2017. április 24., hétfő

A hegek begyógyultak - a császármetszésről máshogy



Sok idő telt el. Önmarcangolással, "mi lett volna ha" kezdetű emésztő gondolatokkal. Könnyekkel, bűntudattal, rágódással. De ma már jól vagyok. Onnan tudom, hogy a  kérdésre,  "Te hogy élted meg" tudok tárgyilagosan felelni. Ahogy tudok rá szépen és kellemes ézésekkel visszaemlékezni. Már nem fáj, ha ismerősöm szüléséről hallok, hogy nekem miért nem lehetett így. De hosszú volt eddig az út, tele felismerésekkel, és bár visszanézve annyira egyszerűnek és értelemszerűnek tűnnek magam előtt a jelenlegi gondolataim és érzéseim, hogy nem is értem miért tartott eddig.

Egy barátnőm azt mondta, hogy azért nem szeretne főleg császármetszéssel szülni mert én annyira elijesztettem tőle, és látta rajtam, hogy ez nagyon rossz volt nekem. Talán ekkor kezdtem el rájönni, hogy már nem így érzek, amikor meglepődtem ezen a kijelentésén, mert már egyáltalán nem így él bennem a dolog. Persze még mindig tudnék mesélni a műtős fiú bénázásáról, meg a szülésznők hangoskodásáról, a kiszolgáltatottságról és a fájdalomról. Csak ma már nem innen közelítem meg és nézem a történteket. Hanem egészen máshonnan.


Nagyon szerettem volna természetesen szülni. Vágytam rá, amióta elkezdett foglalkoztatni a gyerekvállalás gondolata, mindig is úgy tekintettem rá, mint a női lét kiteljesedésére. Egy csöppet sem féltem a fájdalomtól, szükségszerű, természetes velejárónak tartottam, sokkal inkább tartottam attól, hogy nem élhetem át ezt az egyetemes misztikumot amit számomra egy gyerek (természetes úton való) világrahozatala jelentett. Szeretem megérteni, ami történik velem, ehhez a kérdéshez is tudatosan álltam hozzá,  rengeteget olvastam és beszélgettem a szülésről, érdekelt a folyamat, biológiai, pszichológiai és spirituális szempontból egyaránt. A császármetszésnek még a gondolatát is elutasítottam, még második alkalommal is, amikor  jóval több  esélyem volt rá, mint a természetes szülésre. Ennek számos oka volt, a legfontosabbak, hogy úgy gondoltam nem nyújtja ugyanazt a nagyszerű élményt, a babának is jobbnak éreztem a természetes úton való megérkezést és a magam részéről is jóval kockázatosabbnak és körülményesebbnek éreztem a császármetszést.  Képtelen voltam megérteni, hogy miért is akar valaki császrmetszést, miért választja ezt önként, ha nincs rákényszerülve. Miért teszi ki magát egy nagy hasi műtétnek, nekem nem csak élményként tűnt vonzóbbnak természetesen szülni, hanem jóval egyszerűbbnek és kevésbé félelmetesnek is. Nem voltak illúzióim, pontosan tudtam, hogy a szülés fáj, hogy nehéz és, hogy nem sétagalopp, azonban a spirituális fejlődés lehetőségeként tekintettem rá így nem riasztott.

Amikor megszülett Rebeka csalódott voltam, mert semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna és ehhez sok idő kellett, hogy feldogozzam. Neki végtelenül örültem és az életem legjobb része lett az első pillanattól, és bár talán nehezen érthető, de őt és a szülés élményét külön tudtam választani. Az, hogy műtéti úton jött a világra az én aktív közreműködésem nélkül, mert én csupán passzív elszenvedője voltam az eseményeknek a megfosztottság érzésével töltött el. Kevesebbnek éreztem magam anyaként és nőként. És amikor a barátnőim sorban szülték utánam meg a gyerekeiket kivétel nélkül természetes úton, bevallom az öröm mellett a kimaradás érzése is eltöltött. Szörnyen éreztem magam és bűntudat gyötört, hogy hogy lehetek ilyen, de úgy éreztem, hogy nekik megadatott valami, amit én sohasem tapasztalhatok meg már. Amikor azzal a szemlélettel találkoztam, hogy neki ez mennyire nem számít és bár inkább császárral szülhetett volna, elcsodálkoztam, hogy miért nem a csodát és lehetőséget látja az eseményben, miért csupaszítja le pusztán a fájdalomra. Persze nem sokat segített a császármetszés társadalmi megítélése sem elfogadnom a történteket. Volt aki az orvosomat hibáztatta, volt aki engem, hogy miért kellett olyan korán bemennem a kórházba, vagy túlságosan akartam (ez a legjobb) és rágörcsöltem.  De egyben mindenki egyetértett, hogy ne búsuljak, majd a következő sikerülni fog. Sikerülni. Már ebben is benne van, még ha nem is mondják ki, a kudarc üzenete. Merthogy ez nem sikerült. Persze a következőnél, ami az utolsó lehetőség volt a természetes szülésre, még jobban izgultam, és kaptam is garmadával a jótanácsokat is. Meditáljak, jógázzak, ne egyek annyit, hogy kisebb maradjon a baba,  beszéljek a babával. Ezzel mintegy azt sugallva akaratlanul is, hogy az egész lényegében rajtam múlik. Azt kevesen mondták, hogy igazából nem számít. Mert akkor is világra jön a kisfiunk, ami így vagy úgy de csodálatos lesz és örülnöm kell neki, nem pedig aggódnom rajta. 

Ma már egészen máshogy látom, és örülök, hogy van még arra esélyem, hogy másképp éljem meg, mint az első két szülésemet. Ez főleg annak a barátnőmnek köszönhető, akinek végig kísérhettem a terhességét és végül nem programozottan, de császárral szült.  Akkor kezdtem el másképp nézni erre a dologra, amikor a szülőszobáról felhívott, a karjaiban békésen szuszogó kisfiával. Szemmel láthatólag ő teljesen elégedett és boldog volt a császármetszéssel és az egész szülésével, eszébe sem jutott, hogy ettől egy pillanatig is rosszul vagy kevesebbnek érezze magát. Nekem pedig az, hogy kevesebbre tartsam, amiért máshogy szült és tudatosan választotta ezt az utat. Ahogy elnéztem őket a telefonom kijelzőjén inkább arra gondoltam, hogy ő éppen ettől lett jobb anya, mert az, hogy a dolgok úgy történtek vele, ahogy szerette volna és biztonságban érezte magát hihetetlen önbizalmat adott neki. Ragyogott a boldogságtól. Hála neki sikerült megértenem, hogy engem nem a császármetszés, hanem inkább az tett boldogtalanná, hogy nem sikerült elfogadnom a valóságot, az első szülésnél a császármetszés lehetőségével számolnom kellett volna, ahogy mindenkinek, nekem is volt rá esélyem. A második szülésnél pedig foggal-körömmel ragaszkodtam egy olyan forgatókönyvhöz amire eleve nem sok kilátásom volt. Így mindkét szülésemnél rosszul érintett az a fordulat, ahogy végül alakult. Persze az én esetem egy picit más, mert amíg ő önként választotta és volt választási lehetősége, addig nekem  ez adva volt. 

A spirituális fejlődésemet így is szolgálta végül a gyermekeim megszületése, ha nem is úgy, ahogy képzeltem. Megtanított arra, hogy ne ragaszkodjak mereven az elképzeléseimhez, türelemmel viseljem a bizonytalanságot és fogadjam el azt amit az élet hoz. Attól még lehet nagyon jó, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerettem volna. Vagy akár jobb.

A skála két vége, de talán sokan ugyanazon indokok mentén választják a programozott császárt, mint az otthonszülést. Mindkét tábor úgy érzi, hogy a döntéséből következően így jobban az ő irányítása alatt vannak a dolgok és kevésbé érzik magukat kiszolgáltatottnak. Egy nő elkerülhetetlenül kiszolgáltatott állapotban van, amikor szül. A kórházi protokoll erre még rátesz jó pár lapáttal, hiszen a felvételtől kezdve nem sok mindenbe van az embernek beleszólása és sokszor amibe úgy látszik, hogy van, az is csak illúzió. Az orvos tekintélyénél és tudásánál fogva mindig a szülő nő fölé rendelt személy, aki bármit is lát jónak, értelemszerűen meg tudja indokolni szakmai alapokon. Miért kell megindítani, miért kapjon az ember mégiscsak fájdalomcsillapítót, miért ne mászkáljon, miért kell burkot repeszteni. És nyilván az az ésszerű, ha az ember elfogadja. A szülésben szerintem az egyik legnehezebb a vele járó bizonytalanság. Nem tudja az ember mikor indul be, meddig tart, és milyen forgatókönyv szerint alakul. A programozott császármetszés némileg levesz ebből az izgalomból, és aki fél, az érthetően megkönnyebbül, mert legalább beleszólása van az időpontba és nagyjából van egy képe arról, hogy mi vár rá. Az otthonszülők pedig kikerülik a kórházi beavatkozásokat, legalábbis egy háborítatlanabb szülésben reménykednek, és a szüléssel járó kiszolgáltatottság érzését nem növelik tovább a kórházi miliővel. (Az már más kérdés, hogyha egy olyan forgatókönyv áll be, hogy mégiscsak orvosi, művi segítségre lesz szükség, akkor megérte-e...)

A barátnőmnek és még talán sokan másoknak nem fűződnek a császármetszéshez negatív érzések. De sokan vagyunk, akiknek nagyon is rosszat tett az anyai, női önértékelésének, hogy bár vágytak rá,  mégsikerült természetes módon életet adni a gyermeküknek. Rengeteget gondolkoztam rajta vajon miért van ez így? Sok oka van, de a többi ember, főleg a többi nő viszonyulása nagyon meghatározó. Például mindenki kivétel nélkül megkérdezi tőlem, hogy miért lett császármetszés. Ezzel mintegy magyarázkodásra késztetnek, még ha nem is számonkérően vagy vádlón teszik fel a kérdést, csak puszta érdeklődésből. Sokszor érezni azonban már a kérdésben a helytelenítést, hogy ezt természetellenesnek tartják és kell, hogy legyen valami oka. Amikor elmesélem, akkor már persze megértően sajnálkoznak, hogy közel tizenkét órai vajúdás után a tolófájásoknál mégiscsak császármetszéssel született Rebeka. Vagy Ruben hat óra után, némileg kevesebb kínlódás árán, ezt másodszor azért megspóroltam már. Tehát miután elmagyaráztam, sajnálkoznak. Sajnálnak. Míg a legtöbb nő büszke lehet a szülésére, hogy megcselekedte, amit meg kell, a császármetszéssel szülőket általában inkább vagy sajnálat övezi vagy szkepticizmus, amiért nem normálisan szültek. Aki pedig nem tud előállni egy elfogadható történettel, megfelelő okkal, ami igazolja a történteket, azt  elítélik. Amiért ezt választotta és nem csinálta végig a rendes utat.  Merthogy a császármetszést sokan egy könnyebbik útnak tartják, és azt gondolják, hogy fájdalom és a szenvedés mentes. 

Én is meglepődtem, hogy a császármetszés sem fájdalommentes, a kiszolgáltatottság viszont legalább ugyanakkora, hiszen egy műtét, ahol az ember végtagjai rögzítve vannak és egy egész stáb mozog körülötte miközben csaknem meztelen. Nehéz belőle a felépülés, nem könnyű utána még hetekkel később sem és az anyára nézve tízszeres a kockázata a hüvelyi szüléshez képest. Az első napokban alig tudtam megemelni a gyerekeimet és még hetekig fájdalmat okozott minden apró mozdulat. Szíves örömest becserélném ezt egy intenzívebb, bár sokkal rövidebb ideig tartó fájdalomra, ha tudnám, hogy másnaptól vagy harmadnaptól már jobban leszek. Persze a természetes úton való szülésnél sincs erre garancia, de azért nem ugyanaz ha rendben zajlik.  A császármetszéssel való megérkezés is lehet szép, méltóságteljes és bensőséges. Amikor hosszas rángatás után egyszer csak kiemelték őket, először a hangjukat hallottam meg, mindketten teli torokból sírtak. Aztán feltartották a paraván fölé, hogy lássam is, és nekem folytak a könnyeim, csurogtak le kétoldalra, emlékszem nem tudtam letörölni, mert a kezeim rögzítve voltak. Aztán az egyik kezemet kiszabadították és odahozták mellém őket. Ruben megfogta a kezemet, a kis ujjai rákulcsolódtak a mutatóujjamra, amivel megcirógattam az arcát. Ezután kivitték őket és Ricsi ment velük mindkét alkalommal. És szerencsére mindkettőt perceken belül megkaptam, amikor kitoltak a műtőből és a szoptatás is nagyon jó élmény volt, főleg mert Rebekánál arra számítottam, hogy biztosan nehezebb lesz a császármetszés miatt, de nem így lett. Egyből sikerült, könnyen ment és csodálatos volt. A műtőben pedig mindenki kedves volt, próbálta oldani a félelmeimet és a szomorúságomat és kifejezetten jó hangulat uralkodott. Az aneszteziológus nő végig mellettem volt és kedves hangon beszélz hozzám, hogy nyugodt maradjak. Máig mosolyt csal az arcomra az emlék, amikor Rubent kiemelték valaki örömteli hangon felkiáltott, hogy "its a boy", az orvos pedig gratulált. Ricsi is ott ült végig a fejemnél. A szüleink a testvéreimmel pedig kint várakoztak, mindkét alkalommal a műtő előtt, hogy elsőként üdvözölhessék az új családtagot. Előttem van mindkét baba, Rebeka fejét rengeteg haj borította és nemcsak hatalmasnak tűnt, hanem mint kiderült igazából is nagy volt. Rubenen pedig meglepődtem, mert egy Rebekaszerű masszív babára számítottam és helyette egy nagyon pici és törékeny, teljesen kopasz kisbaba nézett rám hatalmas kék szemekkel. Emlékszem még az ambivalens érzésre, hogy mennyire idegennek éreztem és mégis az első pillanattól annyira szerettem, mint senki mást.

Aztán a temérdek cikk arról, hogy milyen hátrányokkal indul neki az életbe a gyerek, ha császármetszéssel született. Őrület, mi minden függ tőle, például nem is tudtam, hogy nagyobb az esélye a diszlexiára, az allergiára, az asztmára. Hogy a legfájóbb cikkeket is említsem a kötődés sem lesz olyan és természetesen kihat az egész anya-gyermek kapcsolatra. Szuper. Sokszor már a cikkek címei is diszkriminatívak: "Szülés vagy császár?" Miért, a császármetszés nem szülés? Hisz ugyanúgy születése egy másik embernek. Tetszett a franciák hozzáállása, ezzel vigasztaltam magam. Náluk egész egyszerűen őrültnek tekintik azt, aki fájdalomcsillapítás nélkül akar szülni, állítólag 98%-os az epidurál használata és a maradék két százalékot is az ott élő angolszász és amerikai nők teszik ki. Számukra a szülés annyit jelent, mint egészségesen kézhez kapni a gyerekedet a lehető legrövidebb és legkevésbé fájdalmas módon és nem értik miért akarna bárki is önként hosszabban vagy ennél bonyolultabban szülni.

Az otthonszülés és más alternatív szülésmozgalmak is azt hangsúlyozzák, hogy a nőknek joga van a teste feletti önrendelkezéshez és így megválasztani a szülés módját, helyét. De mintha mindezek a liberális eszmék nem vonatkoznának a császármetszésre. Pedig ugyanúgy egy választás, és hozzáteszem jóval kevésbé veszélyes és kockázatos választás, mint teszem azt az otthonszülés. 
Az alternatív szülésmozgalmak sok előnyük ellenére is a kimaradás érzést és a kétségeket erősítik az emberben, hogy talán nem úgy kellett volna, nem kellett volna ebbe vagy abba a beavatkozásba belemenni, elfogadni, bemenni, ottmaradni... És könnyű a játszótéren vagy egy bor felett megdiskurálni ezeket, nulla felelősség mellett okoskodni arról, hogy az orvos vagy én mit nem csináltunk jól, de nem tudom hány nő áll fel a szülőágyról és mondja azt, hogy jó akkor ő most még hazamegy vajúdgatni a saját kádjában, nem gond ha szivárog a magzatvíz, ő még vár tizenhat órát. Vagy veteti le magáról a szívhangfigyelőt, mert kényelmetlen és zavarja a befelé figyelésben. Én mindenestre nem tartozom közéjük és bár nagyon jó lett volna kádban szülni, természetesen és némileg kevesebb stresszel, ma már eljutottam addig, hogy hálás tudok lenni azért, ahogy volt. Hogy bementem, hogy idő előtt-e vagy sem, ezen utólag kár már gondolkozni, csak önmarcangolás, így éreztük akkor biztonságosnak. Azért, hogy volt mellettem egy orvos, akiben bíztam és elfogadtam a döntését, miután mindent és tényleg mindent megpróbáltunk. És bár ezt nagyon fontosnak éreztem és nagyon jó lett volna a természetes szülés, de ez az egész így visszanézve, annyira eltörpül amellett, hogy itt vannak és egészségesek. Talán lett volna rá esély, hogy másképp szülessenek, talán túlságosan aggódtak értem, talán kifért volna. Talán. De a gyötrő gondolatoktól megszabadít, ha más szemüvegen keresztül nézem a történteket. Ha arra gondolok, hogy akár baj is lehetett volna, oxigénhiányosak lehettek volna vagy elakadhattak volna szülés közben. Több gyerekem nem lehetne vagy elveszíthettem volna őket... És nem lennének. És tudom, hogy jól döntöttünk. Mert az ő életüket nem érte volna meg kockáztatni minimálisan sem.

Csak azért bánt a lelkiismeret, hogy nem tudtam olyan örömmel fogadni őket, ahogy kijárt volna nekik. Mert elfeledkeztem arról, hogy bár a szülés rólam szól, a születés pedig róluk és mégicsak a születésért van a szülés, és nem egy önmagáért való élménynek, aminek túlságosan is el voltam foglalva a körülményeivel. Pedig ami igazán fontos az onnantól kezdődött, amikor először a kezemben tartottam őket és belenéztem a szemükbe. A barátnőm arcát sem fogom soha elfelejteni, azt a sugárzó,  őszinte örömet, ami áradt róla. És hiszem, hogy a kettejük kapcsolatát jobban meghatározta a szülés módjánál az ő jó hangulata, kiegyensúlyozottsága, a harmónia, amiben fogadni tudta a babát és  amit a jó szülésélmény is lehetővé tett számára. És ha neki a császármetszés jelentette a jó szülésélményt, és a biztonságot, akkor azt hiszem ez ellen senkinek nem lehet semmi kifogása. Őket látva bennem nem csak a saját császármetszésem miatti rossz érzések csillapodtak le, hanem magával az egésszel kapcsolatos ellenérzéseim is, és végre, hosszú idő után sikerült elfogadnom azt, hogy ez is lehet jó. És ez végtelenül felszabadító érzés. A harmadik szülésem pedig biztos, hogy császármetszés lesz, akkor is, ha addigra akkorát változna az orvostudomány, hogy már meg lehet próbálni harmadszorra is természetesen. Nem teszem ki magam még egyszer a reménykedésnek, inkább örülök a császármetszés adta előnyöknek és végre a lényegre fogok koncentrálni és nem fogom hagyni, hogy az első pillanatokat beárnyékolják rossz érzések. Mert nem lesznek.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése