Az Anya én Vagyok: Mennyi az annyi?- Az ideális korkülönbség

A barátnőim közül eddig egynek van két gyereke, de náluk nagyobb a korkülönbség, napra pontosan öt év, így nagyon más a helyzet, mint nálunk, kettő pedig épp a második gyermekét várja (egy pedig az elsőt, hip-hip hurrá). Sokat beszélgetünk arról, hogy milyen (lesz) kettő gyerekkel, milyen korkülönbség ideális, ki hányat szeretne (még). Ha őszintén belegondolok többnyire másról sem beszélgetünk, nem mintha nem lenne más irányú érdeklődésünk is, de a gyerekek olyannyira kifogyhatatlan témát jelentenek, hogy ritkán jutunk el más témáig, legfeljebb nyáron a közös nyaralások alkalmával, amikor nem csak egy-két óra áll rendelkezésre beszélgetni. Így megy ez. A pezsgő fölött (amit mostanság a fenti okok miatt jórészt egyedül kortyolgaok) pelenkákról, altatásról dackorszakról folyik a szó.

Mi a jó korkülönbség? Szerintem nem létezik, minden korkülönbség magában rejt előnyöket és hátrányokat a szülők és a gyerekek számára is, ezt csak egyénileg lehet meghatározni, az alapján, hogy kinél mik a prioritások. Én mindig kis korkülönbséggel szerettem volna gyerekeket, az első kettőnél ez sikerült is és eddig nagyon bevált. Miért?

Két testvérem van, a húgom öt, az öcsém tíz évvel fiatalabb nálam, öt évenként születtünk. Jóban vagyunk, a húszas éveimtől a húgommal mondhatni barátnők vagyunk, persze jóval több annál és egészen más is a kapcsolatunk, mint egy barátság. Bár sok jó közös emlékem van gyerekkorunkból, de az életkorunkból adódóan ritkán voltunk egy fázisban. Az öt év ahhoz túl sok volt, hogy játszópajtásai legyünk egymásnak, ahhoz pedig túl kevésnek bizonyult, hogy anyáskodó vagy gondoskodó érzéseket ébresszen bennem. Kisebb korunkban sokszor elvárták a szüleim, hogy foglalkozzak vele, amikor nálam volt játszópajtás játszanunk kellett (volna) vele is, máskor meg magammal vinnem ide-oda, és folyton azt akarták, hogy bevonjam őt is. Amikor kicsit nagyobbak lettünk más jellegű gondok adódtak. Például sutyiban elhasználta a sminkjeimet, emlékszem Párizsban vettem magamnak egy a költőpénzemhez mérten drága szájfény szettet, amiben fagyi és süti alakban voltak a különféle színű szájfények és féltve őriztem, nem is nagyon használtam. Egyszer aztán úgy éreztem, hogy eljött a méltó alkalom, elővettem és üres volt. Teljesen üres! És a kis pimasz még le is tagadta, hogy ő volt. Mélységesen fel voltam háborodva, főleg azért mert neki is hoztam, persze kisebbet, na de akkor is. Az ajándékba kapott szuper Puppa készletemet leejtette és összetörött. Mondanom sem kell, hogy mennyire oda voltam. Anyáék persze nem csináltak nagy ügyet ezekből, ezek csak tárgyak, ő meg a testvérem és a többi bölcs szöveg, ami egyáltalán nem ért célt nálam akkoriban. Rettentően dühös tudtam lenni ezekért és az ilyen jellegű konfliktusok és sérelmek végig kísérték a tizenéves koromat. Akkoriban ha valamit nem találtam már tudtam hol keressem. Ma ezeken persze mosolygok és el tudom képzelni, hogy szülőként milyen fájó látni ha az ember gyerekei ölik egymást egy szájfény miatt és meglehetősen nehéz lehet állást foglalni ezekben a kérdésekben. De akkor ezek fontos dolgoknak tűntek és éppen ez az öt év volt az, ami elválasztott bennünket, ő még gyerek volt én már tizenéves kamasz, aki nagyon is felnőttnek képzelte magát. Lassan aztán egy lett a méretünk, a ruha ízlésünk is határozottan közeledni látszott, így egyre többször kértem el tőle én is ezt azt, egy idő után már kérés nélkül is kivettem a szekrényéből, ha épp nem volt otthon. Ő is egész jó sminkeket kezdett el használni és lettek más jó cuccai, néha még az enyémeknél is jobbak, amikért érdemes volt csere tárgyává tenni a sajátjaimat. Emlékszem például ő kapott először hajvasalót amire igencsak igényt tartottam. Egyre több lett a közös témánk is, majd a közös programok, bulik...Eljött a nap, amikor együtt pezsgőztünk vagy énekeltünk teli torokból ugyanazon a koncerten. Fel kellett nőni ahhoz, hogy értékelni tudjam, hogy van egy húgom. Ahogy szép lassan ő is felnőtt (nek képzelte magát) és beért engem elkezdtünk barátnők lenni. Ma már, felnőtt fejjel az egyik legnagyobb ajándéknak tartom a kapcsolatunkat. És a szájfényért sem haragszom már. Annyira.

Az öcsém amikor megszületett tíz voltam. Eleinte nagyon örültem az aranyos kisbabának, sokat tologattam a babakocsiban, és folyton puszilgattam volna, ha hagyja. Annak már kevésbé örültem, amikor tizenhat évesen a szuper tűsarkúmban el kellett caplatnom érte, a buszmegállóból miután hazaértem a suliból, ami egyébként is jó messze volt mindentől a kisvárosban ahol éltünk és nekem kellett elvinnem őt foci edzésre, mindezt a kedvenc délutáni sorozatom idejében. Ő persze rém undok volt velem én sem lehettem túl lelkes vagy kedves, akkor határozottan úgy éreztem, jobb dolgom is lett volna ennél. A középiskola vége felé, amikor ő még mindig csak alsós volt, teljesen el voltam foglalva a saját életemmel. Érettségi, szerelem, ott alhatok, nem alhatok, hogy jutok el az aktuális buliba, hány kardigán jön ki a promódban a zsebpénzemből és egyáltalán mi legyek ha nagy leszek és hogyan vegyem rá a szüleimet, hogy elköltözhessek, ehhez hasonló dolgok foglalkoztattak. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy ő mit csinált, érzett, hol volt akkoriban. Tíz év az sok. A nyaralásokon alig tudtunk közösen programozni, amikor pici volt és neki aludni kellett mi sokszor apával mentünk hármasban várost nézni. Mindig minden hozzá volt igazítva pedig én tizenévesen annyira szerettem volna egy csomó mindent csinálni, amit egy totyogós mellett nem lehetett, főleg a szüleim figyelméből kapni lehetőleg minél többet. De hát lássuk be egy flegma, nyegle, nagyszájú és feleselős kamaszlánynak esélye sem volt a tündi-bündi apán csüngő húga mellett és a göndör fürtös cukin ide-oda totyogó két éves mellett. A husznegy éves öcsémmel azért vannak még pengeváltások. Nem örül, hogy a szobáját (ami egyébként eredetileg az enyém volt) át kell engednie a négyéves lányomnak, hogy aludhasson, és hogy miért nem beszélhet fennhangon a lakás egyik végéből a másikba, amikor a alszik (na nehogymár ez zavarja). Azt sem érti, hogy miért nem tudom elmagyarázni a két éves fiamnak, aki megveszik mindenért, aminek kereke van, hogy a szobájában kirakott modell autók csak díszek és nem érhet hozzájuk (jó sok van belőlük, kéz magasságban és nem hajlandó eltenni) és szerinte kicsit túlspirázom a szülinapokat, főleg a félévenkénti ünneplések előtt áll értetlenül. Szerintem meg senki nem közlekedik olyan hangosan a lépcsőn, ahogyan ő. Idegesítik a gyerekek, mert túl hangosak, túl gyorsan szaladgálnak és egyébként is mindig mindenki rájuk figyel és hozzájuk igazodik és ez még új neki. Megértem, sokban hasonlítunk, csak az a baj, hogy mindig tíz év különbséggel. A huszonegy éves énem teljesen érti a problémáit a harmincegy évesnek azonban néha egyáltalán nincs türelme a két és a négy éves mellett a huszonegy évest is megérteni. Ha harmincegy lesz vagy két gyerek apukája bármikor is, majd érteni fogja. Ha most ezt hallaná kikérné. Pedig így lesz. Amikor azt hiszi senki nem látja beköti a cipőjüket és bohóckodik nekik.
Persze ha őket kérdezné meg valaki egy egészen más verziót hallhatna, a húgom a középső gyermek nehézségeiről beszélhetne, az öcsém pedig arról, hogy a legkisebb gyereknek hány anyja van, merthogy néha a nővérei is annak érzik magukat. Én tudom, amit tudok, hogy egyáltalán nem igaz, hogy a legelsőnek jut a legtöbb figyelem, viszont vele a legszigorúbbak, a szülőknek vele még csak lecke, ami a többi gyereknél már rutin és tapasztalat. Én még sehova sem mehettem tizenévesen és csak pislogtam, amikor a húgomat már apa hozta vitte a bulikba, a fesztiválokra, amit én szóba hozni sem tartottam érdemesnek, a jegyeket ők már ajándékba kapták... Az öcsém tizennyolc évesen elköltözött, a szüleim teljes egyetértésével és támogatásával. Bár én huszonegy voltam, apa néha felhívott vonalason reggelenként, csak hogy érezzem a rosszallását, hogy már tíz óra van és még mindig alszom. Persze, amit nekem lehetett az nekik naná, hogy napra pontosan ugyanakkor kijárt, jegyezték mint a kórtörténetet, amiért nekem küzdeni, vitázni alkudozni kellett, az nekik már el volt rendezve, jó előre kiegyengettem a göröngyöket sok területen. Ezek voltak az első gyerek sirámai, és azért persze van jó sok előnye is. Vannak dolgok amikben nagyon jó elsőnek lenni. Sok felnőtt gyerekkel járó örömöt általam tapasztalhattak meg először a szüleim, emlékszem mennyire büszkék voltak az érettségin és a diplomaosztón, engem vezetett először apa oltárhoz, ami neki is új és varázslatos élmény volt, az én gyerekeim lettek az első unokák és ugye én magam is első unoka voltam anno a családban. Ahogy a korkülönbségnél sem létezik egyetlenjó időintervallum úgy a gyerekek sorrendjében is nehéz megállapítani, hogy ki a szerencsésebb. Ez nem sok, hanem inkább rengeteg összetevős helyzet. Hány év van köztük, mi volt a szülők élethelyzete, amikor született, milyen a gyerekek temperamentuma, szülőkhöz való viszonya. Hármunkat nézve összességében úgy vélem, hogy mindannyian ugyanannyit kaptunk csak máshogy, máshol, más formában, hiszen különbözőek vagyunk és mást is igényeltünk, így nehezen összemérhető, még ha mi azért meg is próbáltuk jónéhányszor.

Én azért szerettem volna kis korkülönbséggel gyerekeket mert gyerekkoromban mindig vágytam egy korban hozzám közel álló testvérre, legeslegjobban egy ikertestvért szerettem volna. Másrészt úgy gondolom, hogy jó ha a családtagok minél közelebb állnak egymáshoz korban, mert a családi élet szempontjából is praktikus nem csak a nyaralásokon és a programok miatt hanem a mindennapokban is. A két elképzelésem messzemenően beigazolódott, Ruben fél éves korától még a pelenka méretük is ugyanakkora volt, el tudom vinni őket ugyanarra a bábelőadásra, gyerekprogramra, ugyanakkor fekszenek, kelnek, együtt fürdenek, azonos a napirendjük és ami a legfontosabb: nagyon jól kijönnek egymással ami sokmindenen múlik de a kis korkülönbséget döntő tényezőnek tartom. Ha az egyik felébred rögtön a másikat keresi, fut a szobájába. Ha Ruben nekikeseredik, Rebeka azonnal rohan a rongyijáért és adja a kezébe. Esténkéntönként szedi össze a lakásban Ruben alvós játlkait és hozza be neki a szobába. Ha valaki nem érti mit mond, lefordítja neki, sőt ha nem reagálunk elég gyorsan Ruben valamely szerinte jogosnak vélt igényére odajön és nyomatékosan felhívja a figyelmünket rá. Szerepjátékokat játszanak együtt, főznek a kiskonyhában, megterítenek és közösen reggeliznek. Vagy pikniket rendeznek a nagyszoba szőnyegén. A legédesebb amikor táncolnak és amikor egymás mellett bekuckózva a kanapén Rebeka mesél neki egy képeskönyvből. A legújabb napi kedvenc élményem, amikor egymással versenyezve száguldanak a belvárosi lejtőkön, Rebeka a motorján, Ruben meg a kisautóján, én meg utánuk rohanok az üres babakocsival, és hát nagyon-nagyon élvezzük mindhárman. Minden nap megállapítom, hogy életünk legjobb döntése volt ez így és örülök, hogy nem engedtem a félelmeimnek és fenntartásaimnak (mert voltak azért) és elszomorodom, hogy a következő sajnos már nem fog ilyen közel állni hozzájuk korban, na de majd a következő következőhöz...

Ez azért nem mindig így volt. Emlékszem, amikor Ruben megszületett álmatlanul feküdtem a kórházi ágyon és olyan gondolatokkal viaskodtam, hogy mennyire rossz ötlet volt egy pici két éves mellé bevállalni még egyet. Hogy már éppen jól ment minden, kezdtük könnyűnek érezni a szülőséget és akkor most újra vissza az ismeretlenbe, újrarendezni a családi viszonyokat, szokásokat az egész jól kialakult életünket. Szegény Rebeka mennyire meg fogja ezt sínyleni, semmi időm nem jut majd rá. A félelmeim nem voltak éppen alaptalanok, az első időszak nem volt egyszerű. Ott volt egy két éves, aki folyton a sarkamban volt, anyaaa gyeje, anyaa föjemelsz és akinek eleinte nem lehetett sehogyse megmagyarázni, hogy anya most szoptat, pelenkáz, altat, majd, majd majd... Nem egyszer kánonban sírtak, Ruben elkeseredetten tiltakozott, miközben pelenkáztam és próbáltam kitakarítani a kakiból, mellettem közben Rebeka állt és ordított tele tüdőből mert éppen akart volna valamit. Ha Rebeka sírt Ruben egyébként is hajlamos volt szolidarítani akkoriban és sírt ő is, már csak a hecc kedvéért, miért is ne, alapon. Persze volt sok szép pillanat is, de az eleje az tényleg rázós volt. Összeegyeztetni a két gyereket, a házimunkát, a levegőzést és megoldani az étkezéseket, lehetetlenségnek tűnt. Sokan javasolták, de én nem akartam oviba adni Rebekát, mert úgy gondoltam, hogy otthon vagyok, nem dolgozom, neki is jár, hogy velem lehessen, bele kell férnie neki is és együtt kell ezt úgy csinálnunk, kialakítanunk, megszoknunk, hogy jó legyen. Bíztam benne töretlenül és optimistán, hogy jó lesz ez nekünk, csak idő kell. Amikor néha az egész délelőtt elment azzal, hogy elláttam őket és én még mindig pizsamában voltam és Rebeka jobbára a fürdőszobában játszott mellettem és várta, hogy mikor következik végre ő, akkor emlékszem az érzésre, a szívem szakadt meg és azt gondoltam lehet, hogy talán jobb lenni neki mégiscsak egy ovi. Aztán szép lassan minden helyrerázódott. Egyszer csak eljött a tavasz, kisütött a nap és a nehézségek észrevétlenül elkezdtek eltűnni, csak azt vettem észre, hogy délelőtt tizenegy van és mi mindannyian felöltözve, rendezetten a Király utcában sétálunk. Két gyerekkel ebédelni járok, és a két éves lányunk, amíg én az étteremben kihámozom Rubent az overallból és megszoptatom, színez és rajzol, csöndben. Hogy Rebeka képeskönyvet nézeget nyugodtan az ágyában, amíg én a két hónapos öccsét lefektetem. A fürdőkádban lubickol, amíg Rubent szárazra törlöm, bekenem és felöltöztetem. Hogy amikor Ruben sír az előszobában indulás előtt a hordozóban, hirtelen csend lesz, mert a két éves és pár hónapos nővére ringatni kezdi. Amíg reggelit készítek bohóckodik neki és autózik vele. Ahogy Ruben is egyre többet kommunikált, mosolygott, Rebekával úgy kerültek napról napra közelebb egymáshoz. Szívesen időzött mellette a játszószőnyegen a csörgőit rázogatva. Idővel a problémákról egyre inkább az élményre fókuszáltunk, aminek résztvevői lehettünk, hogy bontakozik ki két kis ember kapcsolata egymással és bőven kárpótoltak a kánonban sírásokért a szívmelengető pillanatok, amik szaporodni látszottak. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy akár megihattam egy egész bögre kávét is őket nézve. Mire Ruben fél éves lett már nagyon örültem, hogy kibírtam és itthon vagyunk mind a hárman mert időközben egy igazi jó csapattá kovácsolódtunk össze, és ők ketten pedig elválaszthatatlanok lettek. És azóta tart ez a kellemes érzés, hogy mindig könnyebb. Túlzás lenne azt állítani, hogy gyalog galopp volt eddig eljutni, ezt kialakítani, de ahhoz képest, hogy mennyire nagyon jó, nem volt nagy ár az a pár összeszokós, kicsit szenvedős hónap.

Nemrégiben amikor tizenöt fok fölé kúszott a hőmérséklet és mi úgy döntöttünk, hogy a vasárnapi ebéd márpedig pizza lesz egy napsütötte belvárosi teraszon, az ebéd végeztével, jólesően hátradőlve, a kávénkat kortyolgatva, figyeltük őket. Az arcunkat a nap felé tartva még le is mertük csukni a szemünket pár másodperc erejéig és hunyorogva néztük, hogy milyen édesen rohangálnak a kávézó előtti téren. Nem kellett utánuk rohanni, rájuk szólni, fegyelmezni, veszekedni, pempőt elővenni, szoptatni, izgulni, hogy fog sírni, nem fog sírni, ha fog mit adunk, teszünk. Ricsi elérzékenyülve megfogta a kezemet és azt mondta: „Tudod, én úgy szeretem, hogy már ekkorák”. Én pedig pontosan tudtam, hogy hogyan érti.