis irigyelt SZUPERANYÁK közé tartozik, aki valószínűleg egyfajta különleges génkombinációval rendelkezik, így nem érzi a kakis pelusok szagát, sosem fárad el avagy a gyereke rendelkezik különleges adottságokkal így neki ezért KÖNNYEBB.
Érdekes, hogy korábban, a nemünk által olyan hőn áhított emancipáció előtt ez volt az általános, a nők természetesnek vették az anya és feleség szerepkört, nem csak azért mert sok más lehetőségük sem volt, hanem ez a pozíció társadalmilag is megbecsült és elismert volt. Többnyire azok a nők dolgoztak, akik szegények voltak, rászorultak. Nem kérdőjelezem meg a világ eseményei és történelmi körülmények által elkerülhetetlenné vált emancipáció létjogosultságát. De nem titkolom azt sem, hogy úgy gondolom ezt sokan meglehetősen félreértelmezték és ennek eredményeképpen mára a visszájára fordult,  torzóvá válnt a 100 évvel ezelőtti nőtársaink álma. A társadalom egy olyan képet igyekszik már kislány koruk óta a nők elé tartani, aminek a megvalósítása egyáltalán nem biztos, hogy egy boldog élet lehetőségét rejti magában. Az emancipáció vívmányai közül számomra a hangsúly a választás lehetőségén van. A nők öntudatra ébredése és jogainak kiteljesedése, nem azt kellene, hogy jelentse, hogy egy nőnek dolgoznia kell és karriert csinálni, hanem azt, hogy szabadon választhat, hogyan kívánja az életét élni. Manapság azonban elvárás és nem lehetőség a nők számára az önmegvalósítás, ami főleg a munka és a férfivilágban való aktív részvételt jelenti. A fejlett országokban törvényekkel szabályozzák, hogy az apák is otthon maradjanak a gyerekekkel (ami nyilván feltételezi, hogy addig is az anya dolgozik), hogy mennyi női vezető vagy politikus legyen. 
 Mi az, hogy önmagam megvalósítása? Biztos, hogy csak azt jelenti, hogy utazom, világot látok,  bulizok, karriert építek, magasan képzett vagyok és tehetős? Ha ("csak") gyerekeket szül és nevel egy nő, miért ne lehetne az is önmegvalósítás? Ma nagyon nehéz egyáltalán idáig eljutni, hiszen a folyamatos képzés, tanulás, majd utána a munkában eltöltött első pár év taposása mellett ha sikerül is megismerkedni valakivel, szinte lehetetlen egy normális párkapcsolat kialakítása, ha pedig sikerülne akkor nehéz a család kedvéért kiszállni, akár egy időre is a mókuskerékből. És ha választani kell akkor sokan nem azt választják, hiszen minden és mindenki azt sugallja, hogy "élj!", valósítsd meg önmagad és elsősorban az egzisztenciád megteremtésére koncentrálj, a gyerek, a férj, feleség, család ebben csak zavaró tényező. A 21. század értéktrendje szerint nem az emberi kapcsolatok az elsők, hanem ÖNmagunk. Egyre többen 35-40 éves kor felett vállalják az első gyermeküket és a női magazinok, a média ezt példaként állítja elénk. Nem arról van szó, hogy ne lehetne ugyanolyan jó anya valaki ha 40 évesen válik azzá, mint egy 25 éves. Ezeken lehet és szoktak is vitatkozni, szerintem nem a minőségi kategóriákról van szó. Csupán arról, hogy ő már nagy valószínűséggel nem lesz nagymama, nem éri meg az unokái születését, főleg ha a gyermekei is hasonlóan későn válnak szülőkké. Szeretik a késői gyermekvállalást azzal magyarázni, hogy "mindent szeretnének megadni" a gyermeküknek, ami szintén egy elég erős társadalmi nyomás is.  Persze attól függ mit értünk a minden alatt? Tudunk nekik lakást, autót venni, finanszírozni a különóráit?  Jó ha egy szülő tudja segíteni a gyermekét elindulni az életben, és nem csak az a bizonyos hamuba sült pogácsa kerül a tarisznyába. De ma ezen már bőven túlnőttünk. Alapvető, hogy lakást, autót szeretne mindenki venni a  gyermekének és egy olyan egzisztenciát biztosítani kezdésként, aminek a megteremtéséért ő esetleg egy életen át dolgozott. Szerintem az egyik legértékesebb, ami adható, az az idő. És abból nem jut azoknak a gyerekeknek sem több, akik később születnek, hiszen az egzisztenciát, a jó életszínvonalat nem csak megteremteni kell, hanem megtartani is. A karrier, a jól fizető munkahely pedig nem vár éveket. A magasabb keresetű nőknek ugyanúgy vissza kell menniük hamar dolgozni, mint a fiatal, kevésbé tehetőseknek, hiszen ha egy család két kerestből él, előbb utób hiányozni fog a kieső kereset. Minél magasabb volt az a kereset annál inkább és annál hamarabb, hiszen a támogatási rendszer a juttatások maximalizálásával nem kedvez a magas fizetésnek.
Nemrégiben szíven ütött egy mondat. Egy anyuka kirakott egy képet egy közösségi portálon, amin egy irodai környezetben egy kiságy volt látható. A kép alatt: "első munkanap". Jöttek a hozzászólások, kiderült, hogy a baba  alig pár hónapos, kérdezték, hogyan fog vele tudni ott foglalkozni. Az anya egyik magyarázata az volt, hogy bár szívesen lógatta volna még otthon a lábát egy darabig, de sajnos eddig tudták nélkülözni. Mert nélkülezhetetlenek vagyunk. Mindenhol, kivéve otthon, a legfontosabbak számára?
Én az anyaságot választottam hivatásul. Ehhez több minden kellett, elsősorban egy hasonlóképpen gondolkozó férj és az a szerencsés élethelyzet, hogy módomban áll egyáltalán választani. 
Sajnos a saját bőrömön is megtapasztaltam már, hogy ezt így kimondani, felvállalni manapság elfogadhatatlan. Sokan, akik valójában otthon vannak, szívesebben mondják, ha rákérdeznek, hogy a férje cégében segít vagy valami más "fedőtevékenységet" végez. Hiszen ha egy nő képzett, diplomája van, akkor mindez mit ér, miért tanult, ha otthon marad? - teszik fel a kérdést sokan. Nekem erre az a válaszom, hogy a megszerzett tudás sosem vész kárba. A tanulás nem csak ahhoz segíthet hozzá, hogy a piacon könnyen elhelyzekedhessünk és jó munkahelyünk legyen. Tapasztalatokat, emberi kapcsolatokat, műveltséget ad, csiszolja az elmét, a szellemet, a lelket, és a világnézetet, más ember lettem tőle, ami többek között remélem a gyerekeim javára is válik - így nem érzem fölöslegesnek. Biztonságot is ad, hiszen ha úgy alakulna mégiscsak gondoskodni tudnék a családomról. És ha a gyermekeink felnőnek? - akkor majd unatkozni fogok? Szerintem akkor is kellőképpen le fog kötni a családomnak a meleg otthon és háttér biztosítása, ha pedig mégis túl sok időm maradna (ilyet még soha életemben nem éreztem), majd olvasni fogok. Vagy kertészkedni. Esetleg a lábamat lógatom...






2014. május 20., kedd

Apa és én



Három év. Igazából inkább hét. Nem monandám, hogy elröpült, mert rengeteg dolog történt velünk ez alatt az idő alatt. Kijártuk az egyetemet, lediplomáztunk, összeházasodtunk. Csavarogtunk a  világban, Olaszországban, Toszkánában, Erdélyben, Izraelben, Görögországban, voltunk csaknem másfél évet Bécsben. Született egy gyermekünk. És most újra nagy fordulópont előtt állunk, szeretnénk elköltözni vidékre, egy házba. Írhatnám, hogy tökéletes harmóniában élünk, csakhogy ilyen nincs. Vannak viták, nézeteltérések, de a lényeg, hogy mindig meg tudjuk beszélni őket és nem lépünk át egy bizonyos határt és nem fekszünk le haraggal. A házasság megerősítette a kapcsolatunkat. Minketten hittünk, hiszünk a házasság intézményében (hű de hivatalos), szerintem ad egy plusz töltetet az, hogyha megígéred, kimondod azt, hogy holtomiglan-holtodiglan. Elköteleződsz. Minden gondolatnak van hatása, energiája a környezetre, hát még a kimondott szavaknak. Egyszer elhangzott az "akarom" és máig itt rezeg, bennem, a szívemben. Nem szeretném, ha úgy tűnne a házasságot szembe állítom a nem házasságban való együttéléssel. Az is lehet szép és jó, ismerek is ilyen párokat. De nekünk ez a jó, így teljes.
Szerelem. Nem múlik el. Nem is alakul át. Én nem így gondolom. Az egy alap, ami mindig ott van és nem tűnhet el. Egyszerűen nem mindig erre koncentrál az ember, hiszen annyi minden van. Munka, bevásárlás, vacsora, programok, teregetés. De mindig figyelünk arra, hogy legyen idő egymásra, visszatérni az alapokhoz, ahol csak mi ketten és az egymás iránti érzéseink léteznek. Nem szabad elfelejteni, szem elől téveszteni, miért is választottuk egymást. Hagyni érezni, meglátni hogy a másik vicces, kedves vagy szép legyen. Ami néha eltűnhet az anya, apa, ügyvéd, barátnő, meny, vő szerepben. De mi tudjuk, hogy akkor is ott van, amikor a másik fáradtan hazaér és nem kedves vagy vicces. Vagy amikor pár óra alvás után nem szép. Hanem nyúzott és feszült. Mert az élet ilyen. De mindeközben nagyon jó is. Ha nem lennének nehéz pillanatok, nem lennének nagyon jók sem. Ha nem lenne fárasztó, nem esne olyan nagyon jól este leülni egy pohár bor vagy tea mellé és megbeszélni a napot. Mi a legjobb abban, hogy vagyunk egymásnak? Hogy tudom bármi jön, bármilyen nehéz lesz, sosem egyedül kell megoldanom, szembenéznem vele, ha bármilyen öröm, boldogság ér, van kivel megosztani, átélni. Az embernek semmihez nem fogható energiát ad az, hogy van valaki, aki úgy lát, amilyennek én látni szeretném magam. Érdekes, hogy régebben mindig azt gondoltam, hogy egy kapcsolat eleje a legjobb, a randik, az izgalom a gyomromban, az áramütés, amikor hozzámér a másik, az ismerkedés varázsa. Nagyon szeretem a Jóbarátok című sorozatban azt a részt, amikor Mónika bepánikol, hogy az ő kapcsolatuk már nem olyan friss és izgalmas mint Phoebe és az aktuális szerelméé, és elkezd versengeni velük. Amikor odáig tetőzik a dolog, hogy vacsora közben Chandler-t berángatja az étterem mosdójába egy gyors menetre, így is bizonyítva, hogy ők ennyire spontának még mindig, legnyagobb meglepetésére Chandler megnyugtatja, hogy ő most sokkal boldogabb és jobban érzi magát, mint az elején. Jobban szereti Mónikát és nem vágyik vissza a kapcsolatuk elejére. Én is így érzem. Az is nagyon jó volt, de más. És, hogy ma, most ilyen jó, ahhoz természetesen az is kellett. De az, hogy gyermekünk a pocakomban növekedett, éreztem a közösen létrehozott élet első apró mozdulatait, amikor először adta Ricsi a kezembe születése után... Azóta minden nap újra írja a kapcsolatunkat, más mélységeket és értelmet ad neki. Talán ez jelenti azt, hogy a férfit, akit szeretek, gyermekem apjaként (is) szeretem. És ez nem az a "Te jó ég milyen jó pasi"- típusú izgalom. Azt is érzem, persze, főleg, ha vacsorázni megyünk és a kedvenc len ingét veszi fel a barna mokaszinnal. De ma leginkább attól olvadok el, amikor a hétvégi ebéd után a szőnyegen hemperegnek Rebekával vagy amikor este belesek a fürdőszoba ajtón és látom, hogy a gumikacsákat dobálják a kádban. Vagy öltöztetés közben elmélyülten fésüli a (rózsaszín)babakefével az egy éves kislányunk - hát, mondjuk 100 szálnyi - haját. Szívmelengető. Vagy amikor este sorozat nézés közben borsót fejteni "támad kedve",  hogy ne rám várjon két tál másnap. 
Volt egy képeslap, amin az állt "Ma jobban szeretlek, mint tegnap és holnap jobban foglak szeretni mint ma." Amíg így érzünk, addig minden rendben van.



2014. május 19., hétfő

A kötődő nevelésről


A kötődő nevelés  "Olyan gyermeknevelési stílus, amely arra irányul, hogy a gyerek és a szülők között erős, érzelmileg stabil kötődés jöjjön létre." - Szerintem pedig nem más, mint egy óriási félreértés.
Már azelőtt sem tetszett ez a nevelési irányzat, mielőtt megszületett volna Rebeka és bármilyen tapasztalatom let volna a témában. Miért? Egészen egyszerűen azért, mert már maga az elnevezés is diszkvalifikiláó, azaz, feltételezi, hogyha a módszereit nem alkalmazod, nem kötődően nevelsz.  Én abból indulok ki, hogy minden anya szeretné, ha kötődne hozzá a gyereke, így ennek szellemében, “kötődően” neveli a gyermekét. Nem találom szerencsésnek, hogy van egy irányzat, amely az egészséges szülő-gyermek kapcsolat egy természetes velejáróját – a kötődést  - kisajátítja és magának, saját módszereinek tulajdonítva a zászlajára tűzi, ezzel egyúttal kirekesztve belőle az összes olyan szülőt, aki nem eszerint és így  “nem kötődően nevel”.  Én úgy gondolom kötődően nevelek, bár ezt a kijelentést épp olyan banálisnak tartom, mintha azt mondanám, én szeretettel nevelem a gyerekem. A kötődő nevelés hívei úgy gondolják, hogy fontos, hogy a gyermek minden igénye azonnali és állandó megerősítést kapjon, a gyermeket pedig egyenrangú parnerként kezeli, így fegyelmezés terén a  pozitív megerősítést vallja és elutasít mindenfajta alvásra ösztönző módszert. Sok mindennel egyet tudok érteni a kötődő nevelés elveiből, mégis úgy érzem, hogy sok esetben félreértelmezi és a gyereknevelésből bizonyos kiragadott dolgoknak túl nagy jelentőséget tulajdonít az irányzat. Alapvetően nem értek egyet a gyermek egyenrangú partnerként kezelésével. Nem gondolkozom merev hierarchiában a  szülő-gyerek viszonyban, de úgy vélem, a gyerek, azért gyerek, mert még kicsi, és érzelmi, szellemi, fizikai értelemben is fejlődésben lévő ember, akinek meg kell adni a tiszteletet, de irányításra és korlátokra van szüksége, az jelenti számára a biztonságot. 

A kötődő nevelés hívei hordoznak. Persze nem egyszerűen beleteszik egy kendőbe vagy más alkalmatos eszközbe a gyereket, hanem filozófiát, elméleteket gyártanak, főleg arról, hogy aki nem vagy nem úgy hordoz ahogy azt ők előírják, az miért nem jó és, hogy a hordozott gyerekeknek miért jobb, a nem hordozott társaiknál (Had jegyezzem meg, itt nem a hordozás technikai oldalára gondolok, hiszen az tényleg fontos, hogy szakszerű legyen) Anyukám is hordozott, azt persze, nem tudta, hogy ezt egyrészt így hívják, másrészt, hogy ő éppen akkor kötőden nevelt engem.  Nekem sem a hordozással van gondom, hanem a túlzásokkal. Jó dolog, én is hordoztam, fantasztikus érzés, ahogy ott szuszog az ember mellkasán a babája, érzi a szívdobogását és a semmihez nem fogható babaillatot. De miért nem maradhat meg ez annak, ami, egy alternativ gyerekhordozási lehetőségnek, miért kell rögtön ujjal mutogatni a babakocsira, az sem ördögtől való találmány. Miért kell rögtön irányzatot és filozófiát gyártani és szembeállítani a babakocsival. Miért lehet valami, csak valami ellenében jó? Jó ez is, az is, miért zárnák ki egymást? Van olyan program, amihez a kendő jobb, van amelyikhez meg a babakocsi.  Én nonszensznek tartom, hogy sokan egész nap magukra kötve hordozzák a gyereküket, neki és bár sokak szerint ez önző szempont lehet, de az anyának is kell személyes tér, távolság. Szerintem meg kell tanulnia minden gyereknek lefoglalni magát, játszani, amire kiváló lehetőség, hogy amíg anya, mosakszik, pisil, főz, hajat csinál, addig nézelődjék a kiságyában, járókájában, babakocsijában és megtanuljon várni, játszani, felfedezni a világot. Nem értek egyet azzal, hogy állandóan kézben kell lennie egy csecsemőnek, akkor érzi magát biztonságban. Hiszen a gyermekeink nem attól fognak kötődni hozzánk, hogy állandóan rajtunk csüngnek, 5 percenként mellre tesszük őket, és nem használunk babakocsit és kiságyat. Hanem attól, hogy érzelmi biztonságban nőnek fel, aminek rengeteg összetevője van, amit egy kimerült, agyonhajszolt, évek óta egy éjszakát zavartalanul át nem aludt, gyerekeitől 5 percre el nem szakadó anya véleményem szerint kevéssé biztosíthat. Márpedig lássuk be, a kötődő nevelés szerinti gyereknevelés bizony fárasztó dolog. Nem tetszik az állandó bűntudatkeltés sem, miszerint csakazajóanya aki… folytathatnám bárhogy a mondatot, szoptat, hordoz, együttalszik, nem hagyja magára a gyermekét. Szerintem a lényeg az egyensúly megtalálásban van, lehet szeretgetni, testi kontaktust biztosítani és az érzelmi fejlődésre hatással lenni számtalan módon. A kötődő nevelést, legalábbis úgy ahogy ezt sokan felfogják kifejezetten rossz iránynak tartom. Nem csak azért mert az anya rövid úton kipurcan, hanem a gyerekre nézve is az, hiszen nem kap teret, önállóságot ahhoz, hogy egészséges, független személyiséggé fejlődjék.  Holott a kötődő nevelés célja éppen az lenne, hogy a gyerek "a világban és önmagában bízó emberré váljon". A hatásmechanizmusát a kötődő nevelésnek ahhoz hasonlítanám, amikor valaki éber akar lenni, ezért túl sok koffeint iszik, amivel azonban éppen ellenkező hatást ér el és holtfáradt lesz. Hogyan válhatna önmagában bízó, független személyiséggé az, akit egy percre sem hagynak magára, minden igényét rögtön kielégítenek és semmiféle frusztrációnak nincs kitéve?
Olvasson bárki utána bátran, a pszichológusok egyöntetű véleménye, hogy nem az a gyerek kötődik az anyjához, aki folyton rajta csimpaszkodik és kétségbeesik, ha látótávolságon kívül kerül. Ellenkezőleg, a jól kötődő gyerek tud egyedül játszani, ha nem látja az anyját, akkor is tudja, hogy számíthat rá, tud egyedül, a saját szobájában aludni és nem azért alszik jól mert tudja “úgy sem számíthat a szüleire, ha sírna”, hanem azért mert tudja, hogy biztonságban van..
Fontos a testi kontaktus, hogy a gyerek állandó fizikai és lelki megerősítést kapjon általa az anyától, de sokan ezt annyira komolyan veszik, hogy rátelepszenek a gyerekükre és a kapcsolat, a “szülőség” fojtogatóvá válik. Én mindig úgy közelítem meg a kérdést, ha bűntudatom van, hogy valamit nem csinálok, vagy valamiben nem vagyok biztos a gyereknevelés kapcsán, hogy felteszem a  kérdést: Kinek jó ez? Nekem vagy Neki? Melyikünknek van szüksége rá? Így most is megkérdezem: Jó az a gyereknek, ha 1-2 évesen, de akár jó pár hónaposan is kizárólag a szülei ágyában velük összebújva tud elaludni? Jó ha csak akkor érzi magát biztonságban és képes elaludni, ha anya és apa közrefogja? Miért jó egy babának, ha sokáig nem alussza át az éjszakát és éjszakánként többször felkel enni? Nem az a jó, ha éjszaka (persze egy idő után) alszik, kipiheni magát és nem riad fel? Sok anya azt hiszi, hogy attól jó anya, ha évekig kel és kiszolgálja a gyereke ezirányú igényeit, szeretik ezt az anyaság oltrárára letett áldozatként szemlélni és egymásra licitálni ki hányszor, mennyi ideig kel a gyerekéhez. Az alvásra nevelést pedig barbár vagy fölösleges dolognak tartják. Holott egy ponton túl, ezzel nem tesz jót a gyermekének, ez a procedúra nem csak anyaként fárasztó és kimerítő, hanem a gyereknek is. Jó az egy gyereknek, ha kizárólag kendőben az anyján tud aludni? Azt már csak halkan kérdezem: ez a szülőknek, az anyáknak vajon jó? Tartható? Meddig?
Az igény szerinti szoptatás is sokkal népszerűbb lehetne, ha nem tennék olyan félelmetessé az 5 percenként ciciző, anyja pólóját rángató még négy évesen is szopó gyerekek. Hiszen az igény szerintiség, csak az első pár hétben jelenti a folytonos mellre tevést, később magától be kell(ene) állnia egy rendszernek és az "igény szerint" később már azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy ezt a  rendszert  a baba  alakítsa ki, a saját ritmusában, és nem azt, hogy lépten nyomon szoptatjuk.
Járóka, egy újabb ördögtől való, régen jól bevált, a mai gyereknevelésből azonban száműzött eszköz. Lehet, hogy nem vagyok elég modern, de szerintem nem normális a wc-re is magunkkal vinni a gyereket, hogy “ne zárjuk rácsok közé”. A gyerekeknek kellenek a korlátok, elvont és konkrét értelemben is. Egy járóka korlátoz a szabad mozgásban, ez így van, de egyúttal védelmet is jelent  amíg nincs időm a kislányomra figyelni. Napi egy órát van benne, és remekül eljátszik. Természetesen Ő is jön-megy szabadon a  lakásban, és most már a kertben is, de kellenek olyan percek, negyed vagy fél órák, amikor nem rá figyelek maximálisan. 

Lehet, hogy az állandó hordozás, folyamatos szoptatás, együttalvás a venezuelai indiánoknál bevált, bár ott ezen megoldásokat inkább a kényszerűség szülte, mint elméleti megfontolások. Ott nyilván nem több szobás házakban élnek az emberek, és a babakocsi vagy a járóka sem jelenik meg, mint lehetőség. Azt sem hiszem, hogy túl sok idő és lehetőség van a gyerekkel sétafikálni, főleg azért, mert a nők tevékeny részvétele a mindennapokban létkérdés,  amit jobb híján magukra kötött csecsemővel tudnak megvalósítani, aki egész nap így lévén, önkiszolgál (igény szerint szopik) az anyja melléből. Ezek olyan dolgok, módszerek,  amelyek nagyon jók valahol, egy törzsi társadalomban és életmód mellett, a mi kultúránkban és közegünkben a kötődő nevelés által hirdetett módon én idegennek és erőltetettek érzem.