A legtöbb, ami adható

Minden várhat. A mosás, a teregetés, a telefonok, az edzés. Figyelmeztetem magam újra és újra, hogy semmi sem lehet olyan fontos, hogy elszalasszam a lehetőséget, hogy velük legyek. Nem fizikailag értem, hanem, hogy ténylegesen jelen legyek. A figyelmemmel, a szívemmel az egész lényemmel. És rájuk figyeljek. Nem is olyan egyszerű, kezdő szülőként kifejezetten tanulnom kellett. Emlékszem a percre, amikor rádöbbentem, hogy Rebekának inkább erre van szüksége és nem feltétlenül a kézzel varrt macira, amit épp neki készítettem. Állt a járókájában és nézett rám a rácsok között. Addig remekül elvolt én meg varrtam, zenét hallgattunk közben. Egy idő után megunta és velem akart inkább játszani én meg mérges lettem, hogy hát itt varrom ezt a macit neki és nem hagy. Nem hagy. Elszégyelltem magam. 

Nincs azzal semmi gond, kell, hogy legyenek egyedül, ne legyen minden percük valami társas tevékenységgel kitöltve, hiszek ebben. Az unalom művészetében, ami segít felfedezni, hogy jó egyedül lenni és magunkban csinálni dolgokat. Néha meglesem mit csinálnak és ilyenkor játszák a legédesebb játékokat. Ruben képes negyed óráig a kád króm tekerőjében nézegetni magát és beszélni a tükörképéhez. Rebeka babázik, főz. Sokszor elmerülten rajzol, papírokat vagdos. Ez jó. Nem is erről beszélek. Hanem arról, hogy ott a perc, az óra, ami a miénk, legalábbis lehetne ha ki tudnánk használni és élvezni a pillanat egyszerűségét. Ha félre tudom tenni a varrást, a sütést, az akármit és leülni mellé mesét olvasni. Beülni a bábszínházba játszani. Macit altatni. Meg kellett tanulnom igazi minőségi időt eltölteni a gyerekemmel, amikor anya lettem. Másoknak az megy nehezen, hogy rávegyék a gyereket, hogy lekösse magát, nálunk ez ment könnyebben. Biztos mert én is magányos tevékenységekbe elmerülős típus vagyok, ezt látta, nálunk teljesen átlagos délután, hogy varrok és Rebeka "sablonokat" vagdos nekem. Vagy egy filc anyaggal az ölében mellettem ülve ő is varr, lelkesen újabb és újabb színű cérnát választva a tűbe és így remekül elvarrogatunk egymás mellett. Leülni és egymással játszani, nekem ez az, amit gyakorolni kellett. Szeretek társasozni, labdázni, bújócskázni, mesélni, együtt sütni-főzni, festeni, gyurmázni, de a szőnyegre leülős gyerek által kezdeményezett és irányított játékok, szerepjátékok nehezebben mentek. Meg arra is rá kellett ébrednem, hogy amikor ráérek és igénye van rá, meg kell tanulnom erőt venni magamon és félre tenni azt, amibe éppen belemerültem. Ez nekem egyébként is nehezen megy, ha valamit csinálok, azt csinálom, nincs éjszaka, nappal, benne vagyok, élvezem és alkotok. A gyerek felébred. És akkor már csak éppen az lett volna vissza, hogy... és rájöttem, hogy mindig vissza van valami, ez döntés kérdése. Ahogy mindig be lehet tenni még egy adag mosást vagy valamit mást megcsinálni, elpakolni. Összepakolni az előszobában, a fürdőszoba polcain. Vagy a gyerekszobában. Az utóbbi, nálam komoly akadályozó tényező a játékban, mert nem bírom a kupit és inkább rendet rakok, ami elviszi azt a fél-egy órát amit csak úgy velük tölthettem volna. 

És mi az igazán fontos? Nem a rend és a magamra szánt idő. Igazán akkor vagyok elégedett a napunkkal, ha  este jó sok olyan pillanatot tudok visszaidézni, hogy velük voltam. Játszottunk, beszélgettünk, meséltünk. Mára megtanultam már kezelni az itthonléttel járó csapdákat és jórészt kikerülöm őket, vannak napok amikor ügyesebben, vannak, amikor kevésbé, de nem hagyom, hogy maga alá temessenek a tennivalók, elintéznivalók és, hogy akár egyetlen nap úgy teljen el, hogy nem töltöttünk minőségi időt együtt, bár egésznap együtt voltunk. Minimalizálom az elintéznivalókat, de így is maradnak kell dolgok, azokból viszont programot csinálunk. Talán ez az egyik oka annak, hogy annyira jól érzem magam, csak itthon. Ami nyűg, az akár móka is lehet, hozzáállás kérdése. Például nincs is annál viccesebb, amikor mind a ketten beülnek a kocsiba és úgy megyünk le-föl a szupermarketekben. Nem rohannak el, gyorsan végzek és mindannyian élvezzük. Legfeljebb másfél-kéthavonta megyek el velük, így mindig az újdonság erejével hat és óriási  élmény. Ezt leszámítva piacra járunk minden héten egy délelőtt, onnan szerzek be mindent. Ami elmarad, az jövő hétig vár, megoldom a kisboltból vagy nem oldom meg, kibírjuk nélküle. Egy délelőttöt rászánunk, még egy kör már nem lenne olyan kellemes. Azonban az az egy nap piacozás, szerintem bármilyen szuper gyerekprogramnál izgalmasabb számukra. Együtt végigvesszük mi kell, ők segítenek, figyelmeztetnek, már tudják hol a tejes, a mézes, a tojásos néni. Kóstolnak, nézelődnek, beszélgetnek. Már nem is sietek. Néha ott is ebédelünk. Lángost, palacsintát, sült krumplit, a lacikonyhán. A DM is heti egyszer van betervezve, de sajnos többször befutunk ezért azért, a gyerekek nagy örömére. Hátul van játszó rész, van kis gyerekkocsi, amivel le-föl száguldozhatnak és egy csomó finomság meg érdekes dolog: színes szappanok, körömlakkok, nyuszis szalvéták, giccses akármik a közelgő ünneptől függően. A gyerekorvos igazi mumus az anyaságom kezdete óta. Mindig utáltam menni, valahogy zsigerből nem szeretek orvoshoz járni mert mindennel együtt jár amit nehezen viselek. A várakozással, mindig úgy érzem úszik el az időm, sosem tudok úgy menni, hogy még más is beleférjen előtte, utána. Sok ember van összezsúfolva kis helyen, mindenféle papírokat, kiskönyveket és adatokat kérnek, amikről sosem tudom hol vannak. Nem tudom hány centik, hány kilók, hánya foguk van kint-bent vagy, hogy többször tartja e jobbra a fejét, mint balra. Ráadásul félek, hogy elkapunk valamit amíg ott vagyunk, nagyon rosszul viselem a betegségeket, nincs türelmem hozzá, élni akarok, menni, csinálni nem bírom a nyűglődést, a levertséget, a rosszkedvet. Én egy nap alatt meggyógyuló típus vagyok, elvárom ugyanezt mindeki mástól is... Hihetetlen, hogy a gyerekek képesek hetekig betegek lenni. De végül ezt is megszerettük. Óriási buli a Zsuzsa doktornénihez menni, nem elég, hogy végre autóba lehet ülni, mert a város másik végén van (szerintem a legeslegmesszebb pontján tőlünk), még kapunk matricát is és megnézhetjük ahogy egyikünket vagy mindannyiunkat megvizsgálnak, beoltanak, megmérnek. Rebeka azon pár alkalommal, amíg oviba járt szerdánként, amikor orvoshoz kellett mennem Rubennel biztos, hogy aznap velünk jött ovi helyett. (aztán végül minden érdekesebbnek bizonyult nemcsak az orvos). A gyógyszertárt is szeretjük. Jó hosszú, lehet benne rohangálni és van egy játék a gyógyszerkiadó pultra rögzítve, azon mindig remekül össze lehet veszni. Meg vannak babás újságok, és kancsóba kirakva víz poharakkal. Apával elmenni lemosni az autót vagy tankolni is nagyon izgalmas program. A teregetést vagy ruha hajtogatást sem unják meg, készülnek a palacsinták, rétesek. És én is sokkal jobban élvezem a tennivalókat, ha közben sikerül egymásra kapcsolódnunk és jót szórakozunk, ráadásul a lelkifurdalásom is elcsendesül valamennyire, hogy nem velük foglalkozom, mert dolgom van. Amikor meg nincs nagyon fontos, akkor meg félreteszem és mesélek, és játszom, legalábbis igyekszem. Nem, nem kell ma megvarrni azt a terítőt, és jó lesz hideg is vacsorára. Csak én hiszem, hogy nem.

Amivel nem tudok mit kezdeni az a telefonom. Néha egyenesen úgy érzem, hogy zaklat. Annyira kivonnak, elvonnak a hívások a gyerekektől, kiesek ritmusból, és csaknem mindig alkalmatlanok, bármikor is csörög. Az egyik barátnőm, akinek nincs gyereke és nagyon messze élünk egymástól nem értette, hogy miért nem érek rá az üres időkben skype-olni meg telefonálni. Amíg főzök, vagy megyünk hazafelé, mondja. Csaknem sikítva válaszoltam, hogy mert nekem nincs olyan hogy üres idő és majdnem elhagyta a számat a soha nem használt mondat is, hogy majd megtudod ha neked is lesz gyereked, legalább egy. A végső konklúzió részéről az volt, hogy ugyanannyira vagyunk leterhelve, csak máshogy. Ő egyetemre jár és esténként főz, amihez hazafelé bevásárol. Nem éppen ugyanaz és bár nagyon nem szerettem én sem, amikor ilyeneket mondtak egykor, de a véleményem akkor is az, hogy akinek nincs gyereke nekem ne dumáljon ilyeneket. Mert fogalma sincs miről beszél, ha lesz, akkor majd meglátja, hogy mennyire más benne lenni, mint kívülről nézni. És nem tartozom magyarázattal. Csak nekik kell megfelelnem.

Mikor főzök, akkor is figyelek rájuk, odajön, inni kér, elesik, puszit kér, meg kell néznem a rajzot, megennem a fagyit, amit készített, mindeközben nem odaégetni az ételt és már így is csak osztott figyelem jut nekik. Ha még telefonálok is, akkor meg semmilyen. Ami nem igazságos. Én vagyok velük, és azért vagyok itthon elsősorban, hogy velük legyek. Meg kell oldanom, hogy figyeljek rájuk, így vannak biztonságban, így fair velük szemben. Nem érek rá csevegni. Őszintén szólva a fontosabb hívásokat is nehezen illesztem be. Ha a téren vagyunk, vagy játszótéren akkor külső szemlélő lehet, hogy azt látja, hogy ücsörgök. Ami igaz is részben. Másrészt meg ugrásra készen éberen őrködök és minden idegszálammal figyelek, hogy ne essen el, le, nem menjen túl messze, ami kizárja, hogy telefonáljak. Egyszer muszáj volt a ház miatt, és Ruben kétszer is elesett és valószínűleg akkor sem akadályozhattam volna meg, ha nem telefonálok de szörnyen éreztem magam. Vagy legutóbb, amikor fürödtek akkor próbáltam a kivitelezővel egyeztetni valamit, és párhuzamosan vacsorát is készíteni, aminek az eredménye egy kád víz lett a fürdőszobában. Kimerték csaknem az egészet. Nagyon mérges voltam, dühös, utána napokig csak zuhanyzás volt, de ha mélyen magamba nézek, tudom, hogy az én hibám. Ez válasz volt valamire. Egyetlen szabad időintervallum van, amikor alszanak. De akkor bevallom, olyan jó a csönd, egyrészt félek, hogy a telefon felébreszti őket, másrészt egyetlen porcikám sem vágyik beszélgetni senkivel. Ez az én időm, muszáj feltöltődnöm, pihennem, hogy amikor felébrednek egy jókedvű energikus anya várja őket délután is. A mi életformánk mellett, ami mozgalmas, zajos, nyüzsgő és aktív, nem egy hosszú telefonálásra vágyom alvásidőben. Amit kell gyorsan elintézek az előszobából, hogy fel ne ébredjenek. Este meg örülök, hogy végre beszélünk Ricsivel kicsit, ha mást hívok az az ő rovására lenne. Tudom, nonszensz, hogy azt képzelem, hogy megúszhatom a telefonálást, de ez van. Ha nem egyedül leszek rájuk, talán változik majd a hozzáállásom. 

Küzdök, kitartóan és mindennap megvívom a gyerekeimmel töltött minőségi időért a csatákat. A postással, a levakarhatatlan szomszéd nénivel, a telefonhívásokkal, házimunkával és más időrablókkal. Azok a legjobb napjaink, amikor én állok nyerésre.