“Láttál már gyermeket a homokban ülni és játszani? Nincs nála komolyabb lény. Több: nincs szakszerűbb. Amit tesz jó szívvel és odaadással teszi. Isten elemi alkotó szenvedélye még frissen él benne.”
/Hamvas Béla/
Amikor mondtam, hogy
kimegyünk, mondták, hogy jó. Amikor hintázni akartunk, azt mondták ahhoz túl hideg van. Utána meg, hogy homokozni ilyenkor nem lehet. Akkor mit lehet, kérdeztem, miközben apukám rosszalló tekintetét követve néztem ahogy Rebeka és Ruben szorgosan hordja a fóliával letakart medence gyűrődéseiben megállt esővízet a homokozóba, ahol habos kávét készítettek éppen. Úgy nézel ki, mint egy kismalac. Ezzel nem vitatkozhattam. De a kismalac szerintem nagyon boldog és élete legszebb percei azok, amikor a sárban dagonyázhat. Innen szemlélve, akár bóknak is vehetjük ezt a dorgálásnak szánt megjegyzést.
Elvárjuk, hogy kint legyenek, kivisszük őket, mert az köztudomású,
hogy a levegő kell a gyereknek, de közben meg semmit nem engedünk kint csinálni
tizenöt fok alatt, kivéve ha esik a hó. Jaj ne térdeljenek a földre, ne üljenek
le, ne nyúljanak a sárhoz, ne menjenek a pocsolyákba. Pedig a többi elem is kell, nem csak a levegő.
Nemrég még mi is így voltunk. A hideg szürke téli napokon abból
állt a levegőzés, hogy kicsit dideregve sétáltunk egyet a városban. Itt
megtanultuk, hogy ebben az időben is lehet mindenféle jót csinálni, csak
vastagon és vízhatlanul fel kell öltözni és akkor már nem számít, hogy hideg
van, esik a sár pedig külön jó, mert sokkal jobban formázható, mint a homok, főleg
ha összekeverik egy kis esővízzel, hóval. Azthittem, hogy ők sosem fogják ezt élvezni,
és lám, alig kellett pár hónap és én annyira örülök, hogy saraznak, vizeznek és végre szeretnek kint lenni és nemcsak azért megyünk ki mert én akarom, hanem mert ők is ki akarnak. És nem fáznak meg, nem betegek,
még csak annyira sem folyik az orruk, mint tavaly télen, amikor még én sem
engedtem volna mindezt, legalábbis egy jór részét biztsoan nem, amiket most csinálnak.
Tény, hogy az overall vállalhatatlanul sáros lesz. És tőle mi is, és az előszoba is. Igen, az autó is. Nagyon. De ezen meg nekünk kell túltenni magunkat, gyerekeknek, mégsem szólhat arról a napjuk, hogy vigyázzanak a ruhájukra. Meg arra, hogy anya autója tiszta maradjon. Amikor egyébként, legalábbis
a mi fogalmaink szerint tiszta az overalljuk, látom, hogy mások még így is
meghökkennek, hogy hogy néz ez ki. Ha látnák egy hóolvadás utáni erdei délelőtt
után, ők is tisztának látnák azzal a pár kikefélt sárnyommal együtt is. Nekem
is kellett pár hónap, hogy ebbe belerázódjak, pedig én sosem tartoztam azok közé a szülők közé, akik rászóltak a gyerekre, hogy ne menj a homokozóba ebbe a cipőbe, ne feküdj a földre (harmibc fok melegben) ne szaladj mert elesel, nem mássz fel, mert leesel. A belváros, mint élettér minden lehetőségét kimerítettük. Rebeka és Ruben megmászott minden szobrot, évszaktól függően pacsáltak, vizeztek vagy motoroztak a szökőkutakban, csobógókban, és a ruhatárukkal felmosták valamennyi teret, lépcsőt. Engem ezek sosem izgattak, így tartottam természetesnek, igazából akkor tűnt ez fel, amikor láttam, hogy mások képesek egy egész délutánt végigizgulni, hogy a gyerekük nehogy a szökőkúthoz menjen, vagy leessen egy szoborról, lemotorozzon egy lépcsőről. Nehezen tudtam eldönteni, hogy ez vajon szülőként vagy gyerekként fárasztóbb..
Itt más terepen, környezetben, de lényegében ugyanez zajlik. Át kellett állni, ehhez idő kellett, kicsit más ruhatár és hozzáállás. Kell több overall, mert amiben
kint vagyunk ugyanabban nem mehetünk el a városba, illetve elmehetünk, de akkor
száz méterről kiabál, hogy ezek azok a fura waldorfos családok egyike, akiknél
a gyerek mindig nyakig sáros, de mivel ez errefelé nem ritkaság, elnézőek a
jelenséggel. Szóval beszereztem még párat, a vateráról, alig használtan, fele
annyiért. Most van a havas, a saras meg a megjelenős.
Hosszú volt az út eddig, Rubent a tél elején még az is zavarta, ha
havas lett a kesztyűje. Ma már hempereg a hóban, “fürdik” benne, a vödörrel
gyűjti a tócsák vizét. És én nagyon örülök neki.
Amikor voltam egy szülői esten az iskolában, a rutinosabb szülők
nevetve mesélték, hogy a kocsijukban mindig van óriási méretű kukászsák, amit
egészen egyszerűen fognak és ráhúznak a gyerekekre nyakig és így ültetik őket
be az autóba egy sárosabb erdei kirándulás után.
Kérdezik a barátnőim, mégis mire jó ez? Hogy ennyire hagyom
összepiszkolni magukat, sárban fenéken lecsúszni a lejtőről őket. Azonkívül a kézenfekvő válaszon kívül, hogy itt nagyon megnehezítené a mindennapokat, ha mindezt nem hagynám, itt élünk egy faluban, gyakorlatilag az erdőben, mégis mit csináljanak? - nem tudok
erre pontos és tudományos választ adni. Csak érzem, hogy ez nagyon jó nekik.
Hogy találkoznak a természet elemeivel, hagyjuk, hogy megérintsék és nem csak
az általunk elfogadhatónak minősített dolgokat, mint a havat vagy homokot,
miért ne foghatnák meg a sarat is, mitől rosszabb az? Sok szempontból még
sokkal jobb is, mint a homok. Vagy miért ne mehetnének a pocsolyába,
gyűjthetnék össze a vizét és kotyvaszthatnának kedvükre homokos vagy saras
vizet? Ez egy jó és egészséges játék hiszen természetes anyagokkal érintkeznek,
találkoznak, megmozgatja a fantáziájukat, közben mozognak, csúsznak, másznak ami jót tesz mozgás és mindenféle fejlődésnek. Ha belegondolok semmi más okát nem látom e dolog
tiltásának, mint a túlféltés és aggódást, hogy a gyerek megfázik. Nem fázik,
mert rendesen fel van öltözve és a hátizsákomban mindig van pótkesztyű, sál, sőt
csizma is, de a kesztyűn kívül másra még sosem volt szükség. A másik ok pediga
a saját kényelmünk, mert nem hálás feladat a csatak sáros holmik napi szintű
tisztítása és az előszobában sem mutatnak túl jól koszos overallok, mi mellett az ember úgy araszol be, hogy csak hozzá ne érjen..
Engem kárpótolnak mindezért a kint lét után még órákig piropozsgás
kis orcák, és azok az elmélyült percek, órák, amikor olyan komoly arccal keverik össze a
sarat a vízzel, mint ahogy tudosók hajolhatnak a kémcsövek fölé. Én is ismerem ezt az
érzést, milyen valamibe belemerülni, annyira elmélyülten és akkora élvezettel
csinálni, hogy a külvilág megszűnik létezni. Hát ez van az arcukra írva,
miközben kint olyanokat csinálnak, amitől csupa-csupa koszosak lesznek és ez
nekem minden tudományos magyarázatnál és érvnél többet ér. Azt hiszem ezt az
érzést kiváltó folyamatokra alkotta meg Csíkszentmihályi Mihály a flow
kifejezést. Manapság azt sem tudják már mit találjanak ki a gyerekeknek, milyen foglalkozásokat, játékokat, fejlesztő dolgokat, pedig én azt látom, hogy ennél nem kell több. Hagyni őket szöszmötölni, pacsmagolni anélkül, hogy ott állnánk a hátukban, hogy jaj mit csinálsz, koszos leszel, ne nyúlj oda, ne menj bele..
Szóval engedd ki az udvarra, a parkba, a játszótérre, a természetbe, adj neki egy lapátot és
sarazzon, vizezzen és mielőtt először rászólsz számolj el előtt e tízig. Vagy
húszig. És gondold át miért szólsz rá? Azért mert nem akarsz mosni és
különben is csak most vetted ezt a ruhát, ami rajta van, vagy mert tényleg “nem
jó” amit csinál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése