Pilisi Ősz

Reggelente, amikor kinézünk olyan a táj, mint amikor utószezonban síeltünk. A hegyek ködbe burkolóznak, a kerten pára ül, a szemközti hegy mögött a halvány rózsaszínben játszó ég alját aranysárga ragyogásba vonja a pirkadat. Egy kakas kukorékol a távolban. A házak kéményei már füstölnek. A miénk még nem, mi még egy olajradiátort hordozunk kitartóan a lakás egyik pontjából a másikba. Pellet kazánunk van, amiről ezelőtt még nem is hallottunk így nem csoda, ha nem tudtuk, hogy november közepétől lehet bele pelletet (mi az egyáltalán?) rendelni. Ricsi hasogatja a tüzifát és meglepő módon ezt egyáltalán nem utálja, sőt igazából egészen szívesen megy ki aprítani. Potyog a dió, ebben segítenek a mókusok is, akik lelkesen eszegetik a fáról. Múltkor kint teáztam, amikor az egyik a fejemre pucolt egyet. Nem baj, megosztozunk, vigyék, amennyi kell. Ha ez az ára annak, hogy itt rohangáljanak, nem bánom. Így se győzzük összeszedni. Állandó program a diószedés, diótörés. És végre, a nagymamám évek óta őrizgetett diódarálója is helyet kapott a konyhában. Múltkor kipróbáltuk, azóta abba sem birom hagyni a dió darálást. Annyira jó a darált dió. Palacsintára, palacsintába, müzlire, tésztára, almára, körtére. Mindenre. Van abban valami szép, hogy mi szedjük, törjük és daráljuk a palacsintába a diót. A gyerekek átélhetik, kézzelfoghatóvá válik, hogyan is kerül az asztalra. Eddig zacskóban vettük a piacon, pult alól, mert a szabályok szerint nem lehet darálni, az már tudniillik feldolgozás és mint ilyen engedélyköteles. Bonyolult világ.

Ültetünk virágot. Krizantémot, mert ez a kedvenc őszi virágom és árvácskát, mert kibírja a telet és tavasszal ez lesz az első színfolt. Mindenféle színben, sárgában, bordóban, lilában. A padláson a limlomok között és az udvaron a gaz alatt mindenféle szép edényekre bukkantam. Egy összedrótozott régi kerámia tálra, meg egy kék színű, zománcozott kétfüles lábasra, aminek már nincs ugyan alja, de egy cserép még pont belefér. A padláson találtam egy madáretetőt és Kati is hozott egyet ajándékba, még a legutóbb amikor itt jártak. A házikó alakút a terasz korlátjára helyeztem, a másikat, egy vesszőből font nyitott kis kosárka, amolyan csüngő fészek, a diófa egy terasz fölé behajló ágára akasztottam,  hogy lássuk a nappaliból a madarakat. Melléjük, köréjük kerültek a virágok. Jönnek a cinegék, párban, hármasával és szorgosan szedegetik ki az etetőből a magokat. Főleg a diót. A rossz szemeket összezúzva berakjuk nekik héjastul, ez a kedvenc csemegéjük. Ha megneszelik, hogy diótörés volt,  csapatostul jönnek és fél óra múlva már egy darab sincsen a házikóban. Rászállnak a krizantém bokrokra is, nagyon jól mutatnak  sárga hasú cinegék a színes virágok között. Kilógattunk egy szalonnát is, elképesztően ügyes, ahogy csimpaszkodnak rajta. A harkályok közül eddig egyszer szállt oda az egyik. Még biztosan tele a diófa finom falatokkal, egyelőre nincs szükségük másra. Apukám nagy madár rajongó, nálunk otthon telente rengeteg madár van a kertben és nekem is mindig volt madáretetőm, szerettem volna madarakat etetni, de a belvárosban legfeljebb egy-egy bátrabb rigó szállt oda nagy ritkán.

Az erdő színesedik, napról napra több a sárga folt. Séta közben súlytalanul hullanak le a magasra nyúlt fákról az elsárgult levelek. Mintha egyenesen az égből esnének. Szarvasbőgés van. Időnként hallani reggel, amikor futni megyek. És a dördüléseket is, amelyek belehasítanak a hajnali csendbe. Eszembe jut Bambi meg Vukk és a többi mese, amiktől már gyermekkoromban is eléggé el tudtam szomorodni. Mindez nem csak mese, mindennapi valóság is itt. A tyúkokat itt tényleg elviszi a róka, ez probléma a faluban, az őzeket pedig lelövik, hallom is és az éleslövészetet jelző táblákon nagy piros betűkkel díszeleg a VAN felirat. Tudom, hogy az erdő és vadgazdálkodás megkívánja a vadászatot és ez felhatalmazást ad a sportból való ölésre. Az is igaz, hogy azért megeszem a húst, a vadhúst is. De egyre többet gondolok rá, hogy talán nem kellene. És egyre kevesebb az étrendünkben a hús. A vegetarianizmustól egyelőre a kolbász és a töpörtyű választ el, csirke nélkül simán meglennék. Amikor meghallok egy- egy ilyen lövést önkéntelenül egy szép szarvas jelenik meg előttem, ahogy összecsuklik. Talán mellé ment, reménykedem. 

A faluban mindenhol fát hoznak, aprítanak. Nem tudok feljönni a házhoz autóval mert hol itt hol ott pakolnak egy teherautónyi fát. Készülnek a télre, ami itt azt mondják kemény lesz. Minden bizonnyal. Azzal bátorítom magam, hogy a lakásban ennél hidegebb már nem lesz. Remélem. Egyébként meg lehet szokni, mindenki ezel biztatott és igazuk volt. Amikor itt volt az anyósom és az apósom, rajtuk háromszor annyi réteg ruha volt, mint rajtunk. Ricsi pólóban rohangált, Jóska pulóverben vacogott. A gyerekek sosem fáznak. Én csak reggel, de a korai erdőjárás  hamar helyre teszi a vérkeringésemet. Ilyenkor mindig hozok a gyerekeknek kincset. Ha találok, akkor szedret. A vadszőlő mellett a szeder levelek a legszebbek ősszel. A levelek haragoszöldből hirtelen minden átmenet nélkül válnak bordóvá, az eddig bordó színű szemek pedig most kezdenek feketébe váltani. Igaz még keresgélni kell, kicsit bemászni a bokorba, jóval több még a bordó, elvétve találni csak érett szemet. 

Együtt reggelizünk, ezt szeretem a legjobban az újraegyüttélésben. A reggeleket. Nemcsak azért mert el tudok menni futni, gyalogolni, hanem a közös napindítás, a reggelik miatt. A napindítás mostanában egy kicsivel korábban van,mint szeretnénk, a cicák ébresztenek. Azért van abban valami romantikus, amikor hatkor együtt etetjük fecskendőből a cicákat. Nagyon össze tudunk dolgozni, ez a gyerekeknél is jól működött, emlékszem az első napok közös pelenkázásaira, fürdetésekre, Ricsi még a szoptatásban is segített, amit tudott, odahozta a textil pelenkát, párnákat, köpenyemet. A cicák visszaidézik az újszülött korukat, és ugyanolyan jól megy a csapatmunka. Egyszer csak elkezdenek kétségbeesetten nyávogni, és ezzel egyidőben megemelkedik a kosárra terített pléd és megjelenik egy vörös fejecske aki felháborodva enni kér. Inkább követel. Utána mindjárt jön a szürke is, kicsit visszafogottabban ugyan, de azért ő is nyivákol. Ezután elkezedenek kimászni és leugrálni. Egyikünk begyűjti őket, másikunk rohan a tápszerért, amit minél hamarabb célszerű a szájukba juttatni, különben felnyávogják a gyerekeket. Esznek és alszanak. Egészen sokat alszanak, aludnának, ha a gyerekek és Bella nem ébresztené fel őket. És ha már ébren vannak, akkor már esznek is, nem pazarolják az időt. Van velük dolog, néha eljátszom a gondolatal, hogy mi lett volna ha az édes jó anyukájuk hajlandó lett volna őket táplálni és csak nyolc hetesen hozzuk el őket. Azért kicsit komikus, hogy két macska miatt kell korábban kelni vagy időnként éjszakázni. Mert már olyan is volt, hogy megéheztek éjjel kettőkor. Hamar eljön a cica kamaszkor, még pár hét, addig meg igyekszem élvezni. Mert azért van mit. Ahogy Rebeka gondoskodik róluk, az lenyűgöz. Egyedül fogja, felnyalábolja a kettőt és kiviszi őket pisilni. Úgy hogy a kezében tartva őket bújik bele a kis csizmájába. Leül a lépcsőre és pásztorkodik felettük. Ne másszanak el, vagy be valahova. Nedves törlővel törölgeti őket evés után, meg ha végeztek az alomban, mielőtt kiugranának letörli a lábukat. Igaz néha készít nekik akadálypályát vagy azt akarja játszani velük, hogy játékból megeteti őket. Nagyon szívmelengető volt, amikor egyik nap megjelent egy babatakaróval (mi törölközőt teszünk etetés közben alájuk, ezt utánozta) és egy kis fecskendővel az orvosi táskájából, majd leült törökülésbe és az ölébe vette az egyiket, hogy megeteti. Elmagyaráztuk, hogy ez a cicának nem annyira jó játék, mert ő nem érti, hogy ez most csak játék etetés. Ruben is szépen simogatja, tartogatja az ő cicáját, Tányát. Ők találták ki, hogy melyik kié és Ruben ehhez eléggé ragaszkodik. Van, hogy egy egész mese hosszáig az ölében cirógatja. Bella pedig továbbra is imádja őket. Kíváncsi leszek mi lesz ha nagyobbak lesznek.

Lett kicsi lombseprűnk és gereblyénk,meg egy piros-sárga talicska. Felszerelkezve, felkészülten várjuk az okóberi levélhullást. Az lesz majd a jó elfoglaltság, levelet söpörni, gereblyézni. Tavaly hihetetlenül jól elszórakoztunk vele, néha túl gyorsan végeztünk a szüleim udvarában és ilyenkor széttúrták a levélhalmokat, beleugráltak, hogy újra legyen mit összehúzni. Bevallom néha visszaszórtam egy egy kosár levelet a fák alá, a látvány miatt. Mert a gereblyézésnél is jobban szeretem a színes avar borította udvar látványát. Meg is fogadtam, hogyha egyszer házam lesz én csak végszükség esetén takarítom el a leveleket, terméseket. Mert az úgy szép, ahogy megálmodta a természet, mintha egy órisái kéz rendezte volna el ilyen szépen a lépcsőkön és a teraszon, a kertben a fák alatt. Mennyit magyaráztuk ezt szegény dédinek, hogy ne gereblyézze össze olyan gyorsan a nyírfa frissen hullott leveleit mert milyen jó egy kicsit elnézegetni az első esőig. Szegény, drága jó papa. Lombseprűvel verte le a pirosló vadszőlő leveleket a házról, pedig istenem de gyönyörű azokkal a kék bogyókkal, sosem győzünk betelni vele. Ő pedig leszedte, mondván csak szemét. De a gesztenyéket mindig félre rakta a gyerekeknek, egy szakajtó gesztenye várt már minket ilyentájt mindig. Most nem fog. És a vadszőlőt sem veri le senki és hajnalonként nem ébreszti fel a gyerekeket a seprű hangja. Úgy hiányzik. Nyáron és ősszel a legjobban. Nem is tudom, leginkább mindig. A tavalyi ősz volt a legszebb ősz, az életemben, mert tudtam, hogy ez az utolsó vele. Úgy gyűjtöttem az élményeket, a vele töltött pillanatokat, ahogy a leveleket szoktam.  Egyenként nyújtottam ki a kezem értük, minden apró mozzanatot észrevettem, megcsodáltam és eltettem magamnak. Megőriztem. És mégsem eléggé, most úgy érzem. Hogy még többet bemehettem volna hozzá, még elmondhattam volna valamit, még megkérdezhettem volna sokmindent. De nem tettem. Annyira szép emlék, a tavaly őszi közös gesztenye gyűjtések, gereblyézések. Akkor tudtunk igazán vele lenni, amikor volt közös tenni-venni való. 

 Az ősz a leggazdagabb évszak, nem a nyár, tévedés. Nem is a tavasz. Ősszel érik be csaknem minden, ekkor van a betakarítás, a befőzés. Beérik minden, amit tavasszal, nyáron elvetettek, virágzott, élt termést hozott. Benne van a beteljesedés íze, de az elmúlásé is.

A ház épül. Készen van az alapozás lassan elkezdik a falakat. Amikor megkérdezik, hogy áll a ház, egy pillanatra elgondolkozom, hogy milyen ház. Ja az a ház.. amit építünk. Persze. Jól. Az ember azt hinné, hogy folyton ezzel foglalkozunk, pedig valójában szinte eszembe sem jut. Az életünk teljes, egyáltalán nem érzem átmenetinek a jelenlegi helyzetet. Jó itt. Szeretem ezt a házat, a diófa lombkoronájával egy szintben. A kertet is. Persze jó lesz a saját házunk és ha belegondolok, alig várom, hogy kész legyen, de mostanában ritkán gondolok bele. Van más dolgom, ott meg jelenleg épp semmi. Azért, amikor kimegyünk megnézni elfog az a fajta boldog izgalom, amit mondjuk az esküvőnk vagy a gyerekeink születése előtt is éreztem. Kicsit még hihetetlen, ahogy azok is annak tűntek. Hogy tényleg lesz egy ház ott. De úgy néz ki tényleg lesz. És egészen kézzelfogható dolgokat kérdez már a kivitelező, mint például, pontosan hol legyen a wécé, ami azért elég konkrét már. És rá tudok állni az alapon a teraszra, vagy a nappaliba. Éppen egy éve találtuk ki, hogy Pilisszentlászlón éljünk. Mintha száz éve lett volna, hogy én is kedvet kaptam  a barátaink épülő házától az építkezéshez és a barátnőm legnagyobb tiltakozására (tudja mivel jár az építkezés) kiötlöttem a zseniálisnak érzett gondolatot "tényleg, miért is nem építkezünk, végülis annyira logikus, eddig erre miért nem gondoltam". Annyira boldog lettem a hirtelen jött ötlettől, hogy bár éreztem, hogy nem kellene lerohannom Ricsit vele, aki szegény már addigra a sokadik helyen nézett lakást, de nem bírtam ki. Még aznap este elmondtam atelefonban és megtetszett neki is az ötlet. 

 Tizenegy hónapja történt. És mégis, mintha mindig is itt éltünk volna.