2015. október 21., szerda

Édeskeserű

Édes vagy borzasztó, terrible two, ahogy mondani szokás? Nehéz eldönteni, de az utóbbi kifejezést azért egy picit mindig igazságtalannak tartottam. Persze két-három éves gyereket nem gyalog galopp nevelni, az igaz, de hát itt személyiség születik kéremszépen, a szülés pedig sosem könnyű dolog, mint tudjuk.
Általában úgy érzem, hogy meg vagyok áldva, hogy ilyen jó gyerekem van és óriási szerencsém van vele. Máskor meg annyira nehéz kezelni bizonyos helyzeteket, hogy csak egyre megy fel bennem a pumpa, és úgy érzem elviselhetetlenül viselkedik. Mit akar? Erre könnyű válaszolni, figyelmet, figyelmet és figyelmet. Anya, apa, mama, papa és mindenki csak vele foglalkozzon. Ne beszélgessünk egymással, menjünk be a szobájába és játszunk vele. "Ne beszélgessetek" , "én akarok beszélgetni" vagy "én beszélgetek". Persze magyarázom neki, hogy ez nem így működik, azt is, hogy nem mindig vele foglalkozunk, van, hogy apa és anya még beszélgetne reggeli után pár percet a kávé fölött, és a barátaink is abban a reményben jönnek hozzánk, hogy váltunk pár mondatot, bár ez mostanában lehetetlenség. Ha nálunk van valaki vagy azért nem lehet beszélgetni mert követeli, hogy játszunk, vagy megy a ramazuri ha nem vele foglalkozunk, én nevelem, magyarázok, ő meg sír. Vagy annak a másvalakinek is itt van a hasonló korú gyereke és épp duplázunk. Természetesen nem azt várom, hogy amíg mi teázunk a gyerekek szépen eljátszanak a sarokban, mert amikor úgy találkozom valakivel, vagy fogadok otthon vendéget, hogy Rebeka is ott van, természetesen vele is foglalkozom, játszunk és beszélgetünk, ezzel nincs is semmi gond, a probléma az arányok eltolódásával van, hogy mostanában csak ebből áll ki egy-egy találkozó, vagyis Rebeka szeretné, ha ebből állna. Mit lehetne tenni? Sok anyuka úgy kezeli, hogy egész egyszerűen enged neki, elfogadja, hogy a gyereke mellett nem tud beszélgetni és az ilyen baráti együttlétek, találkozások arról szólnak, hogy jön-megy a gyerek után, játszanak. Én azt gondolom, hogy egy gyereknek meg kell tanulnia, hogy nem mindig körülötte forognak az események ez az ő érdeke is hosszútávon. Nem tartom természetesnek azt, hogy nem lehet gyerekek mellett beszélgetni, szerintem ha egy gyerek azt tapasztalja, hogy bármikor közbevághat a felnőttek beszélgetésébe és az ő szórakoztatása mindenek fölött áll az előbb utóbb visszaüt és elviselhetetlenné válik a vele való együttlét nem csak a szülei, hanem mások számára is. Vannak, akik azt gondolják, hogy attól lesznek jó szülők, ha a gyerekük minden igényét kielégítik és folyton rendelkezésre állnak, én ezzel a felfogással sosem tudtam azonosulni. A gyerekek ösztönösen a saját igényeiket helyezik előtérbe, gondolom a fajfenntartás miatt ez egy evolúciós ösztön, ha egy baba éhes, szomjas vagy bármi más igénye van sír, később is, pár éves korban meglehetősen erőteljes eszközökkel jelzik felénk az akaratukat, de ez nem jelenti azt, hogy folyton mindig ugranunk is kell (természetesen egy idő után, és nem csecsemő korban) . Szerintem nekünk, szülőknek a dolga nem csak az, hogy kiszolgáljuk őket és gondoskodjunk róluk,  hanem, hogy idővel határokat szabjunk, ez az egészséges szocializációhoz elengedhetetlen. Márpedig ha én folyton félretszem a telefont, amikor drága utódaimnak mondanivalója van, ahelyett, hogy azt mondanám, várj egy kicsit, most mással beszélek, utána meghallgatlak, vagy ha hagyom, hogy mindig elmondja, amit akar, bármilyen tüneményes, édes dolgot is közöl miközben más beszél vagy egymással beszélgetünk, vagy amikor befejezte a reggelit, én is elejtem a kanalat és rohanok a gyerekszobába játszani, ezzel nem feltétlenül az ő érdekét szolgálom, mégha úgy is tűnik pillanatnyilag. Hanem hosszútávon egy elviselhetetlen, nehezen kezelhető, egoista kis szörnyeteget nevelek az egyébként tündéri gyerekemből, aki persze, hogy azt fogja hinni, hogy miatta kel fel reggel a nap. És ha én ezt sikeresen el is hitetem vele, nagy csalódás lesz neki, amikor rájön, hogy ez bizony nem így van, ami csak idő kérdése. Mert hát tényleg nem csak miatta kel fel, mégha miatta is. Így bármilyen rossz, nehéz élethelyzetek ezek, én nem a könnyebb ellenállás irányába mozdulok, ami azért is különösen nehéz mert sokszor sajnálom és megértem őt, hogy milyen nehéz neki, hogy nem elég, hogy itt a kistesó, akivel anya figyelmén már így is osztozni kell, még vannak mások is, akikkel anya beszélgetni akar, amikor egyébként játszani szoktunk és sokszor még nekik is vannak gyerekeik, akiknek ráadásul oda kell adni az Emília babát, a rózsaszín babakocsit, meg a kis piros kannát és ők is akarnak piacozni, meg a pénztárgépet nyomkodni és hintalovazni. Szóval nem könnyű ez neki, értem én. És apa is csak hétvégén van itthon és akkor igazán siethetne a reggelivel, hogy végre legózzanak a SZOBÁBAN. 
Sokat gondolkoztam ezen, hogy hogyan lehet megtalálni az egészséges középutat, hogy ne hagyjam, hogy egy kis akarnok váljon belőle, de az ő érthető igényeinek is helyt adjak. Nyilván próbáljuk a felnőtt beszélgetéseket nem a gyerekes találkozókra időzíteni, és megtaláljuk az örömöt abban, hogy együtt vagyunk a gyerekekkel és elsősorban velük foglalkozni ilyenkor nem lelki problámákat tárgyalunk ki. A barátainkkal éppen ezért gyakran találkozunk gyerekek nélkül, esténként. De a gyerekeknek is fontos megérteniük és elfogadniuk, hogy van olyan idő, néha egész hosszú tíz percek is, amikor mi a konyhában vagy a nappaliban vagyunk és nem a gyerekszoba szőnyegén ülve csodáljuk a legó építményt vagy kockázunk, csak így lehet élvezetes az együttlét.  Nyilván minél nagyobbak lesznek annál kevésbé igénylik majd a jelenlétet a játéknál, de hát (remélhetőleg) egy jó darabig lesz még utánpótlás, lesznek kisebbek, akik mellett meg kell tanulnunk létezni, nem csak mint anya, hanem mint barátnő, feleség is, nekem legalábbis szükségem van erre. 
És persze ott vannak a  jó dolgok, amiért jó, ha az embernek két-hároméves gyereke van. Hogy lehet már vele beszélgetni, amolyan igazán jót, a babából szép lassan szórakoztató társsá is válik, akivel jó együtt lenni, amikor odateszem elé a palacsintát, azt mondja, hogy "anya ez nagyon finom", segít megteríteni, ide-oda tologatja a babakocsit az öccsével, amíg a boltban a polc előtt válogatok, odahozza a textilpelust, amit folyton elfelejtek az etetéseknél odakészíteni, egyedül felhúzza a csizmáját és türelmesen megvárja amíg az öccsét felöltöztetem és hatszor visszarohanok valamiért. Felidéz már emlékeket, "anya emlékszel, hogy tegnap a sárga csúszdán lecsúsztam", este feláll a kiságyban átfogja a nyakamat és azt mondja, "ha nem adok puszit, akkor már nem is tudsz létezni?". Észreveszi, ha valami bánt, ha szomorú vagyok és olyankor csöndben van, nem rosszalkodik, érzi, hogy most nem szabad, inkább odabújik és komoly, értő tekintettel rám néz: "Anya, mi a baj?"
Vagy amikor az én gyerekprogramokon sosem éneklő, a mondókákat sosem utánzó kizárólag a megfigyelő szerepre szorítkozó kislányom a kilenc hónapos öccsének otthon előad egy privát Mesekuckót és csörgő kísérettel elénekli az érik a szőlőt, a pál kata pétert, a töröm-töröm a mákot én meg csak ámulok és bámulok... Hát lehet nem imádni? Nem figyelni rájuk, csodálni őket... Mindig és mindenkor? Hát nem könnyű néha nevelni...kifejezetten nehezemre esik. Egyre nehezebb, bonyolultabb, összetettebb de mégis egyre csodálatosabb is, ahogy kibontakozik az egyéniségük, alakul a személyiségük és mi ennek a részesei lehetünk, ami néha nem könnyű, azonban mindig akadnak pillanatok, amiért megéri. Egyértelműen megéri. 


2015. október 17., szombat

Szopisztrájk


Fejek, majd miután végeztem egy furcsa csőrös pohárba töltöm az egészet, amit svéd itatópohárnak neveznek, a cumisüveget Ruben nem fogadja el, ahogy korábban sem akart abból enni. Ez az itatópohr állítólag nagyon jó, mert szoptatás és fogbarát a felirat szerint, én mindenesetre utálom (mondjuk bármit utálnék, valószínűleg az üveget is, amire Ruben leváltotta a szopizást), bár a szoptatásbarát jelző megállja a helyét, mert engem mindenképpen a szoptatásra ösztönöz. Sajnos azonban nem rajtam múlik a dolog, Rubennek az elmúlt napokban jobban tetszik ez a pohár, mint a szopizás. A formája leginkább egy mártásos kiöntőre emlékeztet, egy kis pohárka kiszélesedő csőrrel, borulékony, ha leteszem valahova biztos fellököm, amikor fél kézzel érte nyúlnék és amikor iszik belőle és hadonászik a kezeivel, többnyire mellé is megy. Intimitásra semmi esély nincs a belőle való etetés közben, képtelenség összebújni, magamhoz ölelni Rubent. Ha megyünk valahova mindig külön üvegben viszem magammal a tejet és át kell öntögetni a pohárba, ami szintén nem praktikus. A baba szempontjából sem tűnik kényelmesnek, egy fröccsöntött kemény műanyag pohárból iszogatni, de az enyém látszólag boldogan kortyol belőle, de még milyen boldogan, pont akkora lelkesedéssel, mint három nappal ezelőtt szopizott. Az én szívem pedig sajog, annyira fáj, hogy eleinte alig bírtam visszanyelni a könnyeimet, leginkább az tartott vissza, hogy ott volt Rebeka. Nem tudom mi történt, nem tudom, hogy történt. Egyszerűen egyik este úgy feküdt le, hogy nem akart szopizni. Majd másnap és harmadnap sem. Igény szerint szoptattam, mindig és mindenhol szopizhatott, amivel élt is bőven az én drága kicsi fiam, napi nyolc-tíz alkalommal általában. És én imádtam. Éppen azt számolgattam a napokban, hogyha addig szopizik, amíg a nővére, akkor még biztosan van három és fél hónapunk. De csak három napunk volt... Mellre tenném és eltol magától, nem érti mit akarok, anya hagyjál ezt üzeni minden porcikája, mintha sosem szopizott volna. Egyébként Ő köszöni jól van, eszik, alszik, játszik, nevet, pár napja ül és mászik is, csak éppen szopizni nem akar. Legelső kétségbeesésemben elvittem orvoshoz, ki akartam zárni a testi okokat, mint középfülgyulladás, nátha, fogzás. Kizárták. Már amikor betoltam a rendelőbe és éppen egy kiflit majszolt vígan, mondta a doktorbácsi, hogy nem úgy néz ki ez a gyerek, anyuka, mint aki szenved. Ő nem. De én!! Beszéltem szoptatás segítőkkel, ismerősökkel, akik sokáig szoptattak, végigolvastam a neten elérhető valamennyi írást, amelyek csak tovább fokozták a lelkifurdalásomat, mert csaknem egységese állítják, hogyha a baba egy éves kora előtt leáll a szopizással, annak oka van és nem azt jelenti, hogy el akarja magát választani. Például a lehetséges okok egyike, hogy anyuka rászólt, mert harap. Te jó ég azonnal beugrott, hogy pár napja egyszer előfordult, igaz, nem szóltam rá erősen, és nem is reagáltam úgy, hogy megijedjen mert többször elismételte nagy röcögések közepette a mutatványt. De amikor ezt olvastam egy napig őrlődtem, hogy biztos emiatt van és én ijesztettem el. Vagy azért mert Rebeka néha, hát hogyan is fogalmazzak, bántja. Kicsit odavág egy kockával, vagy a hintalovat kipróbálja a lábán, ami állítólag mindenki szerint normális, így igyekszem nem kiborulni... De máshol ugyanez a helyzet és a gyerek (vagy gyerekek) szopiznak. Szóval nem ez. Akkor mi? Az okok nagyon változatosak a rosszul néztem rá vagy fejlődési ugrás, vagy jöna  foga, vagy nagyon elkezdett enni vagy mindez és még másik huszonöt ok egyszerre - senki nem tudja megmondani. Egy biztos, szokatlan jelenség. Úgy terveztem, hogy majd jó sokáig szoptatom és ettől napról napra elmélyül a kapcsolatunk, egyre jobban kötődünk egymáshoz és minden alkalommal ennek a tudatában tettem mellre és oda meg vissza voltam, ahogy rám néz közben és a kis husi kezeivel kapaszkodik a ruhámba, szuszog, bújik... És ennél a pontnál szoktam elkezdeni könnyezni, mert eszembe jut, hogy ilyen már nem lesz, legalábbis jó eséllyel, én még reménykedem azért. Mindent kipróbáltunk, valamennyi szoptatási pozíciót és helyzetet, esti fürdés közben, alvás közben, félálomban. De mindig ugyanaz a kétségbeesett tiltakozás. Amikor már napok óta állandó  rossz hangulatban voltam, éjszakánként meg a bűntudattól nem aludtam mert azon gondolkoztam, mit rontottam el, beszéltem egy nagyon kedves sokgyerekes ismerősömmel. Felhívtam és elmeséltem neki az esetet, és vártam mit mond. És egy időre megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy, ő egyik gyerekét sem szoptatta kilenc hónapos koránál tovább, maguktól abbahagyták ahogy Ruben. Tehát ilyen van, előfordul másokkal is, akik igény szerint és ugyanazoknak az elveknek a mentén szoptatnak, mint én. Mondott még más olyan dolgokat is, amiktől több nap után először jól éreztem magam. Például azt, hogy az igény szerinti szoptatás nem csak azt jelenti, hogy mindig megetetjük a babát, amikor kéri, hanem azt is, hogy békén hagyjuk és nem erőltetjük rá, ha nincs rá igénye. Lehet, hogy egyszerűen nem akarja? Van ilyen? De hát én azt hittem, hogy még Rebekánál is korai volt amikor egyévesen és négy naposan abbahagyta. És ő is hasonlóan kíméletlenül, mint Ruben, egyik napról a másikra tért át a szopizásról az evésre. Ha nem is adott teljes megnyugvást, azért jó volt valakivel beszélni, akinek a helyzet nem tűnt problémásnak azzal együtt, hogy ugyanúgy vélekedett a szoptatásról mint én. Felszabadító.
A legnehezebb az egészben az, hogy nagyon lecsökkent az összebújásaink száma és lehetősége. Egy majdnem kilenc hónapos babát nehéz nyugalmi állapotban magamhoz ölelni és babusgatni. Ha ébren van minden izgalmas, kúszni, mászni, játszani kell, nem anya ölében és karjaiban ücsörögni, arra nincs idő. Amíg szoptattam, addig időről időre odajött, felkapaszkodott rám, kicsit szopizott és játszott tovább. Elalvások előtt próbálkozom ringatni, magamhoz ölelni, de a tapétától, az árnyékunkig, kintről beszűrődő hangok, fény, minden érdekli, izeg-mozog ficánkol, véletlenül sem fúrja a fejét a vállamba, ahogy én azt szeretném. A szoptatás olyan intim, bensőséges hangulatú összebújások lehetőségét jelentette, napjában többször is, amit azóta nem tudunk mivel pótolni. Olyankor hosszan tudtam simogatni, nyugodtan a kezemben tartani, szeretgetni. Rettenetesen hiányzik ez. Esténként együtt fürdünk, elalvás előtt hancúrozunk az ágyon, de ez nem ugyanaz. Persze gyötör a kérdés, vajon neki hogyhogy nincs szüksége már erre? Hirtelen, egyik napról a másikra mi történt, miért hagyta el? Én nem érzem kielégítő magyarázatnak, azt, hogy azért mert már eszik, hiszen a szoptatás nem csak a táplálkozásról szól. Másrészt szoptatás nélkül eszköztelennek is érzem magam. Eddig mindenre megoldást jelentett, soha nem volt olyan, hogy ne nyugodott volna meg három másodpercen belül. Most pedig néha nehezen alszik el, többet nyűgös. Be kell mennem, kiderül, hogy szomjas vagy egyszerűen nyugtalan, ez nem volt jellemző eddig.
A helyzet jelenleg az, hogy igény szerint fejek. Nem könnyíti meg az egyébként sem egyszerű életünket, de nem is annyira bonyolult vagy időigényes, hogy vállalhatatlan lenne. Minden ébrenlét előtt fejek és így mindig friss anyatejet kap, annyiszor ahányszor úgy látom, hogy kér. Persze a motivációim között, nagyon erős a hitem, hogy előbb utóbb visszatér a szopizáshoz, de ha nem így lesz, akkor is jó, ha legalább még a téli időszakban anyatejjel táplálhatom, ha ilyen módon is és fenntartom a lehetőséget, hogy meggondolja magát, hátha csak egy átmeneti sztrájkról van szó. Ha pedig visszatér hozzá, nagyon fogok örülni. Nagyon, nagyon, nagyon...