Nincs kokárdánk. Minden évben megbeszéljük, hogy ez mennyire nem járja, aztán jövőre sem lesz. Nem tudom miért. Nem megyünk ünnepségre sem. A szüleim szoktak, nekik a kokárda is kint van természetesen. Gyerekkoromban az iskolában mindig volt ünnepség minden nemzeti ünnepről szépen megemlékeztünk, de bevallom, össze vissza kevertem őket. És az összes ünnepség és minden próbálkozás ellenére valahogy nem mélyültek el igazán a nemzeti ünnepeink bennem. Szégyellem magam? Kicsit igen. Nem vagyok elég hazafias? Túl régen történt, egy olyan kor emberei, eseményei, amelyek nem jutnak már el hozzám, nem érint meg kellőképpen? Nem tudom. Szeretném, hogy a gyerekeim magyarság tudata erős legyen. Nehéz átadni nekik valamit, aminek még bennem sem igazán tudom, hol a helye. Így van ez pár dologgal, tudom, hogy fontos, de talán én sem tisztelem kellőképpen, kezelem a helyén úgy ahogy kellene, és itt van valaki aki tőlem várja a választ és meg kellene tanítani neki, át kellene adni valamit, aminek a jelentőségével és jelentésével én magam sem vagyok tisztában. Megpróbáltuk elmondani neki a szabadságharc lényegét, ami nehéz volt tekintve, hogy nincs tisztában azzal mit jelent harcolni és számára a szabadság, függetlenség is túl elvont fogalmak. Petőfit értette, ő költő és ismer is tőle verset. Aztán rájöttem, hogy nem is fontos, hogy értse, hogy teljes képet kapjon erről négy évesen. Elég ha benyomásai lesznek és majd bővülnek ahogy nő. És egyszer talán megérti, azt is, amit nekem nem sikerült. Készítettünk egy zászlót, ő színezte ki és elvitték apával és Rubennel az emlékműhöz. Leszúrta a többi zászló közé majd két nap múlva visszamentek megnézni, hogy ott van e még. Ott volt. Amikor lerajzolta a magyar zászlót és elkezdett zászlós képeket rajzolni úgy éreztem, hogy azért valamit mégiscsak jólcsináltam. Egy picit megnyugodtam. Jövőre varrok kokárdát is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése