Itthon, Pécsen.

Szeretek velük lenni, az átlagos napok sikerülnek a legjobban, amikor nincsenek nagy tervek, kötött programok. Egyszerűen szép az idő, és van belőle bőven, és nem tudni miért, mert nincsen különösebb oka, egyszerűen valahogy minden olyan jól sikerül. Szerencsére az életünk többnyire ilyen napokból áll.  Persze ha el tudok vonatkoztatni attól az alapvető problémától, ami az egyébként nagyon is jó életünket mérgezi egy ideje, hogy külön vagyunk másfél éve és el kell hagynunk a várost ahova születésünk óta kötődünk ezer szállal és felépíteni egy új életet valahol, ahol semmit és senkit nem ismerünk, akkor minden nagyon jó. És paradox módon minél jobban érzem magam és minél boldogabb vagyok annál inkább elkezdek aggódni, hogy te jó ég mindezt elveszítem és rám tör a rettegés újra a helyzetünktől. És akkor semmi se jó. 

Reggel felkeltünk, és amikor időben vagyunk és kényelmesen elkészülhetnék jön egy email a házról és háromnegyed órát elvesz, kivesz a délelőttből. Mert válaszolni kell, mert csinálni kell, hogy haladjon, hogy legalább ennyit hozzátegyek, hogy ne hátráltassam a folyamatot. És a vége az, hogy elveszítik a türelmüket és visítanak és nagyon el kéne indulnunk de még mindig nem értem, hogy az emeleti ablak akkor most hogy van, és a födszinti falat hogy akarják átrekni, de közben nem tudom, hogy azért sírnak a másik szobában, mertegyikük  betörte a fejét vagy mert kivett a másik valamit a kezéből. Jó, jó értem, mennem kell, muszáj, visszhall. Remélem jó lesz az az ablak, remélem tényleg nem a feje tört be.

Végre autóban ülünk, nyolc perc alatt felérünk a TV toronyhoz. Ez az egyik, amit imádok Pécsben, a Mecsek. Ahogy kiszállunk az autóból és megcsap az erdő felől a semmihez sem hasonlítható virág és fenyő és avarillattal keveredő medvehagyma illat érzem, hogy eltűnik minden stressz. Csak mi vagyunk és az erdő, szimbiózisban, békében, csendben és madárcsicsergésben. Egyetlen autó sem áll a fordulóban, nyilván csütörtökön délelőtt senki nem ér rá rajtunk kívül medvehagymát szedni az erdőben. A gyerekek is szeretik. Megszerették. Amikor kisebb korában elhoztuk Rebekát, tavaly előtt még emlékszem kevésbé lelkesedett érte, ma már átszellemült arccal gyűjti a zöld leveleket a kosárba, néhányat el is rágcsál közben. Botokat gyűjtenek, vándorbotot, az erdei úttól jóval beljebb merészkednek, tisztásokat keresnek, kidőlt fatörzseket, amit meg lehet mászni. Érdekes virágokat, odvakat keresnek, amiben manók laknak. Beledobálnak ezt azt, terméseket, leveleket, hogy örüljenek a manók. És már egészen hosszúakat sétálunk. Sőt mi több, amikor a mandulás játszótéren vagyunk, kifejezetten kérik, hogy menjünk be az erdőbe sétálni. Örülök, bár a helyénvaló kifejezés a lelkiállapotomra, az, hogy repes a szívem, mert annyira szeretek sétálni az erdőben, hogy nem is tudom mit csinálnék két olyan gyerekkel, aki ezekhez a programokhoz nem partner. De azok. Egyre inkább. Madárfészkeket keresünk a még kopár ágak között és találunk is kicsiket, nagyokat. A fakopáncs a kedvencünk, ahogy a szagatott, időszakosan ismétlődő semmivel össze nem téveszthető kopogás felhallatszik Rebeka már lelkesen mondja, anya hallottad? Néha látjuk is, nem csak halljuk. Kellene egy távcső, már régen szeretnék. Amikor tizennyolc fok fölé kúszik a hőmérséklet akkor kiegészítjük az erdei sétákat, játszóterezéseket a kedvenc hobbinkkal: piknikezünk. Állandóan. Ebédelünk, vacsorázunk a szabadban. Pléden, kosárból, szerintem a világ legjobb dolga. Változó, hogy mit és mennyire veszem komolyan. A múltkor például piacon voltunk és emiatt keveselltem a délelőtti levegőzést így megtoldottam egy ebéddel. Vettünk egy nagy marék töpörtyűt, hozzá kiflit, almát, joghurtot és ez volt az ebéd. Annyit ettek, hogy öröm volt nézni, többszörösét a szokásos ebédnek. Persze nem egyhuzamban. Az első kör a pléden fogy el, akkor még oda tudom őket imádkozni, elég éhesek, ülnek és szépen esznek. Aztán menni kell játszani. De visszajönnek egy almáért, még egy-egy falatért. Pikniken ezt is lehet, eltekintek az olyan szabályoktól, amikhez egy asztali étkezésnél ragaszkodom. Ha nem piknikezünk akkor szintén kint a szabad levegőn való kényelmes étkezés másik formáját választjuk, egy belvárosi étterem teraszán menüzünk kora tavasztól késő őszig, néha már télvégén is, ha ki vannak pakolva. Ebéd után lehet rohangálni még egy kicsit, a fel nem engedett (vagy már leengedett) szökőkutakban motorozni, ha víz van bennük, akkor pacsálni. És délutáni ébredés után a jóidővel együtt kezdődik a soha meg nem unt program, a fagyizás. Hiszen mindig lehet másmilyet kérni, másik fagyizóba menni, évről évre egyre cukibb dolgokkal toldják meg a gyerekenek az élményt, cukorba forgatott tölcsér, mindenféle kekszek, gyümölcsök, cukrok, amik rászórhatóak a tetejére. A Széchenyi tér (Csészényi tér) tetején elengedem őket és a megbeszélt ponton bevárnak. Belvárosi gyerekek, tudják melyik vonalnál kell megállni, ahogy azt is, hogyha jön az autó fejvesztve félrehúzódunk, mert ő nem fog. A minap is szólt valaki, hogy figyeljek mert szökik a gyerek, amikor Ruben a pizzázás befejeztével rohant a térre a gyerekek közé. Mondtam, hogy ő itt szabadon mozog, nem fog beleesni, kirohanni, elrohanni. Az összes gyerek összes szülőjét ismerem, akik itt vannak, ők is minket. Ha Rebekának hirtelen pisilni kell, lesz, akire ráhagyom a másik gyereket és a babakocsi-Bella alkotta pereputtyot, amíg berohanunk a kávézóba elintézni, amit el kell. Ez a másik, amit nagyon szeretek Pécsben, a belvárost. Olyan élettér, aminél elképzelni sem tudnék jobbat (na jó mindig lehet javítani). Itt az emberek lakásban élnek, ha jó az idő kijönnek a térre, kiülnek és csak úgy vannak. Lógnak, gengelnek nem tudom mi a jó kifejezés. Ha leülök valahova, egy oszlopra, padra, lépcsőre biztos, hogy öt perc múlva már valakivel beszélgetek és az ő gyereke, kutyája is ott ugrál a bandában, valahol harminc méteren belül. Van hova kijönni, kiülni, sétálni, van hol összejönni. Van akivel együtt jártam egyetemre onnan ismerem, másokkal a tesóim jártak együtt, vagy egyidőben vártuk a gyerekeinket, szültünk,  vagy gyerekprogramokról ismerem Van, akivel együtt nőttünk fel, másoknak bár nem tudom a keresztnevét, de ismerjük egymást, a kölcsönös jóindulat megvan, itt él, mi itt élünk, találkozunk napjában többször, van hogy egészen részletekig tudok valamit az életéből, vagy a gyerekéről, mert sokszor kerültünk egymás mellé a padon, lépcsőn, játszótéren. És ezek a laza, kötetlen, informális kapcsolatok fontosak, mert  valahova tartozás élményt adnak és ettől vagyok itthon. És jól. A pékségben tudják mit szoktam vinni, a gyerekeimet minden piaci árus névről ismeri (mondjuk nem nehéz, mert Rebeka mindenkinek bemutatkozik és Rubent is bemutatja) és a kedvencüket is, amit rendszerint a kezükbe is csúsztatnak. Az éttermekben, ahova járunk, tudják melyik a mi asztalunk, ahogy mi is tudjuk a többiekét, menü időben jellemzően mindig mindenki ugyanoda ül. Van az életnek egy rendje, egy általunk szeretett és kialakított ritmusa és ez biztonságot ad. Otthonosan mozgok, tudom hova nyúljak, menjek, kit hívjak, mit hol keressek. Komfortos és kényelmes. Tíz éve járok ide, tizenöt éve oda, a fodrászatba, például amit tizenhat éve látogatok igaz, fényévenkénti rendszerességgel, nyugodt szívvel vittem Rubent, aki készséggel végig sírta az első két alkalmat, és mindezt mosolyogva végigasszisztálták, jó arcot vágtak, sőt mi több pénzt is alig akartak elfogadni érte és még a következő utáni alkalommal is másnapra adtak időpontot. 

Fagyizás közben elsétáltunk egy medvehagymás pizza napi ajánlat mellett. Gyorsan osztottam szoroztam és döntöttem, ma itt és ez lesz a vacsora. Késő délután van és még mindig nem didergünk rövidujjúban, nincs kedvem hazamenni, olyan szuper ez a jó idő, vasárnaptól úgyis elromlik. Jó, hogy végre kint lehet lenni, még nem tudok betelni vele, kint, kint,kint minél többet! Amíg elkészült a pizza a gyerekek szobrot másztak, botot úsztattak én pedig beszélgettem a téren ácsorgó többi szülővel. A pizzára nem szántak sok időt, egy-egy szeletet villámgyorsan eltüntettek és menni kellett a térre, mert újabb gyerekek jöttek és az egyiknél roller volt. Amíg ettünk a mi járgányaink is közkinccsé váltak, büszke voltam, Ruben csak egy kicsit nézegetett oda. 

Sötétedéskor felpakoltam őket és egy-egy szelet pizzát (amit előrelátóan elcsomagoltattam) a kezükbe nyomva hazafelé vettük az irányt. 

Mivel nem kellett vacsorát előkészítenem végre fürödhettünk együtt. Jó móka, szeretjük, bár ritkán van rá alkalom, mert amíg ők pancsolnak, én vagy vacsorát készítek vagy teregetek vagy valamit megcsinálok, amit máskor nem tudok. Egyébként a piknik ezért is jó. Bár kicsit elő kell rá készülni, de legalább othhon nem kell pakolni. Határozottan megfontolandó lehetőség már csak ezért is.

Jó ez a Pécs, a francba is, pedig de szeretném utálni. Mert itt kevés a munkatársakat kereső jólfizető ügyvédi iroda, meg a jól menő vállalkozás, meg más olyan munkahely és lehetőség amikből Budapesten jó sok van. Nem annyi, mint ahányan szeretnének ilyen helyeken dolgozni. Mi szeretnénk. 

És akkor a Zsolnay negyedről még nem is beszéltem. A bábszínházról. Vagy a Szent István térről. Vagy a Tettyéről. A helyekről ahol a héten is jártunk és jövő héten is megyünk és úgy egyébként mindig megyünk. A PEN-ről, a Fishingről, a Szinházról. Hogy lehet ennyi jó hely és jó program egy ekkora városban? És ráadásként az egészet körülölei a Mecsek és jó szomszédként ott van Villány és Orfű. 

Nagyon jó nap volt. Igazából jó hét. Jó élet. És persze, hogy félek, hogy milyen lesz máshol. Legalább ilyen jó...Majdnem? Talán.. Mondják, hogy jó hely az is. Meg hogy jól fogjuk magunkat (biztosan) érezni. Meg hogy gyönyörű, azt láttam is, amikor ott voltam. Tudom, látom, mondják.  És várom is őszintén. Jó lesz, hogy együtt leszünk, az is, hogy lesz egy házunk. Valahogy egy picit azért a szívem mégiscsak beleszakad.