2017. szeptember 25., hétfő

Borisz és Tánya avagy cicáink lettek



Miután letettem a telefont behívtam Ricsit a fürdőszobába, aki éppen reggeli után az asztalt szedte és két tányérral a kezében meg is jelent, nem tudta mi lehet ennyire sürgős.  Húsz másodperc alatt vázoltam a helyzetet és megbeszéltük, hogy akkor most elhozzuk a cicát, majd kimentünk, hogy elmondjuk a gyerekeknek. Rebeka a rajzasztálnál ült, amikor közöltük vele a hírt, hogy öltözzön fel, mert képzelje el, hogy lesz egy cicánk és most elmegyünk érte. Tudtuk, hogy szeretne, de az az örömkitörés, amit produkált még engem is meglepett. Nevetve ugrált és öt percig nem is tudta ezt abbahagyni, annyira édes volt, az öröm, a meglepettség, valamennyi érzelem kiült az arcára, nem tudott mit kezdeni ekkora hirtelen jött boldogsággal egy ilyen pici lány. Istenem annyira jó volt ezt látni. Én ugyanígy örültem volna annak idején és jó érzés, hogy az én egyik beteljesületlen gyermekkori vágyam ekkora örömet jelent  a kislányomnak is. Azthiszem ez az én kárpótlásom a sosem lett gyermekkori cicáért.





Szóval lett cicánk. Rögtön kettő is. 

Az úgy volt, hogy én mindig is akartam macskát. Egyszer még általános iskolában hazavittem két kis vöröset, amikor az udvaron a nagyszünetben néhány gyerek rájuk talált és kavicsokkal dobálta őket. A következő óráról hazakéretőztem és a barátnőmmel megfürdettük szegénykéket, muszáj volt, mert azok a gonosz kölykök le is köpködték őket, és jobb ötlet híján adtunk nekik tejet. A hajszárítótól felfutottak a falra. Hihetetlenül édesek voltak. A szüleim annyira nem osztották a lelkesedésemet,  estig kaptam haladékot apától, hogy gazdit találjak nekik. Annyira de annyira szerettem volna megtartani őket. Körülbelül tehát ezóta a nap óta szeretnék cicát, legalábbis erre emlékszem, ez úgy húsz éve lehetett, de valószínűleg már azelőtt is örültem volna neki. A városi cicatartás nem annyira szimpatikus, ott sosem akartam, ez szóba sem jött. Egy csomó viselkedészavaros macska,  akiket sosem engednek ki a lakásból, vagy pórázon sétáltatnak, ami szerintem elég idegen a macska természetétől (meg hát egy picit furcsa is). A macskának szabadság kell, hogy vadásszon, jöjjön menjen, falu, ház, másik macskák. De azért én beengedném, mindig úgy képzeltem, hogyha macskám lesz majd odakucorodik az ölembe, amikor olvasok és ott dorombol a hosszú téli estéken, miközben a puha bundáját cirógatom. És hát ehhez ugye be kell engedni. Itt volt egy kis egyetnemértés köztünk Ricsivel, én meg megvontam a vállam, mert azért harminc év alatt megszokja azt az ember lánya, hogy neki úgyse lehet macskája, az is csoda, hogy kutyusunk lett, abba is éppenhogy belement Ricsi azóta meg persze nagy a szerelem, már a másodikat tervezi.  

Ideköltöztünk Pilisszentlászlóra és Rebeka úgy néz ki örökölte tőlem az állatszeretetet. Én nem vagyok sem kutyás, sem macskás, szeretem mind a kettőt, nem gondolom, hogy az egyik kizárná a másikat. Rebeka is szeret minden állatot, a kutya jelenléte számára természetes, mert kutyánk van, velünk él és van nap mint nap. Azért, amiért én gyerekkoromban bármit megadtam volna, neki magától értetődő, nem különleges a jelenléte, hogy odakucorodik mesélésnél az ölébe, az udvaron körülöttünk rohangál. Neki macskája nincs, és ő azt szeretne,  ha meglát egy macskát "Aj de aranyos" felkiáltással már megy is simogatni, mindegy, hogy kicsi nagy, fekete vagy fehér. És a szomszéd Vuk nevű macskája csak tovább pörgette az anya úgy szeretnék egy cicát lemezt. Mit mondhattam volna, én is szeretnék. Arról sikerült meggyőznöm Ricsit, hogyha készen lesz a ház, majd lehet macskánk, szerettem volna ha Rebeka nem hiába könyörög érte és nem azért nem lenne macskája, mert mi nem szeretnénk. Kint. Szigorúan kint. Jó, de azért a konyhába bejöhet, vagy a nappaliba...?? - Hát körülbelül eddig jutottunk, amikor  nemrégiben volt alkalmunk beszélgetni a házunk előző lakóival. Több is van, úgy néz ki ez egy beköszönő ház Pilisszentlászlón, aki idejön a faluba először itt lakik. Tetszik, szeretünk-e itt lakni, ki mennyire szerette a kertet, nappalit, és a többi, mikor az egyik azt találta mondani, hogy ő nagyon szerettek itt, csak  azt nem tudták megszokni, hogy a vályog falak bevonzzák a környékbeli állatvilágot. Kérdeztem, hogy ööö mégis pontosan milyen állatra gondol? És akkor szóba jött ez a dolog. Egér. A gyerekszobában és a konyhában, a ház vályogból készült részeiben előfordult. A gyerekek miatt próbáltam tartani magam és úgy csinálni mintha nem kaptam volna frászt. Később, amikor már aludtak felhívtam telefonon Balázst és meg kérdeztem tőle, hogy hogy is van ez a dolog. És azt mondta, hogy voltak, előfordult és olyanokat is, hogy nem kell pánikolni, ezegyfalu és a többi. Én ennyire még nem állítódtam át, számomra az egér a lakásban egy undorító, betegséget hordozó rágcsáló, ami után legalábbis fertőtleníteni kell mindent, de úgy tűnik, hogy az itteniek számára ez egy elég hétköznapi jelenség. Kérdezgettem másokat is, a leendő szomszédunkat Károlyt is, ők egy újépítésű házban laknak, a falu egy másik részén, ahol nem tartanak annyi malacot, baromfit, reménykedtem hátha ott nincsen. Hiába. Széttárta a kezét és nagyon barátásgosan ennyit válaszolt:Figyelj, ez egy falu az erdőben, mi meg gyakorlatilag az erdőben lakunk, ti is ott fogtok, ahol vannak állatok és ennek örülni kell. Alapvetően. Ezzel jár. Még arra is rávilágítottak, hogy nem véletlenül van mindenkinek macskája. Több is. Ez itt egy funkcionális dolog kéremszépen. Ja hát, úgy. Ó. Nagyjából ilyeneket válaszolhattam, mert egyrészt én azthiszem elájulnék ha találkoznék egy egérrel a lakásban. Másrészt a gyerekek mellé bentre egy macska, még részemről is átgondolást igényelt. Mert akármennyire is szeretnék, mi van ha például allergiásak rá. Vagy mi vagyunk azok. 

Ricsinek amikor beszámoltam az egérveszélyről, mi tagadás, eléggé kiakadt. Hogyha egy fia egeret meglát itt, nem fizetünk lakbért az biztos és sok más hasonló is elhangzott. Hm. Fizetünk, tudjuk mind a ketten és azt is, hogy ezzel igazából számolnunk kellett a falura költözéskor. Csak nem jutott eszünkbe. (Vajon még mi nem?)

És akkor megállapodtunk abban, hogy inkább macska legyen a házban, mint egér. Így írtam a falu levelezőlistájára (ilyen is van nagyon szuper dolog, mindenre, MINDENRE megoldás), hogy kinek van kismacskája, már ha egyáltalán vannak kismacskák ilyenkor. Mivel életem jó részét városban éltem le, nem tudom pontosan mikor és hányszor születnek kismacskák az évben. Visszaírtak körülbelül húszan, hogy van, vihetem, dejó. Volt kamasz, meg kandúr, fekete és tarka, de nekem valahogy  egy vörös lány jelent meg a lelki szemeim előtt, ha a macskánkra gondoltam.  Nem mintha nem lett volna mindegy. Azért megírtam, hogyha választani lehet vöröset szeretnénk, bár kicsit tartottam tőle, hogy majd azt gondolják urizálok. Írt valaki, Szentendréről, hogy neki van vörös kismacskája, kicsit hosszabb a szőre mert az anya vérvonalában szibériai macska ősök vannak (az apáé ugye ismeretlen, már ahogy ez macskáknál lenni szokott) Küldött képet is a gyönyörű, dús szőrű inkább szőke, mint vörös cicaanyukáról, akit tudatlanságomban biztosan perzsa macskának néztem volna. Ami a legbiztatóbb volt, hogy megírta, hogy a macskák hipoallergének, vittek már tőle allergiások is és azóta is bent tartják. Azt tisztáztam, hogy ajándékba gondolja-, e mert annyira már azért nem vagyok városi, hogy pénzért vegyek macskát. Megbeszéltük, hogy mivel szeptember elején születtek valamikor október végén vihetjük majd előket. 

Közben az egyik falubeli felvetette, hogy van menhely is Szentendrén menjünk el oda.  Én meg elbizonytalanodtam, hogy mégiscsak talán menhelyről kellene, fejlesztené a gyerekek szociális érzékenységét is az élmény.
És aznap, amikor a menhellyel beszéltem jött az email, Enikőtől, a vörös perzsaszerű cicatulajdonotóls, hogy baj van az anyamacska nem eteti a kiscicákat, az állatorvos szerint sok volt neki idén ez a második alom és kimerült. Írtam neki, hogy szóljon, ha bármiben tudunk segíteni. Másnap reggel csörgött a telefonom, ismeretlen szám keresett. Éppen azon merengtem a fürdőszobában fésülködés közben, hogy ez a hétvége milyen ideális lett volna, elhozni egy macskát, talán ma mégis el kellene menni a menhelyre, mert a következő hétvégék nem igazán alkalmasak erre, vagy hozzánk jönnek vagy mi megyünk. Felkaptam a telefont és Enikő volt az, mondta, hogy a cicamama végleg felhagyott a szoptatással, sőt igazából tudomást sem akar venni a kicsikről és ő eteti mindhárom kiscicát fecskendőből anyatejpótlóval (ilyet már cicáknak is gyártanak, jé). Nagy segítség lenne, ha elhoznánk a miénket, mert állandó simi, testközelség kell a kiscicáknak és napi négyszer kell őket etetni, amitől nagyon hozzánőnek és ezért jobban szeretné ha már az új gazdinál lennének. Hú. Mondtam, hogy mindjárt visszahívom megbeszélem Ricsivel. Csak egy kérdésem volt, hogy mennyi az esélye, hogy a három hetes kiscica túléli ezt a dolgot, mert azt nagyon nem szeretném, ha meghalna itt nálunk. Szóval ha alig van esélye, akkor őszintén szólva nem szívesen vállalom. Megnyugtatott, hogy életerős kiscicák alig lehet őket a dobozban tartani. Autóba ültünk, egy szatyor dióval, néhány üveg házi lekvárral és egy palack házipálinkával, a hívástól számítva egy óra múlva ott voltunk.  Gyönyörű ház, Szentendre belvárosában, nagy udvarral, amiből látszanak a templomtornyok, épp ilyet kerestünk anno. Két nagy cicájuk volt, Ruben inkább azokat szerette volna elhozni, megnyugtattuk, hogy ne aggódjon a kicsikből is előbb utóbb az lesz. Olyan aprók voltak, hogy folyton félni kellett, hogy valamelyikre rálépünk. Kérdeztem, még a telefonban, hogy nem fog e hiányozni az anyukája, olyan kicsi még, de mondta, hogy inkább a testvérei, az alom és, hogy sokkal nagyobb lenne a túlélési esélye ha kettőt vinnék. Ricsi elég határozottan elzárkózott ettől, de amikor odaértünk és látta őket éreztem, hogy percről percre lazul az elhatározás. Olyan szépek és aranyosak voltak együtt, ahogy másztak egymáson és összebújtak,  Enikő is elmesélte, hogy nekik is két cicájuk van egy alomból és mekkora élmény ahogy játszanak, összebújva alszanak. Nem is mertem Ricsire nézni, csak azt a kis szürke csíkosat néztem, olyan aranyszínűek voltak a csíkjai a szürke bundában, nem is fehérek. Aztán ránéztem egyszer, de tényleg csak egyszer, mert nem akartam kierőszakolni, egy ilyen döntés belülről kell, hogy jöjjön. Amikor végül Enikő megkérdezte, hogy na mi lesz hányat viszünk, jött a szürke cirmos is. Hát így lett kettő.

Most van kettő háromhetes cicánk, egy szürke-arany cirmos lány és egy vörös kandúrka, akiket  hosszas gondolkozás és más nevek kipróbálása után végül szibériai őseik iránti tiszteletből Borisznak és Tányának neveztünk el. Egyelőre még elég messze vannak az egerészéstől, mert egy hat milis injekciós fecskendőből szopizzák a cicatejpótlót. Óriási élmény, cuppognak és a mancsukat a fecskendőre teszik, mint a kisbabák a cumisüvegre. Bella kutyus imádattal nézi és követi őket, el sem mozdul mellőlük, nyalogatja őket a kiscicák meg másznak hozzá. Ricsi, aki nem is akarta, hogy macskánk legyen, már délután együtt aludt velük a kanapén, mindkét cica a mellkasán összegömbölyödve dorombolt békésen. Rebeka pedig annyira boldog, hogy alig lehet vele bírni.

Itt tartunk. Ki fognak járni, ahogy az egy falusi cicához illik, csavarogni, vadászni, más cicákkal barátkozni, de azért be is jöhetnek. Ölbe bújni, dorombolni, egerészni. 

Késő délután ülünk a kanapén, négyen, a gyerekek kezében egy-egy cica, az enyémben mesekönyv, Bella is odakucorodik. A macskák elégedetten dorombolnak, én pedig mesélek. Ricsi elalszik. Kinézek az ablakon a rozsdásodó diófára, ami alá kitettünk egy madáretetőt, éppen kettő cinege billegeti magát benne, maradék dió után kutatva. A szombati piacon vásárolt sárga krizantén bokrok és árvácskák a teraszasztalon várnak a végleges helyükre. De így is szépek, egy kupacban, a színesedő kerttel a háttérben. Vasárnap délután. Itthon.
Otthon vagyunk.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése