Minden szalad, csupa festék, könyékig sárga vagyok, közben Rubennek orrot kell fújni, almalevet tölteni. Rebeka percenként új színt szeretne használni, nagy tanulság, hogy annyi ecset kell, ahány színnel dolgozunk. Résen kell lenni, hogy ne nyúljanak semmihez, főleg ne a hajukhoz, arcukhoz, a falhoz, egymáshoz. Ricsi nehezen viseli az ilyen szituációkat a jelenléte némileg megbontja a felszabadult tudatállapotot, amiben vagyunk, így akkor csináljuk a "koszolást" ha ő nincs itthon. Amikor nyáron kézestékeztünk, óriási kartonlapokat lerakva a földre, tenyerünket mindenféle élénk színekbe mártva egyenesen rosszul volt, szerintem ötvennel több volt a pulzusa, amíg nem végeztünk. Én meg ilyenkor vagyok igazán elememben. Szeretek velük alkotni, festeni, sütni, nyakig merülni a tésztába, festékbe, de legeslegjobban az arcukat szeretem közben, mert az ül ki rá, amit én is érzek ilyenkor, és ami legjobb dolog a világon. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy flow.
Évek óta készítünk karácsonykor is ezekhez hasonló díszeket, őzikéket, szívet, csillagot, sőt még feliratokat is szoktunk belenyomni, sütinyomdával, dátumot, neveket, így mindenkinek lesz névre szóló dísze a fán. Eddig azonban a szódabikarbóna-kukorica keményítőből készíthető porcelángyurmával dolgoztunk. Nagyon bevált, mézeskalács formával szaggatható díszeket ugyanúgy lehet belőle készíteni, sőt szerintem még sokkal szebb is, ha az ember nem akarja lefesteni, mert hófehér lesz, a levegőre száradó gyurma pedig kicsit szürkés (bár cserép színben is kapható). De nagyobb vagy vastagabb formákat sosem tudtunk belőle készíteni, száradáskor mindig elrepedtek. Szerettem volna például kézlenyomatokat is és egyszer sem sikerült. Olyan jó ajándéknak tűnik, anyáknapjára a nagymamáknak, de nekem mindkét gyereknél valamennyi diplomáciai érzékemet és türelmemet be kellett vetnem, mert eszük ágában sem volt belenyomni a kezüket, vagy ott tartani. Ha egyszer még nagy nehezen bele is mentek, másodszorra már sehogyse lehetett rávenni őket, semmilyen ígérettel. Kipróbáltuk gipszből is, az volt az igazi agyrém, mert ugye meg kellett várni azt a pillanatot, amikor tökéletes állagú, nem túl híg de nem is túl kemény, nagyjából fél percnyi idő áll rendelkezésre a tökéletes lenyomathoz. Addig ott tartani, majd épp akkor tegye bele a kezét... Egy ponton túl úgy voltam vele, hogy nem ér ennyit az egész. A levegőre száradó gyurma viszont tökéletesen megfelel a célnak. Nem keményedik meg hamar, ha elrontjuk újra és újra össze lehet gyúrni, szuper lenyomatokat készítettünk vele. Azért most sem ezt a részét élvezték a legjobban. Rebeka a csigabigát szerette a legjobban szerintem, ahogy én is oda meg vissza vagyok tőle. (Na ilyet például porcelángyurmából nem lehet készíteni.) A festést is nagyon élvezte, hobby festékeket használtunk, ami jó, mert vizesbázisú, és így vízzel lemosható bárhonnan, de mivel én a pasztell színeket szeretem és nem akartam rikító citromsárga és moha zöld díszeket mindegyikbe kevertem egy kis fehér festéket, ami viszont rendes festék volt, bútorokhoz szoktam használni. Mivel az nem vizes bázisú volt, így csak hígitóval oldható. Igyekeztem, hogy minél kevésbé legyünk festékesek, és bárRebeka szuper ügyes volt, még másnap is volt az arcán három zöld pötty.
Emlékszem egyszer anyukám hangot adott aggodalmának, amikor egy alkalommal megint túlságosan előtört a mániám, hogy a lakásban harmóniának kell uralkodnia (hihetetlenül zavar,ha megbontják, de az a szerencse, hogy mivel vintage stílus kedvelője vagyok sokminden belefér azért. Műanyag dobozok vagy más műanyagból készült dolgok, lila csillámporos gyertyák például valóban nem) és megkérdezte, hogy hogyan fog itt elférni egy gyerekrajz, hogy fog az illeni a koncepciómba. Őszintén szólva akkor leginkább úgy véltem, sehogy, majd kirakjuk a gyerekszobában. Korábban sosem néztem úgy a gyerekek által készített dolgokra mint művészi produktumra vagy esztétikus tárgyra, de mióta gyerekeim vannak ebben is megváltoztam mert bevallom rajongok a rajzaikért, gyurmából készített dolgaikért. Gyűjtöm, rendezgetem, óvom őket. És természetesen a gyerekekkel együtt, a dolgaik (kád szélén a gumikacsák, asztalnál az etetőszék) és az alkotásaik is helyet kaptak az életünkben. A konyhánk kézzel festett csíkos falát, amire igencsak sokáig vaciláltam, hogy mi lehetne méltó ahhoz, hogy akár csak egy kis részét is betakarja, végül egy nagy Rebeka által készített rajz díszíti. Egyszer fekete filccel papírra vetette a családunkat (profil képem), amíg mosdóban voltam és sikerült megmentenem mielőtt rányomdázott, ragasztott volna valamit vagy cikk-cakk ollóval megvagdossa.
Annyira tetszenek a mindenféle színű elhúzott pöttyözéssel díszített néhol maszatos díszeink, hogy bár az eredeti terv az volt hogy ajándéknak készülnek, mégis azon gondolkozom, hogy nem kapja meg ezt senki, hanem megtartom magunknak és a konyhában lévő húsvétfán lecserélem rájuk a díszeimet, amikkel objektív szemlélő számára talán nem versenyezhetnek. Hogy a szeretet teszi és vajon attól látom szépnek, vagy az élmény, ami kötődik hozzájuk, hogy mi készítettük, nem tudom. Talán nem is ez a fontos, hanem az, hogyha rájuk nézek, olyan hangulatom lesz, ami a boltban vásárolt csodaszép díszektől soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése