Rubennel már szeptember óta járunk kisoviba, ami a Waldorf oviban van kedden délutánonként négytől hatig. Emiatt is vártam már, hogy Rebeka is mehessen, mert úgy láttam érzékenyen érinti, hogy Ruben beléphetett oda, ahova ő még nem és úgy szeretne, ráadásul eddig ilyen nem volt, hogy Rubennel ketten nélküle csinálunk valamit, érthető ha kimaradás érzése van. Rettenetesen sajnáltam, a szívem szakadt érte, amikor először mentünk ő meg ott sírt az ajtóban, hogy "én is akarok menni kisoviba, ne menejetek el!". Azért neki sem volt olyan rossz dolga, apával így lett egy kettesben töltött délutánjuk a héten, ami ha nem is a száz százalékig minőségi időben telik el, mert ilyenkor előfordulhat, hogy Ricsi még dolgozik valamennyit, csöröghet a telefonja, de beleférhet akár egy fagyizás vagy séta is és azért mégiscsak apával van rendszeresen, ami jó. Ahogy az is, hogy mi Rubennel külön csinálunk valamit. A kisoviban egy állandó közösség van, mindig ugyanazok a gyerekek járnak hétről hétre az anyukáikkal és lépésről-lépésre mindig ugyanaz a program. Nagyon kellemes már megérkezni is, érezni, hogy vártak ránk. Egy nagy gyertya ég az előtérben, a frissen főzött citromfű tea már ott gőzölög a kancsókban és kellemes élesztő illatot érezni, ugyanis a program első felében kenyeret fogunk sütni. Ildikó, a dadus, aki tartja, egy hatalmas teknőben begyúrja a tésztát előre, majd körbeülünk kisszékekere, kisasztaloknál és ő a nevünket énekelve tésztalabdákat gurít a körbeülőknek, amiből mindenki azt készít, amit szeretne. Mindenféle eszköz is oda van készítve természetesn fából, derelyevágó, kések, kenyérlapátka, sodrófa és kis tálkákban napraforgó és tökmag, ezzel lehet díszíteni az elkészült péksütiket. Közben csöndben vagyunk vagy énekelünk, mondókázunk. Ruben most először vett részt a közös gyúrásban, eddig inkább a kiskonyhában játszott, ami, annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen gyerek, aki nem ült oda, senkit nem zavart, azt mondták, nem baj, ne aggódjak majd előbb utóbb. Én nem igazán bíztam benne, hogy valaha is érdekesebb lesz neki a sütés, mint a játékok, itthon is ötből egyszer süt velünk, és egyszer csak odaült és annyira belejött, hogy alig akarta abbahagyni, ott volt, amíg el nem fogyott az összes tészta. Amíg sülnek a kenyerek, addig a gyerekek játszanak az oviban. Az anyukák néhány mondatot leszámítva nem beszélgetnek, úgyhogy a gyerekprogramokat kísérő szokásos zsivaj itt nincs, mindenki háttérben marad, a gyerekek játékát segíti, kíséri. Ruben kedvenc játéka a kiskonyhán kívül az, hogy az ovisfaszékekből vonatot csinál, kirakja őket egymás után, amibe ki be száll, néha már más gyerekek is beülnek a vonatba.
A játék vége felé megterítünk, a gyerekek is segíthetnek benne, majd félkörívben lerakott kisszékeken körbeülünk egy oltár szerű asztalt, ami leginkább egy bőségasztalra hasonlít, tele van őszi dolgokkal, gabonával, gesztenyével, dióval, falevelekkel és közösen őszi énekeket énekelünk, mondókázunk. Majd az Iglice szívem, iglice dalra felállunk, és kézenfogva kisétálunk a mosdóba, ahol mindenki kezet mos a picike mosdókagylóknál, a gyönyörű üvegszerű szappanokkal, amik nem tudom, hogy csinálják, de sosincsenek elázva, ahogy a mi szappanjaink itthon, pedig valószínűleg többen és gyakrabban mosnak velük kezet. Majd a mosdóból kifele menet ott vár minket Ildikó egy kis üvegcsével a kezében, amiből szertartásosan mindenkinek "illatot tesz" a kezére - a gyerekek imádják ezt, már maguktól nyújtják a tenyerüke, amibe Ildikó a mutatóujjával belesimogat az illatós olajból egy keveset, mi anyukák sem maradunk ki ebből a jóból. Nagyon kedvesnek találom a testkontaktusnak ezt a módját, nemcsodálom, hogy szeretik a gyerekek. Ruben itthon többször is játszik "illatosat". Majd újra körbeüljük az immár szépen megterített asztalkákat, ahol egy kisebb lakoma vár bennünket, minden alkalommal ugyanazokkal az ételekkel: fokhagymás vaj, sima vaj, gabona kolbászkrém, zakuska, amit a szülők közösen készítenek minden szeptember elején, olajos hagyma, és mindenféle zöldségek összevágva, répa, paradicsom, paparika, karalábé, káposzta. Ehhez szintén a szülők és óvónők által szárított és morzsolt citromfű tea van. A vacsora szintén egy kedves dalocskával kezdődik, még sajnos nem tudtam megjegyezni a szövegét, de annyira szép, főleg, ahogy énekelik, szemmel láthatóan teljesen átadva magát a hangulatának, hogy mindig kicsit meghatódom rajta. Majd Ildikó, a dadus egy nagy kosárral körbe jár az asztal körül és kiosztja a kenyereket, a felnőtteknek ő adja oda ilyenkor hozzá a kést is, ami eddig nem volt az asztalon. A vacsora csöndben telik, alig-alig beszélünk, amit eleinte furcsának, zavarbaejtőnek éreztem, de most már megszoktam. Nem baj, hogy nincsen csevegés, fölösleges mondatok, zajok, olyan békés és meghitt. Vacsora után újra kézfogással és énekléssel köszönünk el egymástól, szívet melengető látvány, ahogy a kisgyerekek már nyúlnak egymás kezéért, egyre jobban feloldódnak alkalomról alkalomra, már ismerik egymást, lassan megtanulják, hogy mi következik, számítanak rá és várják is. Ahogy az illatot várják a kézmosás után, úgy a vacsora előtti dal előtt már nyúlnak egymás kezéért, a mellettünk ülő kisfiú rendszerint már előbb megszeretné fogni Ruben kezét, mint ahpgy a dal kezdődne, most végre nem húzta el, hanem mosolyogva engedte. A csönd is kezdi értelmét nyerni, mert a gyerekek egyre többet beszélnek, miközben gyúrjuk a tésztát, formázzuk a péksütiket vagy vacsora közben időről időre megszólalnak, mesélnek valamit, vagy egymáshoz szólnak, teret kapnak rá és lehetőséget azáltal, hogy mi nem beszélgetünk. Egy kicsi fonott kosárkában mindenki visz haza a családjának a péksütiből, Ildikó szétosztja a gyerekek között. Így keddenként itthon is ez a vacsora, mindig van annyi, hogy bőven jóllakik belőle mindenki, mert persze azért együtt is újra megvacsorázunk, ez különösen Rubennek nem okoz gondot. Nagyon tetszik ez a program, eleinte nem értettem, nem éreztem még rá, hogy miért jó, hogy elmegyünk az oviba ilyen kicsikkel és ott játszunk más-más sarkokban a saját gyerekeinkkel, Ruben ugye még a sütésben sem vett részt, de folyamatában már látom, hogy ez nagyon is jó és van értelme. Ruben egyszerűen imád odamenni, én is szeretek vele menni, kézenfogva lesétálni majd hazaballagni. Kezében büszkén viszi a megrakott kis kosrákáját, és cipőben-kabátban még le sem vetkőze kiabál az előszobában Rebekának, aki már alig várja, hogy hazaérkezzünk "Rebeka gyeje nézd mit sütöttünk neked" és sugárzó arccal átadja neki, látszik rajta, hogy ő most nagyon-nagyon boldog, hogy valamit hozhatott, amit ha nem is ő alkotott, részese volt a folyamatnak. Rebeka és Ricsi pedig igazán hálás közönség, Rebeka lelkesen válogat a péksütemények között, "én ma ezt a fonottat kérem, vagy nem, nemis inkább a csigabigát". A péksüti kosarastul az asztalra kerül és mintegy levezetéséül a délutánnak, együtt megesszük, így végül az egész család részese lesz annak a programnak, ahol csak mi ketten voltunk Rubennel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése